A múlt-idő arany-ága
| Arany-vonóját csönd-húrokra helyezte |
| a barna némaság, s huzigálni kezdte. |
| A gyásztücsök-testű rágörnyedt a csöndre, |
| piros-tenyerű kék kezét fölemelve, |
| s fölébredt a sok hang a nagy arany-ólban, |
| s fölzendült a lila mélyhegedű-szólam: |
| hártyás topogással, csőrös csacsogással, |
| véres borzongással, nyirkos suhogással. |
|
| Nyálazik a hajnal pirosan felbőgve, |
| harmatot csöpögtet elburjánzott tőgye, |
| a gyönge csöcsöket fejik növény-ujjak, |
| kürt-szemű virágok is inni tódulnak, |
| harmat-tejtől fénylik eres szirom-bögre, |
| inni jön az őslét vak kocsonya-ökre, |
| Szűzmária-szemű lepke-harang mellett |
| barna borongású tigris lefetyelget. |
|
| Mocorog a kis tó, ébred a halacska, |
| bőrrel bevont kagyló-pofáját mozgatja, |
| nyílnak-becsukódnak kopoltyú-érmecskék, |
| benne virágoznak rubint-legyezőcskék: |
| a kopoltyú-szárnyak piros-tollú csokra |
| élni liheg lágyan, legyezget kígyózva. |
| Sikló redőzik el, sziszegve szerényen, |
| s rebbennek vértövű uszonyok serényen. |
|
| Fordúlt egyet a föld, s szétzihálva szárnyát |
| kezdte a némaság bíbor muzsikáját, |
| s hömpölyögtek lila mélyhegedű-hangok, |
| moccantak a barnát ásító barlangok. |
| Piros ujjacskái a vonót riszálva |
| fölcsalták a párát a virág agyára: |
| játszott a fekete angyal vonójával, |
| s bekente a rétet édes boci-nyállal. |
|
| Ez volt a gyerekkor? Annak csak egy ága, |
| a kín-gubanc-fának arany-ágacskája. |
| Mert az iszony-fa volt, bánat-fa, sírás-fa, |
| Rémület-országban sarjadt jajgatás-fa. |
| Vérző lombjait a könnyes kőhöz verve |
| nyögött, gomolygott míg aranyát letörte, |
| ág-Hamupepejkét nem tűrte a gyász-fa, |
| s lehullt a füstölgő, emberevő lápba. |
|
| Úgy heversz ágacskám, őz-korom kis tornya, |
| mint Madár-királynő elhullatott tolla, |
| mint dzsungelben Buddha-szobor arany-térde, |
| rothadó orrszarvú koponya-tüskéje, |
| mint király-kard népet-elnyelő mocsárban, |
| mint gyűrűs lábszárcsont földbe-sűllyedt várban, |
| mint nem-oszló holttest sóvirág-oltáron, |
| mint isten hajszála a hulló világon. |
|
| Levedlett koporsóm, gyermek-szívem bőre, |
| gyíkbőr-ürességed néz a múlt-időre: |
| a pikkely-koponya torkig-tátott szájjal, |
| a test farkig fújva üres csillogással, |
| a hártya-arc szaru-buborék szemekkel, |
| a négy szaru-kesztyű a köröm-helyekkel. |
| Mint celofán-ruha a múlt hártya-zsákja, |
| látszik sejt-virága, pórusa és ránca. |
|
| Ott zörög zord éjem szikláin lebegve, |
| talán az a tejút, az isten fény-inge. |
|
|
|