Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl

Csillag fordúl arany-csecsekkel, sisteregve,   vadnyulak szőre száll, tövis-szegények könnye dér, jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,   hogy képzeled, az istenért! Csillag forog, szemgolyók forognak dermedt üregükben csikorogva, tébolyúlt szemgolyók, kristály-oltárokkal, ezüst-páfrányokkal szimatolva, arany-bölénycsordákkal zokogva, részeg csődör-istenekkel nyihogva, tajtékzó csillagok forognak, gőzzel oltva a nem-lét hidegét, jaj, hogy képzeled kicsikém, hogy képzeled a halált, te,   hogy képzeled, az istenért! A megőszűlt, kiszáradt-húsú, bütykös-bokájú füvecskék csülök-szakálla dér, a mályvák szügye-szakálla, a nádtorsok tarkó-gyapja dér,   fehér halál a bógáncsok patája, krumpliszárak redve, fehér penész szállt hattyúként a buzogány-fejekre, jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,   hogy képzeled, az istenért! Arany-lánc fonja át, meg át, tekeredve   az ezüst-orrszarvú homlokát, szügyét, kék orrcimpája göngyölgeti fekete szalagokban a vért, jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,   hogy képzeled, az istenért! A föld, a föld átereszti húsán zajtalanúl a vért,   s az rászárad a frissen-szántott, alkonyuló rögökre, jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,   hogy képzeled, az istenért! Vacog a semmi, mint egy meztelen kis állat, nem nyüszíthet, nem nyöszöröghet, nem bömbölhet, nem kiabálhat,   elkékűlt bőrén gennyedző fognyomok, a mérgezett-szélű, fölpüffedt-peremű csillagok, csak mi sírhatunk, halandóbb részei a semminek, akiket a lét kitett, mint egynapos, vak kutyakölyköket   a könyörtelen gazda a csontosodó hidegre és mászkálnak rogyadozva forró hasért, piros csöcsért, jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált te,   hogy képzeled, az istenért! Ó, ez a téli délután, ó, ez a téli éjszaka,   mint keményített inggallér oly fehér, sejtjeim alján a megüllepedett növényi-rothadás szaga,   s mint rossz fazekakban a dérlepte dér nő a magány az értelemben, jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,   hogy képzeled, az istenért! Mint beszáradt tojásban a töppedt-hártyás sárgája-fehérje, atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje, s a deres űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje, s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon, a nélküled-hidegben megropog dermedő atomom,   ó, ne büntess engem így magamért, hisz én már a holnap hajnalát derengem, jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,   hogy képzeled, az istenért! Ráhúztam napjaimra az alázat szörnyű titkát,   mint holtra inget, fehér harisnyát, s vesszője, ágyék-gyapja ott érik kitakartan,   mint telt gyümölcs, nagy fehér hernyóval félig eltakartan, a nem-lét fáján, a halál derétől megfenyítve,   mint nagy telt gyümölcs, eres húsában fonnyadásra intve, míg lecsapja baltáival a szigor, a fehér. Jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,   hogy képzeled, az istenért! A köd vattája a holt ősz megnyúlt, zöld orrlikában, álla deres tarlók kendőivel felkötve keményen, az alkony zöld szemhéját az égre húzza szilárdan a nap, az isten fillére, csak az én reményem.   Köd, köd, dög-rétek, hulla-tarlók, kukoricaszár-siralmak, babérfák állnak őrt pikkelyes-sután, azok fölött, akik már másodszor meg se halnak, síró szarvasok futnak a holt réteken át,   dohányszínű őzek sírnak anya után,   mint minden eleven, a kristálycukorral beszórt, rothadó sebeken, a piros-emlőjű láz szoptatja sok mohó fiát, a nappalok köhögnek, kék csillag-tüszőkkel az éjszakák, álom-virág nyílik nyálkás kancsókkal a szívekre, emberevő-virágok tátognak forogva, nyeldekelve a vért, jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,   hogy képzeled, az istenért! Azért, mert tél van, tél van kis szívem, azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen, azért, mert tél van, tél van kis szívem, azért, mert tél van, szebb a lehetetlen. Majd elkotródnak roggyant hadai, vézna kancáira fölszállnak mosolygó hullafoltok, majd sírnak vedlett csontos lovai, a horda nyakában nyílvesszőkkel rohan, a föloldott. A Boldog-Nyíl majd átlövi Roppant-Lovát a télnek, s az fölénekel őszen, térdre-rogyva. Boldogok, akik a haláltól félve-félnek, s amíg élnek, nem élnek nyögve, iszonyodva! Biztos-Dárdáját majd a Kéz a tél fehér szügyébe vágja, s az elzuhan robogva, elveszetten és remegő lágy virágot hajt a Halálos-Dárda, illatos füvet a gyantás, mély sebekben. Azért, mert tél van, tél van kis szívem, azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen, azért, mert tél van, tél van kis szívem, azért, mert tél van, szép a lehetetlen! Mégis, mégis vallani kell a reményt, a Végső-Lehetetlent, a Tűz-Tisztát reméljük, nem, nem lehet, hogy sorsunk a halál boltosa kimérje!   Júlia szép leány, egykoron kiméne   Búzavirág-szedni a búzamezőbe,   Búzavirág-szedni, koszorúba kötni,   Koszorúba kötni, magát ott mulatni. Te beforrt-torkú virág, vas-nyelvű pacsirta, te fekete hárfa, néma kis aranyhal, te megrettent-szívű, mélytenger-csillaga, ó, te átoktalan, miket énekelsz te?   Föl is föltekinte a magos egekbe,   Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,   Azon ereszkedik fodor fehér bárány,   A napot, s a holdat szarva között hozván,   A fényes csillagot a homlokán hozta,   Két szép arany-perec, aj, a két szarvába,   Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,   Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta. Ne mondd, ne mondd, elkékűl már az ajkam, megláttam én a fényes fehér bárányt, beteljesűlt a Csillag sorsa rajtam, a fájdalomból vonok én szivárványt. Mint égitest, ragyogva fenn, ha úszik, sajgó részeimből a fájdalom világít, a szótlan űr, mint köd, atomjaimba kúszik, s feszít a kín a Nagy-Fellobbanásig. Beteljesűlt az ember sorsa rajtam, nagy kés forog szívemben énekelve, izzó kés pörög az őssel-dús talajban, vassal füstölve, hússal sisteregve. Nem játszom én, csak jajgatok szegénykém, nem jajgatok, csak égek veled-árván, míg lobban utolsót a szép nehéz-fény, s porlik fény-fátyol, vér-permet, csönd-szivárvány.   Szóval mondja neki fodor fehér bárány:   Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány!   Mert most esett híjja szűzek seregének,   Ha eljönnél velem, én oda vinnélek,   A mennyei karba, a szent szűzek közé,   Hogy betelnék veled azok kegyes rendje,   A mennyei kulcsot adnám a kezedbe,   Első kakas-szókor jőnék nézésedre,   Másod kakas-szókor téged megkérnélek,   Harmad kakas-szókor téged elvinnélek. Jaj istenem, anyám! Én már mit beszélek, ha eljönnél velem, én oda vinnélek, ha eljönnél velem, számból etetnélek, mint galamb a fiát, szépen etetnélek, hidegülő lábad pokrócba tekerném, gyönge-eres vállad szájammal lehelném, a hajad, a hajad nevetve megmosnám, te meg hideg vízzel súrolnád lapockám, én meg befűtenék, citromot szereznék, egész nap loholnék, sohasem pihennék. Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már, mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak? Csupa seb vagyok anyám, csupa zúzódás, csupa elveszettség, árva madár, árva csillag, árva seb vagyok én. Mint a szomszéd bankigazgató cselédje, magam ágyazok,   vetem meg este, vetem be reggel ágyam, kenyeret veszek, lakbért fizetek, kitakarítok   és hangosan beszélek a sercegő magányban. Kinyitom a szekrényt, aztán becsukom, befűtenék,   de kályhám hidegebb, mint a hullák keze vasárnap, rám senkise vigyáz, csak a fegyelem, de az nem elég,   sokasodnak homlokom mögött, sokasodnak az árnyak. Szobámba Páfrányok, Szauruszok telepednek mocorogva,   zizegnek éjszaka, néznek torz, ősi szörny-fejükkel, meteorok ütődnek csavargó-lázzal homlokomba,   álmok itatnak, páncélos emlősgyíkok gyűrűsen rengő gazdag csecsükkel. Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már, mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak? Jaj anyám, árva vagyok, mama fáj, nagyon fáj, mama hidd el, simíts álmot szememre megkövesedett, elgörbűlt, sárga kezeiddel. Kezed sárga, mint a gyertya-láng, mint a gólyahír szirma, mint kopasztott tyúkok olyan, mint libák csőre, talpa, mint aranyozott faszobrok, régi levelezőlapok, mint piros halak, mint kopott tetők, a kezeid, istenem téged is elhagytalak.   Sirass anyám, sirass, éltemben hadd halljam!   Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban! Sirass anyám, sirass, sirasd meg fiadat, hadd halljam éltemben, hogy tudsz te siratni! Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre, miért csak bánatra vagytok sokasodni?   Leányom, leányom! Virágos kertembe   Első raj méhemnek gyönge lépecskéje,   Gyönge lépecskének sárguló viasza,   Sárga viaszának földön-futó füstje,   Földön-futó füstje, s mennybe-ható lángja! Sirass anyám, sirass, élve is sirathatsz, sirass, amíg élek, aztán megtagadhatsz, sirass anyám, sirass, ne mondd, hogy hiába, hadd borúljon az ég súlyos ércbe, füstbe. Mennyig-ható lángok, föld-szaggató kések, mennytől-földig futó fényes repedések, Rabló Fehér Bárány, kitől szívem retteg, bundádon a csillag hemzseg, mint a tetvek, mint a halak húsát a pikkely borítja a te alakodat csillag palástolja, te Ragyogó-Rabló, Ájtatos-Rühesség, szédületes-fentről ballagó Ékesség, te Fölcicomázott-Ravatal, mohó Dög, arany-perec szarvú, rút-pofájú Ördög, Fekete-Kos, aki lerohansz makogva, álarcúl a napot és a holdat hozva, Szikrázó-Bűn, tüskés, véres kopoltyúkkal szörcsögő, s ember-húst nyeldeklő kövér Hal, Telhetetlen-Átok, Settenkedő-Hívás, Rejtelmes-Szó, csalfa Édes-Báránysírás, te, a mi-szívünket Gyertyával-Kormozó, Teljességet-Dúló, Hiányokat-Hozó, én csak téged látlak fényesen ballagni, napfény-füves égi úton leszaladni, holdas éji-ösvény a jöttöd mutatja, gyötrelmes álmomban ott táncolsz mulatva, napjaim-ösvényén lépegetsz fehéren, ágyam elé állsz és vakulok a fényben, mint hegyi ösvényen botorkáló lámpa ereszkedsz le lassan minden éjszakámba. Vedd le róla, vedd le igéző-szemedet, ne nyisd ki előtte bájoló-torkodat széles-lángú csillag! Menj vissza az égi ösvényen sietve, oltsd ki fényeidet, gyertyáidat fújd el fodor fehér bárány! Jobb neked, jobb neked az égi pázsiton, jobb neked, jobb neked szagos égi füvet vígan legelészni! Jobb neked, jobb neked göndör felhők fészkén, az égi-akolban, bütyöktelen szalmán telten heverészni! Ne kívánjátok őt Ezékiel négyarcú szárnyasai: ember-arcú, oroszlán-arcú, bika-arcú, sas-arcú angyalai, az Itélet, a Rettegés összenőtt szörny-madarai! Ittam a titok vérpoharát: réműlve nézem szemekkel-kirakott talpatok égboltozatát, jajgatva hallgatom világtakaró szárnyatok robaját. Ne kívánjátok őt sók, gyökerek, éhes anyagok, ne kívánjátok őt nedvek, elbizakodott rovarok, pici férgek, föld hurkái: lárvák, zümmögő motorok: bogarak, lágy gépezetek, áttetsző, finom anyagból fakadó ollók, kések, fűrészek, ne kívánjátok őt hínárok, nyálkák, baktériumok, falánk létezők kozmikus-világok, mikrokozmoszok, fölismert, s ismeretlen erők! Parány-szívetek, hormonotok, idegrendszeretek, légzőcső-szövevényetek ha nem is érti, megérzi tán, hogy nem lehet megosztozni a nekem-szánt magányon. Csöpp agyatok, izmotok-szövevénye, szívókátok, eleven-anyagotok, az összetartozás-igénye, nyelvetlen-szájatok, fogsorotok, testetek finom véredénye, az alakulás-tüze, a sejtfalak reménye megsejti tán emberi, veletek-mégis-rokon-szívemet és megsajnálja iszonyú hiányom. Még várjatok csillag-pályák, a mindenség tüdői, virágok nemzőszervei! Még várj ércek-tengelye, puha rovar-szervek köré idomúlt kitin-váza! Ti könnyezni-nem-tudó bogár-szemek, mohóságotok ne gyalázza nehéz reményem, ha már nem érti meg! Ó, én nem tudok élni ilyen elveszetten! Mint aki kocsmába tér be elkeseredetten és leissza magát a sárga földig, s fölzokog és egyre édesebben lelkét a gyarló emlékek kitöltik, s hirtelen pohara fölszáll, telve vérrel, s a göthös, vas-orrú szódásüveg, s az abrosz, az asztal, a szék viaskodik a térrel, s a zenekar forogva a földről föllebeg, nyüszít a sárga hegedű, mint földrengéskor a kutyák, a trombitás délben-szidolozott trombitával repűl, mint arkangyal, s rikoltva a részeg a semminek nekivág, s lát paradicsom-színű madarakat zuhogni nagy zsivajjal, lát fürtökben ördögöket csimpaszkodni a füst ágain, csimbókos-mellű, csupasz-gyökerű ördögöket bakzani a homályban, ördögöket vihogni a szétfolyt-arcú pincérek árnyain, s halált szeret a parfőmös vászon-ibolyában: előttem a dolgok sokszor elszabadúlnak, széthull a rendjük, szilárd kapcsolatuk nem szítja fegyelem, az összetartozó-világ kapcsai meglazulnak, sátánok üzekednek, osztozva sebhedt szívemen, fölszáll egy templomtorony a csillagos kakassal, mint kő-nyílvessző, s belefúródik a holdba, beszövi a zaj növényzete, amit agyam tapasztal, s oldalamon megnyílik vért csurgatva éjeimben a borda, lődörgők a csillagok között, mint szöcske fényszálról-fényszálra ugorva. De a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem, kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva, s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint, nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem! Engem a te szemed mindíg kijózanít, s föltáplál, mint kiéhezettet, mit szorongva adsz, a szerelem.   Valaki jár a kertembe,   Fekete galamb képibe,   Szedi virágomnak szinét,   Rozmaringomnak tetejét. Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról? Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni. Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról? Fegyver dördűlt, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni.   Valaki jár a kertembe,   Fekete páva képibe,   Sírva ikráját folyatja,   Virágaim megríkatja. Ó, szikkadjatok föl könnyező virágok, szikkadjatok föl szegények, gyász-ruhában a páva énekelt hiába, ne sírjatok ti illatos-szegények, örüljetek a tüneménynek, rikácsolhat a páva bánatába.   Valaki jár a kertembe,   Fekete hattyú képibe,   Töri zöldemet karmával,   Arany-pikkelyes csizmával. Bennem, mint növényben, az élet úgy kering szívecském, mint növény a sejtjeit, csipkés szárát, kagylós tornyait, izomzatát, zöld-íveit, törékeny boltjait, pihés ernyőzetét kibontja, bennem így rakódik gyönyörű reménnyé szüntelen a halhatatlan-élet, belőlem végtelenűl lombozik nagy-virágú, termékeny szívverésed, csókjaid kihajtanak gondjaim ág-szövevényén dupla-sziromba. Hiába csúszik, ugrik, repűl felém, hiába rág, nagy életem hiába tépi csőrivel, hiába zsongja nagy életem a sok szörnyeteg, rágcsáló, korcs nyomorúlt, hernyó, ki hideg takonyba ágyazott szőrét fölborzolva nyal-fal, s viszik tapadó-talpas, tömpe oszlopai, síró halál-lepke, mérget izzadó páncélos rovar, gyilkos-szarvú, cincogó-csápú pusztulás! Hiába készülnek, hogy húsomon osztozzanak madárcsőrű-kancák, nyihogó-tündérek, izzó-mellrózsájú halak, kidülledt-szemű bendők, arany-fogsorú púpok, sívár madarak, aranyozott-bögyű dögevők, fejnélkül-görgő szemgolyók, lábat-eresztett fülek, toppantós-csizmájú kacor-királyok, csörgős-farkú egerek, márványasztalokra tapadó, leselkedő, alattomos polipok, akik elúsznak olykor nedves szemekkel, nyolc-karú lebegéssel neon-plakátok zöld ritmusában. Szívecském tisztán remegünk a bűnök nehéz forgatagában.   Valaki jár a kertembe,   Fekete sólyom képibe,   Súlyos, mint az arany-serleg,   Térdig nyomja be a földet,   Arany-sarkantyúval vágja,   Sírva rikoltoz magába,   Vér szökik lépte nyomába. A fekete sólymot nyíl járta át, virágba borúlt a kertem újra szépen, illatozik a jácint, rozmaring, mint a mindenség az isten tenyerében. Virágaim csak te öntözheted, szíved fölé csak te tűzheted, te egyetlen a létezők között, a lét hemzsegő áradatában, a növénybe, állatba, csillagba, nőkbe öltözött szenvedés hömpölygő vonulatában, te egyetlen, akit a teremtés kiváltott, hogy formáljon eggyé, kizárólagossá, s hogy bebizonyítsd nekem a világot: tett álmodóvá, széppé és okossá, te egyetlen, aki beépítheted, mint üres földeket a munkások sürögve, hogy raksz bele hidakat, utakat, épületeket, a csöndet is sürgésre ösztönözve, aki betöltheted emberi hiányom. Te egyetlen, aki beszőheted, mint sejtet a mozgás, veled-egy magányom. Te egyetlen, akivel okosan megértem, hogy a halállal csak két egy tud szembeszegűlni, hogy önmagában élni még nem érdem, ha a szívnek nincs kihez menekűlni. Te egyetlen, akivel megtanúltam, hogy a létezők mind személyiségek, s nem hűlnek holtként egymásra-hulltan, de egymáshoz köti őket a szerelem, s az érdek. Hogy nem dermedt dolgok halmaza a lét, mely deresen egymást nyomja, fogja, mint lebombázott város-törmelék. Az éhség a dolgokat egymásba-fonja. S a világ így, párosúlt-hiányok összessége, egymásra-utalt vágyakozás, csillag és ember, halak és lángok lüktető lánca, rab-fönnmaradás. Még elmondom, hogy vesztemet hozod, szép rabságomat, ha föloldozod. Ha a nem-létnek csúnyán eladod magad, az én létem is a halál kutató-hálójába akad, mint lapos tengermélyi halacska, aki ott él a lenti nagyváros-éji ragyogásban ügyefogyottan, mint lábasba-ütött tojás, remegőn-puhán, mégis összefogottan, virágzó polipok, forgó méla hidrák társadalmában, s tud ragyogni is, fölgyúlni elektromos-lázban. A csönd ágán, mint piros cseresznye lebeg, míg zizegnek körötte zöld hal-levelek és boldog is talán, de ha kiemelik fogsora között kihányja belső-részeit, zsírosan, eresen bugyogva tódúl ki száján a tüdeje, a gyomra. Ha elmúlásod engem levegőre dobna, rab-ágadról leszakítana, aki vagyok ágad boldog foglya, aki vagyok jövendőd hona, kimúlnék, mint az a kis halacska, aki magát kínban kifordítja, mert nem tudok én magamba remélni, önmagamért se halni, se élni.