Harminchét éves vagyok. Még nem elég öreg ahhoz, hogy bölcs legyek és pontos, mint a növények, az állatok, és az égitestek, s már nem elég fiatal, hogy ne jusson eszembe szüntelenül a halál. Pedig a halállal éltem mindíg. Ott ült csont-szárnyaiba burkolózva, mint óriás-denevér csontváz, mint az idő kristálytornyain fönnakadt őshajó gigászi váza, gyermekkorom virágmintás viaszosvászon asztalánál és nagypórusú csontjainak árnyéka berácsozta házunkat, lárvapuha szívünket. S én néztem világbuborék-koponyáján a laza varratok barna csipkézetét és lengő mellkosarában a csillagos űrt. Vagy ott ült gyökér-ingben moha-szemekkel, penész-parókával kamaszkorom vérkiütéses őszi szikláin, s cseppkőbarlang-szájából bombázó-repülőgépek olaj-büdös roncsai lógtak ki, fém-eres hártyaszárnyak, óriás csiszolt rovarszemek, rádióalkatrészek és gépágyúcsövek, s meredten nézte a ködben-tántorgó napraforgók aranypillás isten-szemét. És ott feküdt, anyám méhéből nőtt viaszrózsa, kis kék koporsóban, fagyott könnycsepp a csipke alatt. Sosem-hervadó jégvirág eszmélkedésem téli ablakán. És ott fekszik besározott csontjaival, gyökérrel-lekötött kezeivel, rög-lombú, sose-száradó tüdejével, varangyosbékát fészkeltető állakapcsaival, porcelán-csillag-csigolyával, elnyúlva harminchét évemen, földagadt kopár csontjaival visszanőve az idő kezdetéig és soha-el-nem-pattantható szappanbuborékként átdagadva koponyájával a jövő csoda-rétegeibe, mindenséghordozó végtelen zuhatagába. Egy Budapest melletti faluban születtem, Bián, s ott éltem húsz éves koromig. Édes szüleim örömére, vagy bánatára? – nem is tudom. Apámat már nem kérdezhetem. Túl korán ment a földbe, túl korán emésztette föl romlandó húsát a csillag-gyomor. Még el sem jött a kérdezés ideje, s még messze volt a felelet kora, amikor vadmadárcsontjaival alászállt az erjesztő földbe, fehér harisnyában, rózsafűzérrel átkötött kezekkel, tenyerében harmatos rozmaring-ággal. Félig-lecsukott szemhéja eres porcelán-kérge alól könnytelen szemembe lőtte arany-kérdéseit, aztán magára húzta az ős-anyagot, elfordította tajtékot-virágzó fejét. Hallgatott. Kimehetnék a faluvégi téli temetőbe: ponty-pikkely-kérgű téli bodzafák, rothadt és fagyott krizantém-fejek, nyálkás és pernyés őszirózsa-csomók, rozsda-márvány bürökcsipkék, behavazott növényi vas-koronák közé, elhullott kakastollak, földből-kimászott embercsontok, koporsó-rothadékok, koszorú-foszlányok, mocskos szemfedőrongyok Krisztus-árnyéka alá, és lekiabálhatnék a fagyott földbe. Vagy lemerűlhetnék a hideg anyagba, mint a varázslók. De nem háborgatom a halottat. Holtakkal csak holtak beszélhetnek. Én hiszek a halálban és nem hiszek a megsemmisülésben. Majd ha én is lefekszem a nyálkás és korhadásos, foszladékos agyaggödörbe, mert évmilliárdok halottaival van tele a föld, akkor majd megfogom áldott csont-kezét és beszélgetünk. Majd megkérdezem az én apámat: sírt-e miattam? Mert én sírtam miatta sokat. Tudom: a holtak egymással beszélnek. Tele van csonthanggal a föld, zengésekkel és énekekkel. Nem néma a lenti világ! Beszélek én ott vele és mindenkivel. Üzenek át a kocsonya-tűzön a holtakkal-nyüzsgő bolygókéreg másik felére. Csont-ujjam intésére szétnyílik a vörös tűzpolipgomolygás, mint a tenger, s a forró, lüktető, tűzhasadékon átkiáltok és visszaintenek a csont-kezek. Évmilliárdokig beszélek majd apámmal, s az életről mindenkit kifaggatok. A költőket és katonákat, a parasztokat és kőműveseket, az asszonyokat és királyokat. Az aranyba-öntötteket, és földbe-gyömöszölteket, a sárba-gyúrtakat és márványba-száradtakat. Mert az életről csak a holtak tudnak igazán beszélni. S a halálról csak az elevenek. Az én titokzatos és magányos anyámat nem kérdezhetem. Ha rejtett-izzású és csillag-árnyékú szemébe nézek: elhallgatok. Most kérdezzem tőle: mire szült engem? Miért szoptatott? Miért mosott rám? Most bántsam őt, a bánkódni tudót? A fiúk ne faggassák az anyákat. Ne kényszerítsék őket a feleletre. Az anyák könnye is ritka, mint a boldog álom. Az anyák jóságból hazudnak. Sose mondják el, ami fáj és elnémítja őket a szeretet. Tudta-e, hogy méhében csillagot hordoz, és piciny emlőit sárkánycsecsemőszájba gyömködi? Tudta-e, hogy kiválaszttatott? Hogy boldog áldást és erjedést befogadó teste fölött vérszínű angyal lebegett az űrben, izzó óriás-lábai a moha-csipás, kígyókérgű csontcsipke-koszorúkkal kivirágzott fekete nádtetőt pörzsölték, s lángszárnyai a mindenséget fénypólyába tekerték? Hogy rokona lesz a csillagoknak, a világ-szülő ősanyáknak és a madaraknak? Konok és makacs kölyök voltam, szorongásos és tervező, szomorú és világmegváltásra-készülő. Gátlásos és vad, álmodozó és mindíg-szerelmes. Mindíg-mást-akaró. Mindíg-halálra-készülő. Mi nagyon szegények voltunk és boldogtalanok. Anyám már Budapestre költözött öcsémhez. A házat, az édes gyermekkori házat eladta, mert akkor is nagyon szegények voltunk. Mostanában mindíg otthon járok álmaimban. Látom a holdfényes téli udvart és a holdfényes nyári kertet. És gondolatban is otthon járok mindíg, szeretnék a szederfa alatt lefeküdni és beleolvadni a földbe, földnek. Átitatódni gyökerekkel, fű-polip-rojtokkal. Ott zizegni a szederfa leveleiben, ott mohosodni a szilvafák kérgén. Derengeni a kapor, a mák, a fátyolvirág között, én is kapor, mák és fátyolvirág. És lila csillagrakétakürtök fürt-tömegével együtt-dagadozni a zöld páncélosvitéz-kőrisbogaraktól zabált orgonafákon. Gyökérbajsza lenni az otthoni arcoknak, fátyolhal-fark-uszonyú, s meduza-szakáll szemöldöke lenni és rézdrót-szempillája az otthoni fejeknek. És száradt mosolya lenni az augusztusi szélnek, kuvik-hang, bagoly-átok a halottas-házak kéményein. S a szagos ravatalok fölött lenni gyík-arcú mécsláng, a virrasztók arcán fénykankalin. Lenni a csorda-pásztorok rongyos királya szalmavirág-koszorúval zsíros koponyámon. Pedig hogy gyűlöltem azt a házat, azt a tóparti utcát, azt a falut és mindent, mindenkit aki otthoni! Gyűlöltem? Szerettem? Volt loboncos nagy hajam, mint a vadlovaknak, vállig érő, s voltam évekig kopasz, mint a rabok. Hemperegtem a koranyári vad mezők buja asszonyszőrzetében, a kutyatejtől ragacsos, mázas, gumit nyáladzó, bürkös, csalános, ecetbokros, rozsdás fazekakkal, cseréptár-nyémaradékokkal, letört lábos-fülekkel, megrepedt-pocakú lámpaüvegekkel, rézbordás lámpacilinderekkel, drótokkal erjedő domboldalon, foszladozó, rothadó, fölpuffadt, óriás drótpamacs-bajszú dög-macskák, zöld, ragyás, penészes, szakadt kesztyűhöz hasonló eltaposott varangyok, döglött, meztelen-mellű tyúkok, eldobott koszorúdrótok, arany-írásos megátkozott koszorúszalagok, tyúkcsontok, csibekoponyák, bíbor-bélésű gyantakagyló-disznókörmök, penészes disznószőr, száraz, cseppkő-szálkaküllős csontok és rég-kiszopott velőscsontok, lepattogott-zománcú, csontszivacs-belsejű tehéntérd-forgók, aranypikkelygatyás, ókori gyertyatartókhoz hasonló, dagadt, hervadóbőr-talpú, húsgomba-párnás, halott-körmű tyúklábak, gyűrt aranylegyező-libalábak, szétpukkadt-szemű, kabátgomblik-orrlikú véres csibefejek, aranyhártyával-bevont fűrészperemcsőrű kacsafejek között a virágzó rothadásban, a szemétből-kivirágzó növényi lét boldog-büdös, méh és darázsdöngéses, lepke-omlásos, szitakötő-dühöngéses mámor-áramlásaiban; a madárkiáltozásos, kutyaugatásos, libagágogásos, tyúkkotyogásos, kakaskukorékolásos faluszélen; ültem merengve a zöld-pattanásos, penész-rücskös uborkához, óriás babhüvelyhez hasonlító kecskebékákkal, fehér nyál-uszonyú, kocsonya-kordbársony csigabigákkal, szűzlányszájú piócákkal, iszony-tekintetű csíborokkal, nagy rothadék-bundájú, fémcső-gyűrűzésfarkú pockokkal, szénből-hasított fedőpáncélú, szénből-csiszolt-szemű csíkokkal, lángszeplős, üvegkesztyűs-kezű tarajosgőtékkel, űrállomásszerű vízipókokkal, bársonypáncélos lótetűkkel, gyászlepkékkel és özvegyruhás szitakötőkkel, kisfiúkukac-szitakötőlárvákkal, medúzafürt vizisiklókkal nyüzsgő, mindenféle csúszó, mászó, vonagló, röpködő, ugráló, úszó, sziszegő lénnyel hemzsegő patak partján; a sásban, a nádasban, a kákics gumikoszorúiban; hevertem a vad nyári boldog morajlásban, növényi és állati sziszegésben, zengésben, zörgésben, zakatolásban és zizegésben, tücskök, sáskák, szöcskék milliárd-végzetében; pipacs, búzavirág, mácsonya, kalász szerelem-örvényében, a föld áldott tollai között, a kéreg lüktető, fényben-háborgó sziporkaszárnyai alatt, aranybolyhú, hárfa-hangú, zöld-szagú tollazatában; ültem a frissen-kiásott sírgödrök barna gyökér-bőrrel, koporsófoszlányokkal, korhadt és avas ruhacafatokkal, gyöngyházgombokkal, kiszáradt tökhéjat utánzó koponya-hólyagdarabokkal, ásóval félbevágott véres varangyokkal és fehér rovar-penész-habbal kevert izzó, babérlevél, menta, tömjén, mustármag, törökszegfű, gyömbér, szerecsendiószagú földkupacon; a meszelt-arcú, báb-arcú, frissen-festett-sebű, vért-öklendő-szívű, aranyozott kő-szögű Jézus bodzaillatú árnyékában, bodzafák bársonybűzében, s a világegyetem örvénylett fénypettyek csomósodásával, tűzgyűrűivel, izzó köd-gömbjeivel, tűz-gombolyagjaival, vér-gomolyagával, arany-suhogásával zavaros és szerelmes szívemben. Én mindent szerettem. Minden állati és növényi létezőt, a láthatatlant, s a láthatót: a bolyhos, páncélos, lélekzőnyílásokkal lüktető, májjal-rendelkező, soklábú, sokszárnyú, sokszemű állat-apróságokat, a kukacokat, az egész testén-bajusz hernyókat, a férgeket, gilisztákat, pókokat, a pókhálót, a cserebogár fémlemez-babérfa csápjait, az éjjelilepke óriás pamut-páfrány fülét, a madarakat és a gyökereket, a fémeket, kristályokat, sókat, köveket, a mohát és a kék-darazsak mohatestét, a halottak kristály-sün állát, a jégbefagyott harcsa jégbuborék-lihegését és sárga óriás takony-bajszát, a harkálykopácsolást és a levelibékák nedves pelenkagumi-ágyéklüktetését, a fakéreg illatos őskagyló-darabjait, a vízmosásokat és fűszálakat, a fák zöld tüdejét, napba-merengő szárnyait, rostjait, rügyeit, leveleit; a vizet, az esőhólyagokkal-lúdbörzőt, a tajtékzót, a fénygyökerűt, a zöld izomfonadékosat, az önmagát-nemzőt, szörnyek és ősök méhburkát; az üres hártyakardtok kígyóbőrt és a hüllő-gubanc szőlőgyökeret, a rozsdát, és a havat, az esőt, a ködöt, a sejt-állatkákat és a titokzatos csodálatos vért, a háziállatokat és az erdei vadakat, a rothadást, az erjedést, a bomlást, a püffedést, a boldog nyiroknedveket és a tehenek fehér-mohás, rózsagyökér-tőgyét, a virágok arany-makkú szerelemszerveit, arany-klitoriszát, kövér növénybőr-belsejű, duzzadt, növényi-véraláfutásos, kék-ernyő-belsejű méhét, aranyporos szerelem-ormányait, a méhek combalatti aranykannáit, virágporos szőrkancsóit az üveggyökér-izmú combokon, a szarvasok lila vizeletnyomát a hóban és a kisnyulak rózsaszín teve-orrlikát; a varangyokat, amelyek mint mohával, láppal, hínárral benőtt zöld-penészes, lábról-lerohadt katonabakancsok; a meteorhullást és a földet, ezt a megmondhatatlan-szagú, föld-szagú földet, ezt a zsírosat, szárazat, agyagosat, szíkeset, meszeset, ezt a forrót és jegeset, átázottat és nyári-szárazat, amibe arccal bele kell fúródni, amit testemre szórni, szívemre kaparni, enni kell, harapni, rágni, mélyen belehelni, szívni, csókolni, szagolni, habzsolni, ölelni, ezt a földet: lényeink tűzmedencéjű, óriásnőstény-emlőjű, égitestekre-fröccsenő-tejű, barlang-tüdőhólyagos, kiapadhatatlan-ágyékú anyját, teremtményeink mindíg-újra-születő, ősátok-mohóságú temetőjét, a földet, a földet, a földet, amibe egyszer én is el fogok keveredni. Csak azt nem szerettem, ha apám részeg. Pedig sokszor volt részeg az apám. Jó, kedves részeg volt az én apám. Sose történt meg, amitől mindíg féltem. Nem kötekedett, nem verekedett, nem ordított, nem futkosott konyhakéssel, vagy baltával a hámlóbőrű, nagyszőrű törpe házban, vagy a zöldbundájú holdas udvaron. Nem zavart ki minket a konyhából az angyalcsorda-birkózásos hóviharba, vagy a zöld nyálkát okádó novemberi ég alá, hogy sírva nézzük fehér hányadék-buborékait: az őszi esőt véres dália-cafrangokkal, ázott tyúkokkal, megőszűlt-szőrű kutyával borostyán-kockába foglaló petróleumlámpa-fényben. Csak állt boldogan vigyorogva, gipszálarc-vigyorgással, görög tragédiaálarc-vigyorral, hogy azt hittem, egyszercsak leveszi fejéről a festett papírmasé-vigyorgást, s rámnevet fiatalon, csak állt vigyorogva, sárosan, arca, füle, orrlika, keze csupa sár volt, véres őszi ragacs. Állt, fölemelve virágzó szőr-páfrány szemöldökét, mint rézből-horgolt pávafarkot, csak állt sárszagúan, esőszagúan, dohányszagúan, fröccs-szagúan, város-szagúan, verejték-szagúan és összesározott öreg aktatáskájából vette ki a városból-hozott süteményeket, amelyek, mint az elmázolt rovarok: zöld vérüket csurgatva vonaglottak sáros tenyerében, az összefolyt-színű, egymásba-ragadt, nyálzó ikracsomóhoz hasonló cukorkát, a kristály-pörsenéses, becsokoládézott kiflit és adta düledezve éstántorgva. Csak egyszer borította föl a konyhaasztalt, hogy kicsúszott porcelán-hagyma-húzókájú fiókja, s szétszóródtak a kopott, májfoltos főzőkanalak, a lerágott alumíniumkanalak, villák és virágmintás-nyelű vaskések, s vágta kiszámított-gyönyörűséggel a földhöz csillagmázas, fehér porcelán-agarat, amit jutalmúl kaptam a biai dalárda vezetőségétől, mert szerepeltem a Sárgapitykés közlegényben. Vacogtam. Ágyába bújni nagyon szerettem. Ha engedte. Akkor is csak háttal hátnak, vagy arccal hátának fordúlva feküdhettem a verejtékes nagy dunyha alatt. De jó volt átizzadt inge apa-illatát mélyen beszívni, háta hatalmas horpadásába bújni kopasz gyerek-fejemmel, az öreg ing meglágyúlt rostjait verdesni szempilláimmal, s hallgatózni boldogan, ziháló, zörgő fél-tüdeje alatt, amely úgy beszélt nekem, mint egy száradó, öreg erdő. Várni a hajnal első kukorékolását, nézni, ahogy a csillagsugár arany-lilioma lassan lesorvad a hímzett Szűzmária-arcon, ahogy bedugja óriás bőrkoronás, alvadtvér-zacskó szakállú, gyanta-gályaorrú kakasfejét a hajnal, nézni a téli köd galaxis-gomolygását a szobában, mert nyitott ablaknál aludtunk mindíg. Nagytermetű ember volt apám. Háta jobb oldala hatalmas csonttalan húsgödör, óriás lila sebhely-hímzésekkel, amelynek vastag forradás-dudorai nagy virág-mintákkal borították a bordátlan, lángos-szerűen lapos, összelappadt léggömbhöz hasonlító, tüdejétől megszabadúlt testrészt, mint a hajdani huszármentéket az aranykacskaringó-zsinórozás. Gyermekkorom eleven sírgödre volt az a kékenbehímzett teknő. Néma, mozgástalan, nem-földagadozó, nem-hullámzó. Béna és hangtalan, fél-halál, fél-temető. Mégis, fülemmel e nyirkos, csonttalan, kék gyökerekkel benőtt üregre tapadva de boldogan hallgattam boldogtalan testének szikár zörejeit, morgásait, zubogásait, a súlyos-ütemű szívverést, a nehézkes és szortyogó levegő-áramlást a foszladozó-buboréklombú féltüdőben, a vér súgását, sustorgását, zuhanását és lüktetését, a túlsó borda-mozgás ősteknőc-lassúságát, a húsba-kötött csont-tollak szárny-nyikorgását. A testet, amely nehezen élt, mint az óceán. Mint gyűrt, kagyló és csigapikkelyes földréteggel takart barlang-rendszerek fölé, hajoltam titkos testére, ahol gázok bomlanak, jeges vízesés-szakállak tekerednek és zubognak, fröcskölve, dörögve ismeretlen sötét üregek, cseppkő-virágerdők, sír-moha denevértanyák, lenti óceánok felé, ahol testükbe-visszanőtt-szemű, szemgolyójuktól megfosztott fehér lényecskék élnek a sötét, jeges ragyogásban. Apám mindíg köhögött, köpködött, verejtékezett, krákogott, fuldoklott. Nagy, áttetsző póklábszerű nikotinos ujjai úgy mozogtak ilyenkor a levegőben, mint papírlapon a kaszáspók, vagy a lószúnyog combtőből-kitépett, rémülettől-elhullott, kataplexisben-elejtett gyöngy-gyökér óriás-lábai. Aztán rágyújtott és megivott egy bögre bort. Kőműves volt, s lett altiszt, irodaszolga, ha szebben mondom: irattáros. A háború után újra kőműves, gyárimunkás, Február haldoklója, dacos fiatal óriás-halott, márvány-éposz a ravatalon, földbemerűlt viasz-tábla, elásott, csontból-kötött könyv, teleírva szomorúsággal, mindenség-titokkal, penésszel, rothadással. Mit akart tőlem? Hitt-e bennem? Félt-e tőlem? Gondolt-e a megváltásra, amikor engem nemzeni készűlt? Tudta-e, hogy Küldetést-adó, hogy a Kiváltás hírnöke ő? Hogy a szerelem arany-ölelésű titán-angyala? Hogy földrengés-mámora, emberteremtő gyönyöre tűzzel ír jövőt a boldogságra-kész testbe? Hogy létének kialakuló, viruló, festőpaletta-színű, tomboló tűz-özönében, robbanás-fényködeiben, világtűzzel-gomolygó tejútrendszer-alakulásában a lágy, vérző, forró-szervezetű űrben összecsomósodik, s milliárd szervezett sejtté bomolva földagad a beszélő láng, az époszteremtő víz, az éneklő anyag? Majd megkérdezem őt, s akkor felelni fog. Apró-növésű, sovány fiú voltam. Ideges, buja-képzeletű, nagy-szívdobogású gyerek. Napszámba jártam, már kiskölyök-koromban: a vasútra, az uradalomba. Úgy göngyölgettem tántorgó álmos társaimmal, magam is ásítozva és fulladozva a zöld-csontvázú, száradó-eres, sárga-golyóstáskás borsót a befejezetlen-hullámzású, istenvérrel telefröcskölt hajnali földeken, mint a harmatos szögesdrótot, óriás tekercsekben, ágyékig-lucskosan a nagy bimbójú harmattól, verejtékes arcomra tapadt por-álarcban, s a nagy ezüst-terebély tüskefák csípkedték, szúrták, rágták húsomat, mint a haldokló katonákét a közönyös, mohó madarak. Véres, sáros, verejtékes voltam mindíg. És vártam a hosszú-szakállú megváltó-esőt, a hirtelen ropogva-lezúdulót, a tűz-fogsorút, amikor tüdőig-ázottan és boldogan ülhettem a kő-kérgű bodzabokrok alatt, s nézhettem a csigabigáktekergő, hermafrodita-vad, egész-testükben-csók nászát, a vízcsöppek fehér kukac-nyüzsgését a porban, az eső-buborék-békák hemzsegését, a gyanakvó-pislogású varangy bőrpenész-szemhéjának lassú mozgását, az összetapadt temetőbogarak fekete-halálfejes hátát, narancspiros pórusos bőrpáncél-fedőszárnyait, a vékony narancshéj-bőrű koponyára nőtt állatüveg szemgolyókat. Jártam kapálni, szőlőt nyitni, takarni, markot szedni, csépelni, kévét adogatni, kazlat rakni, polyvát hordani, zsákolni, kukoricát törni, krumplit szedni. Jártam fatelepre deszkát rakodni, gépfűrésszel deszkát hasogatni, erdőre fát dönteni, kerítést csinálni a fiatal földbirtokos dióskertje köré, holtakat kiásni. És jártam a kőművesekhez. A legjobban ezt szerettem! Lebontani az öreg vályog-házakat, dobálni föl a pallóra a téglát, amitől piros hártyává kopott az ujjbögyek bőre, s mint a kő rostjai, elkoptak a bőr recéi, s látni lehetett a vér lüktetését az ujjhegyeken, mint a kotlós alól kivett, gyertyával átvilágított tojásban a csibe-embriók szívét; alumínium-simára faragni a laza-csont, szivacs-testű követ, csorbátlan-élüre faragni a kőkockákat, a vastag ács-ceruza vaskos grafitnyomát pontosan félbe-vágva; habosra, könnyűre, zsírosra, pontosra, melegre kavarni a habarcsot, tudni mennyi víz, mész, homok, néha cement kell a jó malterhoz, az igazihoz, a csont-kötőhöz, fölújítani a madár-tobzódásos hajnalban a malteros-láda mélyén megdermedt, zsírhártyás, kopasztott-tyúk-bőrű maltert, hogy lágy és okos legyen, mint a sárga tajték és hasznos, mint a jóság; lazára, habosra habarni a sarat, nézni fekete-bőrű óriás-buborékait, amelyek fölmerülnek a sár mélyéből, mint az óceán csoda-lényei, beszívni a munka sár-illatát, kő-illatát, mész-illatát, tégla-illatát, cement-illatát, deszka-illatát, kőműveskalapács-illatát, kátránypapír-illatát. Az elemi iskola után szüleim polgári iskolába irattak. A polgári iskola Bicskén volt, húsz kilométerre szülőfalumtól. Vonattal jártam Bicskére, apám meg Budapestre. Ó, jégropogásos, fehérhártyás téli hajnalok, a hold sárga kőzet-gumója a fémpántokkal átkötözött űrben. Ballagtunk deres arccal, jég-bojtos orrlikakkal, jégraffiás-szemöldökkel, fehér gőzoszlopokat fújva, mint az elátkozottak. Fölöttünk a fölboncolt űr áttetsző hullája hevert elnyúlva világ-szigettől más anyag-szigetekig: kiboncolt forgók, csontbütykök, fény-izomkötegek, ernyedt izomszalagok, bordák, gőzölgő belső-részek, kékre-hervadt szívbillentyű-kagylók, s a lefűrészelt koponyatető mellett a vérperemű koponyaüregben a sárga-hártyás óriás-agy: foszforeszkáló tekervényeivel a hold. De miért vádoltak engem a lopással, mikor eltűnt az osztályban egy erszény, húsz pengővel? Mert én voltam tán a legszegényebb? Mert megaláztak és megszégyenítettek, megfélemlítettek és megfenyegettek, zokogásra-kényszerítettek és nem kértek soha bocsánatot. És miért kellett nekünk megfizetni a negyven pengőt, mikor egy vonattal-bejáró társam elrepesztette a vonatablakot? Mert kicsi voltam és védekezni-nem-tudó? Szegény és rettegő? Miért kell minden bűnt megfizettetni a szegényekkel? Sose felejtem a szemfödő-bőrű, selyemhernyóbáb-arcú, patakukac-nyakú gőgös, kékegyenruhás állomásfőnököt, az igazoltatás szégyenét, a lassan-gördülő vonatkerekeket, mert közéjük-ugrani szerettem volna, hogy mindennek vége legyen! És mennyi szégyen és mennyi megaláztatás! A napszámban, a kőműveseknél, az iskolában, a nagyobb-fiúk közt, a faluban. Bolondnak néztek, vagy szörnyetegnek? Mit-akar-ez-a-prolinak, vadcsődör-hajú eszelősnek? Elűzhetőnek, megszégyeníthetőnek, kiátkozandónak, megfeszítendőnek? Csak nőtt gyűlöletem és undorom, mint a háború alatt mellkasomban a víz, fuldoklásig nőtt, haldoklásig nőtt, s már állították borostyánkoponyává érett fejem mellé a haldoklók gyertyáját, s a pap készült az utolsó kenetre. S jött is már a havas falu-űrön át csöngettyűzve és hallgatagon. Ó apám, anyám, mit szenvedtetek ti miattam? Csak el, el, el innen: a gyűlölet földjéről, az elátkozottság földjéről, a gyökerek országából, a véres tyúkfejek, csontot-virágzó, mályvát és liliomot virágzó trágyadombok birodalmából, kivedleni, mint a szitakötő gyémánt-koponyájú hódítóvá, levonaglani az átkos lárva-lét belső-zsírbundájú hártya-öltönyét, kibújni irtóztató szenvedéssel a kopoltyúrés-sorozatos bőrpáncél-vértezetből, s lenni diadalmas-tüdejű röpködő, levegőben-rángó, ragyogva-cikkanó, s nem is nézni többet a múlt partján heverő tegnapi-lét zsíros, véres foszladékait, erezett celofán-cafatjait, fehér-pórusos lárvabőr-foszlányait, a gyermekkor lehámlott életrongyait. Lenni csillag az önmagába-fúlt, szőrös láppal benőtt, csontokkal-kirakott, szenvedés-tollú, átokba-dermedt, hal és béka-szájakkal hold-likacsos, fénytelen világ fölött. Világító és megváltást hirdető. Most hazamegyek szülőfalumba és kifutok a hó-foszlányos, jegeseső-kocsonyás, őszivirág-halott temetőbe, ahol a kék-gombás márványsír-köveken lassan-csordogáló, fekete-likacsú hószeletek ülnek, mint átázott kenyérdarabok, s a fakeresztek arany-írásait, ezüst-évszámait megolvasztja az eső, a hó, a hólé, leszívja a falun-hömpölygő hatalmas köd-polip, ahol a rózsaszín, világoskék porcelánkeretbe szorított, üveg alá feszített fényképek arcát, göndör haját, bajuszát, kezeit, nyakkendőjét, máslijait, nyakgyöngyeit lassan elmállasztja, üveghez-tapasztja, fölkunkorítja, felpörgeti, elvigyorítja, megráncosítja, vízgyökerekkel átszövi, cserepekre-bontja a télvégi olvadás és az eső. Kimegyek a rothadt koszorúk, fehér krepp-papír-pólya-foszlányos koszorúdrótok, elfagyott-üstökű virágok, üszkös-sárban-heverő csontok, kopasz, szélsuhogásos jegenyék, akácok, ecetfák, bodzafák, orgonafák, friss-meszelésre-váró durván-faragott Jézusok, vastag-hullafoltos bánatos Szűzmária-fejek, márvány-töviskoszorúk, rozsdás konzervdoboz-gyertyatartók, lucskos gyertyacsonkok néma földjére, az otthoni temetőbe és dörömbölök apám sírján. Lekiabálok az átázott föld alá apámnak, a nedves-csontúnak, a gyökér-ismerőnek, az ifjú-csont-öregnek, dörömbölök a roppant gyökér-föld-ajtón és megkérdezem: tudott-e kínjaimról? Sorsomról tud-e és énekemről? Föld-penész szemgolyóival átlát-e a tizenöt föld-éven és látja-e gyötrött kérdező arcomat? Tudom, hogy nem felelhet, mert a föld és gyökér törvénye bepólyázta száját, nyelve föld, agya föld, tüdeje föld, ágyéka föld, hangja föld, gondolata föld. És elmegyek minden sírhoz: a fű-teknőjűekhez, a gazba-horpadtakhoz, a kaviccsal-kirakottakhoz, a márvány-büszkékhez, az ecetbokrosokhoz, a rozmaring-tüdejűekhez, a májszínű, gombás gótírásos márvány-kereszteket-elnyelőkhöz, amelyek kiállnak a jégpikkelymintás-sírokból, mint a sikló szétgyűrt bőrbarlang-szájából a békák pettyes-hártyaujjközű lába; az új-koszorú-borulatúakhoz, a gazzal-kiszakállasodottakhoz, a növény-csontvázas ismeretlenekhez, elmegyek minden sírhoz és köszönök a halottaknak. Köszönök a halottaknak, mert köszönni kell a halottainknak. És megkérdezem öregapámat: benőtte-e már bajsza a kéreg-alatti földet, mint az elmúlás gyökérzete, átúszva földrészeken, tengerek alatt, foszforeszkáló végtelen üstökös-moszat; és megkérdezem a lányokat: emlékeznek-e még az orgonabokrok-alatti pici csókokra, a pirulásokra és dadogásra, a lucskosra-izzadt rózsamintás kis tenyerekre, amelyek vonaglottak, kúsztak, finom-recés szarvacskáikat nyújtogatva egymáson, egymás körűl, mint a szerelmes csigabigák; megkérdezem a fiúkat: emlékeznek-e még a téli erdő szarvasaira, amelyek lassan vonúltak a délutáni hó és köd szemfedő-függönye mögött, a túlsó hegyoldal-erdőn, megálltak, mentek, megálltak, néha a hópehely-űrbe szagoltak, kifújtak gőz-agancsokat, vonúltak behavazott gyermekkorunkon, szerelmes csillagállat-öleléses gyermekkorunkon, mint tanítványaival Jézus a látomás hegyére, a küldetés hegyére, mint kísérőivel Jézus a megfeszítés hegyére. Megkérdezem az asszonyokat, akik szerettek: emlékeznek-e még a széna illatára, a Kálvária árnyék-haldoklóira és árnyék-keresztjeire az óriás-csecsű-hold nyáréjszakán? Kopogtatok minden síron és dörömbölök és dörömbölnék e föld minden szegény-sírján, e zöld-szakállú kékbőrű bolygó minden-szegény sírján, elődeimén és őseimén, rokonaimén és testvéreimén, de nem tudom hol repedeztek szét csontgyökér-belsejű, szivacsállat-testű, szálka-szakállas cserepekké ősi csontjaik, lábszáruk, koponyájuk, csigolyájuk, nem tudom, lukas fogukat hol tömte be a föld és szívük hol oszlott el a lenti világegyetemben? Nem ismerem sírjaikat, mert a szegények sírjait nem őrzi meg az idő, az emlékezet, az írás. Ott bomlottak el ők az erdőkben, földeken, csatamezőkön, ott penészednek várfalakba építve, poros árkokban, kerék-zörgéses országutak alatt, fölitatódtak a madárgyomrokban, állatgyomrokban, rovargyomrokban, halgyomrokban, féreg-gyomrokban, sáska-gyomrokban, botsáska-belekben, denevér-gyomrokban, vadméh-gyomrokban, ott száradnak templomok habarcsában, fölszívódtak a gyökérvég-agyú fák gyökér-szájában, piócák, békák, csigabigák szájában és a föld zsíros sejtjeiben, kígyók gyomrában és barlangok nyálkás-cseppkőfogsorú gyomorüregében. De hol találom már a rovar-ősöket, hal-ősöket, ősemlős-ősöket, madár-ősöket, hüllő-ősöket, csiga-ősöket, moszat-ősöket és növény-ősöket? Hol találom őseim őseit, az eredet-ősöket, a csatamezőket, hajdani emberevőket, a kőműveseket, pásztorokat, favágókat, napszámosokat, jobbágyokat, halászokat és közkatonákat? Hol találom meg a gyökérgumóvá aszott ősanyákat, a manó-szakállas ősanyákat, s a többieket mind, a világteremtő-méhű, vulkán-medencéjű, vérzőágyékú asszonyokat? Megkérdezném őket: mit tudnak a jövőről? Gondoltak-e rám a megalázottak és szomorúak, a meghalni-kényszerítettek és elevenen-elrohadtak? De nem kérdezhetek meg minden bogarat, madarat, hiúzt és fát, nem kérdezhetek meg minden gyökeret, követ, kagylót, rögöt. Nem kérdezhetem meg a földet, hangom átjárja tán e tojás-alakú csillag-unoka minden porcikáját, de az arany-életszerv körűl gyűrűző töppedt, örökre-virágzó-méhű ősanya nem adna feleletet. A föld nem felelhet. Mégis: kifaggatom az otthoni temetőt, az engem-is-várót. Aztán elmegyek minden házba, megállok a küszöbön, bekopogok. Benyitok, s megkérdezem: ismertek-e még? Megjöttem. Hadd üljek asztalotokhoz.