Tóth Árpád sírjánál

Dűl zöld palásttal zuhogva

csecsemő-tölgy a szoborra,

bronz-levélig nemiszerven

tüsketokás csigolyafű serken,

tornyosan fölmagzott torma kúpját a csönd fölé tolja,

acat levelei kéken árnyaznak egymás hegyében,

száraz széna málló lelke száll, bükkfa árnyát oldja illata,

kis ecetfák, csontból foganók, bólogatnak ide és oda.

Ülvén egykor sírodon,

a gyepedző kőlapon,

hívtalak életre föl,

e világra gyere föl.

Messzebb morajló lomb között márvány-emlőn aranykörök,

szoborselymen áttört hús,

csípőn vak szilánk-sebek,

omló pókfátyol, de bús

redőkben tapad, hideg.

Íjként kifeszülő baka érc-bajszára lepke borúl,

a kis-szárnyú lábikrákra repkény zöld kásája tolúl.

Te is kőbe merevítve várod az ősz milyen is lesz,

csomós, ideges kezeddel könyvet szorítsz a melledhez,

nagy kő-lepkét fogtál, de simítsd csak a szívedre,

mert elröpűl a titokkal,

szárnyára írt varázs-szókkal.

Ülök itt a sírodon,

borongok magányomon,

elbúsulok magamon,

némely bíbor szavadon,

e tücskölő, tikkatag nyári délutánon,

a velődből kidagadt sok átok-virágon:

ím, a gőzölgő vérrögön, sárga szőr-kosáron,

ím, az üvegcsepp-koronán, csillagvér-kocsányon!

Ím, a tűzbársony pupillán, virág-szemfenéken,

hol aranypor-koronák merengnek kevélyen.

Vérrel mázolt keskeny ajkad fölkúszott a napra,

e mocorgó tajték-állat léted kiforrt habja,

e kocsonya-agyú virág talán jobbszemed volt,

ez a méz-tüdejű csillag talán balszemed volt!

Ülök nyári sírodon,

sírok gazdag sírodon,

sírok érted, magamért,

szavadért és szavamért.

Míg a Kaszáscsillag feljön, hogy csontodig letekintsen,

űrbozontja rádömöljön és fagyával melegítsen.

Rothadozik egy csődör-pók gyémánttal-kirakott feje,

sok kis dombnak árnyékot ad egy kőangyal toll-levele.

Én meg itt a sírodon, elárúlva hallgatom:

a tücskök a sírokon combbal írnak szárnyakon,

sírnak sóhajomnak ernyőt, szállnak mint meteor-felhők.

Egyszer újra eljövök,

a földbe lemerülök,

csontvázadra borulok:

zokogok és zokogok.