Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni, a kozmosz-szívűt a művén merengni.   Így nem pusztulhat el akárki,   kalapján hervadó virággal.   Sárkány-üvöltés és madárdal,   kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:   csak ennyi volnál, ennyi?   Vén saskeselyű gubbaszt a szirten, a tolla rongyos, a csőre csorba.   Nagy repülések, uramisten!   Már összebékül a halállal,   zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.   Az ércköves űr földre nyomja,   ott liheg leomolva.   Zord isten-rózsa a semmi kertjében. Vad, kopár szeme, mint égitestek.   A dac lefonnyadt, s csak a szégyen   szögletei vak szikla-arcán.   Büszke magyar, virág a fajtán,   fény harsonása, tán utolsó:   én most temetlek.