Tenyésztett szomorúság

Krumplivirág, krumplivirág, tenyésztett szép szomorúság. Anyám kertjében némaság, krumplivirág, krumplivirág. Petrezselyem, zöldmák, kapor álma mögött a krumplibokor, krumplivirág, krumplivirág, tenyésztett lágy szomorúság. Nézném Páris, New-York tornyait, s nézem sejtből-tódúlt tornyaid. Nézném az óceán halait, s nézem növényi-habjaid, krumplivirág, krumplivirág, szelíd rokonom, krumplivirág. Alúl a bíborló agyag sötétjében a duzzadó agyak, s fölűl rezgő szomorúság, krumplivirág, krumplivirág, sok tikkadt mécsláng fuldokol, zöld ravatal, krumplibokor, zöld szerelem, sárga és lila hús-zacskók szerelem-nyila beszél az űr követével, az ultraviola fénnyel. Krumplivirág, krumplivirág, kitenyésztett szomorúság, te is csak az vagy, ami én, halálos emberi-remény, e kiszáradt tengerfenék megművelt kertjében fény-kerék, egy-törzsbe-forrt asszonycsokor, krumplivirág, krumplibokor. Benned is az a nedv sustorog, a sejtek közt föl-lezuhog, ami hajt boldog állatot, embertelen ember-bánatot. Lágy plazmák, dördülő magok közt világítva fölsuhog és merengve lebegteti szét léted üveg-rongy szerkezetét az értelmes szép lázadás, a hidraulikus víznyomás. Fénygyűjtő, okos tükreid értik a hidrogén robbanásait, s küldik tovább a robbanást, használni a nap-pusztulást. Páfrányok csókja, néma kor, krumplivirág, krumplibokor, te is a tenger álma vagy, s most hűségem virága vagy, benned a rózsa fölforog, mállva és fojtva tántorog, tapad az egyszemű huga, az eszméletlenség csillaga. Nézném London vas-hídjait, s nézem hús-ívű szirmaid. Te is csak az vagy, ami én, halálos emberi-remény, te is az ember álma vagy, mert hűségem virága vagy, kitenyésztett szomorúság, krumplivirág, krumplivirág.