A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

a ház elé ment, onnan kiáltott,

nehéz kontyát lebontotta,

szőtt abból sűrű rengő fátyolt,

bokáig-érő drága leplet,

szőtt súlyosan-lobbanó palástot,

fekete-rojtos zászlót a szélnek

a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.

Ujjait csillag-kacsokba fonta,

arcát a hold habja bevonta

és úgy kiáltott édes fiának,

mint egykor édes gyermekének,

a ház elé ment és szólt a szélnek,

szólt az énekes madaraknak,

szólt a szerelmes vadludaknak,

odaszólt a didergő nádnak,

a holdban-lebzselő krumplivirágnak,

a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,

a kutat-árnyazó kis ecetfának,

odaszólt az ugráló halaknak,

a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:

hallgassatok madarak, ágak,

hallgassatok, mert fölkiáltok,

hallgassatok halak, virágok,

hallgassatok, mert szólni szeretnék,

hallgassatok föld mirigyei,

vibráló-uszonyok, égi-ernyők,

csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,

atomok mélyéből szívárgó zajongás,

érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak

hallgassatok, mert fölkiáltok,

fölkiáltok az én fiamnak!

Édes fiát az anyja hívta,

gyűrűzve szállt föl sikoltása,

szállt a mindenség-csigatekervényben,

oldala megvillant a fényben,

mint halak zsíros-pikkelyes háta,

utakon fém, só lázadása,

Édes fiát az anyja hívta:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád!

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édes-öblöd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hűs forrásod,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te emlék-emlőd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hervadt-sátrad,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te félig-vak lámpád.

Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,

csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,

a combom, lábam-szára,

a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,

szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,

megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,

a villany is rossz, megüt az áram,

eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,

az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,

veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,

vizenyő-indáktól érik a lábam,

csomós, lila növényzet borítja combjaimat,

lábujjaimon csont-épületek nőttek,

kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,

csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,

minden ágam búcsúzni készűl, beteg,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

mert én csak révülök,

szikáran betölt a benti-látomás,

szikrázik a korhadt, deres szerveken,

mint kerítésen lógó fagyott ingeken

a tél-reggeli kakaskukorékolás,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

a dolgoknak adj újra elrendelést,

a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,

a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,

mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,

áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,

akinek, fiam, te jól ismered,

tarkója, s állkapcsa között

két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,

csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok

és nem-földi dolgokat látok ezekkel.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

igazíts el mindent a lélekzeteddel.

A fiú ezt meghallotta,

fejét hirtelen fölkapta,

szimatolt tág orr-vedrekkel,

lüktető lebernyegekkel,

fülelt erezett fülekkel,

síró hangra egész-testtel,

mint vadász nyálkás léptére,

erdő-tűz kondor füstjére,

mikor a füst szövetében

sír az erdő, vinnyog kéken.

Egész fejjel fordúlt arra,

hogy a régi hangot hallja,

s érzett ekkor riadalmat:

meglátta farán a gyapjat,

osztott patáit meglátta,

gyopár-csülkeit csudálta,

s ahol liliom világít

szőr-erszényű bak-almáit.

Futott a tóhoz robogva,

szüggyel a lombot kotorva,

teste már habos csatakban,

fehér tajték földre csattan,

két-pár fekete patája,

virágot sebez halálra,

gyíkocska mállik alatta,

hűl toka-szakálla, farka.

Amikor a tóhoz érne,

ránéz holdfényes vizére:

vízben rezeg holdas bükkfa,

tóból szarvas néz rá vissza!

Most látja csak, karcsú teste

vastag szőrrel van befedve,

fedi szőr a térgyét, combját,

rojtos-ajkú vesszőtokját,

feje agancsot rügyedzett,

csont-ág csontot leveledzett,

arcát állig szőr borítja,

ferde-vágatú orrlikja.

Fának veti dús agancsát,

nyakát hurkás erek fonják,

toporzékol, magát töri,

szeretne már kiáltani,

de csak szarvasé a hangja,

amit vissza-hall az anyja,

hullatna fiúi könnyet,

nem-látni fúj vizi-szörnyet,

hogy a szuszogás-örvényen

megragyognak vizi-éjben

virág-uszonyú halacskák,

buggyant-szemű gyémántocskák.

Mikor a víz tolla csappan

szarvas áll a hold-habokban.

A fiú most vissza-kiáltott

elbődűlt nyakát kinyújtva,

a fiú vissza-kiáltott,

szarvas-hangon búgott a ködben:

anyám, édesanyám,

nem mehetek vissza,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

anyám, édesanyám,

fölnevelő dajkám,

anyám, édesanyám,

szép habos forrásom,

növesztő-lakásom,

nagy-rügyű csecsbimbóm,

fagytól-óvó sátram,

anyám, édesanyám,

ne kívánd jöttömet,

anyám, édesanyám,

selyem-virágszálam,

anyám, édesanyám,

aranyfogú madár,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem!

Ha én visszamennék,

szarvamra vennélek,

szarv-hegyről szarv-hegyre

dobálnám a tested,

ha én visszamennék

földön görgetnélek,

eres kis emlődet

patámmal megtörném,

szarvval szurkálnálak,

foggal harapnálak,

ágyékod taposnám.

Ha én visszamennék,

anyám, édesanyám,

lelked kiontanám,

nagy zöld legyek dongnák,

csillagok ámúlnák

virág-szerveidet,

akik pedig engem

bőven melengettek,

zsíros ragyogással,

meleg-áramlással,

mint lágy szuszogással

Jézust a kis barmok.

Anyám, édesanyám,

ne akarj te engem,

bizony holtra válnál,

amikor meglátnád

fiad közeledni.

Szarvam minden ága

tekert aranyperec,

szarvam minden gallya

karos gyertyatartó,

szarvam minden hegye

szép ravatal-gyertya,

szarvam minden lombja

aranycsipke-oltár.

Bizony holtra válnál,

ha látnád az égen

röpülni a szarvam,

mint halottak napján

fénylő nagy temetőt,

gyertyaláng-leveles

kő-fát, a fejemet.

Anyám, édesanyám,

ha fölkeresnélek:

téged pörzsölnélek

fekete csutakká,

égetnélek zsíros

fekete agyaggá,

téged megsütnélek

szenes húscafattá.

Anyám, édesanyám,

ne kívánj te engem,

ha én visszamennék

téged fölfalnálak,

ha én visszamennék

házadat földúlnám,

a virágos-kertet

ezer agancs-ággal

össze-kaszabolnám,

kitépném a fákat

szarvas-fogaimmal,

kiinnám a kutat

egy nagy kortyintásra,

ha én visszamennék

házad fölgyújtanám,

akkor kiszaladnék

a temetőkertbe,

hegyes puha orral,

mind a négy patámmal

apámat kiásnám,

föltépném fogammal

koporsófödelét,

csontjait kiszórnám!

Anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

nem mehetek vissza.

Ha én visszamennék

halálod okoznám.

Szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

s rá vissza-felelt, szólva az anyja:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába,

ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában,

adok meleg tejet tiszta pohárból,

tüzeshasú békákkal ijesztő,

zöld óriásvarangy-pislogású pincémben

bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe,

dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én

habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat,

sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt

mellükön, mint a haldoklók szája,

napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot,

lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja.

Jaj anyám, édesanyám,

nem mehetek én oda vissza,

ne adj nekem te fonott-kalácsot,

édes kecsketejet virágos pohárba,

ne is vessed meg süppedősre ágyam,

ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét,

borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára,

a vöröshagymákat fond be koszorúba,

tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek.

Számban a meleg tej csak ecetté válna,

a kalács előttem kő-teknőccé válna,

borod poharamban piros vérré válna,

dunnád minden pelyhe válna kék lángokká,

itató kis bögréd kék kard-liliommá.

Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám,

a szülői házban nincsen maradásom,

nekem a zöld erdő lehet csak lakásom,

gubancos nagy szarvam nem férne házadba,

temető-agancsom nem fér udvarodba,

az én lombos szarvam dübörgő világ-fa,

csillag a levele, tejút a mohája,

csak szagos füveket vehetek szájamba,

első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba,

nem ihatok én már virágos pohárból,

csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból!

Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam,

szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan.

Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam,

mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan?

Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam?

Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan.

Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt

boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted,

bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál,

szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod,

emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél?

Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim

elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő

ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom?

Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott,

kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat,

mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi,

mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti.

Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember,

azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba,

de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről,

Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak,

jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng,

Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők,

belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel

és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak

és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt,

hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték,

reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd,

kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd.

Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot

a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak.

Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek,

egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott,

mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott,

mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva,

fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál,

fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár,

fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel,

fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat,

fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad,

kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva,

tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe,

tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák,

kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák,

húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny,

tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények,

fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk,

s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok,

két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden,

a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya

fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk,

mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták.

Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat,

hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak.

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

hagyd azt a kő-világot,

kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények,

vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred,

rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza.

Ott állt az idő hegygerincén,

ott állt a mindenség torony-csücskén,

ott állt a titok kapujában,

szarva-hegye a csillagokkal játszott,

s szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

vissza-kiáltott szülő-anyjának:

anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,

száz sebem kiforr szín-arannyal,

naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,

naponta fölkelek, százszor teljesebben,

naponta meghalok három-milliárdszor,

naponta születek három-milliárdszor,

szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,

szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték,

szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,

fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek,

minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem,

minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,

heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,

az űr minden pontja testem egy-egy része,

galaktika-fürtök agyam egy sejtése.

Te elveszett fiam, mégis gyere vissza,

szitakötő-szemű anyád virraszt érted.

Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza,

meghalni megyek,

csak meghalni megyek édesanyám:

kiteríthetsz majd a szülői-házban,

eres kezeiddel megmoshatod testem,

mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal.

S majd ha a húsom bomlik széjjel,

bűzben és virágban rothad a testem,

akkor leszek véred-ivó magzat,

akkor leszek a kisfiad újra,

mert az csak neked fáj, édesanyám,

jaj, csak neked fáj, édesanyám.