Évszakok

Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.

Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.

Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,

mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.

Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,

korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.

Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csöngettyűs aranyláncot:

atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.

S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi!

A vedlett ég ropog a harangok fogsorában.

Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni.

Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában.

Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok,

csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve.

Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod

és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre.

Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul,

s ráforr a falakra repedezett zománccal,

gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul,

s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal.

Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok,

hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve,

mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások.

Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre.

Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver!

S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör

és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével.

S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl.

Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok,

s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre.

S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod,

míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve?