Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl
| Csillag fordúl arany-csecsekkel, sisteregve, |
|
vadnyulak szőre száll, tövis-szegények könnye dér, |
| jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| Csillag forog, szemgolyók forognak dermedt üregükben csikorogva, |
| tébolyúlt szemgolyók, kristály-oltárokkal, ezüst-páfrányokkal szimatolva, |
| arany-bölénycsordákkal zokogva, részeg csődör-istenekkel nyihogva, |
| tajtékzó csillagok forognak, gőzzel oltva a nem-lét hidegét, |
| jaj, hogy képzeled kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| A megőszűlt, kiszáradt-húsú, bütykös-bokájú füvecskék csülök-szakálla dér, |
| a mályvák szügye-szakálla, a nádtorsok tarkó-gyapja dér, |
|
fehér halál a bógáncsok patája, krumpliszárak redve, |
| fehér penész szállt hattyúként a buzogány-fejekre, |
| jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| Arany-lánc fonja át, meg át, tekeredve |
|
az ezüst-orrszarvú homlokát, szügyét, |
| kék orrcimpája göngyölgeti fekete szalagokban a vért, |
| jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| A föld, a föld átereszti húsán zajtalanúl a vért, |
|
s az rászárad a frissen-szántott, alkonyuló rögökre, |
| jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| Vacog a semmi, mint egy meztelen kis állat, |
| nem nyüszíthet, nem nyöszöröghet, nem bömbölhet, nem kiabálhat, |
|
elkékűlt bőrén gennyedző fognyomok, |
| a mérgezett-szélű, fölpüffedt-peremű csillagok, |
| csak mi sírhatunk, halandóbb részei a semminek, |
| mint egynapos, vak kutyakölyköket |
|
a könyörtelen gazda a csontosodó hidegre |
| és mászkálnak rogyadozva forró hasért, piros csöcsért, |
| jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| Ó, ez a téli délután, ó, ez a téli éjszaka, |
|
mint keményített inggallér oly fehér, |
| sejtjeim alján a megüllepedett növényi-rothadás szaga, |
|
s mint rossz fazekakban a dérlepte dér |
| nő a magány az értelemben, |
| jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| Mint beszáradt tojásban a töppedt-hártyás sárgája-fehérje, |
| atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje, |
| s a deres űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje, |
| s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon, |
| a nélküled-hidegben megropog dermedő atomom, |
|
ó, ne büntess engem így magamért, |
| hisz én már a holnap hajnalát derengem, |
| jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| Ráhúztam napjaimra az alázat szörnyű titkát, |
|
mint holtra inget, fehér harisnyát, |
| s vesszője, ágyék-gyapja ott érik kitakartan, |
|
mint telt gyümölcs, nagy fehér hernyóval félig eltakartan, |
| a nem-lét fáján, a halál derétől megfenyítve, |
|
mint nagy telt gyümölcs, eres húsában fonnyadásra intve, |
| míg lecsapja baltáival a szigor, a fehér. |
| Jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
| A köd vattája a holt ősz megnyúlt, zöld orrlikában, |
| álla deres tarlók kendőivel felkötve keményen, |
| az alkony zöld szemhéját az égre húzza szilárdan |
| a nap, az isten fillére, csak az én reményem. |
|
Köd, köd, dög-rétek, hulla-tarlók, kukoricaszár-siralmak, |
| babérfák állnak őrt pikkelyes-sután, |
| azok fölött, akik már másodszor meg se halnak, |
| síró szarvasok futnak a holt réteken át, |
|
dohányszínű őzek sírnak anya után, |
| a kristálycukorral beszórt, rothadó sebeken, |
| a piros-emlőjű láz szoptatja sok mohó fiát, |
| a nappalok köhögnek, kék csillag-tüszőkkel az éjszakák, |
| álom-virág nyílik nyálkás kancsókkal a szívekre, |
| emberevő-virágok tátognak forogva, nyeldekelve a vért, |
| jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
|
| Azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
| azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen, |
| azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
| azért, mert tél van, szebb a lehetetlen. |
| Majd elkotródnak roggyant hadai, vézna |
| kancáira fölszállnak mosolygó hullafoltok, |
| majd sírnak vedlett csontos lovai, a horda |
| nyakában nyílvesszőkkel rohan, a föloldott. |
| A Boldog-Nyíl majd átlövi Roppant-Lovát a télnek, |
| s az fölénekel őszen, térdre-rogyva. |
| Boldogok, akik a haláltól félve-félnek, |
| s amíg élnek, nem élnek nyögve, iszonyodva! |
| Biztos-Dárdáját majd a Kéz a tél fehér szügyébe vágja, |
| s az elzuhan robogva, elveszetten |
| és remegő lágy virágot hajt a Halálos-Dárda, |
| illatos füvet a gyantás, mély sebekben. |
| Azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
| azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen, |
| azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
| azért, mert tél van, szép a lehetetlen! |
|
| Mégis, mégis vallani kell a reményt, |
| a Végső-Lehetetlent, a Tűz-Tisztát reméljük, |
| nem, nem lehet, hogy sorsunk a halál boltosa kimérje! |
|
|
Júlia szép leány, egykoron kiméne |
|
Búzavirág-szedni a búzamezőbe, |
|
Búzavirág-szedni, koszorúba kötni, |
|
Koszorúba kötni, magát ott mulatni. |
|
| Te beforrt-torkú virág, vas-nyelvű pacsirta, |
| te fekete hárfa, néma kis aranyhal, |
| te megrettent-szívű, mélytenger-csillaga, |
| ó, te átoktalan, miket énekelsz te? |
|
|
Föl is föltekinte a magos egekbe, |
|
Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le, |
|
Azon ereszkedik fodor fehér bárány, |
|
A napot, s a holdat szarva között hozván, |
|
A fényes csillagot a homlokán hozta, |
|
Két szép arany-perec, aj, a két szarvába, |
|
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya, |
|
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta. |
|
| Ne mondd, ne mondd, elkékűl már az ajkam, |
| megláttam én a fényes fehér bárányt, |
| beteljesűlt a Csillag sorsa rajtam, |
| a fájdalomból vonok én szivárványt. |
| Mint égitest, ragyogva fenn, ha úszik, |
| sajgó részeimből a fájdalom világít, |
| a szótlan űr, mint köd, atomjaimba kúszik, |
| s feszít a kín a Nagy-Fellobbanásig. |
| Beteljesűlt az ember sorsa rajtam, |
| nagy kés forog szívemben énekelve, |
| izzó kés pörög az őssel-dús talajban, |
| vassal füstölve, hússal sisteregve. |
| Nem játszom én, csak jajgatok szegénykém, |
| nem jajgatok, csak égek veled-árván, |
| míg lobban utolsót a szép nehéz-fény, |
| s porlik fény-fátyol, vér-permet, csönd-szivárvány. |
|
|
Szóval mondja neki fodor fehér bárány: |
|
Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány! |
|
Mert most esett híjja szűzek seregének, |
|
Ha eljönnél velem, én oda vinnélek, |
|
A mennyei karba, a szent szűzek közé, |
|
Hogy betelnék veled azok kegyes rendje, |
|
A mennyei kulcsot adnám a kezedbe, |
|
Első kakas-szókor jőnék nézésedre, |
|
Másod kakas-szókor téged megkérnélek, |
|
Harmad kakas-szókor téged elvinnélek. |
|
| Jaj istenem, anyám! Én már mit beszélek, |
| ha eljönnél velem, én oda vinnélek, |
| ha eljönnél velem, számból etetnélek, |
| mint galamb a fiát, szépen etetnélek, |
| hidegülő lábad pokrócba tekerném, |
| gyönge-eres vállad szájammal lehelném, |
| a hajad, a hajad nevetve megmosnám, |
| te meg hideg vízzel súrolnád lapockám, |
| én meg befűtenék, citromot szereznék, |
| egész nap loholnék, sohasem pihennék. |
|
| Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már, |
| mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak? |
| Csupa seb vagyok anyám, csupa zúzódás, csupa elveszettség, |
| árva madár, árva csillag, árva seb vagyok én. |
| Mint a szomszéd bankigazgató cselédje, magam ágyazok, |
|
vetem meg este, vetem be reggel ágyam, |
| kenyeret veszek, lakbért fizetek, kitakarítok |
|
és hangosan beszélek a sercegő magányban. |
| Kinyitom a szekrényt, aztán becsukom, befűtenék, |
|
de kályhám hidegebb, mint a hullák keze vasárnap, |
| rám senkise vigyáz, csak a fegyelem, de az nem elég, |
|
sokasodnak homlokom mögött, sokasodnak az árnyak. |
| Szobámba Páfrányok, Szauruszok telepednek mocorogva, |
|
zizegnek éjszaka, néznek torz, ősi szörny-fejükkel, |
| meteorok ütődnek csavargó-lázzal homlokomba, |
|
álmok itatnak, páncélos emlősgyíkok gyűrűsen rengő gazdag csecsükkel. |
| Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már, |
| mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak? |
| Jaj anyám, árva vagyok, mama fáj, nagyon fáj, mama hidd el, |
| simíts álmot szememre megkövesedett, elgörbűlt, sárga kezeiddel. |
|
| Kezed sárga, mint a gyertya-láng, mint a gólyahír szirma, |
| mint kopasztott tyúkok olyan, mint libák csőre, talpa, |
| mint aranyozott faszobrok, régi levelezőlapok, mint piros halak, |
| mint kopott tetők, a kezeid, istenem téged is elhagytalak. |
|
|
Sirass anyám, sirass, éltemben hadd halljam! |
|
Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban! |
|
| Sirass anyám, sirass, sirasd meg fiadat, |
| hadd halljam éltemben, hogy tudsz te siratni! |
| Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre, |
| miért csak bánatra vagytok sokasodni? |
|
|
Leányom, leányom! Virágos kertembe |
|
Első raj méhemnek gyönge lépecskéje, |
|
Gyönge lépecskének sárguló viasza, |
|
Sárga viaszának földön-futó füstje, |
|
Földön-futó füstje, s mennybe-ható lángja! |
|
| Sirass anyám, sirass, élve is sirathatsz, |
| sirass, amíg élek, aztán megtagadhatsz, |
| sirass anyám, sirass, ne mondd, hogy hiába, |
| hadd borúljon az ég súlyos ércbe, füstbe. |
| Mennyig-ható lángok, föld-szaggató kések, |
| mennytől-földig futó fényes repedések, |
| Rabló Fehér Bárány, kitől szívem retteg, |
| bundádon a csillag hemzseg, mint a tetvek, |
| mint a halak húsát a pikkely borítja |
| a te alakodat csillag palástolja, |
| te Ragyogó-Rabló, Ájtatos-Rühesség, |
| szédületes-fentről ballagó Ékesség, |
| te Fölcicomázott-Ravatal, mohó Dög, |
| arany-perec szarvú, rút-pofájú Ördög, |
| Fekete-Kos, aki lerohansz makogva, |
| álarcúl a napot és a holdat hozva, |
| Szikrázó-Bűn, tüskés, véres kopoltyúkkal |
| szörcsögő, s ember-húst nyeldeklő kövér Hal, |
| Telhetetlen-Átok, Settenkedő-Hívás, |
| Rejtelmes-Szó, csalfa Édes-Báránysírás, |
| te, a mi-szívünket Gyertyával-Kormozó, |
| Teljességet-Dúló, Hiányokat-Hozó, |
| én csak téged látlak fényesen ballagni, |
| napfény-füves égi úton leszaladni, |
| holdas éji-ösvény a jöttöd mutatja, |
| gyötrelmes álmomban ott táncolsz mulatva, |
| napjaim-ösvényén lépegetsz fehéren, |
| ágyam elé állsz és vakulok a fényben, |
| mint hegyi ösvényen botorkáló lámpa |
| ereszkedsz le lassan minden éjszakámba. |
|
| Vedd le róla, vedd le igéző-szemedet, |
| ne nyisd ki előtte bájoló-torkodat |
| Menj vissza az égi ösvényen sietve, |
| oltsd ki fényeidet, gyertyáidat fújd el |
|
| Jobb neked, jobb neked az égi pázsiton, |
| jobb neked, jobb neked szagos égi füvet |
| Jobb neked, jobb neked göndör felhők fészkén, |
| az égi-akolban, bütyöktelen szalmán |
|
| Ne kívánjátok őt Ezékiel négyarcú szárnyasai: |
| ember-arcú, oroszlán-arcú, bika-arcú, sas-arcú angyalai, |
| az Itélet, a Rettegés összenőtt szörny-madarai! |
| Ittam a titok vérpoharát: |
| réműlve nézem szemekkel-kirakott talpatok égboltozatát, |
| jajgatva hallgatom világtakaró szárnyatok robaját. |
| Ne kívánjátok őt sók, gyökerek, éhes anyagok, |
| ne kívánjátok őt nedvek, elbizakodott rovarok, |
| pici férgek, föld hurkái: lárvák, zümmögő motorok: bogarak, |
| lágy gépezetek, áttetsző, finom anyagból fakadó ollók, kések, fűrészek, |
| ne kívánjátok őt hínárok, nyálkák, baktériumok, falánk létezők |
| kozmikus-világok, mikrokozmoszok, fölismert, s ismeretlen erők! |
| Parány-szívetek, hormonotok, idegrendszeretek, légzőcső-szövevényetek |
| ha nem is érti, megérzi tán, hogy nem lehet |
| megosztozni a nekem-szánt magányon. |
| Csöpp agyatok, izmotok-szövevénye, szívókátok, eleven-anyagotok, |
| az összetartozás-igénye, nyelvetlen-szájatok, fogsorotok, |
| testetek finom véredénye, az alakulás-tüze, a sejtfalak reménye |
| megsejti tán emberi, veletek-mégis-rokon-szívemet |
| és megsajnálja iszonyú hiányom. |
| csillag-pályák, a mindenség tüdői, virágok nemzőszervei! |
| Még várj ércek-tengelye, puha rovar-szervek köré idomúlt kitin-váza! |
| Ti könnyezni-nem-tudó bogár-szemek, |
| nehéz reményem, ha már nem érti meg! |
|
| Ó, én nem tudok élni ilyen elveszetten! |
|
| Mint aki kocsmába tér be elkeseredetten |
| és leissza magát a sárga földig, |
| s fölzokog és egyre édesebben |
| lelkét a gyarló emlékek kitöltik, |
| s hirtelen pohara fölszáll, telve vérrel, |
| s a göthös, vas-orrú szódásüveg, |
| s az abrosz, az asztal, a szék viaskodik a térrel, |
| s a zenekar forogva a földről föllebeg, |
| nyüszít a sárga hegedű, mint földrengéskor a kutyák, |
| a trombitás délben-szidolozott trombitával repűl, mint arkangyal, |
| s rikoltva a részeg a semminek nekivág, |
| s lát paradicsom-színű madarakat zuhogni nagy zsivajjal, |
| lát fürtökben ördögöket csimpaszkodni a füst ágain, |
| csimbókos-mellű, csupasz-gyökerű ördögöket bakzani a homályban, |
| ördögöket vihogni a szétfolyt-arcú pincérek árnyain, |
| s halált szeret a parfőmös vászon-ibolyában: |
| előttem a dolgok sokszor elszabadúlnak, |
| széthull a rendjük, szilárd kapcsolatuk nem szítja fegyelem, |
| az összetartozó-világ kapcsai meglazulnak, |
| sátánok üzekednek, osztozva sebhedt szívemen, |
| fölszáll egy templomtorony a csillagos kakassal, |
| mint kő-nyílvessző, s belefúródik a holdba, |
| beszövi a zaj növényzete, amit agyam tapasztal, |
| s oldalamon megnyílik vért csurgatva éjeimben a borda, |
| lődörgők a csillagok között, mint szöcske fényszálról-fényszálra ugorva. |
| De a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem, |
| kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva, |
| s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint, |
| nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem! |
|
| Engem a te szemed mindíg kijózanít, |
| s föltáplál, mint kiéhezettet, mit szorongva adsz, a szerelem. |
|
| Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról? |
| Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni. |
| Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról? |
| Fegyver dördűlt, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni. |
|
| Ó, szikkadjatok föl könnyező virágok, szikkadjatok föl szegények, |
| gyász-ruhában a páva énekelt hiába, |
| ne sírjatok ti illatos-szegények, örüljetek a tüneménynek, |
| rikácsolhat a páva bánatába. |
|
|
Arany-pikkelyes csizmával. |
|
| Bennem, mint növényben, az élet úgy kering szívecském, |
| mint növény a sejtjeit, csipkés szárát, kagylós tornyait, izomzatát, |
| zöld-íveit, törékeny boltjait, pihés ernyőzetét kibontja, |
| bennem így rakódik gyönyörű reménnyé szüntelen a halhatatlan-élet, |
| belőlem végtelenűl lombozik nagy-virágú, termékeny szívverésed, |
| csókjaid kihajtanak gondjaim ág-szövevényén dupla-sziromba. |
| Hiába csúszik, ugrik, repűl felém, hiába rág, |
| nagy életem hiába tépi csőrivel, hiába zsongja |
| nagy életem a sok szörnyeteg, rágcsáló, korcs nyomorúlt, |
| hernyó, ki hideg takonyba ágyazott szőrét fölborzolva nyal-fal, |
| s viszik tapadó-talpas, tömpe oszlopai, síró halál-lepke, |
| mérget izzadó páncélos rovar, gyilkos-szarvú, cincogó-csápú pusztulás! |
| Hiába készülnek, hogy húsomon osztozzanak |
| madárcsőrű-kancák, nyihogó-tündérek, izzó-mellrózsájú halak, |
| kidülledt-szemű bendők, arany-fogsorú púpok, sívár madarak, |
| aranyozott-bögyű dögevők, fejnélkül-görgő szemgolyók, lábat-eresztett fülek, |
| toppantós-csizmájú kacor-királyok, csörgős-farkú egerek, |
| márványasztalokra tapadó, leselkedő, alattomos polipok, akik elúsznak |
| olykor nedves szemekkel, nyolc-karú lebegéssel neon-plakátok zöld ritmusában. |
| Szívecském tisztán remegünk a bűnök nehéz forgatagában. |
|
|
Súlyos, mint az arany-serleg, |
|
Térdig nyomja be a földet, |
|
Arany-sarkantyúval vágja, |
|
Vér szökik lépte nyomába. |
|
| A fekete sólymot nyíl járta át, |
| virágba borúlt a kertem újra szépen, |
| illatozik a jácint, rozmaring, |
| mint a mindenség az isten tenyerében. |
| Virágaim csak te öntözheted, |
| szíved fölé csak te tűzheted, |
| te egyetlen a létezők között, |
| a lét hemzsegő áradatában, |
| a növénybe, állatba, csillagba, nőkbe öltözött |
| szenvedés hömpölygő vonulatában, |
| te egyetlen, akit a teremtés kiváltott, |
| hogy formáljon eggyé, kizárólagossá, |
| s hogy bebizonyítsd nekem a világot: |
| tett álmodóvá, széppé és okossá, |
| te egyetlen, aki beépítheted, |
| mint üres földeket a munkások sürögve, |
| hogy raksz bele hidakat, utakat, épületeket, |
| a csöndet is sürgésre ösztönözve, |
| aki betöltheted emberi hiányom. |
| Te egyetlen, aki beszőheted, |
| mint sejtet a mozgás, veled-egy magányom. |
| Te egyetlen, akivel okosan megértem, |
| hogy a halállal csak két egy tud szembeszegűlni, |
| hogy önmagában élni még nem érdem, |
| ha a szívnek nincs kihez menekűlni. |
| Te egyetlen, akivel megtanúltam, |
| hogy a létezők mind személyiségek, |
| s nem hűlnek holtként egymásra-hulltan, |
| de egymáshoz köti őket a szerelem, s az érdek. |
| Hogy nem dermedt dolgok halmaza a lét, |
| mely deresen egymást nyomja, fogja, |
| mint lebombázott város-törmelék. |
| Az éhség a dolgokat egymásba-fonja. |
| S a világ így, párosúlt-hiányok |
| összessége, egymásra-utalt vágyakozás, |
| csillag és ember, halak és lángok |
| lüktető lánca, rab-fönnmaradás. |
|
| Még elmondom, hogy vesztemet hozod, |
| szép rabságomat, ha föloldozod. |
| Ha a nem-létnek csúnyán eladod magad, |
| az én létem is a halál kutató-hálójába akad, |
| mint lapos tengermélyi halacska, |
| aki ott él a lenti nagyváros-éji ragyogásban ügyefogyottan, |
| mint lábasba-ütött tojás, remegőn-puhán, mégis összefogottan, |
| virágzó polipok, forgó méla hidrák társadalmában, |
| s tud ragyogni is, fölgyúlni elektromos-lázban. |
| A csönd ágán, mint piros cseresznye lebeg, |
| míg zizegnek körötte zöld hal-levelek |
| és boldog is talán, de ha kiemelik |
| fogsora között kihányja belső-részeit, |
| zsírosan, eresen bugyogva |
| tódúl ki száján a tüdeje, a gyomra. |
|
| Ha elmúlásod engem levegőre dobna, |
| aki vagyok ágad boldog foglya, |
| aki vagyok jövendőd hona, |
| kimúlnék, mint az a kis halacska, |
| aki magát kínban kifordítja, |
| mert nem tudok én magamba remélni, |
| önmagamért se halni, se élni. |
|
|
Füst-ország
| A lét szívéből sarjadzik arany-pikkelyű szára, |
| a csüggedt bolygóra dől tűzkoronája, |
|
| s a kövér-szövetű bolygó-bőrben |
| virágtalan növényi-csönd. |
|
| Kórók, növény-törpék, virágszárak, |
| kis tüskefák, növény-gyíkruhák, |
| virág-hernyók, tövis-csuhák |
|
| A láthatatlan horda hol üget? |
| Arany-lovakon az arany-bozontú tömeg? |
| Utána parázs, üszök maradt |
| és nagy kristálybőrű legyek. |
|
| Mint földbe-ásott emberek, |
| fejjel a földbe-ásott nép: |
| szőrös növény-lábszárak, nagykörmű virág-lábfejek, |
| pihés asszony-combok, tüskés csont-kefék, |
| piros-erszényű ágyékbundák, virág-talpak, |
| szárak, csülkök, bozontok |
| csigolyák, csont-perecek, körmök lepörögnek, |
| égett bőrcafatok, hártyák lebegnek, |
| száradó comb-erdők zörögnek. |
|
| emésztődnek a tűz fogsorában, |
| gilisztával telt virágszájak, |
| a szikkadó lucskos homályban. |
| A föld tűz-agya felé hull |
| Mint gomolygó lábas-fejűek: |
| ásványok virágzó kertje felé, |
| csönd-csillaghalmazok felé. |
| Virágzó kristály-társadalom felé |
|
| És tücskök, sáskák, bogarak, |
| görögkeleti-templom-fejűek |
| a kígyóbőrű sírkövek között. |
|
| Hol vannak a gyöngéd kicsi kések, |
| Hol van az édes kis ború? |
| Hol vannak a virágpor-agyú |
| Hol vannak a tejes, gyönge láncok, |
| pamút-dúcokon bordás fémszilánkok? |
| Hol a virág-rovar szerelem-háború, |
| növényi vattán csillagkoszorú? |
|
| Mivé lett az illatos vetés, |
| a mindenségben szagos ügetés, |
| boldog vadmadár-toll-zuhanás, |
|
| Ott lüktet a csont-virágon. |
|
| Áttetsző gyíkok orrlikából tódul a füst |
| az árnyék-levelek kiszabott érce felé, |
| a lepke fehér utat vág a füstben, |
| mint csillag-kráterű szemgolyó-ragyogás |
| megreped a zöldpettyes pacsirtatojás, |
| eszméletlen pacsirták zuhannak a csont-kúszaságba, |
| s mint kígyócsontvázak halmaza |
| izzik a gyermekkori haza: |
| a topáz-sün kákicsbokor, a halcsontvázú sás. |
|
| megsül, mint kígyó, a foszforpikkely-hátú patak, |
| virágzik a párducpettyes, sárga |
| tarajos-gőte, kecskebéka, vizipók |
| zöldbékák megrepednek, mint a zöld-köpenyű diók. |
|
| Ferdén lemetszett bütykös rézcsövek |
| bűzös sárkány-lehelete szívárog, |
| lángol a kén, buborék-beszéde zölden |
| fortyog, pöfög a fémszőrű gödörben, |
| lila halál csápjai játszanak gomolyogva, |
| mint a polip-király rengeteg gyöngyház-szívókorongú karja |
|
| Sisteregnek füsttel a torzsák: |
| Füst-ország, Füst-ország, Füst-ország. |
|
| Hörög Jézus az útszéli keresztfán. |
| rábuggyan füstölgő aranymáj: |
| tüskés karóra, üveg-ágra, |
|
| S görnyedve, mint a fára-szögelt isten |
| erjedő lába alatt az asszony-ágyékú anya: |
| falu fuldoklik a füstben. |
|
| Aztán a föld csillagától elfordúl, |
| az égitest belecsikordúl, |
| s átsüvít forró szele zordúl |
|
| S a béka-rügyes, szagos tó mögött, |
| a hal-fogsorú, nyüzsgő víz fölött, |
| a lila-tüdő alkonyat alatt |
| fénylő nyála, mint üstökös-bozont |
|
| Hüllő-kezet növeszt a kő. |
|
| S a gyíkok sziszegve fellövődnek, |
| az űr csontjain összegyűlnek, |
| emlékezve a hártya-szárnyú csecsemő-korra. |
| S mint szigeten, lihegve, egymásra-sodorva |
| gyűrődik taréjuk, szaru-bársonyuk összetorlódva. |
| S beledermed a zöld sivatag-sóba |
| pikkelyes has, karom: gyíkláb-gyökérzet. |
|
| Függ fejem fölött a köröm-erjedés: |
| ropogó gyíküveghalmaz-dermedés. |
|
| Az állat-űrt, mint üvegkoporsó-fedőt tartja |
| fölém a csillagok arany-karma. |
|
| S jön a lét egy szép pillanata: |
| az égből kinőtt egy aranyalmafa. |
| Gyümölcsei: bőrbe-ágyazott hüllőszemek? |
|
| Árnyék-templomtornyok. Kereszt és kakas. |
| A holtak odvaikból kimásznak, |
| mint a mámor-állkapcsú lárvák. |
| Bordáik között kotorásznak, |
| a medencecsonton kaparásznak. |
| Foszforeszkál a kásás rothadás, |
| villognak csontok, elrothadt szívek, |
| s a koponyákon, mint zöld gomba-penész: |
| s a fehér-barlangú szájba |
| buborék-csokrok alabástrom-virága |
| s a munka, a bűn, a szenvedés. |
|
| Megnyílt pórusaiból a föld |
|
| A réz-sörényű füst-csődör zokog. |
| Rengeteg füst-nénje dobog. |
|
| a tóduló, eres-szügyű habok. |
|
| A füst ménest lángliliommal verd szét, |
| fújd szét e Füst-országot. |
| Hívd vissza a növényi lángot. |
| Hűtsd le a csillagok ércét. |
|
| Nagy, puha, habzó ajakcimpával |
| rámlihegnek a füst-állatok. |
| Erzsike, édesem, megfulladok! |
|
|
Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
| A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
| Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: |
|
| Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. |
| Lábamnál olaj-szivárvány-patakok |
| és föltorlódott esőhólyagok. |
| Mint mozgékony-bőrű kaméleonok |
| agyag-csipkekorsó szeme forog |
| a nyüzsgő buborék-állatok |
| Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog, |
| színét cseréli szín után. |
| Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok. |
| Ez a tér a virágzó kő-magány |
|
| A tér, mint kivilágított óriáskerék forog, |
| hajói: taxik, autóbuszok, villamosok, |
| ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok. |
|
| Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. |
|
| Kiáltoznak az újságárusok. |
| Hallgatnak a virágárusok. |
|
| Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik |
| a csönd állatfényvirágait, |
|
| Szívem az égre feszítve látja sorsát: |
| mint óriás szines agyvelő, |
| villany-térkép vibrál fölöttem: |
|
| A fénypont-falvak, városok, |
| mint agysejtek, velő-dúcok, |
| a villanyfolyók: a kék erek, |
|
| A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
| S itt is, ott is az esőben kivirágzik |
| fénypókhálóban fénypókocska, |
| s fény-sejttódulással mozogva |
| a hirdetések mimóza-levele |
| nyílik, elfordúl, összehúzódik, |
| mint mélytengeri rózsa-állat feje, |
|
| S az eső kristály-páfrányai alatt, |
| nylon-köpenyek, gumikabátok, |
| zizegnek, zörögnek, izzanak. |
|
| Gyíkbőrbe bújt asszonyok, |
|
| Kék, zöld, sárga, piros arccal |
|
| Ki tudja, hogy itt vacogva állok? |
| Kinek vegyek most virágot? |
| Ki hallja meg, ha kiáltok? |
|
| Megszületik az elmúlásba esve. |
|
| Aranykorsóban aranysör pezseg, |
| aranykorsó okád villanyfürtöket. |
| Csurog a nyálkás kövezetre |
| a foszforhab, villanyfoszfor. |
|
| „Ments meg uram engem a gonosztól!” |
|
| A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
| Őgyelgek a villanysörhabon. |
| Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne, |
| ordítoznék, de mindenki kinevetne. |
| És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország, |
| hogy lássák az átsugárzott bordák |
| között megdagadt szívemet. |
|
| De nem szabad. De nem lehet. |
|
| A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
| csak állok az esős szivárvány-vadonban, |
| szájamból nagyanyám szava lobban: |
| „Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól, |
| ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól, |
| ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól, |
| ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!” |
|
| De kinek motyogok, kinek beszélek? |
| Kit ment meg a haláltól az ének? |
| Hiszen én istent nevetve megtagadtam, |
| tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam. |
| Lángomat isten-nagyra csavartam: |
| világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással, |
| zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással. |
| a piros, kék, zöld villany-gyökerek. |
| Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik, |
| mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít. |
|
| Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom. |
| A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
| Magamat szívedbe kapartam, |
| mint akna-tűzben a föld-anya |
| hasába a bozontos-arcú kis katona: |
| körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek, |
| hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok, |
| szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok. |
|
| lüktető, véres dzsungeledben: |
| ringatnak a lágyan-mozgó bordák, |
| verdes vér-zuhatagod sistergése, |
| a belek zsíros, fodros remegése, |
| hallgatom, hogy dolgozik, forr |
| a máj, a vese, a tüdő, a foszfor, |
| nyitott szemem látja belső éjedet, |
| s érzi átderengő testedet |
| Világűröm vagy, s mélytengerem. |
|
| Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. |
| Kiforognak a mélyből a fény-állatok. |
| S a villany-medúza-Magyarország, |
| a tenger agya libeg fölöttem, |
| s úszik a világűr-medúza: a földgolyó |
|
| hogy puha álcádat leveted, |
| s arany-mozaik szárnyaid kibontod, |
| kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból, |
| kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl, |
| hártyája megszárad, kifeszűl, |
| hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból, |
| s az idő méhe csöndesen bezárúl. |
| Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod. |
|
| A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
| S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan, |
| a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. |
|
|
A sejtelem harangjai
| Istenem fogj meleg szádba, |
| hogy ne legyek olyan árva, |
| hogy ne legyek olyan árva. |
|
| Nem hittelek, most se hiszlek. |
| Meg nem öllek, meg sem eszlek. |
|
| Kellene már, hogy te fogj meg, |
| piros nyáladban forgass meg, |
|
| Hogy ne legyek olyan árva |
| sírnék szád nagy odujába, |
|
| Hogy ne legyek olyan árva, |
| hogy ne legyek olyan árva. |
|
| Kedd, szerda, csütörtök, péntek. |
| Szenvedésem úgysem érted. |
|
| Vagyok mélyvizi kis halad, |
|
| Szerveimben piros képlet. |
| Kedd, szerda, csütörtök, péntek. |
|
| Vagyok idomtalan szörnyed. |
|
| dupla gyümölcsét rádnyitom, |
| feléd imbolyog szem-kacsom. |
|
| Hogy ne legyek olyan árva |
|
| Hogy ne legyek olyan árva, |
| hogy ne legyek olyan árva. |
|
| Zacskós-tokámban hordozom |
|
| Lepény-testem duzzadt kék gömb, |
| vagyok tengermélyi léggömb. |
| Félek, szívem fénybe fullad, |
| villanykoszorú kigyullad. |
|
| Kedd, szerda, vérmes csütörtök: |
| a Kék-nyíl felém süvöltött. |
| Rettegek, de nem üvöltök. |
|
| Pénteken a csönd szeret meg. |
| Rabló szekfük szánakoznak. |
| Rőt hajfürtök omladoznak. |
| Korbács-fejek nyiladoznak. |
|
| Szombaton irgalmat hoznak. |
|
| Köpj ki, ha mérgem kiserked. |
| Falj föl istenem, szeress meg. |
| Fogj ős-odvas-fogú szádba, |
| hogy ne legyek olyan árva, |
| hogy ne legyek olyan árva. |
|
|
Szerelmünk hattyúsorsa
| Madár volt, négymellű madár. |
| Négy tüzes kard húllt ki emlőiből, |
| s megállt a négy cet homlokában. |
| Csőre fogsorában kristály-hegedű, |
| feje a titokra kapcsolt fekete zár. |
| Asszony volt, köldöktől saskeselyű, |
| madár volt. Négymellű madár. |
| Nagy, forgó, piros kristálykeréken állt, |
| karmában a lüktető mindenség-háló, |
| vastüskés szemhéja alatt az emberiség. |
|
| És láttam az átváltozást is. |
| A szem fénycsomós polipkarjai a csöndre tapadtak, |
| az orrcimpán átderengett a bánat. |
| S a beapadt szájban szikráztak a fogak, |
| mint holdfényősz lápon a rothadó facsonkok, |
| s úgy totyogtak lassan elő a szavak, |
| mint hüllők a véres ősmocsárból, |
| míg virágok közt legeltek a csőrarcú emlősmadarak. |
| És ragacsos, nagytollú szárnyak rügyeztek ki a vállból. |
|
| Mondtam neked, jaj, mondtam neked! |
|
jaj mondtam neked, hogy ne igyál a bőszűlt hattyú vérnyomából, |
|
aki hajnalban a lángokat rúgdossa! |
|
jaj, mondtam neked, hogy a kacér hattyú énekét ne hallgasd, |
|
aki rászáll délben az aranyszarvú, kövér fekete kosra! |
|
jaj mondtam neked, hogy a gyászhattyú könnyével ágyékod ne öntözd, |
|
aki ott sír éjjel a csonttarló fölött a holdmagányos szirten! |
| Mondtam neked, mondtam neked, |
|
ne hagyd, hogy az űrre izzó kardokkal a hattyú fölfeszítsen! |
|
| Mert átok van a hattyútalp nyomában, |
| lépte után nyíló vérvirágban |
| és átok van a vadhattyú-danában, |
| átok a gyászhattyú-zokogásban. |
| Elhal, akit szárnyaival átfog |
| a Gyászhattyú, a vérléptű Átok. |
|
| Mért gubbasztottál a kopár szírt alatt, |
| a csontok kiszáradt városában? |
| A gerinc-csigolyák, állkapcsok, lábszárdudvák közt kifakadt, |
| derengő növényernyőkkel szagos egy-létű éjszakában? |
| Miért hurcoltad a büdös kost magaddal? |
| Szines rongyokat kötöttél szarva tekervényeire? |
| A hattyú is elátkozott. Elátkozottat magasztal. |
| Nem hallgatok az elmúlás érveire. |
|
| Láttam az átkot megszületni. |
| Csak a szemeket ismerem még. |
| Tollaival beborította a testet az ínség: |
| kezdtek a húson lágy, zsíros tollak kiserkedni, |
| elfolytak a testen a viaszos tollak |
| vastag szirmokban, mint gyertya, ha olvad, |
| a növény-építésű hosszú nyakat |
| benőtte pihés tollpikkelyborulat, |
| a karokból nagy szárnytollak tolódtak ki sírva |
| és már lélegeztek becsukódva-nyílva |
| és ellepte a mellet, a hátat, a combot, a vállat |
| a tollsziromözön, könnyű madár-hab, |
| a láb öltözött sárga pikkelyharisnyába |
| és felnyögött a lábujjak közt a hártya |
| és toll és toll és toll és toll bő levelekben |
| ropogva simúl a levegőcsontú testen, |
| s a magas gége pihetoll-levelezése, |
| s a liliomsisakú fej befejezése: |
| mint aranykanalak az egymást fedő ajkak. |
| Én nem akartam és te sem akartad. |
|
| Foszforlapokból rakott áhitat. |
| Nagy fény-országok, világító-csápú népek. |
| Sugárzó-pórusú városok álmai. |
| Kivilágított csontvázak torony-halmazai. |
| Könny-rügyes falvak ringanak a homályban. |
| Az emlékezetből az ingerek kiestek. |
| Boldogan zsibonganak a dübörgő-fényű égitestek. |
|
| Nézem az űr fényállványzatát, |
| az éjszakából mellém telepszel, |
| madár-fejed vállamra hajtod. |
| Felénk zuhan egy súlyos tűzhasáb, |
| s hűs szelében tollal borzolódsz föl. |
| Virágporos szárnyad szétlegyezve fekszel |
| és könny csorog nagy hattyú-szemedből |
| és csókolgatom kis hattyú-arcod. |
| Élünk a lét cserepei közt vacogva |
| és sírva csókolgatom tollruhádat, |
| te ember-múltú madár, hattyú-átok foglya, |
| te vállamra omló fehér toll-alázat. |
| Sorsunkat a mindenség kibírja? |
| Könnyes szemedet csókolgatom sírva, |
| sírva csókolom, sírva, sírva, |
| könnyes szemedet sírva, sírva. |
|
| A halál nem tudja mi vár rá. |
|
| Vagy ember-sorsomat elátkozom madárrá. |
| S az éj csontjain mondunk borzalmas hattyúéneket, |
| s elindulunk, a semmi szikláira rakni fészket. |
| Forró csillagfényviharok, sugárkacsnyalábok |
| kristálykévéitől rántva és taszítva |
| pihenni tárt szárnyad szárnyamba mártod |
| és hattyú-nyakad hajtod hattyú-nyakamra. |
| Alattunk bűn, élet és enyészet. |
| Hangunk madárszemű aranyszigonytokban |
| és szállunk tovább hőaranykorongok robajában, |
| szállunk virágzó mágnessóhajáramlatokban, |
| izzó ősfénygömbláncok rajzó koszorújában, |
| szállunk pörgő zefírküllők csengő kórusában, |
| keresztben-forgó vérgolyókoronák cet-fuvallatában, |
| kört körre építve a mindenség tűzgyűrűmámorában. |
| Szerelmünket a hattyúsors viszi |
| és szívja virágállat-őscsillagcsápgomoly. |
| S a lent merengő ember azt hiszi, |
| hogy más-emberű bolygó-magány a létezéssel játszik, |
| vagy űrrakéta égitesttel párzik, |
| ha átlibeg az űrön egy véres hattyútoll. |
|
|
Évszakok
Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt. |
Rothadt növényeken gázoltam tehozzád. |
Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt, |
mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák. |
Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok, |
korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve. |
Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csöngettyűs aranyláncot: |
atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe. |
|
S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi! |
A vedlett ég ropog a harangok fogsorában. |
Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni. |
Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában. |
Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok, |
csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve. |
Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod |
és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre. |
|
Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul, |
s ráforr a falakra repedezett zománccal, |
gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul, |
s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal. |
Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok, |
hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve, |
mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások. |
Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre. |
|
Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver! |
S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör |
és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével. |
S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl. |
Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok, |
s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre. |
S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod, |
míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve? |
|
|
A varázsló éjszakája
| Vér, föld és csillag vagy, halottinges gyönyör és bűn, sárkány- |
| tej, bodzavirág, lila kés, aranyvér, föld és csillag, |
| vulkán-seb, szájamra forrt fém, virágzó zöld epe és kenyér, |
| vér, föld és csillag, világhullában leszálló vér, cseppkő- |
| fürtökben izzó barlang-vér vagy, föld és csillag, |
| mammutok síró topogása, az ágyékban csipogó gyöngyház-ősgyík-csorda, |
| vér, föld és csillag, tenger uszony-kalásza, dagadt |
| mészkőpikkely-hátak gyűrődése, vér, föld és csillag, |
| az éjfél csírája, jég-csönd, mítosz-ügetés, |
| vér, föld és csillag vagy, vércsöpp szűz sólyomszárnyon, |
| csillag a hóban, mohos sír, vér, föld és csillag. |
| Réműlt arcomat csillagba, vérbe, földbe mártom. |
|
Mámor
| amikor aszalódik a fű a sírokon |
| és a madarak pilledten dadognak, |
| a sár varangyokkal kipattog, |
| s a folyókban annyi hal feszűl, |
| hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap, |
| hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét, |
| s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút |
| hogy az már kimondhatatlan, |
| s a napraforgók árnyéka töményebb, |
| mint a feketemárvány krisztusfejek. |
|
| a nyár villámkoronája: szerelmünk. |
| A tücskök óriás fekete trombiták |
| és mint az ökrök a sáskák. |
| csattogott az ég arany-fogsora, |
| tépett dühöngő arany metszőfoga |
| s dörgött a láng piros pamatban, |
| mint bikák fujtatása jáspis-hidegben, |
| s ömlött, mint próféta-átok |
| a folyók medrükből zihálva kimásztak, |
| s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal |
| a tántorgó fekete áradatba, |
| kénes könnycseppje a nyárnak, |
| a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal, |
| csontokra vedlett a szőlő, |
| s holt madár, gyík és hangya |
| s földre borúlva feküdt a csősz, |
| a megvénűlt ég kihullott fogai alatt, |
| derékig állt a könnyező jégben. |
|
| Együtt és nem magányosan! |
| S akkor egy percre a Mindenség megáll |
| és bénúlt arccal motyog az égre |
| e penész-bolygó árva lakója, |
| megfagy a lombok zöld beszéde, |
| a vadak az erdőből tolongva kifutnak, |
| csatakos szüggyel, makogva megállnak, |
| fácán és róka, sas és szarvasbika, |
| farkas és harkály együtt sírnak. |
| A tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra, |
| a tűzhányóknak tüdővérzése lesz |
| és dühödt üstökösök nyargalásznak, |
| mint megbomlott agy gondolatai, |
| szikrázó lényegüket a semmibe cibálva, |
| mert hiába gyömködné a nyelv anyagába, |
| mint hullamosó a holtat halotti ruhába. |
| Mert ezt már nem lehet kimondani. |
|
|
|