Szerelmünk hattyúsorsa

Láttam az Éneket. Madár volt, négymellű madár. Négy tüzes kard húllt ki emlőiből, s megállt a négy cet homlokában. Csőre fogsorában kristály-hegedű, feje a titokra kapcsolt fekete zár. Asszony volt, köldöktől saskeselyű, madár volt. Négymellű madár. Nagy, forgó, piros kristálykeréken állt, karmában a lüktető mindenség-háló, vastüskés szemhéja alatt az emberiség. És láttam az átváltozást is. Az arcon semmi moccanás. A szem fénycsomós polipkarjai a csöndre tapadtak, az orrcimpán átderengett a bánat. S a beapadt szájban szikráztak a fogak, mint holdfényősz lápon a rothadó facsonkok, s úgy totyogtak lassan elő a szavak, mint hüllők a véres ősmocsárból, míg virágok közt legeltek a csőrarcú emlősmadarak. És ragacsos, nagytollú szárnyak rügyeztek ki a vállból. Mondtam neked, jaj, mondtam neked! Mondtam neked,   jaj mondtam neked, hogy ne igyál a bőszűlt hattyú vérnyomából,   aki hajnalban a lángokat rúgdossa! Mondtam neked,   jaj, mondtam neked, hogy a kacér hattyú énekét ne hallgasd,   aki rászáll délben az aranyszarvú, kövér fekete kosra! Mondtam neked,   jaj mondtam neked, hogy a gyászhattyú könnyével ágyékod ne öntözd,   aki ott sír éjjel a csonttarló fölött a holdmagányos szirten! Mondtam neked, mondtam neked,   ne hagyd, hogy az űrre izzó kardokkal a hattyú fölfeszítsen! Mert átok van a hattyútalp nyomában, lépte után nyíló vérvirágban és átok van a vadhattyú-danában, átok a gyászhattyú-zokogásban. Elhal, akit szárnyaival átfog a Gyászhattyú, a vérléptű Átok. Mért gubbasztottál a kopár szírt alatt, a csontok kiszáradt városában? A gerinc-csigolyák, állkapcsok, lábszárdudvák közt kifakadt, derengő növényernyőkkel szagos egy-létű éjszakában? Miért hurcoltad a büdös kost magaddal? Szines rongyokat kötöttél szarva tekervényeire? A hattyú is elátkozott. Elátkozottat magasztal. Nem hallgatok az elmúlás érveire. Láttam az átkot megszületni. Csak a szemeket ismerem még. Tollaival beborította a testet az ínség: kezdtek a húson lágy, zsíros tollak kiserkedni, elfolytak a testen a viaszos tollak vastag szirmokban, mint gyertya, ha olvad, a növény-építésű hosszú nyakat benőtte pihés tollpikkelyborulat, a karokból nagy szárnytollak tolódtak ki sírva és már lélegeztek becsukódva-nyílva és ellepte a mellet, a hátat, a combot, a vállat a tollsziromözön, könnyű madár-hab, a láb öltözött sárga pikkelyharisnyába és felnyögött a lábujjak közt a hártya és toll és toll és toll és toll bő levelekben ropogva simúl a levegőcsontú testen, s a magas gége pihetoll-levelezése, s a liliomsisakú fej befejezése: mint aranykanalak az egymást fedő ajkak. Én nem akartam és te sem akartad. Ülök az éjszaka üszkein. Alattam a világ. Foszforlapokból rakott áhitat. Nagy fény-országok, világító-csápú népek. Sugárzó-pórusú városok álmai. Kivilágított csontvázak torony-halmazai. Könny-rügyes falvak ringanak a homályban. Az emlékezetből az ingerek kiestek. Boldogan zsibonganak a dübörgő-fényű égitestek. Nyár van. Nézem az űr fényállványzatát, az éjszakából mellém telepszel, madár-fejed vállamra hajtod. Felénk zuhan egy súlyos tűzhasáb, s hűs szelében tollal borzolódsz föl. Virágporos szárnyad szétlegyezve fekszel és könny csorog nagy hattyú-szemedből és csókolgatom kis hattyú-arcod. Élünk a lét cserepei közt vacogva és sírva csókolgatom tollruhádat, te ember-múltú madár, hattyú-átok foglya, te vállamra omló fehér toll-alázat. Sorsunkat a mindenség kibírja? Könnyes szemedet csókolgatom sírva, sírva csókolom, sírva, sírva, könnyes szemedet sírva, sírva. A halál nem tudja mi vár rá. Én visszaváltom életed. Vagy ember-sorsomat elátkozom madárrá. S az éj csontjain mondunk borzalmas hattyúéneket, s elindulunk, a semmi szikláira rakni fészket. Forró csillagfényviharok, sugárkacsnyalábok kristálykévéitől rántva és taszítva pihenni tárt szárnyad szárnyamba mártod és hattyú-nyakad hajtod hattyú-nyakamra. Alattunk bűn, élet és enyészet. Hangunk madárszemű aranyszigonytokban és szállunk tovább hőaranykorongok robajában, szállunk virágzó mágnessóhajáramlatokban, izzó ősfénygömbláncok rajzó koszorújában, szállunk pörgő zefírküllők csengő kórusában, keresztben-forgó vérgolyókoronák cet-fuvallatában, kört körre építve a mindenség tűzgyűrűmámorában. Szerelmünket a hattyúsors viszi és szívja virágállat-őscsillagcsápgomoly. S a lent merengő ember azt hiszi, hogy más-emberű bolygó-magány a létezéssel játszik, vagy űrrakéta égitesttel párzik, ha átlibeg az űrön egy véres hattyútoll.