Egyre többet gondolok Bartók Bélára. Zord, fulladásos reggeleimen, amikor az ébredés utáni félórában szőrös leveleivel, sáskaláb-tüskés indáival, tapadó-száj-korongú kacsaival benő a szorongás, szinte láthatóan nőve körém, mint gyorsított filmen a növények, ahogy kibomlanak és körűlfonják a karót, és lelkem falát repesztve gyökereivel, millió halálos-tüskefogsorú csöndjével, áthatolhatatlan zöld szivacs-szerkezetével, piros-szirom fülkagylóival elborít az elátkozottság csipkerózsa-bozontja: fölidézem zenéjének sugárzó harmóniáit. Zenéjének kristálylapokból és csillagpelyhekből, alvadt-vér-kéregből és rovarszárnyhártya-levelekből épített szárnyai forró suhogásukkal, ideges lüktetésükkel és sötét, vérömlés-szerű zúgásukkal perzselve elhervasztják, celofánpernyévé égetik a fuldoklás falánk zöld bozótját, mint isten gázarany-gömbje a makacs és öntelt Jónás feje fölött a zöld-árnyékú töklevelet, s a hernyószőrű tökindát is, mely lehervad a föld hasáról, akár a csecsemő elkötött köldökzsinórja. Légy önmagad! Ne félj! A halálig ne add föl hited! Az alvilág árnyfényeivel ha tódul is ellened, csak énekelj, ne hagyd, hogy giliszta-tekeredésű növényeivel benőjön a csönd, fojtogassa szíved, befogja szemed és füled, zengő szádra tapassza zöld tenyerét. Bartók Béla zenéje titokzatos és nélkülözhetetlen életnedveket ad, mint a vérátömlesztés. Nézem fényképeit: zárt, fémcsiszolású, rovarpáncél-ragyogású bánat-arcát, amely mint egy háromkaréjú ősrák bordás kőzetpajzsa, időtlen, és emberiség-idejű, szikrafehér, elszáradt hínárral borított csigaház a vízözön-utáni párolgó, sarjadó buja sárban, amelynek zöld nyálkájában óriás-teknőcök, kétlábon-járó sárkánykanok, emberkezű torony-nagy tarajosgőték lábnyomát benövi a boldog penész és beszívárogja az új élettel-nyüzsgő talajvíz. Hínáros, csigaház-fehér arc, összezsugorodott élő arany múmia-koponya, begöngyölve a szenvedés fehér pólyáival, a szikkadt kréta-húson átderengő bánattal, amely áttetszővé teszi apályait, horpadásait és domborulatait, mint a tengeri csiga csont-rózsaszirom falát a nap. A töprengő és konok homlok, a legörbült-szájvonású szemöldök alatt a megmérhetetlen-izzású, végtelen cseppkő-üregű, ásvány-kútgyűrűzésű szemek, ezek a nagy összetorlódott-hasábú kúsza-csipkézetű kristálygöröngyök mindíg más tűzlappal, az egymásbaforrt gerendák, a hasábszögek mélyéből lövellő lánggal, gerinc-szikrázattal, kirobbanó fénypettyel ragyognak és sugározzák be mindenség-nagy, világegyetemmel-terhes magányosságának örökös éjszakáját. Csak József Attila szeme volt ilyen kristály-bánatú, ilyen halál-zimankós. Csak a szétrágott-gégéjű, gyűrt párnákon fekvő Babits Mihály óriás kopasz koponyájában izzottak ilyen kristály-hasítású, bátor, elmondhatatlan-okosságú szemek. Bartók szeme: fémlángokkal és aranygyökerekkel beszőtt, napfoltokkal és tarajló robbanás-csápokkal zizegő, a megaláztatás gyémánt-köszörűjével csiszolt élő szenvedés-kristály. Ki volt ez a tagadó-szemű férfi, ki volt ez az átlátszó és törékeny ember, aki a halott, kiszáradt, áramló nedveit vesztett imádkozó sáska háromszögletű, ragadozó-rágószervű zöldaranycsont-fejének rengeteg-csiszolatú hatalmas smaragdgömb-szeméhez hasonlított és akinek zenéjét úgy átszőtte a szenvedés, mint e ragadozó szárnyait a sárga erek, amelyek dagadtan állnak ki a puha szárny-anyagból, mint öreg lovak comb-belsején a vastag erezet. Belenézek fénykép-szemébe (mert túl későn születtem, hogy az élő szemek zord ragyogása érintse csontjaimat) és elnyugszik bíbor-sörényű háborgásom és szívem árnyékos, nyirkos gödrei betelnek fénnyel. Ki hasonlított még hozzá? Láttam egy francia férfi fényképeit. A férfi magasrangú katonatiszt volt s egyszer, életének talán legbátrabb pillanatában, levetette az egyenruhát: szerzetes-csuhába burkolta testét, s elfutott a sivatagba: töprengeni és vezekelni, gyötrődni és gyógyítani a sivatag szén-arcú szegényeit. Ennek a gyötrődő embernek a szeme ásvány-szigorú volt, gyötrelem-izzású, az anyagon-átható tüzű, aki látta a dolgok belsejét: az élő és élettelen anyag, az egymáshozláncolt anyagrészecskék, a növényi és állati szövetek kúsza-halmozású kristályszerkezetét, s a jövő titkos-írású göngyölegeit, vagy a halál újat-kezdő boldog, fölszabadúlt erjedését is. Szeme: a mese-manóké, a bütyök, gyökér és moha-embereké, tekintetük ásvány-tűi áthatolnak az emberen, mint a rádiumpálcák sugara; szeme a középkori nagy csaták vezéreié, akik nézik a hajnali nap, isten szívének vércsöppje alatt a sárga szakállba-tátott szájú holtak feketedését, a hullaevő madarak ragacsos-csőrű kopogását a harmatos páncélokon, ahogy tépik az eleven-buzgású, vérgyökér-fakadású húst a vas-öltönyök réseiből, a levágott bíbor-pettyezésű testrészeket, amelyek mint a szöcskék levált combjai, alsó lábszárai hevernek a papagáj-csőrű fehér ember-páncélok, kettős rinocérosz-tüske-fejű, vas-álarcú döglovak között, s hallgatják az élők sírását, nyögését és hörgéseit, s a harcosokról és a lovakról leoldott, kupacba-dobált páncélruhák és sisakok, vértek és vérmaszatos sodrony-ingek csörgését; szeme azoké, akik látták a meztelen keresztrefeszítettek lila aszalódását, s látták rothadó lágy részeikben, hónaljuk és nemzőszervük körűl a fölbomló hús fakadását, a férgek büdös nyüzsgését; szeme olyan, mint Bartók Béláé. Ez a bátor és gyötrődő, ásvány-tekintetű remete-ember, aki ott ül a perzselő sivatagi homokban, kemence-izzású kőkunyhója előtt, a nap aranylemezeiből, fénygerendáiból épített gótikus templom forró csöndjében, mégis kevesebbet vállalt Bartók Bélánál. A hallgatást vállalta a kimondás helyett, a hangok helyett a némaságot. Hiú és öntelt volt, mint a Biblia Jónása, aki nem akarta követni isten parancsát és átkozódva és duzzogva ült a nap őrjítő aranypáncél-ruhájában, a morzsalék-só sivatagban, és mulatságos és nevetséges volt, akár Babits Jónása, akit sértett lucskos és nyálas, zsíros és büdös megpróbáltatása és gyáván könyörgött bíbor-éjű, szörcsögő, kopoltyú-szívrángású hal-börtönében. Mert bátorsága és lemondása kevesebb, mint Bartók szorongása, és a középkori kínzóprések, összecsavarható vas-kesztyűk, imádkozó-sáska-karú, vas-tüskés-ölelésű vallató-imádkozó-sáskák, mosolygó vas-Szűzmáriák véres karolásánál, (amelyek fölnyársalnak, mint e tövisfésű-karú állat a csíkos, mohabundás darazsat, hogy a háton döfnek ki a vastűk), a cafattá-zúzások és szétszakítások kínjánál pusztítóbb szorongások próbája, önpusztító magányossága édesebb, mint a megaláztatás izzó Dózsa-ökörszájkosár-koronáinál égetőbb hang-gyűrűk szív és koponya-szorítása, mindennapos, levéshetetlen, lepattinthatatlan viselése és vállalása. Bartók élete: a meg-nem-tagadható küldetés. Bartók műve: egyetlen szabadságharc. Csak a kiátkozva-elégetett Giordano Brunóhoz, az emberiség legnagyobb és legbátrabb szellemeihez hasonlítható életének és jellemének tisztasága és következetessége, kegyetlen, önemésztő szabadságszeretete, (amely úgy ette föl a szabadság tápláléka nélkül önmagát, mint önmagukat a kő egy levegőbuborékába zárt lázas, rab, reménytelen, mámoros szervezetek) és művének múltat-fölperzselő, fölszabadító, az egész létezést újra-szerkesztő, magányos, minden-eddig-voltat újravizsgáló konok bátorsága. Harca nemcsak önmagáért volt, nemcsak bonyolúlt és pontos, kristályszerkezetű és az eleven test vér és nyirok-pályáival átszőtt szervezetű, ősi-harmóniájú és a nép szenvedéseiből és örömeiből fölgomolygó zenéjéért, de Magyarország ellen is volt. Ó, az a Magyarország! Az a penész-ország és hullafolt-ország, az a piperkőc-ország és borosta-ország, az a motyogás-ország és versenylónyerítés-ország, az a dínom-dánom-ország és hintó-ország, az a véraláfutás-ország és vonítás-ország, az a láp-ország varjú-ország, földbe-ásott-zenéjű-ország, amelynek énekét mint tetszhalott lányt elevenen temették a bánat rögei alá, s akinek sírját kövéren benőtte a föld zöld szőrzete, színes növényi tüze. S az élve-eltemetett ének fölött nemcsak az öntudatlan lét rovar, madár és csillagzenéje tombolt, állatüvöltése és az alkonyi szél zihált, a fölágaskodott ősgyík tüdeje, amely átlátszik a pikkelyekkel-borított ég hüllő-mellkasán és eres hólyag-halmazaival a világ fölé dagad, de a vad és hetyke heje-huják láb-dobogása is, nagybőgőhöz csapott veszett koponyák recsegése, a kiloccsant, hajjal és csontszilánkokkal kevert agyvelő rózsaszín nyálazása is, dekadens fejekbe és petyhűdt szívekbe lőtt revolvergolyók véres visszhangja a csontkupolában és a szívizmok roncsolt vonaglása között. Az eleven halál nyihogott, a fehér pántlikákkal befont sörényű fekete ló toporzékolt, röhögött és ficánkolt a tetszhalott ének fölött, szőrére mésszel koponyákat és lábszárcsontok keresztjeit festette Magyarország. Pofájából sistergő tajték csöpögött nagy lepényekként a fűre, s az meghervadt lucskától, vizelete föllobbanó mocsárgáz és a gyökerekig égeti a virágokat, bársony-vödör orrlikai tűztollakkal rezegtek, mint az óriás éjjeli lepke hatalmas csipkecsáptollas moha-koponyája. Gyermekkoromban sokat őgyelegtem a temetőben. Láttam egy ördög-izzású nyárban, amikor kibontották egy tetszhalott lány sírját. A zengő sírt, a sikoltozó földet lihegve dobálták a temető sárga-fejű, gyökér-kezű öregei. De mire föltépték a koporsó födelét, a lány már halott volt. Ott feküdt haja fekete gubancában: kúsza, lila mélytengeri állat, amelynek bíbor szájnyílását körűlnövi a hús-kákicskoszorú és lényét hervadtan beborítja a szájperemből-sarjadt csápok áttetsző koszorú-bozontja. Lúdbőrző emlőgombjai apró, zöldpikkelyű, gyöngy-szemhéjú gyíkfejek. Két kezét szájába gyömöszölte, félig-lerágottan álltak ki földuzzadt szájából, mint mohó tengeri rózsa csápszakállas száj-öbléből a félig-lenyelt halacska piros csontbordás farkával, kék tüske-uszonyával. Önmagát kezdte enni, mert nem hallották meg földmélyből szivárgó sikoltásait. Mégegyszer megszülte a föld, de újszülött-sírását meg is ette a föld. Már önmagában-fúltan hallgatott. Csak a szöcskék zörögtek, ugráló elszáradt kalászok és csettegtek, akár a világító textilművek az éjszakában, és egy pacsirta énekét szívta föl a hőtől bolyhos, itatós-puha ég. A fiatal Bartók Béla ott ült a sárga Magyarország-pusztaságban egy kereszt-nyakig sűllyedt, zöld-szürke foltokkal elgombásodott, pelyhesen beszőrösödött kősírkereszten ésdacosan merengett. Nézte a csontvázakkal-berajzolt, verejtékező, láng-tollat szuszogó halál-ló csődör-táncát, és szorongva hallgatta az átkozott ricsajgást, sasok verekedését a fehér űrben, a szikár pusztai füvekre hulló vércsöppek tompa lottyanását, a kék lukakkal füstölgő hús piros ökrendezését, a zománcedény zúzódásához hasonlító vicsorgásokat. Ült Magyarország bilincseivel a lábán, a szégyen vas-ingében, amelynek kagyló-belseje tüskékkel borított, (mint a kerticsiga nyelve és szája, amelyben tizennégyezer pici fog van,) és amelyet mindig szűkebbre húz a csapok új s új csavarásával az áttetsző-kezű hóhér-idő, hogy az ing, a mindenütt-fogú szájüreg, kifordított gesztenyehéj, mohó és kegyetlen-szorítású tengeri-csillag egyre mélyebben harap a verejtékező törzsbe, hogy zúzódjanak a sejtek, roppanjanak piros sárrá a szövetek, s megkínzatott száján buggyanjon ki a habos vér és a vérző kiáltás. Ült az emberiség szelleme Magyarország-kalodában, a megvádolt, megátkozott, ült a megaláztatás és kinevettetés durva-lécű ketrecében, időnként fémlevél-végű lándzsával, kihegyezett botokkal meg-megböködték tarkóját, rángó oldalát és vacogva hallgatta a körülötte örvénylő gőg, közöny, részegség, emésztés, püffedtség barbár hangjait, a nyerítést és böfögést, a zokogásokat és víjjogásokat, a könnylucsogást és térdnyikorgást, a peremes-orrlikú otromba varjúcsőrök szaru-csattogását, a róka-üvöltést és vaddisznó-röffenést, véres úri agyarak csattanását, vastag tülkök és zöld mohával bevont agancs-koronák halálkopogását, az önteltség Nílusából, szennyes, sárga hömpölygéséből fölhangzó viziló-röfögést, a történelem-alkonyi szélben kövéren zizegő magyar sásból kigörgő krokodilus-hörgést. Ott ült Magyarország-éjszakában, jövőt-szülő szíve, termékenységre-érett feje világított, mint a szentjánosbogár-nőstény bársonyeper potroha és bevilágította maga körűl Magyarország harmatos növény-éjszakáját, és fölsejlettek a zöld-tüzű derengésben körülötte a haláltánc csont-alakjai, csáp, manó, halfark, denevérszárny, mélytengeri hal-gyökérszakállú, nyélen-ülő szemű, kolibritestű, béka-fejű, szőlő-szemfürtű, kakadúcsőrfejű, tüske-farkú, ördögrája, pávatoll-végződésű lényei: a sötétre foszforkrétával rajzolt Hyeronimus Bosch-kép. Eres halánték-horpadásában nagy rózsaszínű verejtékcsepp született és legördűlt vékony arcán. Halántéka szülte az új és új vércsöppeket, a vén kínban-vonagló teknősbéka tojásait. És megrengette az éjszakát a vérszikla-omlás, a piros verejték-dübörgés. Bartók ült szívével-bevilágított hazája Brueghel-éjszakájában és nézte rikácsoló, vonító, nyüszítő, nyöszörgő, cuppogó, nyálzó, brekegő, nyafogó, nyüzsgő ember, hüllő, rovar, madár-keverék-szörnyeit, verejtékezve ült megkísértése éjszakájában és a föld alól szívárgó hangra figyelt. A Megváltó énekelt a föld alatt. Mert a mocsaras és szíkes, zsombékos és sziklás, tövissel, buzogánnyal, bürökkel és görcsfonadékú, durva pontypikkelykérgű törpe bodzafákkal, zöld növényi vízesésekkel: fűzfákkal, százezeréves vizikirályok zöld mohos szakállával: békanyállal, és gólyahírrel, bazalt-szárú és tehén-nyelv-levelű, gyöngyből-fűzött-süvegű virágokkal és növényekkel borított föld alól, a mezei egerekkel, bársony-vak fekete vakondokkal, földikutyákkal, pikkely-tövis-farkú pockokkal, füttyögető ürgékkel és ferenc-józsef-pofaszakállú hörcsögökkel, sündisznókkal, nyestekkel, menyétekkel és görényekkel, kecskebékákkal, tüzeshasú-békákkal, varangyosbékákkal és levelibékákkal, gyíkokkal, kígyókkal, vízisiklókkal és teknősbékákkal, fölfújt gumikesztyű-szemű csigabigákkal, szikár madarakkal és zengő bogarakkal ellepett föld alól csodálatos ének szívárgott a lidérc és sátán-éjszakába. És akkor Bartók Béla fölemelte mutatóujját, s a földre mutatott. És a zöld-fényudvarú éj, a foszforos-csillogású útálatosság-bál, a kocsonya-talpakkal topogó, ujjhártyás-lábakkal totyogó, szitakötő és lepkeszárnyakkal repkedő, asszony-emlőkkel duzzadó madár, hal, rovar és ember-szörnyetegek tánca, násza, bagzása, kacsintása, ürítése és vigyorgása egy pillanat alatt megmerevedett. Jégbefagyott pokol volt körötte a lét, a megdermedt világló szörnyek az éj falán. Fejeivel, húsvirágaival, kacsaival és gyökereivel egy vízcsöpp mikróállat-világa: kovakristály-lényeivel, állatcsillagaival, gömbjeivel, és szőrös szirmaival, kék agyszövet-metszet világító gubancával az elektronmikroszkóp alatt. És lehulltak Bartók Béla bilincsei, szétmállva, zöld porral füstölögve, mint Penész-ország rögei és fái a szerelmét kereső vándor futásától és lihegésétől. Széttörte a gúny nagyszálkás ketrecét, kilépett magánya csipkerózsika-várából és elhervadt körötte a dühös vérrózsabozont, elsorvadt a kín vörös korall-temploma, s a földre borúlt. Csontos ujjaival ásni kezdte a szikkadt, köves, gyökeres, lárvás, gilisztás, fonalférges földet, hogy kiserkedt ujjain a vér, mint a töviskoronával-megkoszorúzott homlokán, és ásott a dermedt éjszakában, míg a forró, sugárzó óriás-testig ért, amelyet beborított a főbuckák, a pusztai medúzák gyökéruszálya, mint a medúzák húsgyöngy-inge, ragadozó hínár-kakasfarka, eleven raffiaszoknyája a dülledtszemű, üvegszivárvány halat. Bartók Béla ámúlva és mosolygva nézte az éneklő földalatti asszonyt: szájából ősi dallam tört elő és fénybozont, élet-tűz a vulkán orrlyukából. Kiemelte a testet a sírból: a tetszhalott népet, az élet sugárzó asszonyát, akinek üres rovarzsákokkal, kiszáradt álca-koponyákkal, elhullt bogár-állkapcsokkal zsúfolt rögöktől fölszabadúlt, zsíros agyagtól, só-száraz homoktól megtisztúlt énekére nemesi pipafüstként elfoszlottak az éjszaka foszforos ködalakjai, bánatos, buja, önmarcangoló, önfertőző, vihogva-bagzó, vinnyogva-üzekvő, pislogó angolna-gyökerű, disznócsöcs-arcú, tüskepajzs-tomporú, tehénhüvely-liliom-szájú, tintahal-fejű, polipkar-orrú, nyolc-dárdájú, deréktól-tintahal, varangyosbéka-emlőjű, vaddisznó-sörényű, tengericsillag-szemű, rák-ember, polip-asszony szörnyetegei. És a pusztaság betelt hűvös tiszta fénnyel. Pedig még nem hajnalodott.