Elkésett üzenet

Újra-olvastam verseid, barátom, egy-egy sor fölött hosszan elmerengve, virrasztva lapoztam könyveid, barátom. És mit tagadjam? Könny is hullt nevedre. Már nem válogattam: az erős, ez gyönge, mint az újoncokat őszi sorozáson, csak sóhajtva néztem a konok seregre, az eszméletedre, drága barátom. A fanyar értelem nyit itt őslény-bányát, s a csupa-kétkedés flórája virít, a lágy-részt-Föltépő zörgeti dög-szárnyát, hogy lássa ember-szívünk titkait! Mint Rembrandt képén a boncoltat az orvos mutatod nekünk a kibontott világot, s ki tudja hány nap, hány tikkadt, szorgos éj adta tudnod, hogy most magyarázod? A szivárvány-belsejű testre hajolva, büdös mécs mellett, pincében, titokban kutattad lázzal, sápadtan borongva: mi rejtőzik az elnémúlt agyagban? Hát itt van, látjuk, mert te így akartad, de hozzásegít-e ez a gyógyuláshoz? Vétkeinket te sohasem takartad, de van-e szavad, amely újulást hoz? Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat és hazát teremt, vagy világot átkoz?