Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl
Csillag fordúl arany-csecsekkel, sisteregve, |
|
vadnyulak szőre száll, tövis-szegények könnye dér, |
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
Csillag forog, szemgolyók forognak dermedt üregükben csikorogva, |
tébolyúlt szemgolyók, kristály-oltárokkal, ezüst-páfrányokkal szimatolva, |
arany-bölénycsordákkal zokogva, részeg csődör-istenekkel nyihogva, |
tajtékzó csillagok forognak, gőzzel oltva a nem-lét hidegét, |
jaj, hogy képzeled kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
A megőszűlt, kiszáradt-húsú, bütykös-bokájú füvecskék csülök-szakálla dér, |
a mályvák szügye-szakálla, a nádtorsok tarkó-gyapja dér, |
|
fehér halál a bógáncsok patája, krumpliszárak redve, |
fehér penész szállt hattyúként a buzogány-fejekre, |
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
Arany-lánc fonja át, meg át, tekeredve |
|
az ezüst-orrszarvú homlokát, szügyét, |
kék orrcimpája göngyölgeti fekete szalagokban a vért, |
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
A föld, a föld átereszti húsán zajtalanúl a vért, |
|
s az rászárad a frissen-szántott, alkonyuló rögökre, |
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
Vacog a semmi, mint egy meztelen kis állat, |
nem nyüszíthet, nem nyöszöröghet, nem bömbölhet, nem kiabálhat, |
|
elkékűlt bőrén gennyedző fognyomok, |
a mérgezett-szélű, fölpüffedt-peremű csillagok, |
csak mi sírhatunk, halandóbb részei a semminek, |
mint egynapos, vak kutyakölyköket |
|
a könyörtelen gazda a csontosodó hidegre |
és mászkálnak rogyadozva forró hasért, piros csöcsért, |
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
Ó, ez a téli délután, ó, ez a téli éjszaka, |
|
mint keményített inggallér oly fehér, |
sejtjeim alján a megüllepedett növényi-rothadás szaga, |
|
s mint rossz fazekakban a dérlepte dér |
nő a magány az értelemben, |
jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
Mint beszáradt tojásban a töppedt-hártyás sárgája-fehérje, |
atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje, |
s a deres űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje, |
s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon, |
a nélküled-hidegben megropog dermedő atomom, |
|
ó, ne büntess engem így magamért, |
hisz én már a holnap hajnalát derengem, |
jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
Ráhúztam napjaimra az alázat szörnyű titkát, |
|
mint holtra inget, fehér harisnyát, |
s vesszője, ágyék-gyapja ott érik kitakartan, |
|
mint telt gyümölcs, nagy fehér hernyóval félig eltakartan, |
a nem-lét fáján, a halál derétől megfenyítve, |
|
mint nagy telt gyümölcs, eres húsában fonnyadásra intve, |
míg lecsapja baltáival a szigor, a fehér. |
Jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
A köd vattája a holt ősz megnyúlt, zöld orrlikában, |
álla deres tarlók kendőivel felkötve keményen, |
az alkony zöld szemhéját az égre húzza szilárdan |
a nap, az isten fillére, csak az én reményem. |
|
Köd, köd, dög-rétek, hulla-tarlók, kukoricaszár-siralmak, |
babérfák állnak őrt pikkelyes-sután, |
azok fölött, akik már másodszor meg se halnak, |
síró szarvasok futnak a holt réteken át, |
|
dohányszínű őzek sírnak anya után, |
a kristálycukorral beszórt, rothadó sebeken, |
a piros-emlőjű láz szoptatja sok mohó fiát, |
a nappalok köhögnek, kék csillag-tüszőkkel az éjszakák, |
álom-virág nyílik nyálkás kancsókkal a szívekre, |
emberevő-virágok tátognak forogva, nyeldekelve a vért, |
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te, |
|
hogy képzeled, az istenért! |
|
Azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen, |
azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
azért, mert tél van, szebb a lehetetlen. |
Majd elkotródnak roggyant hadai, vézna |
kancáira fölszállnak mosolygó hullafoltok, |
majd sírnak vedlett csontos lovai, a horda |
nyakában nyílvesszőkkel rohan, a föloldott. |
A Boldog-Nyíl majd átlövi Roppant-Lovát a télnek, |
s az fölénekel őszen, térdre-rogyva. |
Boldogok, akik a haláltól félve-félnek, |
s amíg élnek, nem élnek nyögve, iszonyodva! |
Biztos-Dárdáját majd a Kéz a tél fehér szügyébe vágja, |
s az elzuhan robogva, elveszetten |
és remegő lágy virágot hajt a Halálos-Dárda, |
illatos füvet a gyantás, mély sebekben. |
Azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen, |
azért, mert tél van, tél van kis szívem, |
azért, mert tél van, szép a lehetetlen! |
|
Mégis, mégis vallani kell a reményt, |
a Végső-Lehetetlent, a Tűz-Tisztát reméljük, |
nem, nem lehet, hogy sorsunk a halál boltosa kimérje! |
|
|
Júlia szép leány, egykoron kiméne |
|
Búzavirág-szedni a búzamezőbe, |
|
Búzavirág-szedni, koszorúba kötni, |
|
Koszorúba kötni, magát ott mulatni. |
|
Te beforrt-torkú virág, vas-nyelvű pacsirta, |
te fekete hárfa, néma kis aranyhal, |
te megrettent-szívű, mélytenger-csillaga, |
ó, te átoktalan, miket énekelsz te? |
|
|
Föl is föltekinte a magos egekbe, |
|
Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le, |
|
Azon ereszkedik fodor fehér bárány, |
|
A napot, s a holdat szarva között hozván, |
|
A fényes csillagot a homlokán hozta, |
|
Két szép arany-perec, aj, a két szarvába, |
|
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya, |
|
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta. |
|
Ne mondd, ne mondd, elkékűl már az ajkam, |
megláttam én a fényes fehér bárányt, |
beteljesűlt a Csillag sorsa rajtam, |
a fájdalomból vonok én szivárványt. |
Mint égitest, ragyogva fenn, ha úszik, |
sajgó részeimből a fájdalom világít, |
a szótlan űr, mint köd, atomjaimba kúszik, |
s feszít a kín a Nagy-Fellobbanásig. |
Beteljesűlt az ember sorsa rajtam, |
nagy kés forog szívemben énekelve, |
izzó kés pörög az őssel-dús talajban, |
vassal füstölve, hússal sisteregve. |
Nem játszom én, csak jajgatok szegénykém, |
nem jajgatok, csak égek veled-árván, |
míg lobban utolsót a szép nehéz-fény, |
s porlik fény-fátyol, vér-permet, csönd-szivárvány. |
|
|
Szóval mondja neki fodor fehér bárány: |
|
Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány! |
|
Mert most esett híjja szűzek seregének, |
|
Ha eljönnél velem, én oda vinnélek, |
|
A mennyei karba, a szent szűzek közé, |
|
Hogy betelnék veled azok kegyes rendje, |
|
A mennyei kulcsot adnám a kezedbe, |
|
Első kakas-szókor jőnék nézésedre, |
|
Másod kakas-szókor téged megkérnélek, |
|
Harmad kakas-szókor téged elvinnélek. |
|
Jaj istenem, anyám! Én már mit beszélek, |
ha eljönnél velem, én oda vinnélek, |
ha eljönnél velem, számból etetnélek, |
mint galamb a fiát, szépen etetnélek, |
hidegülő lábad pokrócba tekerném, |
gyönge-eres vállad szájammal lehelném, |
a hajad, a hajad nevetve megmosnám, |
te meg hideg vízzel súrolnád lapockám, |
én meg befűtenék, citromot szereznék, |
egész nap loholnék, sohasem pihennék. |
|
Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már, |
mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak? |
Csupa seb vagyok anyám, csupa zúzódás, csupa elveszettség, |
árva madár, árva csillag, árva seb vagyok én. |
Mint a szomszéd bankigazgató cselédje, magam ágyazok, |
|
vetem meg este, vetem be reggel ágyam, |
kenyeret veszek, lakbért fizetek, kitakarítok |
|
és hangosan beszélek a sercegő magányban. |
Kinyitom a szekrényt, aztán becsukom, befűtenék, |
|
de kályhám hidegebb, mint a hullák keze vasárnap, |
rám senkise vigyáz, csak a fegyelem, de az nem elég, |
|
sokasodnak homlokom mögött, sokasodnak az árnyak. |
Szobámba Páfrányok, Szauruszok telepednek mocorogva, |
|
zizegnek éjszaka, néznek torz, ősi szörny-fejükkel, |
meteorok ütődnek csavargó-lázzal homlokomba, |
|
álmok itatnak, páncélos emlősgyíkok gyűrűsen rengő gazdag csecsükkel. |
Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már, |
mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak? |
Jaj anyám, árva vagyok, mama fáj, nagyon fáj, mama hidd el, |
simíts álmot szememre megkövesedett, elgörbűlt, sárga kezeiddel. |
|
Kezed sárga, mint a gyertya-láng, mint a gólyahír szirma, |
mint kopasztott tyúkok olyan, mint libák csőre, talpa, |
mint aranyozott faszobrok, régi levelezőlapok, mint piros halak, |
mint kopott tetők, a kezeid, istenem téged is elhagytalak. |
|
|
Sirass anyám, sirass, éltemben hadd halljam! |
|
Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban! |
|
Sirass anyám, sirass, sirasd meg fiadat, |
hadd halljam éltemben, hogy tudsz te siratni! |
Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre, |
miért csak bánatra vagytok sokasodni? |
|
|
Leányom, leányom! Virágos kertembe |
|
Első raj méhemnek gyönge lépecskéje, |
|
Gyönge lépecskének sárguló viasza, |
|
Sárga viaszának földön-futó füstje, |
|
Földön-futó füstje, s mennybe-ható lángja! |
|
Sirass anyám, sirass, élve is sirathatsz, |
sirass, amíg élek, aztán megtagadhatsz, |
sirass anyám, sirass, ne mondd, hogy hiába, |
hadd borúljon az ég súlyos ércbe, füstbe. |
Mennyig-ható lángok, föld-szaggató kések, |
mennytől-földig futó fényes repedések, |
Rabló Fehér Bárány, kitől szívem retteg, |
bundádon a csillag hemzseg, mint a tetvek, |
mint a halak húsát a pikkely borítja |
a te alakodat csillag palástolja, |
te Ragyogó-Rabló, Ájtatos-Rühesség, |
szédületes-fentről ballagó Ékesség, |
te Fölcicomázott-Ravatal, mohó Dög, |
arany-perec szarvú, rút-pofájú Ördög, |
Fekete-Kos, aki lerohansz makogva, |
álarcúl a napot és a holdat hozva, |
Szikrázó-Bűn, tüskés, véres kopoltyúkkal |
szörcsögő, s ember-húst nyeldeklő kövér Hal, |
Telhetetlen-Átok, Settenkedő-Hívás, |
Rejtelmes-Szó, csalfa Édes-Báránysírás, |
te, a mi-szívünket Gyertyával-Kormozó, |
Teljességet-Dúló, Hiányokat-Hozó, |
én csak téged látlak fényesen ballagni, |
napfény-füves égi úton leszaladni, |
holdas éji-ösvény a jöttöd mutatja, |
gyötrelmes álmomban ott táncolsz mulatva, |
napjaim-ösvényén lépegetsz fehéren, |
ágyam elé állsz és vakulok a fényben, |
mint hegyi ösvényen botorkáló lámpa |
ereszkedsz le lassan minden éjszakámba. |
|
Vedd le róla, vedd le igéző-szemedet, |
ne nyisd ki előtte bájoló-torkodat |
Menj vissza az égi ösvényen sietve, |
oltsd ki fényeidet, gyertyáidat fújd el |
|
Jobb neked, jobb neked az égi pázsiton, |
jobb neked, jobb neked szagos égi füvet |
Jobb neked, jobb neked göndör felhők fészkén, |
az égi-akolban, bütyöktelen szalmán |
|
Ne kívánjátok őt Ezékiel négyarcú szárnyasai: |
ember-arcú, oroszlán-arcú, bika-arcú, sas-arcú angyalai, |
az Itélet, a Rettegés összenőtt szörny-madarai! |
Ittam a titok vérpoharát: |
réműlve nézem szemekkel-kirakott talpatok égboltozatát, |
jajgatva hallgatom világtakaró szárnyatok robaját. |
Ne kívánjátok őt sók, gyökerek, éhes anyagok, |
ne kívánjátok őt nedvek, elbizakodott rovarok, |
pici férgek, föld hurkái: lárvák, zümmögő motorok: bogarak, |
lágy gépezetek, áttetsző, finom anyagból fakadó ollók, kések, fűrészek, |
ne kívánjátok őt hínárok, nyálkák, baktériumok, falánk létezők |
kozmikus-világok, mikrokozmoszok, fölismert, s ismeretlen erők! |
Parány-szívetek, hormonotok, idegrendszeretek, légzőcső-szövevényetek |
ha nem is érti, megérzi tán, hogy nem lehet |
megosztozni a nekem-szánt magányon. |
Csöpp agyatok, izmotok-szövevénye, szívókátok, eleven-anyagotok, |
az összetartozás-igénye, nyelvetlen-szájatok, fogsorotok, |
testetek finom véredénye, az alakulás-tüze, a sejtfalak reménye |
megsejti tán emberi, veletek-mégis-rokon-szívemet |
és megsajnálja iszonyú hiányom. |
csillag-pályák, a mindenség tüdői, virágok nemzőszervei! |
Még várj ércek-tengelye, puha rovar-szervek köré idomúlt kitin-váza! |
Ti könnyezni-nem-tudó bogár-szemek, |
nehéz reményem, ha már nem érti meg! |
|
Ó, én nem tudok élni ilyen elveszetten! |
|
Mint aki kocsmába tér be elkeseredetten |
és leissza magát a sárga földig, |
s fölzokog és egyre édesebben |
lelkét a gyarló emlékek kitöltik, |
s hirtelen pohara fölszáll, telve vérrel, |
s a göthös, vas-orrú szódásüveg, |
s az abrosz, az asztal, a szék viaskodik a térrel, |
s a zenekar forogva a földről föllebeg, |
nyüszít a sárga hegedű, mint földrengéskor a kutyák, |
a trombitás délben-szidolozott trombitával repűl, mint arkangyal, |
s rikoltva a részeg a semminek nekivág, |
s lát paradicsom-színű madarakat zuhogni nagy zsivajjal, |
lát fürtökben ördögöket csimpaszkodni a füst ágain, |
csimbókos-mellű, csupasz-gyökerű ördögöket bakzani a homályban, |
ördögöket vihogni a szétfolyt-arcú pincérek árnyain, |
s halált szeret a parfőmös vászon-ibolyában: |
előttem a dolgok sokszor elszabadúlnak, |
széthull a rendjük, szilárd kapcsolatuk nem szítja fegyelem, |
az összetartozó-világ kapcsai meglazulnak, |
sátánok üzekednek, osztozva sebhedt szívemen, |
fölszáll egy templomtorony a csillagos kakassal, |
mint kő-nyílvessző, s belefúródik a holdba, |
beszövi a zaj növényzete, amit agyam tapasztal, |
s oldalamon megnyílik vért csurgatva éjeimben a borda, |
lődörgők a csillagok között, mint szöcske fényszálról-fényszálra ugorva. |
De a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem, |
kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva, |
s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint, |
nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem! |
|
Engem a te szemed mindíg kijózanít, |
s föltáplál, mint kiéhezettet, mit szorongva adsz, a szerelem. |
|
Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról? |
Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni. |
Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról? |
Fegyver dördűlt, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni. |
|
Ó, szikkadjatok föl könnyező virágok, szikkadjatok föl szegények, |
gyász-ruhában a páva énekelt hiába, |
ne sírjatok ti illatos-szegények, örüljetek a tüneménynek, |
rikácsolhat a páva bánatába. |
|
|
Arany-pikkelyes csizmával. |
|
Bennem, mint növényben, az élet úgy kering szívecském, |
mint növény a sejtjeit, csipkés szárát, kagylós tornyait, izomzatát, |
zöld-íveit, törékeny boltjait, pihés ernyőzetét kibontja, |
bennem így rakódik gyönyörű reménnyé szüntelen a halhatatlan-élet, |
belőlem végtelenűl lombozik nagy-virágú, termékeny szívverésed, |
csókjaid kihajtanak gondjaim ág-szövevényén dupla-sziromba. |
Hiába csúszik, ugrik, repűl felém, hiába rág, |
nagy életem hiába tépi csőrivel, hiába zsongja |
nagy életem a sok szörnyeteg, rágcsáló, korcs nyomorúlt, |
hernyó, ki hideg takonyba ágyazott szőrét fölborzolva nyal-fal, |
s viszik tapadó-talpas, tömpe oszlopai, síró halál-lepke, |
mérget izzadó páncélos rovar, gyilkos-szarvú, cincogó-csápú pusztulás! |
Hiába készülnek, hogy húsomon osztozzanak |
madárcsőrű-kancák, nyihogó-tündérek, izzó-mellrózsájú halak, |
kidülledt-szemű bendők, arany-fogsorú púpok, sívár madarak, |
aranyozott-bögyű dögevők, fejnélkül-görgő szemgolyók, lábat-eresztett fülek, |
toppantós-csizmájú kacor-királyok, csörgős-farkú egerek, |
márványasztalokra tapadó, leselkedő, alattomos polipok, akik elúsznak |
olykor nedves szemekkel, nyolc-karú lebegéssel neon-plakátok zöld ritmusában. |
Szívecském tisztán remegünk a bűnök nehéz forgatagában. |
|
|
Súlyos, mint az arany-serleg, |
|
Térdig nyomja be a földet, |
|
Arany-sarkantyúval vágja, |
|
Vér szökik lépte nyomába. |
|
A fekete sólymot nyíl járta át, |
virágba borúlt a kertem újra szépen, |
illatozik a jácint, rozmaring, |
mint a mindenség az isten tenyerében. |
Virágaim csak te öntözheted, |
szíved fölé csak te tűzheted, |
te egyetlen a létezők között, |
a lét hemzsegő áradatában, |
a növénybe, állatba, csillagba, nőkbe öltözött |
szenvedés hömpölygő vonulatában, |
te egyetlen, akit a teremtés kiváltott, |
hogy formáljon eggyé, kizárólagossá, |
s hogy bebizonyítsd nekem a világot: |
tett álmodóvá, széppé és okossá, |
te egyetlen, aki beépítheted, |
mint üres földeket a munkások sürögve, |
hogy raksz bele hidakat, utakat, épületeket, |
a csöndet is sürgésre ösztönözve, |
aki betöltheted emberi hiányom. |
Te egyetlen, aki beszőheted, |
mint sejtet a mozgás, veled-egy magányom. |
Te egyetlen, akivel okosan megértem, |
hogy a halállal csak két egy tud szembeszegűlni, |
hogy önmagában élni még nem érdem, |
ha a szívnek nincs kihez menekűlni. |
Te egyetlen, akivel megtanúltam, |
hogy a létezők mind személyiségek, |
s nem hűlnek holtként egymásra-hulltan, |
de egymáshoz köti őket a szerelem, s az érdek. |
Hogy nem dermedt dolgok halmaza a lét, |
mely deresen egymást nyomja, fogja, |
mint lebombázott város-törmelék. |
Az éhség a dolgokat egymásba-fonja. |
S a világ így, párosúlt-hiányok |
összessége, egymásra-utalt vágyakozás, |
csillag és ember, halak és lángok |
lüktető lánca, rab-fönnmaradás. |
|
Még elmondom, hogy vesztemet hozod, |
szép rabságomat, ha föloldozod. |
Ha a nem-létnek csúnyán eladod magad, |
az én létem is a halál kutató-hálójába akad, |
mint lapos tengermélyi halacska, |
aki ott él a lenti nagyváros-éji ragyogásban ügyefogyottan, |
mint lábasba-ütött tojás, remegőn-puhán, mégis összefogottan, |
virágzó polipok, forgó méla hidrák társadalmában, |
s tud ragyogni is, fölgyúlni elektromos-lázban. |
A csönd ágán, mint piros cseresznye lebeg, |
míg zizegnek körötte zöld hal-levelek |
és boldog is talán, de ha kiemelik |
fogsora között kihányja belső-részeit, |
zsírosan, eresen bugyogva |
tódúl ki száján a tüdeje, a gyomra. |
|
Ha elmúlásod engem levegőre dobna, |
aki vagyok ágad boldog foglya, |
aki vagyok jövendőd hona, |
kimúlnék, mint az a kis halacska, |
aki magát kínban kifordítja, |
mert nem tudok én magamba remélni, |
önmagamért se halni, se élni. |
|
|
Füst-ország
A lét szívéből sarjadzik arany-pikkelyű szára, |
a csüggedt bolygóra dől tűzkoronája, |
|
s a kövér-szövetű bolygó-bőrben |
virágtalan növényi-csönd. |
|
Kórók, növény-törpék, virágszárak, |
kis tüskefák, növény-gyíkruhák, |
virág-hernyók, tövis-csuhák |
|
A láthatatlan horda hol üget? |
Arany-lovakon az arany-bozontú tömeg? |
Utána parázs, üszök maradt |
és nagy kristálybőrű legyek. |
|
Mint földbe-ásott emberek, |
fejjel a földbe-ásott nép: |
szőrös növény-lábszárak, nagykörmű virág-lábfejek, |
pihés asszony-combok, tüskés csont-kefék, |
piros-erszényű ágyékbundák, virág-talpak, |
szárak, csülkök, bozontok |
csigolyák, csont-perecek, körmök lepörögnek, |
égett bőrcafatok, hártyák lebegnek, |
száradó comb-erdők zörögnek. |
|
emésztődnek a tűz fogsorában, |
gilisztával telt virágszájak, |
a szikkadó lucskos homályban. |
A föld tűz-agya felé hull |
Mint gomolygó lábas-fejűek: |
ásványok virágzó kertje felé, |
csönd-csillaghalmazok felé. |
Virágzó kristály-társadalom felé |
|
És tücskök, sáskák, bogarak, |
görögkeleti-templom-fejűek |
a kígyóbőrű sírkövek között. |
|
Hol vannak a gyöngéd kicsi kések, |
Hol van az édes kis ború? |
Hol vannak a virágpor-agyú |
Hol vannak a tejes, gyönge láncok, |
pamút-dúcokon bordás fémszilánkok? |
Hol a virág-rovar szerelem-háború, |
növényi vattán csillagkoszorú? |
|
Mivé lett az illatos vetés, |
a mindenségben szagos ügetés, |
boldog vadmadár-toll-zuhanás, |
|
Ott lüktet a csont-virágon. |
|
Áttetsző gyíkok orrlikából tódul a füst |
az árnyék-levelek kiszabott érce felé, |
a lepke fehér utat vág a füstben, |
mint csillag-kráterű szemgolyó-ragyogás |
megreped a zöldpettyes pacsirtatojás, |
eszméletlen pacsirták zuhannak a csont-kúszaságba, |
s mint kígyócsontvázak halmaza |
izzik a gyermekkori haza: |
a topáz-sün kákicsbokor, a halcsontvázú sás. |
|
megsül, mint kígyó, a foszforpikkely-hátú patak, |
virágzik a párducpettyes, sárga |
tarajos-gőte, kecskebéka, vizipók |
zöldbékák megrepednek, mint a zöld-köpenyű diók. |
|
Ferdén lemetszett bütykös rézcsövek |
bűzös sárkány-lehelete szívárog, |
lángol a kén, buborék-beszéde zölden |
fortyog, pöfög a fémszőrű gödörben, |
lila halál csápjai játszanak gomolyogva, |
mint a polip-király rengeteg gyöngyház-szívókorongú karja |
|
Sisteregnek füsttel a torzsák: |
Füst-ország, Füst-ország, Füst-ország. |
|
Hörög Jézus az útszéli keresztfán. |
rábuggyan füstölgő aranymáj: |
tüskés karóra, üveg-ágra, |
|
S görnyedve, mint a fára-szögelt isten |
erjedő lába alatt az asszony-ágyékú anya: |
falu fuldoklik a füstben. |
|
Aztán a föld csillagától elfordúl, |
az égitest belecsikordúl, |
s átsüvít forró szele zordúl |
|
S a béka-rügyes, szagos tó mögött, |
a hal-fogsorú, nyüzsgő víz fölött, |
a lila-tüdő alkonyat alatt |
fénylő nyála, mint üstökös-bozont |
|
Hüllő-kezet növeszt a kő. |
|
S a gyíkok sziszegve fellövődnek, |
az űr csontjain összegyűlnek, |
emlékezve a hártya-szárnyú csecsemő-korra. |
S mint szigeten, lihegve, egymásra-sodorva |
gyűrődik taréjuk, szaru-bársonyuk összetorlódva. |
S beledermed a zöld sivatag-sóba |
pikkelyes has, karom: gyíkláb-gyökérzet. |
|
Függ fejem fölött a köröm-erjedés: |
ropogó gyíküveghalmaz-dermedés. |
|
Az állat-űrt, mint üvegkoporsó-fedőt tartja |
fölém a csillagok arany-karma. |
|
S jön a lét egy szép pillanata: |
az égből kinőtt egy aranyalmafa. |
Gyümölcsei: bőrbe-ágyazott hüllőszemek? |
|
Árnyék-templomtornyok. Kereszt és kakas. |
A holtak odvaikból kimásznak, |
mint a mámor-állkapcsú lárvák. |
Bordáik között kotorásznak, |
a medencecsonton kaparásznak. |
Foszforeszkál a kásás rothadás, |
villognak csontok, elrothadt szívek, |
s a koponyákon, mint zöld gomba-penész: |
s a fehér-barlangú szájba |
buborék-csokrok alabástrom-virága |
s a munka, a bűn, a szenvedés. |
|
Megnyílt pórusaiból a föld |
|
A réz-sörényű füst-csődör zokog. |
Rengeteg füst-nénje dobog. |
|
a tóduló, eres-szügyű habok. |
|
A füst ménest lángliliommal verd szét, |
fújd szét e Füst-országot. |
Hívd vissza a növényi lángot. |
Hűtsd le a csillagok ércét. |
|
Nagy, puha, habzó ajakcimpával |
rámlihegnek a füst-állatok. |
Erzsike, édesem, megfulladok! |
|
|
Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: |
|
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. |
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok |
és föltorlódott esőhólyagok. |
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok |
agyag-csipkekorsó szeme forog |
a nyüzsgő buborék-állatok |
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog, |
színét cseréli szín után. |
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok. |
Ez a tér a virágzó kő-magány |
|
A tér, mint kivilágított óriáskerék forog, |
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok, |
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok. |
|
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. |
|
Kiáltoznak az újságárusok. |
Hallgatnak a virágárusok. |
|
Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik |
a csönd állatfényvirágait, |
|
Szívem az égre feszítve látja sorsát: |
mint óriás szines agyvelő, |
villany-térkép vibrál fölöttem: |
|
A fénypont-falvak, városok, |
mint agysejtek, velő-dúcok, |
a villanyfolyók: a kék erek, |
|
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
S itt is, ott is az esőben kivirágzik |
fénypókhálóban fénypókocska, |
s fény-sejttódulással mozogva |
a hirdetések mimóza-levele |
nyílik, elfordúl, összehúzódik, |
mint mélytengeri rózsa-állat feje, |
|
S az eső kristály-páfrányai alatt, |
nylon-köpenyek, gumikabátok, |
zizegnek, zörögnek, izzanak. |
|
Gyíkbőrbe bújt asszonyok, |
|
Kék, zöld, sárga, piros arccal |
|
Ki tudja, hogy itt vacogva állok? |
Kinek vegyek most virágot? |
Ki hallja meg, ha kiáltok? |
|
Megszületik az elmúlásba esve. |
|
Aranykorsóban aranysör pezseg, |
aranykorsó okád villanyfürtöket. |
Csurog a nyálkás kövezetre |
a foszforhab, villanyfoszfor. |
|
„Ments meg uram engem a gonosztól!” |
|
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
Őgyelgek a villanysörhabon. |
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne, |
ordítoznék, de mindenki kinevetne. |
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország, |
hogy lássák az átsugárzott bordák |
között megdagadt szívemet. |
|
De nem szabad. De nem lehet. |
|
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
csak állok az esős szivárvány-vadonban, |
szájamból nagyanyám szava lobban: |
„Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól, |
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól, |
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól, |
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!” |
|
De kinek motyogok, kinek beszélek? |
Kit ment meg a haláltól az ének? |
Hiszen én istent nevetve megtagadtam, |
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam. |
Lángomat isten-nagyra csavartam: |
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással, |
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással. |
a piros, kék, zöld villany-gyökerek. |
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik, |
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít. |
|
Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom. |
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
Magamat szívedbe kapartam, |
mint akna-tűzben a föld-anya |
hasába a bozontos-arcú kis katona: |
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek, |
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok, |
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok. |
|
lüktető, véres dzsungeledben: |
ringatnak a lágyan-mozgó bordák, |
verdes vér-zuhatagod sistergése, |
a belek zsíros, fodros remegése, |
hallgatom, hogy dolgozik, forr |
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor, |
nyitott szemem látja belső éjedet, |
s érzi átderengő testedet |
Világűröm vagy, s mélytengerem. |
|
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. |
Kiforognak a mélyből a fény-állatok. |
S a villany-medúza-Magyarország, |
a tenger agya libeg fölöttem, |
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó |
|
hogy puha álcádat leveted, |
s arany-mozaik szárnyaid kibontod, |
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból, |
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl, |
hártyája megszárad, kifeszűl, |
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból, |
s az idő méhe csöndesen bezárúl. |
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod. |
|
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. |
|
S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan, |
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. |
|
|
A sejtelem harangjai
Istenem fogj meleg szádba, |
hogy ne legyek olyan árva, |
hogy ne legyek olyan árva. |
|
Nem hittelek, most se hiszlek. |
Meg nem öllek, meg sem eszlek. |
|
Kellene már, hogy te fogj meg, |
piros nyáladban forgass meg, |
|
Hogy ne legyek olyan árva |
sírnék szád nagy odujába, |
|
Hogy ne legyek olyan árva, |
hogy ne legyek olyan árva. |
|
Kedd, szerda, csütörtök, péntek. |
Szenvedésem úgysem érted. |
|
Vagyok mélyvizi kis halad, |
|
Szerveimben piros képlet. |
Kedd, szerda, csütörtök, péntek. |
|
Vagyok idomtalan szörnyed. |
|
dupla gyümölcsét rádnyitom, |
feléd imbolyog szem-kacsom. |
|
Hogy ne legyek olyan árva |
|
Hogy ne legyek olyan árva, |
hogy ne legyek olyan árva. |
|
Zacskós-tokámban hordozom |
|
Lepény-testem duzzadt kék gömb, |
vagyok tengermélyi léggömb. |
Félek, szívem fénybe fullad, |
villanykoszorú kigyullad. |
|
Kedd, szerda, vérmes csütörtök: |
a Kék-nyíl felém süvöltött. |
Rettegek, de nem üvöltök. |
|
Pénteken a csönd szeret meg. |
Rabló szekfük szánakoznak. |
Rőt hajfürtök omladoznak. |
Korbács-fejek nyiladoznak. |
|
Szombaton irgalmat hoznak. |
|
Köpj ki, ha mérgem kiserked. |
Falj föl istenem, szeress meg. |
Fogj ős-odvas-fogú szádba, |
hogy ne legyek olyan árva, |
hogy ne legyek olyan árva. |
|
|
Szerelmünk hattyúsorsa
Madár volt, négymellű madár. |
Négy tüzes kard húllt ki emlőiből, |
s megállt a négy cet homlokában. |
Csőre fogsorában kristály-hegedű, |
feje a titokra kapcsolt fekete zár. |
Asszony volt, köldöktől saskeselyű, |
madár volt. Négymellű madár. |
Nagy, forgó, piros kristálykeréken állt, |
karmában a lüktető mindenség-háló, |
vastüskés szemhéja alatt az emberiség. |
|
És láttam az átváltozást is. |
A szem fénycsomós polipkarjai a csöndre tapadtak, |
az orrcimpán átderengett a bánat. |
S a beapadt szájban szikráztak a fogak, |
mint holdfényősz lápon a rothadó facsonkok, |
s úgy totyogtak lassan elő a szavak, |
mint hüllők a véres ősmocsárból, |
míg virágok közt legeltek a csőrarcú emlősmadarak. |
És ragacsos, nagytollú szárnyak rügyeztek ki a vállból. |
|
Mondtam neked, jaj, mondtam neked! |
|
jaj mondtam neked, hogy ne igyál a bőszűlt hattyú vérnyomából, |
|
aki hajnalban a lángokat rúgdossa! |
|
jaj, mondtam neked, hogy a kacér hattyú énekét ne hallgasd, |
|
aki rászáll délben az aranyszarvú, kövér fekete kosra! |
|
jaj mondtam neked, hogy a gyászhattyú könnyével ágyékod ne öntözd, |
|
aki ott sír éjjel a csonttarló fölött a holdmagányos szirten! |
Mondtam neked, mondtam neked, |
|
ne hagyd, hogy az űrre izzó kardokkal a hattyú fölfeszítsen! |
|
Mert átok van a hattyútalp nyomában, |
lépte után nyíló vérvirágban |
és átok van a vadhattyú-danában, |
átok a gyászhattyú-zokogásban. |
Elhal, akit szárnyaival átfog |
a Gyászhattyú, a vérléptű Átok. |
|
Mért gubbasztottál a kopár szírt alatt, |
a csontok kiszáradt városában? |
A gerinc-csigolyák, állkapcsok, lábszárdudvák közt kifakadt, |
derengő növényernyőkkel szagos egy-létű éjszakában? |
Miért hurcoltad a büdös kost magaddal? |
Szines rongyokat kötöttél szarva tekervényeire? |
A hattyú is elátkozott. Elátkozottat magasztal. |
Nem hallgatok az elmúlás érveire. |
|
Láttam az átkot megszületni. |
Csak a szemeket ismerem még. |
Tollaival beborította a testet az ínség: |
kezdtek a húson lágy, zsíros tollak kiserkedni, |
elfolytak a testen a viaszos tollak |
vastag szirmokban, mint gyertya, ha olvad, |
a növény-építésű hosszú nyakat |
benőtte pihés tollpikkelyborulat, |
a karokból nagy szárnytollak tolódtak ki sírva |
és már lélegeztek becsukódva-nyílva |
és ellepte a mellet, a hátat, a combot, a vállat |
a tollsziromözön, könnyű madár-hab, |
a láb öltözött sárga pikkelyharisnyába |
és felnyögött a lábujjak közt a hártya |
és toll és toll és toll és toll bő levelekben |
ropogva simúl a levegőcsontú testen, |
s a magas gége pihetoll-levelezése, |
s a liliomsisakú fej befejezése: |
mint aranykanalak az egymást fedő ajkak. |
Én nem akartam és te sem akartad. |
|
Foszforlapokból rakott áhitat. |
Nagy fény-országok, világító-csápú népek. |
Sugárzó-pórusú városok álmai. |
Kivilágított csontvázak torony-halmazai. |
Könny-rügyes falvak ringanak a homályban. |
Az emlékezetből az ingerek kiestek. |
Boldogan zsibonganak a dübörgő-fényű égitestek. |
|
Nézem az űr fényállványzatát, |
az éjszakából mellém telepszel, |
madár-fejed vállamra hajtod. |
Felénk zuhan egy súlyos tűzhasáb, |
s hűs szelében tollal borzolódsz föl. |
Virágporos szárnyad szétlegyezve fekszel |
és könny csorog nagy hattyú-szemedből |
és csókolgatom kis hattyú-arcod. |
Élünk a lét cserepei közt vacogva |
és sírva csókolgatom tollruhádat, |
te ember-múltú madár, hattyú-átok foglya, |
te vállamra omló fehér toll-alázat. |
Sorsunkat a mindenség kibírja? |
Könnyes szemedet csókolgatom sírva, |
sírva csókolom, sírva, sírva, |
könnyes szemedet sírva, sírva. |
|
A halál nem tudja mi vár rá. |
|
Vagy ember-sorsomat elátkozom madárrá. |
S az éj csontjain mondunk borzalmas hattyúéneket, |
s elindulunk, a semmi szikláira rakni fészket. |
Forró csillagfényviharok, sugárkacsnyalábok |
kristálykévéitől rántva és taszítva |
pihenni tárt szárnyad szárnyamba mártod |
és hattyú-nyakad hajtod hattyú-nyakamra. |
Alattunk bűn, élet és enyészet. |
Hangunk madárszemű aranyszigonytokban |
és szállunk tovább hőaranykorongok robajában, |
szállunk virágzó mágnessóhajáramlatokban, |
izzó ősfénygömbláncok rajzó koszorújában, |
szállunk pörgő zefírküllők csengő kórusában, |
keresztben-forgó vérgolyókoronák cet-fuvallatában, |
kört körre építve a mindenség tűzgyűrűmámorában. |
Szerelmünket a hattyúsors viszi |
és szívja virágállat-őscsillagcsápgomoly. |
S a lent merengő ember azt hiszi, |
hogy más-emberű bolygó-magány a létezéssel játszik, |
vagy űrrakéta égitesttel párzik, |
ha átlibeg az űrön egy véres hattyútoll. |
|
|
Évszakok
Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt. |
Rothadt növényeken gázoltam tehozzád. |
Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt, |
mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák. |
Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok, |
korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve. |
Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csöngettyűs aranyláncot: |
atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe. |
|
S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi! |
A vedlett ég ropog a harangok fogsorában. |
Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni. |
Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában. |
Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok, |
csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve. |
Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod |
és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre. |
|
Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul, |
s ráforr a falakra repedezett zománccal, |
gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul, |
s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal. |
Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok, |
hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve, |
mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások. |
Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre. |
|
Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver! |
S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör |
és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével. |
S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl. |
Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok, |
s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre. |
S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod, |
míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve? |
|
|
A varázsló éjszakája
Vér, föld és csillag vagy, halottinges gyönyör és bűn, sárkány- |
tej, bodzavirág, lila kés, aranyvér, föld és csillag, |
vulkán-seb, szájamra forrt fém, virágzó zöld epe és kenyér, |
vér, föld és csillag, világhullában leszálló vér, cseppkő- |
fürtökben izzó barlang-vér vagy, föld és csillag, |
mammutok síró topogása, az ágyékban csipogó gyöngyház-ősgyík-csorda, |
vér, föld és csillag, tenger uszony-kalásza, dagadt |
mészkőpikkely-hátak gyűrődése, vér, föld és csillag, |
az éjfél csírája, jég-csönd, mítosz-ügetés, |
vér, föld és csillag vagy, vércsöpp szűz sólyomszárnyon, |
csillag a hóban, mohos sír, vér, föld és csillag. |
Réműlt arcomat csillagba, vérbe, földbe mártom. |
|
Mámor
amikor aszalódik a fű a sírokon |
és a madarak pilledten dadognak, |
a sár varangyokkal kipattog, |
s a folyókban annyi hal feszűl, |
hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap, |
hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét, |
s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút |
hogy az már kimondhatatlan, |
s a napraforgók árnyéka töményebb, |
mint a feketemárvány krisztusfejek. |
|
a nyár villámkoronája: szerelmünk. |
A tücskök óriás fekete trombiták |
és mint az ökrök a sáskák. |
csattogott az ég arany-fogsora, |
tépett dühöngő arany metszőfoga |
s dörgött a láng piros pamatban, |
mint bikák fujtatása jáspis-hidegben, |
s ömlött, mint próféta-átok |
a folyók medrükből zihálva kimásztak, |
s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal |
a tántorgó fekete áradatba, |
kénes könnycseppje a nyárnak, |
a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal, |
csontokra vedlett a szőlő, |
s holt madár, gyík és hangya |
s földre borúlva feküdt a csősz, |
a megvénűlt ég kihullott fogai alatt, |
derékig állt a könnyező jégben. |
|
Együtt és nem magányosan! |
S akkor egy percre a Mindenség megáll |
és bénúlt arccal motyog az égre |
e penész-bolygó árva lakója, |
megfagy a lombok zöld beszéde, |
a vadak az erdőből tolongva kifutnak, |
csatakos szüggyel, makogva megállnak, |
fácán és róka, sas és szarvasbika, |
farkas és harkály együtt sírnak. |
A tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra, |
a tűzhányóknak tüdővérzése lesz |
és dühödt üstökösök nyargalásznak, |
mint megbomlott agy gondolatai, |
szikrázó lényegüket a semmibe cibálva, |
mert hiába gyömködné a nyelv anyagába, |
mint hullamosó a holtat halotti ruhába. |
Mert ezt már nem lehet kimondani. |
|
|
|