Mámor

Az Oroszlán jegyében születtünk mindaketten, amikor aszalódik a fű a sírokon és a madarak pilledten dadognak, a sár varangyokkal kipattog, mint a hülyék lágy arca, s a folyókban annyi hal feszűl, hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap, s este zuhog a tűzbogár, hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét, s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút a fülledt föld felett, s a csillagok rakásra hányt peték a boldog űrben, s a hold is akkora, hogy az már kimondhatatlan, s a napraforgók árnyéka töményebb, mint a feketemárvány krisztusfejek. Az Oroszlán jegyében a nyár villámkoronája: szerelmünk. A tücskök óriás fekete trombiták és mint az ökrök a sáskák. Az ég elborúlt, a kő-lombos magasság zizegett tűz-ágaival, csattogott az ég arany-fogsora, tépett dühöngő arany metszőfoga fát, barmot, embert, a kazlak robbanva égtek, s dörgött a láng piros pamatban, mint a cet fuvallata, mint bikák fujtatása jáspis-hidegben, s ömlött, mint próféta-átok a tűz, a víz, a jég, a folyók medrükből zihálva kimásztak, s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal a tántorgó fekete áradatba, s falvakat vert pocsékká kénes könnycseppje a nyárnak, a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal, vér verte ki a tőkét, csontokra vedlett a szőlő, s holt madár, gyík és hangya hevert nyálkás tövében, s földre borúlva feküdt a csősz, a megvénűlt ég kihullott fogai alatt, s a csontváz-világ derékig állt a könnyező jégben. Az Oroszlán jegyében fogunk meghalni majd? Együtt és nem magányosan! S akkor egy percre a Mindenség megáll és bénúlt arccal motyog az égre e penész-bolygó árva lakója, megfagy a lombok zöld beszéde, a vadak az erdőből tolongva kifutnak, csatakos szüggyel, makogva megállnak, fácán és róka, sas és szarvasbika, farkas és harkály együtt sírnak. A tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra, a tűzhányóknak tüdővérzése lesz és dühödt üstökösök nyargalásznak, mint megbomlott agy gondolatai, szikrázó lényegüket a semmibe cibálva, mert hiába gyömködné a nyelv anyagába, mint hullamosó a holtat halotti ruhába. Mert ezt már nem lehet kimondani.