Szerelmünk hattyúsorsa

 

 

 

 

Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl

Csillag fordúl arany-csecsekkel, sisteregve,
 
vadnyulak szőre száll, tövis-szegények könnye dér,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
 
hogy képzeled, az istenért!
Csillag forog, szemgolyók forognak dermedt üregükben csikorogva,
tébolyúlt szemgolyók, kristály-oltárokkal, ezüst-páfrányokkal szimatolva,
arany-bölénycsordákkal zokogva, részeg csődör-istenekkel nyihogva,
tajtékzó csillagok forognak, gőzzel oltva a nem-lét hidegét,
jaj, hogy képzeled kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
 
hogy képzeled, az istenért!
A megőszűlt, kiszáradt-húsú, bütykös-bokájú füvecskék csülök-szakálla dér,
a mályvák szügye-szakálla, a nádtorsok tarkó-gyapja dér,
 
fehér halál a bógáncsok patája, krumpliszárak redve,
fehér penész szállt hattyúként a buzogány-fejekre,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
 
hogy képzeled, az istenért!
Arany-lánc fonja át, meg át, tekeredve
 
az ezüst-orrszarvú homlokát, szügyét,
kék orrcimpája göngyölgeti fekete szalagokban a vért,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
 
hogy képzeled, az istenért!
A föld, a föld átereszti húsán zajtalanúl a vért,
 
s az rászárad a frissen-szántott, alkonyuló rögökre,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
 
hogy képzeled, az istenért!
Vacog a semmi, mint egy meztelen kis állat,
nem nyüszíthet, nem nyöszöröghet, nem bömbölhet, nem kiabálhat,
 
elkékűlt bőrén gennyedző fognyomok,
a mérgezett-szélű, fölpüffedt-peremű csillagok,
csak mi sírhatunk, halandóbb részei a semminek,
akiket a lét kitett,
mint egynapos, vak kutyakölyköket
 
a könyörtelen gazda a csontosodó hidegre
és mászkálnak rogyadozva forró hasért, piros csöcsért,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált te,
 
hogy képzeled, az istenért!
Ó, ez a téli délután, ó, ez a téli éjszaka,
 
mint keményített inggallér oly fehér,
sejtjeim alján a megüllepedett növényi-rothadás szaga,
 
s mint rossz fazekakban a dérlepte dér
nő a magány az értelemben,
jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,
 
hogy képzeled, az istenért!
Mint beszáradt tojásban a töppedt-hártyás sárgája-fehérje,
atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje,
s a deres űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje,
s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon,
a nélküled-hidegben megropog dermedő atomom,
 
ó, ne büntess engem így magamért,
hisz én már a holnap hajnalát derengem,
jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,
 
hogy képzeled, az istenért!
Ráhúztam napjaimra az alázat szörnyű titkát,
 
mint holtra inget, fehér harisnyát,
s vesszője, ágyék-gyapja ott érik kitakartan,
 
mint telt gyümölcs, nagy fehér hernyóval félig eltakartan,
a nem-lét fáján, a halál derétől megfenyítve,
 
mint nagy telt gyümölcs, eres húsában fonnyadásra intve,
míg lecsapja baltáival a szigor, a fehér.
Jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
 
hogy képzeled, az istenért!
A köd vattája a holt ősz megnyúlt, zöld orrlikában,
álla deres tarlók kendőivel felkötve keményen,
az alkony zöld szemhéját az égre húzza szilárdan
a nap, az isten fillére, csak az én reményem.
 
Köd, köd, dög-rétek, hulla-tarlók, kukoricaszár-siralmak,
babérfák állnak őrt pikkelyes-sután,
azok fölött, akik már másodszor meg se halnak,
síró szarvasok futnak a holt réteken át,
 
dohányszínű őzek sírnak anya után,
 
mint minden eleven,
a kristálycukorral beszórt, rothadó sebeken,
a piros-emlőjű láz szoptatja sok mohó fiát,
a nappalok köhögnek, kék csillag-tüszőkkel az éjszakák,
álom-virág nyílik nyálkás kancsókkal a szívekre,
emberevő-virágok tátognak forogva, nyeldekelve a vért,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
 
hogy képzeled, az istenért!
Azért, mert tél van, tél van kis szívem,
azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,
azért, mert tél van, tél van kis szívem,
azért, mert tél van, szebb a lehetetlen.
Majd elkotródnak roggyant hadai, vézna
kancáira fölszállnak mosolygó hullafoltok,
majd sírnak vedlett csontos lovai, a horda
nyakában nyílvesszőkkel rohan, a föloldott.
A Boldog-Nyíl majd átlövi Roppant-Lovát a télnek,
s az fölénekel őszen, térdre-rogyva.
Boldogok, akik a haláltól félve-félnek,
s amíg élnek, nem élnek nyögve, iszonyodva!
Biztos-Dárdáját majd a Kéz a tél fehér szügyébe vágja,
s az elzuhan robogva, elveszetten
és remegő lágy virágot hajt a Halálos-Dárda,
illatos füvet a gyantás, mély sebekben.
Azért, mert tél van, tél van kis szívem,
azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,
azért, mert tél van, tél van kis szívem,
azért, mert tél van, szép a lehetetlen!
Mégis, mégis vallani kell a reményt,
a Végső-Lehetetlent, a Tűz-Tisztát reméljük,
nem, nem lehet, hogy sorsunk a halál boltosa kimérje!
 
Júlia szép leány, egykoron kiméne
 
Búzavirág-szedni a búzamezőbe,
 
Búzavirág-szedni, koszorúba kötni,
 
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Te beforrt-torkú virág, vas-nyelvű pacsirta,
te fekete hárfa, néma kis aranyhal,
te megrettent-szívű, mélytenger-csillaga,
ó, te átoktalan, miket énekelsz te?
 
Föl is föltekinte a magos egekbe,
 
Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,
 
Azon ereszkedik fodor fehér bárány,
 
A napot, s a holdat szarva között hozván,
 
A fényes csillagot a homlokán hozta,
 
Két szép arany-perec, aj, a két szarvába,
 
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,
 
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.
Ne mondd, ne mondd, elkékűl már az ajkam,
megláttam én a fényes fehér bárányt,
beteljesűlt a Csillag sorsa rajtam,
a fájdalomból vonok én szivárványt.
Mint égitest, ragyogva fenn, ha úszik,
sajgó részeimből a fájdalom világít,
a szótlan űr, mint köd, atomjaimba kúszik,
s feszít a kín a Nagy-Fellobbanásig.
Beteljesűlt az ember sorsa rajtam,
nagy kés forog szívemben énekelve,
izzó kés pörög az őssel-dús talajban,
vassal füstölve, hússal sisteregve.
Nem játszom én, csak jajgatok szegénykém,
nem jajgatok, csak égek veled-árván,
míg lobban utolsót a szép nehéz-fény,
s porlik fény-fátyol, vér-permet, csönd-szivárvány.
 
Szóval mondja neki fodor fehér bárány:
 
Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány!
 
Mert most esett híjja szűzek seregének,
 
Ha eljönnél velem, én oda vinnélek,
 
A mennyei karba, a szent szűzek közé,
 
Hogy betelnék veled azok kegyes rendje,
 
A mennyei kulcsot adnám a kezedbe,
 
Első kakas-szókor jőnék nézésedre,
 
Másod kakas-szókor téged megkérnélek,
 
Harmad kakas-szókor téged elvinnélek.
Jaj istenem, anyám! Én már mit beszélek,
ha eljönnél velem, én oda vinnélek,
ha eljönnél velem, számból etetnélek,
mint galamb a fiát, szépen etetnélek,
hidegülő lábad pokrócba tekerném,
gyönge-eres vállad szájammal lehelném,
a hajad, a hajad nevetve megmosnám,
te meg hideg vízzel súrolnád lapockám,
én meg befűtenék, citromot szereznék,
egész nap loholnék, sohasem pihennék.
Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,
mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?
Csupa seb vagyok anyám, csupa zúzódás, csupa elveszettség,
árva madár, árva csillag, árva seb vagyok én.
Mint a szomszéd bankigazgató cselédje, magam ágyazok,
 
vetem meg este, vetem be reggel ágyam,
kenyeret veszek, lakbért fizetek, kitakarítok
 
és hangosan beszélek a sercegő magányban.
Kinyitom a szekrényt, aztán becsukom, befűtenék,
 
de kályhám hidegebb, mint a hullák keze vasárnap,
rám senkise vigyáz, csak a fegyelem, de az nem elég,
 
sokasodnak homlokom mögött, sokasodnak az árnyak.
Szobámba Páfrányok, Szauruszok telepednek mocorogva,
 
zizegnek éjszaka, néznek torz, ősi szörny-fejükkel,
meteorok ütődnek csavargó-lázzal homlokomba,
 
álmok itatnak, páncélos emlősgyíkok gyűrűsen rengő gazdag csecsükkel.
Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,
mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?
Jaj anyám, árva vagyok, mama fáj, nagyon fáj, mama hidd el,
simíts álmot szememre megkövesedett, elgörbűlt, sárga kezeiddel.
Kezed sárga, mint a gyertya-láng, mint a gólyahír szirma,
mint kopasztott tyúkok olyan, mint libák csőre, talpa,
mint aranyozott faszobrok, régi levelezőlapok, mint piros halak,
mint kopott tetők, a kezeid, istenem téged is elhagytalak.
 
Sirass anyám, sirass, éltemben hadd halljam!
 
Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban!
Sirass anyám, sirass, sirasd meg fiadat,
hadd halljam éltemben, hogy tudsz te siratni!
Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre,
miért csak bánatra vagytok sokasodni?
 
Leányom, leányom! Virágos kertembe
 
Első raj méhemnek gyönge lépecskéje,
 
Gyönge lépecskének sárguló viasza,
 
Sárga viaszának földön-futó füstje,
 
Földön-futó füstje, s mennybe-ható lángja!
Sirass anyám, sirass, élve is sirathatsz,
sirass, amíg élek, aztán megtagadhatsz,
sirass anyám, sirass, ne mondd, hogy hiába,
hadd borúljon az ég súlyos ércbe, füstbe.
Mennyig-ható lángok, föld-szaggató kések,
mennytől-földig futó fényes repedések,
Rabló Fehér Bárány, kitől szívem retteg,
bundádon a csillag hemzseg, mint a tetvek,
mint a halak húsát a pikkely borítja
a te alakodat csillag palástolja,
te Ragyogó-Rabló, Ájtatos-Rühesség,
szédületes-fentről ballagó Ékesség,
te Fölcicomázott-Ravatal, mohó Dög,
arany-perec szarvú, rút-pofájú Ördög,
Fekete-Kos, aki lerohansz makogva,
álarcúl a napot és a holdat hozva,
Szikrázó-Bűn, tüskés, véres kopoltyúkkal
szörcsögő, s ember-húst nyeldeklő kövér Hal,
Telhetetlen-Átok, Settenkedő-Hívás,
Rejtelmes-Szó, csalfa Édes-Báránysírás,
te, a mi-szívünket Gyertyával-Kormozó,
Teljességet-Dúló, Hiányokat-Hozó,
én csak téged látlak fényesen ballagni,
napfény-füves égi úton leszaladni,
holdas éji-ösvény a jöttöd mutatja,
gyötrelmes álmomban ott táncolsz mulatva,
napjaim-ösvényén lépegetsz fehéren,
ágyam elé állsz és vakulok a fényben,
mint hegyi ösvényen botorkáló lámpa
ereszkedsz le lassan minden éjszakámba.
Vedd le róla, vedd le igéző-szemedet,
ne nyisd ki előtte bájoló-torkodat
széles-lángú csillag!
Menj vissza az égi ösvényen sietve,
oltsd ki fényeidet, gyertyáidat fújd el
fodor fehér bárány!
Jobb neked, jobb neked az égi pázsiton,
jobb neked, jobb neked szagos égi füvet
vígan legelészni!
Jobb neked, jobb neked göndör felhők fészkén,
az égi-akolban, bütyöktelen szalmán
telten heverészni!
Ne kívánjátok őt Ezékiel négyarcú szárnyasai:
ember-arcú, oroszlán-arcú, bika-arcú, sas-arcú angyalai,
az Itélet, a Rettegés összenőtt szörny-madarai!
Ittam a titok vérpoharát:
réműlve nézem szemekkel-kirakott talpatok égboltozatát,
jajgatva hallgatom világtakaró szárnyatok robaját.
Ne kívánjátok őt sók, gyökerek, éhes anyagok,
ne kívánjátok őt nedvek, elbizakodott rovarok,
pici férgek, föld hurkái: lárvák, zümmögő motorok: bogarak,
lágy gépezetek, áttetsző, finom anyagból fakadó ollók, kések, fűrészek,
ne kívánjátok őt hínárok, nyálkák, baktériumok, falánk létezők
kozmikus-világok, mikrokozmoszok, fölismert, s ismeretlen erők!
Parány-szívetek, hormonotok, idegrendszeretek, légzőcső-szövevényetek
ha nem is érti, megérzi tán, hogy nem lehet
megosztozni a nekem-szánt magányon.
Csöpp agyatok, izmotok-szövevénye, szívókátok, eleven-anyagotok,
az összetartozás-igénye, nyelvetlen-szájatok, fogsorotok,
testetek finom véredénye, az alakulás-tüze, a sejtfalak reménye
megsejti tán emberi, veletek-mégis-rokon-szívemet
és megsajnálja iszonyú hiányom.
Még várjatok
csillag-pályák, a mindenség tüdői, virágok nemzőszervei!
Még várj ércek-tengelye, puha rovar-szervek köré idomúlt kitin-váza!
Ti könnyezni-nem-tudó bogár-szemek,
mohóságotok ne gyalázza
nehéz reményem, ha már nem érti meg!
Ó, én nem tudok élni ilyen elveszetten!
Mint aki kocsmába tér be elkeseredetten
és leissza magát a sárga földig,
s fölzokog és egyre édesebben
lelkét a gyarló emlékek kitöltik,
s hirtelen pohara fölszáll, telve vérrel,
s a göthös, vas-orrú szódásüveg,
s az abrosz, az asztal, a szék viaskodik a térrel,
s a zenekar forogva a földről föllebeg,
nyüszít a sárga hegedű, mint földrengéskor a kutyák,
a trombitás délben-szidolozott trombitával repűl, mint arkangyal,
s rikoltva a részeg a semminek nekivág,
s lát paradicsom-színű madarakat zuhogni nagy zsivajjal,
lát fürtökben ördögöket csimpaszkodni a füst ágain,
csimbókos-mellű, csupasz-gyökerű ördögöket bakzani a homályban,
ördögöket vihogni a szétfolyt-arcú pincérek árnyain,
s halált szeret a parfőmös vászon-ibolyában:
előttem a dolgok sokszor elszabadúlnak,
széthull a rendjük, szilárd kapcsolatuk nem szítja fegyelem,
az összetartozó-világ kapcsai meglazulnak,
sátánok üzekednek, osztozva sebhedt szívemen,
fölszáll egy templomtorony a csillagos kakassal,
mint kő-nyílvessző, s belefúródik a holdba,
beszövi a zaj növényzete, amit agyam tapasztal,
s oldalamon megnyílik vért csurgatva éjeimben a borda,
lődörgők a csillagok között, mint szöcske fényszálról-fényszálra ugorva.
De a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem,
kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva,
s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint,
nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem!
Engem a te szemed mindíg kijózanít,
s föltáplál, mint kiéhezettet, mit szorongva adsz, a szerelem.
 
Valaki jár a kertembe,
 
Fekete galamb képibe,
 
Szedi virágomnak szinét,
 
Rozmaringomnak tetejét.
Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?
Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni.
Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?
Fegyver dördűlt, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni.
 
Valaki jár a kertembe,
 
Fekete páva képibe,
 
Sírva ikráját folyatja,
 
Virágaim megríkatja.
Ó, szikkadjatok föl könnyező virágok, szikkadjatok föl szegények,
gyász-ruhában a páva énekelt hiába,
ne sírjatok ti illatos-szegények, örüljetek a tüneménynek,
rikácsolhat a páva bánatába.
 
Valaki jár a kertembe,
 
Fekete hattyú képibe,
 
Töri zöldemet karmával,
 
Arany-pikkelyes csizmával.
Bennem, mint növényben, az élet úgy kering szívecském,
mint növény a sejtjeit, csipkés szárát, kagylós tornyait, izomzatát,
zöld-íveit, törékeny boltjait, pihés ernyőzetét kibontja,
bennem így rakódik gyönyörű reménnyé szüntelen a halhatatlan-élet,
belőlem végtelenűl lombozik nagy-virágú, termékeny szívverésed,
csókjaid kihajtanak gondjaim ág-szövevényén dupla-sziromba.
Hiába csúszik, ugrik, repűl felém, hiába rág,
nagy életem hiába tépi csőrivel, hiába zsongja
nagy életem a sok szörnyeteg, rágcsáló, korcs nyomorúlt,
hernyó, ki hideg takonyba ágyazott szőrét fölborzolva nyal-fal,
s viszik tapadó-talpas, tömpe oszlopai, síró halál-lepke,
mérget izzadó páncélos rovar, gyilkos-szarvú, cincogó-csápú pusztulás!
Hiába készülnek, hogy húsomon osztozzanak
madárcsőrű-kancák, nyihogó-tündérek, izzó-mellrózsájú halak,
kidülledt-szemű bendők, arany-fogsorú púpok, sívár madarak,
aranyozott-bögyű dögevők, fejnélkül-görgő szemgolyók, lábat-eresztett fülek,
toppantós-csizmájú kacor-királyok, csörgős-farkú egerek,
márványasztalokra tapadó, leselkedő, alattomos polipok, akik elúsznak
olykor nedves szemekkel, nyolc-karú lebegéssel neon-plakátok zöld ritmusában.
Szívecském tisztán remegünk a bűnök nehéz forgatagában.
 
Valaki jár a kertembe,
 
Fekete sólyom képibe,
 
Súlyos, mint az arany-serleg,
 
Térdig nyomja be a földet,
 
Arany-sarkantyúval vágja,
 
Sírva rikoltoz magába,
 
Vér szökik lépte nyomába.
A fekete sólymot nyíl járta át,
virágba borúlt a kertem újra szépen,
illatozik a jácint, rozmaring,
mint a mindenség az isten tenyerében.
Virágaim csak te öntözheted,
szíved fölé csak te tűzheted,
te egyetlen a létezők között,
a lét hemzsegő áradatában,
a növénybe, állatba, csillagba, nőkbe öltözött
szenvedés hömpölygő vonulatában,
te egyetlen, akit a teremtés kiváltott,
hogy formáljon eggyé, kizárólagossá,
s hogy bebizonyítsd nekem a világot:
tett álmodóvá, széppé és okossá,
te egyetlen, aki beépítheted,
mint üres földeket a munkások sürögve,
hogy raksz bele hidakat, utakat, épületeket,
a csöndet is sürgésre ösztönözve,
aki betöltheted emberi hiányom.
Te egyetlen, aki beszőheted,
mint sejtet a mozgás, veled-egy magányom.
Te egyetlen, akivel okosan megértem,
hogy a halállal csak két egy tud szembeszegűlni,
hogy önmagában élni még nem érdem,
ha a szívnek nincs kihez menekűlni.
Te egyetlen, akivel megtanúltam,
hogy a létezők mind személyiségek,
s nem hűlnek holtként egymásra-hulltan,
de egymáshoz köti őket a szerelem, s az érdek.
Hogy nem dermedt dolgok halmaza a lét,
mely deresen egymást nyomja, fogja,
mint lebombázott város-törmelék.
Az éhség a dolgokat egymásba-fonja.
S a világ így, párosúlt-hiányok
összessége, egymásra-utalt vágyakozás,
csillag és ember, halak és lángok
lüktető lánca, rab-fönnmaradás.
Még elmondom, hogy vesztemet hozod,
szép rabságomat, ha föloldozod.
Ha a nem-létnek csúnyán eladod magad,
az én létem is a halál kutató-hálójába akad,
mint lapos tengermélyi halacska,
aki ott él a lenti nagyváros-éji ragyogásban ügyefogyottan,
mint lábasba-ütött tojás, remegőn-puhán, mégis összefogottan,
virágzó polipok, forgó méla hidrák társadalmában,
s tud ragyogni is, fölgyúlni elektromos-lázban.
A csönd ágán, mint piros cseresznye lebeg,
míg zizegnek körötte zöld hal-levelek
és boldog is talán, de ha kiemelik
fogsora között kihányja belső-részeit,
zsírosan, eresen bugyogva
tódúl ki száján a tüdeje, a gyomra.
Ha elmúlásod engem levegőre dobna,
rab-ágadról leszakítana,
aki vagyok ágad boldog foglya,
aki vagyok jövendőd hona,
kimúlnék, mint az a kis halacska,
aki magát kínban kifordítja,
mert nem tudok én magamba remélni,
önmagamért se halni, se élni.

 

 

 

Füst-ország

Virág mereng,
a gyötrelem virága.
A lét szívéből sarjadzik arany-pikkelyű szára,
a csüggedt bolygóra dől tűzkoronája,
mintát égetnek szememre
lehetetlen szirmai.
Lent,
fönt,
a tikkadt űrben,
s a kövér-szövetű bolygó-bőrben
virágtalan növényi-csönd.
Szikrázó fénytetők,
fuldokló temetők.
Kórók, növény-törpék, virágszárak,
kis tüskefák, növény-gyíkruhák,
virág-hernyók, tövis-csuhák
meredten állnak,
vedlő bőrrel,
vastag szőrrel:
tömegsír a föld.
A láthatatlan horda hol üget?
A kivégző-sereg?
Arany-lovakon az arany-bozontú tömeg?
Utána parázs, üszök maradt
és nagy kristálybőrű legyek.
Mint földbe-ásott emberek,
fejjel a földbe-ásott nép:
szőrös növény-lábszárak, nagykörmű virág-lábfejek,
pihés asszony-combok, tüskés csont-kefék,
piros-erszényű ágyékbundák, virág-talpak,
szárak, csülkök, bozontok
üszkösödnek,
csigolyák, csont-perecek, körmök lepörögnek,
égett bőrcafatok, hártyák lebegnek,
száradó comb-erdők zörögnek.
Meghalt a zöld.
Üszkös, fordított világ.
Fönt foszló-húsú lábak
emésztődnek a tűz fogsorában,
lent virág-agyak,
gilisztával telt virágszájak,
virág-koponyák
a szikkadó lucskos homályban.
A föld tűz-agya felé hull
gyökér-hajuk.
A tűz felé.
Mint gomolygó lábas-fejűek:
polipok, tintahalak,
kúszik e hulla-tömeg
ásványok virágzó kertje felé,
csönd-csillaghalmazok felé.
Virágzó kristály-társadalom felé
áramlanak.
És tücskök, sáskák, bogarak,
nyikorgó, recegő,
kopogó, reszelő
fém-vadak,
sok-karú isten-szobrok,
alumínium-szavak,
görögkeleti-templom-fejűek
nyüzsögnek,
csörögnek
a kígyóbőrű sírkövek között.
Jaj, hova jutottam?
Jaj, hova tévedtem?
Hol vannak a gyöngéd kicsi kések,
a buja virág-lihegések?
Hol van az édes kis ború?
Hol vannak a virágpor-agyú
illat-csillagszigetek?
Hol vannak a tejes, gyönge láncok,
pamút-dúcokon bordás fémszilánkok?
Hol a virág-rovar szerelem-háború,
növényi vattán csillagkoszorú?
Mivé lett az illatos vetés,
a mindenségben szagos ügetés,
boldog vadmadár-toll-zuhanás,
szárnycsont-nyikorgás,
vérsuhogás?
Fekszem a földön,
a sárga halálon.
Halálomat legyőzöm.
Ott lüktet a csont-virágon.
Füst, füst, füst.
Áttetsző gyíkok orrlikából tódul a füst
az árnyék-levelek kiszabott érce felé,
a lepke fehér utat vág a füstben,
mint csillag-kráterű szemgolyó-ragyogás
megreped a zöldpettyes pacsirtatojás,
eszméletlen pacsirták zuhannak a csont-kúszaságba,
s mint kígyócsontvázak halmaza
izzik a gyermekkori haza:
a topáz-sün kákicsbokor, a halcsontvázú sás.
Dombokra aggatott tarlók
tövis-kendői izzanak,
megsül, mint kígyó, a foszforpikkely-hátú patak,
virágzik a párducpettyes, sárga
tarajos-gőte, kecskebéka, vizipók
üveg-halála,
zöldbékák megrepednek, mint a zöld-köpenyű diók.
Ferdén lemetszett bütykös rézcsövek
füst-hajat növesztenek,
olvadó kén-nyalábok
bűzös sárkány-lehelete szívárog,
lángol a kén, buborék-beszéde zölden
fortyog, pöfög a fémszőrű gödörben,
lila halál csápjai játszanak gomolyogva,
mint a polip-király rengeteg gyöngyház-szívókorongú karja
a kepék
kék
árnyéka között.
Szívemet égeti a föld.
Sisteregnek füsttel a torzsák:
Füst-ország, Füst-ország, Füst-ország.
Hörög Jézus az útszéli keresztfán.
Szája füstölgő aranytál,
rábuggyan füstölgő aranymáj:
arany-bensőjét kiokádja
tüskés karóra, üveg-ágra,
krokodilbőrű bodzafára.
S görnyedve, mint a fára-szögelt isten
erjedő lába alatt az asszony-ágyékú anya:
falu fuldoklik a füstben.
Aztán a föld csillagától elfordúl,
az égitest belecsikordúl,
s átsüvít forró szele zordúl
szikkadt szívemen.
S a béka-rügyes, szagos tó mögött,
a hal-fogsorú, nyüzsgő víz fölött,
a lila-tüdő alkonyat alatt
egy tehén áll kéken,
dagadt tőgy-erezetében
halottak könnye kering.
Mint fölfújt lila ing
dagad
az alkonyat alatt,
fénylő nyála, mint üstökös-bozont
terűl a temető-világra.
Dereng a temető.
A létezés fehér.
Hüllő-kezet növeszt a kő.
Kócsag-szárnyat a vér.
Harangszó s trágyaszag
erjedten összecsap,
s felvinnyog, ahol odaér
büdösével a denevér.
Vánszorgó istálló-lámpa
rózsaszín makogása
a porban.
Megindul, s duzzad
a nyirok-keringés
az útmenti szoborban.
S a gyíkok sziszegve fellövődnek,
az űr csontjain összegyűlnek,
emlékezve a hártya-szárnyú csecsemő-korra.
S mint szigeten, lihegve, egymásra-sodorva
gyűrődik taréjuk, szaru-bársonyuk összetorlódva.
S beledermed a zöld sivatag-sóba
pikkelyes has, karom: gyíkláb-gyökérzet.
Függ fejem fölött a köröm-erjedés:
ropogó gyíküveghalmaz-dermedés.
Az állat-űrt, mint üvegkoporsó-fedőt tartja
fölém a csillagok arany-karma.
S jön a lét egy szép pillanata:
az égből kinőtt egy aranyalmafa.
Gyümölcsei: bőrbe-ágyazott hüllőszemek?
Az éj csupa bevérzett
arany-szemüreg.
Árnyék-templomtornyok. Kereszt és kakas.
A holtak odvaikból kimásznak,
mint a mámor-állkapcsú lárvák.
Bordáik között kotorásznak,
a medencecsonton kaparásznak.
Lubickolnak a tóban.
Foszforeszkál a kásás rothadás,
villognak csontok, elrothadt szívek,
s a koponyákon, mint zöld gomba-penész:
a tegnapok mohája,
s a fehér-barlangú szájba
buborék-csokrok alabástrom-virága
nő:
a múlt idő!
A lüktető véres verem:
a szerelem,
s a munka, a bűn, a szenvedés.
És a füst a földön,
és füst az égen.
Kicsurgassam a vérem?
Halálomat legyőzöm!
Megnyílt pórusaiból a föld
füstöt növeszt.
Csillag-pórusaiból az ég
füstöt ereszt.
A réz-sörényű füst-csődör zokog.
Rengeteg füst-nénje dobog.
Szívem remeg.
Elöntenek
a tóduló, eres-szügyű habok.
Mi lesz velem?
Mi lesz veled?
A füst ménest lángliliommal verd szét,
fújd szét e Füst-országot.
Hívd vissza a növényi lángot.
Hűtsd le a csillagok ércét.
Nagy, puha, habzó ajakcimpával
rámlihegnek a füst-állatok.
Erzsike, édesem, megfulladok!

 

 

 

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.
Magam vagyok.
A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.
Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.
Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.
A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanyfolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.
Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengeri rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.
Segíts meg, emberiség!
S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.
Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.
És éhesek.
És szomjasak.
Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.
Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?
Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.
És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.
Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villanyfürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.
Hová megyek?
Mit énekelek?
„Ments meg uram engem a gonosztól!”
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.
Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon,
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
De nem szabad. De nem lehet.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
„Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”
De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.
Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.
Mint embrió
kuporgok összecsavartan
lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.
Magam vagyok.
Veled vagyok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.
Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.
Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

 

 

 

A sejtelem harangjai

Istenem fogj meleg szádba,
hogy ne legyek olyan árva,
hogy ne legyek olyan árva.
Nem hittelek, most se hiszlek.
Meg nem öllek, meg sem eszlek.
Hő-áramok feléd löknek.
Kellene már, hogy te fogj meg,
piros nyáladban forgass meg,
elevenen ropogtass meg.
Hogy ne legyek olyan árva
sírnék szád nagy odujába,
odvas fogak közé zárva.
Hogy ne legyek olyan árva,
hogy ne legyek olyan árva.
Kedd, szerda, csütörtök, péntek.
Szenvedésem úgysem érted.
Én sohasem éltem érted.
Vagyok mélyvizi kis halad,
sejtjeimben titkoltalak.
Szerveimben piros képlet.
Élem a testvériséget.
Kedd, szerda, csütörtök, péntek.
Vagyok idomtalan szörnyed.
Ki ejtene értem könnyet?
Ki ejtene értem könnyet?
Csápvégen ülő szemgolyóm
dupla gyümölcsét rádnyitom,
feléd imbolyog szem-kacsom.
Hogy ne legyek olyan árva
rólad árván álmodozom.
Hogy ne legyek olyan árva,
hogy ne legyek olyan árva.
Zsák-szájamat tátogatom.
Zacskós-tokámban hordozom
családom és áldozatom.
Lepény-testem duzzadt kék gömb,
vagyok tengermélyi léggömb.
Félek, szívem fénybe fullad,
villanykoszorú kigyullad.
Kedd, szerda, vérmes csütörtök:
a Kék-nyíl felém süvöltött.
Rettegek, de nem üvöltök.
Pénteken a csönd szeret meg.
Virágállatok merednek.
Tapogatók bizseregnek.
Rabló szekfük szánakoznak.
Rőt hajfürtök omladoznak.
Korbács-fejek nyiladoznak.
Szombaton irgalmat hoznak.
A sejtelmek harangoznak.
Köpj ki, ha mérgem kiserked.
Falj föl istenem, szeress meg.
Fogj ős-odvas-fogú szádba,
hogy ne legyek olyan árva,
hogy ne legyek olyan árva.

 

 

 

Szerelmünk hattyúsorsa

Láttam az Éneket.
Madár volt, négymellű madár.
Négy tüzes kard húllt ki emlőiből,
s megállt a négy cet homlokában.
Csőre fogsorában kristály-hegedű,
feje a titokra kapcsolt fekete zár.
Asszony volt, köldöktől saskeselyű,
madár volt. Négymellű madár.
Nagy, forgó, piros kristálykeréken állt,
karmában a lüktető mindenség-háló,
vastüskés szemhéja alatt az emberiség.
És láttam az átváltozást is.
Az arcon semmi moccanás.
A szem fénycsomós polipkarjai a csöndre tapadtak,
az orrcimpán átderengett a bánat.
S a beapadt szájban szikráztak a fogak,
mint holdfényősz lápon a rothadó facsonkok,
s úgy totyogtak lassan elő a szavak,
mint hüllők a véres ősmocsárból,
míg virágok közt legeltek a csőrarcú emlősmadarak.
És ragacsos, nagytollú szárnyak rügyeztek ki a vállból.
Mondtam neked, jaj, mondtam neked!
Mondtam neked,
 
jaj mondtam neked, hogy ne igyál a bőszűlt hattyú vérnyomából,
 
aki hajnalban a lángokat rúgdossa!
Mondtam neked,
 
jaj, mondtam neked, hogy a kacér hattyú énekét ne hallgasd,
 
aki rászáll délben az aranyszarvú, kövér fekete kosra!
Mondtam neked,
 
jaj mondtam neked, hogy a gyászhattyú könnyével ágyékod ne öntözd,
 
aki ott sír éjjel a csonttarló fölött a holdmagányos szirten!
Mondtam neked, mondtam neked,
 
ne hagyd, hogy az űrre izzó kardokkal a hattyú fölfeszítsen!
Mert átok van a hattyútalp nyomában,
lépte után nyíló vérvirágban
és átok van a vadhattyú-danában,
átok a gyászhattyú-zokogásban.
Elhal, akit szárnyaival átfog
a Gyászhattyú, a vérléptű Átok.
Mért gubbasztottál a kopár szírt alatt,
a csontok kiszáradt városában?
A gerinc-csigolyák, állkapcsok, lábszárdudvák közt kifakadt,
derengő növényernyőkkel szagos egy-létű éjszakában?
Miért hurcoltad a büdös kost magaddal?
Szines rongyokat kötöttél szarva tekervényeire?
A hattyú is elátkozott. Elátkozottat magasztal.
Nem hallgatok az elmúlás érveire.
Láttam az átkot megszületni.
Csak a szemeket ismerem még.
Tollaival beborította a testet az ínség:
kezdtek a húson lágy, zsíros tollak kiserkedni,
elfolytak a testen a viaszos tollak
vastag szirmokban, mint gyertya, ha olvad,
a növény-építésű hosszú nyakat
benőtte pihés tollpikkelyborulat,
a karokból nagy szárnytollak tolódtak ki sírva
és már lélegeztek becsukódva-nyílva
és ellepte a mellet, a hátat, a combot, a vállat
a tollsziromözön, könnyű madár-hab,
a láb öltözött sárga pikkelyharisnyába
és felnyögött a lábujjak közt a hártya
és toll és toll és toll és toll bő levelekben
ropogva simúl a levegőcsontú testen,
s a magas gége pihetoll-levelezése,
s a liliomsisakú fej befejezése:
mint aranykanalak az egymást fedő ajkak.
Én nem akartam és te sem akartad.
Ülök az éjszaka üszkein.
Alattam a világ.
Foszforlapokból rakott áhitat.
Nagy fény-országok, világító-csápú népek.
Sugárzó-pórusú városok álmai.
Kivilágított csontvázak torony-halmazai.
Könny-rügyes falvak ringanak a homályban.
Az emlékezetből az ingerek kiestek.
Boldogan zsibonganak a dübörgő-fényű égitestek.
Nyár van.
Nézem az űr fényállványzatát,
az éjszakából mellém telepszel,
madár-fejed vállamra hajtod.
Felénk zuhan egy súlyos tűzhasáb,
s hűs szelében tollal borzolódsz föl.
Virágporos szárnyad szétlegyezve fekszel
és könny csorog nagy hattyú-szemedből
és csókolgatom kis hattyú-arcod.
Élünk a lét cserepei közt vacogva
és sírva csókolgatom tollruhádat,
te ember-múltú madár, hattyú-átok foglya,
te vállamra omló fehér toll-alázat.
Sorsunkat a mindenség kibírja?
Könnyes szemedet csókolgatom sírva,
sírva csókolom, sírva, sírva,
könnyes szemedet sírva, sírva.
A halál nem tudja mi vár rá.
Én visszaváltom életed.
Vagy ember-sorsomat elátkozom madárrá.
S az éj csontjain mondunk borzalmas hattyúéneket,
s elindulunk, a semmi szikláira rakni fészket.
Forró csillagfényviharok, sugárkacsnyalábok
kristálykévéitől rántva és taszítva
pihenni tárt szárnyad szárnyamba mártod
és hattyú-nyakad hajtod hattyú-nyakamra.
Alattunk bűn, élet és enyészet.
Hangunk madárszemű aranyszigonytokban
és szállunk tovább hőaranykorongok robajában,
szállunk virágzó mágnessóhajáramlatokban,
izzó ősfénygömbláncok rajzó koszorújában,
szállunk pörgő zefírküllők csengő kórusában,
keresztben-forgó vérgolyókoronák cet-fuvallatában,
kört körre építve a mindenség tűzgyűrűmámorában.
Szerelmünket a hattyúsors viszi
és szívja virágállat-őscsillagcsápgomoly.
S a lent merengő ember azt hiszi,
hogy más-emberű bolygó-magány a létezéssel játszik,
vagy űrrakéta égitesttel párzik,
ha átlibeg az űrön egy véres hattyútoll.

 

 

 

Évszakok

Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.
Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.
Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,
mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.
Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,
korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.
Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csöngettyűs aranyláncot:
atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.
S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi!
A vedlett ég ropog a harangok fogsorában.
Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni.
Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában.
Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok,
csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve.
Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod
és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre.
Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul,
s ráforr a falakra repedezett zománccal,
gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul,
s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal.
Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok,
hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve,
mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások.
Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre.
Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver!
S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör
és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével.
S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl.
Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok,
s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre.
S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod,
míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve?

 

 

 

A varázsló éjszakája

Vér, föld és csillag vagy, halottinges gyönyör és bűn, sárkány-
tej, bodzavirág, lila kés, aranyvér, föld és csillag,
vulkán-seb, szájamra forrt fém, virágzó zöld epe és kenyér,
vér, föld és csillag, világhullában leszálló vér, cseppkő-
fürtökben izzó barlang-vér vagy, föld és csillag,
mammutok síró topogása, az ágyékban csipogó gyöngyház-ősgyík-csorda,
vér, föld és csillag, tenger uszony-kalásza, dagadt
mészkőpikkely-hátak gyűrődése, vér, föld és csillag,
az éjfél csírája, jég-csönd, mítosz-ügetés,
vér, föld és csillag vagy, vércsöpp szűz sólyomszárnyon,
csillag a hóban, mohos sír, vér, föld és csillag.
Réműlt arcomat csillagba, vérbe, földbe mártom.

 

 

 

Mámor

Az Oroszlán jegyében
születtünk mindaketten,
amikor aszalódik a fű a sírokon
és a madarak pilledten dadognak,
a sár varangyokkal kipattog,
mint a hülyék lágy arca,
s a folyókban annyi hal feszűl,
hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,
s este zuhog a tűzbogár,
hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét,
s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút
a fülledt föld felett,
s a csillagok
rakásra hányt peték
a boldog űrben,
s a hold is akkora,
hogy az már kimondhatatlan,
s a napraforgók árnyéka töményebb,
mint a feketemárvány krisztusfejek.
Az Oroszlán jegyében
a nyár villámkoronája: szerelmünk.
A tücskök óriás fekete trombiták
és mint az ökrök a sáskák.
Az ég elborúlt,
a kő-lombos magasság
zizegett tűz-ágaival,
csattogott az ég arany-fogsora,
tépett dühöngő arany metszőfoga
fát, barmot, embert,
a kazlak robbanva égtek,
s dörgött a láng piros pamatban,
mint a cet fuvallata,
mint bikák fujtatása jáspis-hidegben,
s ömlött, mint próféta-átok
a tűz, a víz, a jég,
a folyók medrükből zihálva kimásztak,
s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal
a tántorgó fekete áradatba,
s falvakat vert pocsékká
kénes könnycseppje a nyárnak,
a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,
vér verte ki a tőkét,
csontokra vedlett a szőlő,
s holt madár, gyík és hangya
hevert nyálkás tövében,
s földre borúlva feküdt a csősz,
a megvénűlt ég kihullott fogai alatt,
s a csontváz-világ
derékig állt a könnyező jégben.
Az Oroszlán jegyében
fogunk meghalni majd?
Együtt és nem magányosan!
S akkor egy percre a Mindenség megáll
és bénúlt arccal motyog az égre
e penész-bolygó árva lakója,
megfagy a lombok zöld beszéde,
a vadak az erdőből tolongva kifutnak,
csatakos szüggyel, makogva megállnak,
fácán és róka, sas és szarvasbika,
farkas és harkály együtt sírnak.
A tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,
a tűzhányóknak tüdővérzése lesz
és dühödt üstökösök nyargalásznak,
mint megbomlott agy gondolatai,
szikrázó lényegüket a semmibe cibálva,
mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,
mint hullamosó a holtat halotti ruhába.
Mert ezt már nem lehet kimondani.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]