Füst-ország

Virág mereng, a gyötrelem virága. A lét szívéből sarjadzik arany-pikkelyű szára, a csüggedt bolygóra dől tűzkoronája, mintát égetnek szememre lehetetlen szirmai. Lent, fönt, a tikkadt űrben, s a kövér-szövetű bolygó-bőrben virágtalan növényi-csönd. Szikrázó fénytetők, fuldokló temetők. Kórók, növény-törpék, virágszárak, kis tüskefák, növény-gyíkruhák, virág-hernyók, tövis-csuhák meredten állnak, vedlő bőrrel, vastag szőrrel: tömegsír a föld. A láthatatlan horda hol üget? A kivégző-sereg? Arany-lovakon az arany-bozontú tömeg? Utána parázs, üszök maradt és nagy kristálybőrű legyek. Mint földbe-ásott emberek, fejjel a földbe-ásott nép: szőrös növény-lábszárak, nagykörmű virág-lábfejek, pihés asszony-combok, tüskés csont-kefék, piros-erszényű ágyékbundák, virág-talpak, szárak, csülkök, bozontok üszkösödnek, csigolyák, csont-perecek, körmök lepörögnek, égett bőrcafatok, hártyák lebegnek, száradó comb-erdők zörögnek. Meghalt a zöld. Üszkös, fordított világ. Fönt foszló-húsú lábak emésztődnek a tűz fogsorában, lent virág-agyak, gilisztával telt virágszájak, virág-koponyák a szikkadó lucskos homályban. A föld tűz-agya felé hull gyökér-hajuk. A tűz felé. Mint gomolygó lábas-fejűek: polipok, tintahalak, kúszik e hulla-tömeg ásványok virágzó kertje felé, csönd-csillaghalmazok felé. Virágzó kristály-társadalom felé áramlanak. És tücskök, sáskák, bogarak, nyikorgó, recegő, kopogó, reszelő fém-vadak, sok-karú isten-szobrok, alumínium-szavak, görögkeleti-templom-fejűek nyüzsögnek, csörögnek a kígyóbőrű sírkövek között. Jaj, hova jutottam? Jaj, hova tévedtem? Hol vannak a gyöngéd kicsi kések, a buja virág-lihegések? Hol van az édes kis ború? Hol vannak a virágpor-agyú illat-csillagszigetek? Hol vannak a tejes, gyönge láncok, pamút-dúcokon bordás fémszilánkok? Hol a virág-rovar szerelem-háború, növényi vattán csillagkoszorú? Mivé lett az illatos vetés, a mindenségben szagos ügetés, boldog vadmadár-toll-zuhanás, szárnycsont-nyikorgás, vérsuhogás? Fekszem a földön, a sárga halálon. Halálomat legyőzöm. Ott lüktet a csont-virágon. Füst, füst, füst. Áttetsző gyíkok orrlikából tódul a füst az árnyék-levelek kiszabott érce felé, a lepke fehér utat vág a füstben, mint csillag-kráterű szemgolyó-ragyogás megreped a zöldpettyes pacsirtatojás, eszméletlen pacsirták zuhannak a csont-kúszaságba, s mint kígyócsontvázak halmaza izzik a gyermekkori haza: a topáz-sün kákicsbokor, a halcsontvázú sás. Dombokra aggatott tarlók tövis-kendői izzanak, megsül, mint kígyó, a foszforpikkely-hátú patak, virágzik a párducpettyes, sárga tarajos-gőte, kecskebéka, vizipók üveg-halála, zöldbékák megrepednek, mint a zöld-köpenyű diók. Ferdén lemetszett bütykös rézcsövek füst-hajat növesztenek, olvadó kén-nyalábok bűzös sárkány-lehelete szívárog, lángol a kén, buborék-beszéde zölden fortyog, pöfög a fémszőrű gödörben, lila halál csápjai játszanak gomolyogva, mint a polip-király rengeteg gyöngyház-szívókorongú karja a kepék kék árnyéka között. Szívemet égeti a föld. Sisteregnek füsttel a torzsák: Füst-ország, Füst-ország, Füst-ország. Hörög Jézus az útszéli keresztfán. Szája füstölgő aranytál, rábuggyan füstölgő aranymáj: arany-bensőjét kiokádja tüskés karóra, üveg-ágra, krokodilbőrű bodzafára. S görnyedve, mint a fára-szögelt isten erjedő lába alatt az asszony-ágyékú anya: falu fuldoklik a füstben. Aztán a föld csillagától elfordúl, az égitest belecsikordúl, s átsüvít forró szele zordúl szikkadt szívemen. S a béka-rügyes, szagos tó mögött, a hal-fogsorú, nyüzsgő víz fölött, a lila-tüdő alkonyat alatt egy tehén áll kéken, dagadt tőgy-erezetében halottak könnye kering. Mint fölfújt lila ing dagad az alkonyat alatt, fénylő nyála, mint üstökös-bozont terűl a temető-világra. Dereng a temető. A létezés fehér. Hüllő-kezet növeszt a kő. Kócsag-szárnyat a vér. Harangszó s trágyaszag erjedten összecsap, s felvinnyog, ahol odaér büdösével a denevér. Vánszorgó istálló-lámpa rózsaszín makogása a porban. Megindul, s duzzad a nyirok-keringés az útmenti szoborban. S a gyíkok sziszegve fellövődnek, az űr csontjain összegyűlnek, emlékezve a hártya-szárnyú csecsemő-korra. S mint szigeten, lihegve, egymásra-sodorva gyűrődik taréjuk, szaru-bársonyuk összetorlódva. S beledermed a zöld sivatag-sóba pikkelyes has, karom: gyíkláb-gyökérzet. Függ fejem fölött a köröm-erjedés: ropogó gyíküveghalmaz-dermedés. Az állat-űrt, mint üvegkoporsó-fedőt tartja fölém a csillagok arany-karma. S jön a lét egy szép pillanata: az égből kinőtt egy aranyalmafa. Gyümölcsei: bőrbe-ágyazott hüllőszemek? Az éj csupa bevérzett arany-szemüreg. Árnyék-templomtornyok. Kereszt és kakas. A holtak odvaikból kimásznak, mint a mámor-állkapcsú lárvák. Bordáik között kotorásznak, a medencecsonton kaparásznak. Lubickolnak a tóban. Foszforeszkál a kásás rothadás, villognak csontok, elrothadt szívek, s a koponyákon, mint zöld gomba-penész: a tegnapok mohája, s a fehér-barlangú szájba buborék-csokrok alabástrom-virága nő: a múlt idő! A lüktető véres verem: a szerelem, s a munka, a bűn, a szenvedés. És a füst a földön, és füst az égen. Kicsurgassam a vérem? Halálomat legyőzöm! Megnyílt pórusaiból a föld füstöt növeszt. Csillag-pórusaiból az ég füstöt ereszt. A réz-sörényű füst-csődör zokog. Rengeteg füst-nénje dobog. Szívem remeg. Elöntenek a tóduló, eres-szügyű habok. Mi lesz velem? Mi lesz veled? A füst ménest lángliliommal verd szét, fújd szét e Füst-országot. Hívd vissza a növényi lángot. Hűtsd le a csillagok ércét. Nagy, puha, habzó ajakcimpával rámlihegnek a füst-állatok. Erzsike, édesem, megfulladok!