Karácsonyi ének József Attila sírjánál

Cseppkőbarlang a téli éj. Lihegő és hatalmas cseppkő-fogsorú szájüreg. Szikrázó kristály-farkas. Milliárd cseppkő-tű-foga villog és sziporkázik. Kálcit-virágok árnyéka között a jég csírázik. A dér szorongva visszanéz a hegyes csillagokra, kinő az éj barlangfalán sok alabástrom-csokra. Nyafog a denevér-sötét nagyfülű bársony-fürtje. Kristály-farkasfej vicsorog az emberfaj-ezüstre. Majd lágy részeket is kitép a zöld állkapocs-tüske, lágyékot és gégét kimar, szőrt és tollat kiköpve. Kiszakítja a mindenség hónalját is morogva, s elömlik füstölve a vér, az űrben szétzuhogva. A dolgok üveg-élete ropog a farkas-szájban. A tyúkganéj, a lóganéj virít fehér ruhában. A zöld, krokodil-bőrű sár kék csonttá zsugorodva salétrom-taréjjal sziszeg, nem vár a szánalomra. A kék holtak sisteregnek a föld nyirok-levében, csont-népek buborékzanak a bolygó fém-tüzében. Az élő mind zugot keres: csikó, tehén, szelíd vad. Kukac, bogár, béka, madár a gyémánt-kürtre hallgat. A férfi lámpát gyújt, a nő égitest-almot terít, s várják a zordon angyalok csikorgó fagy-lépteit. Kalácsot rágcsál a világ, iszik, kinek van bora, áttetszik csontoddal a sír, mint röntgen-kép-koponya. Én könnyeidre gondolok és szeretnék zokogni. A próféta-emberiség már nem tud, csak makogni? Mint páncél-vértet fölveszem elszakadt halott-inged. Halál ellen haláloddal védem meg a hitünket. Állok a tél üveg-vértű lovai közt keményen, jég-lándzsák, kristály-lovasok oltanák ki vad fényem. És mint jégtövis-koronát, izzó arany-abroncsom: a fejemre-font éjszakát, a csillagos űrt hordom.