Harc a fehér báránnyal

1956–1965

A szarvassá változott fiú

A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

a ház elé ment, onnan kiáltott,

nehéz kontyát lebontotta,

szőtt abból sűrű rengő fátyolt,

bokáig-érő drága leplet,

szőtt súlyosan-lobbanó palástot,

fekete-rojtos zászlót a szélnek

a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.

Ujjait csillag-kacsokba fonta,

arcát a hold habja bevonta

és úgy kiáltott édes fiának,

mint egykor édes gyermekének,

a ház elé ment és szólt a szélnek,

szólt az énekes madaraknak,

szólt a szerelmes vadludaknak,

odaszólt a didergő nádnak,

a holdban-lebzselő krumplivirágnak,

a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,

a kutat-árnyazó kis ecetfának,

odaszólt az ugráló halaknak,

a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:

hallgassatok madarak, ágak,

hallgassatok, mert fölkiáltok,

hallgassatok halak, virágok,

hallgassatok, mert szólni szeretnék,

hallgassatok föld mirigyei,

vibráló-uszonyok, égi-ernyők,

csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,

atomok mélyéből szívárgó zajongás,

érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak

hallgassatok, mert fölkiáltok,

fölkiáltok az én fiamnak!

Édes fiát az anyja hívta,

gyűrűzve szállt föl sikoltása,

szállt a mindenség-csigatekervényben,

oldala megvillant a fényben,

mint halak zsíros-pikkelyes háta,

utakon fém, só lázadása,

Édes fiát az anyja hívta:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád!

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édes-öblöd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hűs forrásod,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te emlék-emlőd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hervadt-sátrad,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te félig-vak lámpád.

Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,

csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,

a combom, lábam-szára,

a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,

szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,

megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,

a villany is rossz, megüt az áram,

eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,

az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,

veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,

vizenyő-indáktól érik a lábam,

csomós, lila növényzet borítja combjaimat,

lábujjaimon csont-épületek nőttek,

kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,

csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,

minden ágam búcsúzni készűl, beteg,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

mert én csak révülök,

szikáran betölt a benti-látomás,

szikrázik a korhadt, deres szerveken,

mint kerítésen lógó fagyott ingeken

a tél-reggeli kakaskukorékolás,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

a dolgoknak adj újra elrendelést,

a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,

a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,

mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,

áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,

akinek, fiam, te jól ismered,

tarkója, s állkapcsa között

két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,

csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok

és nem-földi dolgokat látok ezekkel.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

igazíts el mindent a lélekzeteddel.

A fiú ezt meghallotta,

fejét hirtelen fölkapta,

szimatolt tág orr-vedrekkel,

lüktető lebernyegekkel,

fülelt erezett fülekkel,

síró hangra egész-testtel,

mint vadász nyálkás léptére,

erdő-tűz kondor füstjére,

mikor a füst szövetében

sír az erdő, vinnyog kéken.

Egész fejjel fordúlt arra,

hogy a régi hangot hallja,

s érzett ekkor riadalmat:

meglátta farán a gyapjat,

osztott patáit meglátta,

gyopár-csülkeit csudálta,

s ahol liliom világít

szőr-erszényű bak-almáit.

Futott a tóhoz robogva,

szüggyel a lombot kotorva,

teste már habos csatakban,

fehér tajték földre csattan,

két-pár fekete patája,

virágot sebez halálra,

gyíkocska mállik alatta,

hűl toka-szakálla, farka.

Amikor a tóhoz érne,

ránéz holdfényes vizére:

vízben rezeg holdas bükkfa,

tóból szarvas néz rá vissza!

Most látja csak, karcsú teste

vastag szőrrel van befedve,

fedi szőr a térgyét, combját,

rojtos-ajkú vesszőtokját,

feje agancsot rügyedzett,

csont-ág csontot leveledzett,

arcát állig szőr borítja,

ferde-vágatú orrlikja.

Fának veti dús agancsát,

nyakát hurkás erek fonják,

toporzékol, magát töri,

szeretne már kiáltani,

de csak szarvasé a hangja,

amit vissza-hall az anyja,

hullatna fiúi könnyet,

nem-látni fúj vizi-szörnyet,

hogy a szuszogás-örvényen

megragyognak vizi-éjben

virág-uszonyú halacskák,

buggyant-szemű gyémántocskák.

Mikor a víz tolla csappan

szarvas áll a hold-habokban.

A fiú most vissza-kiáltott

elbődűlt nyakát kinyújtva,

a fiú vissza-kiáltott,

szarvas-hangon búgott a ködben:

anyám, édesanyám,

nem mehetek vissza,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

anyám, édesanyám,

fölnevelő dajkám,

anyám, édesanyám,

szép habos forrásom,

növesztő-lakásom,

nagy-rügyű csecsbimbóm,

fagytól-óvó sátram,

anyám, édesanyám,

ne kívánd jöttömet,

anyám, édesanyám,

selyem-virágszálam,

anyám, édesanyám,

aranyfogú madár,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem!

Ha én visszamennék,

szarvamra vennélek,

szarv-hegyről szarv-hegyre

dobálnám a tested,

ha én visszamennék

földön görgetnélek,

eres kis emlődet

patámmal megtörném,

szarvval szurkálnálak,

foggal harapnálak,

ágyékod taposnám.

Ha én visszamennék,

anyám, édesanyám,

lelked kiontanám,

nagy zöld legyek dongnák,

csillagok ámúlnák

virág-szerveidet,

akik pedig engem

bőven melengettek,

zsíros ragyogással,

meleg-áramlással,

mint lágy szuszogással

Jézust a kis barmok.

Anyám, édesanyám,

ne akarj te engem,

bizony holtra válnál,

amikor meglátnád

fiad közeledni.

Szarvam minden ága

tekert aranyperec,

szarvam minden gallya

karos gyertyatartó,

szarvam minden hegye

szép ravatal-gyertya,

szarvam minden lombja

aranycsipke-oltár.

Bizony holtra válnál,

ha látnád az égen

röpülni a szarvam,

mint halottak napján

fénylő nagy temetőt,

gyertyaláng-leveles

kő-fát, a fejemet.

Anyám, édesanyám,

ha fölkeresnélek:

téged pörzsölnélek

fekete csutakká,

égetnélek zsíros

fekete agyaggá,

téged megsütnélek

szenes húscafattá.

Anyám, édesanyám,

ne kívánj te engem,

ha én visszamennék

téged fölfalnálak,

ha én visszamennék

házadat földúlnám,

a virágos-kertet

ezer agancs-ággal

össze-kaszabolnám,

kitépném a fákat

szarvas-fogaimmal,

kiinnám a kutat

egy nagy kortyintásra,

ha én visszamennék

házad fölgyújtanám,

akkor kiszaladnék

a temetőkertbe,

hegyes puha orral,

mind a négy patámmal

apámat kiásnám,

föltépném fogammal

koporsófödelét,

csontjait kiszórnám!

Anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

nem mehetek vissza.

Ha én visszamennék

halálod okoznám.

Szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

s rá vissza-felelt, szólva az anyja:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába,

ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában,

adok meleg tejet tiszta pohárból,

tüzeshasú békákkal ijesztő,

zöld óriásvarangy-pislogású pincémben

bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe,

dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én

habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat,

sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt

mellükön, mint a haldoklók szája,

napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot,

lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja.

Jaj anyám, édesanyám,

nem mehetek én oda vissza,

ne adj nekem te fonott-kalácsot,

édes kecsketejet virágos pohárba,

ne is vessed meg süppedősre ágyam,

ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét,

borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára,

a vöröshagymákat fond be koszorúba,

tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek.

Számban a meleg tej csak ecetté válna,

a kalács előttem kő-teknőccé válna,

borod poharamban piros vérré válna,

dunnád minden pelyhe válna kék lángokká,

itató kis bögréd kék kard-liliommá.

Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám,

a szülői házban nincsen maradásom,

nekem a zöld erdő lehet csak lakásom,

gubancos nagy szarvam nem férne házadba,

temető-agancsom nem fér udvarodba,

az én lombos szarvam dübörgő világ-fa,

csillag a levele, tejút a mohája,

csak szagos füveket vehetek szájamba,

első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba,

nem ihatok én már virágos pohárból,

csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból!

Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam,

szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan.

Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam,

mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan?

Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam?

Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan.

Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt

boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted,

bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál,

szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod,

emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél?

Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim

elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő

ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom?

Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott,

kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat,

mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi,

mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti.

Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember,

azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba,

de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről,

Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak,

jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng,

Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők,

belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel

és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak

és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt,

hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték,

reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd,

kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd.

Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot

a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak.

Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek,

egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott,

mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott,

mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva,

fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál,

fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár,

fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel,

fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat,

fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad,

kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva,

tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe,

tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák,

kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák,

húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny,

tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények,

fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk,

s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok,

két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden,

a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya

fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk,

mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták.

Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat,

hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak.

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

hagyd azt a kő-világot,

kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények,

vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred,

rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza.

Ott állt az idő hegygerincén,

ott állt a mindenség torony-csücskén,

ott állt a titok kapujában,

szarva-hegye a csillagokkal játszott,

s szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

vissza-kiáltott szülő-anyjának:

anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,

száz sebem kiforr szín-arannyal,

naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,

naponta fölkelek, százszor teljesebben,

naponta meghalok három-milliárdszor,

naponta születek három-milliárdszor,

szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,

szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték,

szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,

fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek,

minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem,

minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,

heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,

az űr minden pontja testem egy-egy része,

galaktika-fürtök agyam egy sejtése.

Te elveszett fiam, mégis gyere vissza,

szitakötő-szemű anyád virraszt érted.

Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza,

meghalni megyek,

csak meghalni megyek édesanyám:

kiteríthetsz majd a szülői-házban,

eres kezeiddel megmoshatod testem,

mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal.

S majd ha a húsom bomlik széjjel,

bűzben és virágban rothad a testem,

akkor leszek véred-ivó magzat,

akkor leszek a kisfiad újra,

mert az csak neked fáj, édesanyám,

jaj, csak neked fáj, édesanyám.

Fekete páva

Szögletek, horpadások, pontok, vonalak

egyensúlya ez a fej. Csiszolt, eres és egy-tömbbe maradt.

Az alsó szemhéjakat övezi bánatos, mély

bádogból-kalapált teknő-karéj.

Emlékszel-e Pista, sírt a havas éj:

– Vitte Jézus Krisztus is a maga zöld fáját!

– Más öleli Kormos Pista babáját.

Mint megdőlt régi sírkő, tünődve áll

asszonyok verdeső vállainál.

Ha könnye van: az gyöngyház-nyelű kés,

ha szava van: az lassan-felizzó ős-remegés.

Emlékszel-e Pista, édes öregem,

ültünk a dunaparti márvány-cöveken

és jajgatott és sírt a szerelem.

Apja nincs és anyja nincs neki.

Talán az isten őt gondolta ki,

hogy fölmentse a bűn alól magát.

Ha porba ér: nő ott Főnix-madár, fehér virág.

Emlékszel-e Pista, emlékszel-e még,

tél volt, villany-ujsággal tele ég,

sírtunk: ölelni, élni lehet-e még?

Szívén fekete páva sétál, fekete páva énekel.

Csak szólj neki: megdől merengve, nem felel.

Nem szól: a kényes páva lépteire fölfigyel.

Csak sír: a páva-hang igézi el.

Emlékszel-e Pista, édes öregem,

akkor egy üveg bor volt a szerelem,

holdas sínpár volt a szerelem.

Ne osztozkodjatok rajta asszonyok,

mint édes cipón éhező rabok.

Ne marakodjatok érte bánatok,

mint haldokló szerelmén vércse-asszonyok!

Emlékszel-e Pista, a múltkoriban

elmondtam, hogy elvesztem magam,

ha nincsen jogom arra, ami van.

Kik tudtok szeretni, szerelemért ölni,

ráértek őt akkor meggyűlölni,

ha szögletek, horpadások, pontok, vonalak

egyensúlyából csak a béna csönd marad.

Tenyésztett szomorúság

Krumplivirág, krumplivirág,

tenyésztett szép szomorúság.

Anyám kertjében némaság,

krumplivirág, krumplivirág.

Petrezselyem, zöldmák, kapor

álma mögött a krumplibokor,

krumplivirág, krumplivirág,

tenyésztett lágy szomorúság.

Nézném Páris, New-York tornyait,

s nézem sejtből-tódúlt tornyaid.

Nézném az óceán halait,

s nézem növényi-habjaid,

krumplivirág, krumplivirág,

szelíd rokonom, krumplivirág.

Alúl a bíborló agyag

sötétjében a duzzadó agyak,

s fölűl rezgő szomorúság,

krumplivirág, krumplivirág,

sok tikkadt mécsláng fuldokol,

zöld ravatal, krumplibokor,

zöld szerelem, sárga és lila

hús-zacskók szerelem-nyila

beszél az űr követével,

az ultraviola fénnyel.

Krumplivirág, krumplivirág,

kitenyésztett szomorúság,

te is csak az vagy, ami én,

halálos emberi-remény,

e kiszáradt tengerfenék

megművelt kertjében fény-kerék,

egy-törzsbe-forrt asszonycsokor,

krumplivirág, krumplibokor.

Benned is az a nedv sustorog,

a sejtek közt föl-lezuhog,

ami hajt boldog állatot,

embertelen ember-bánatot.

Lágy plazmák, dördülő magok

közt világítva fölsuhog

és merengve lebegteti szét

léted üveg-rongy szerkezetét

az értelmes szép lázadás,

a hidraulikus víznyomás.

Fénygyűjtő, okos tükreid

értik a hidrogén robbanásait,

s küldik tovább a robbanást,

használni a nap-pusztulást.

Páfrányok csókja, néma kor,

krumplivirág, krumplibokor,

te is a tenger álma vagy,

s most hűségem virága vagy,

benned a rózsa fölforog,

mállva és fojtva tántorog,

tapad az egyszemű huga,

az eszméletlenség csillaga.

Nézném London vas-hídjait,

s nézem hús-ívű szirmaid.

Te is csak az vagy, ami én,

halálos emberi-remény,

te is az ember álma vagy,

mert hűségem virága vagy,

kitenyésztett szomorúság,

krumplivirág, krumplivirág.

Éhség és gyűlölet

Ha volna isten, most már megtagadnám,

dög-arcába ütnék két ököllel

és vissza-sujtó kezét megharapnám

és lesnék rá zokogva, revolverrel,

szivárványkagylós üvegszilánkkal,

nemző-ágyékát hogy meggyalázzam,

döfnék belé izzó szenvedéssel,

hogy olajos vérét dőlni lássam.

Csimpaszkodnék tüskés lábszárába,

marcangolnám tajtékos pofával,

mint a kutya, tébolyúlt haraggal,

s kiharapnám szívét, mint ha cápa

horgon ficánkoló őshalat fal:

zsíros tokát kékpettyes uszonnyal.

Isten szájában

Szívem piros horgát kivetettem,

s ráharapott falánkúl az isten.

Állkapcsot tört át horog-szerelmem,

s megállt a hűs kocsonya-gyümölcsben.

S vasra-fűzött száját összezárva,

véres habot fújva pislog párom,

ver a nyak négy szitakötőszárnya.

Isten hal-szájába nőtt magányom.

Fáj e nyálkás, fog-szakállas ernyő!

Szívem: szájába nőtt korall-erdő.

Összetartozásunk sem üdvösség.

Foglya vagyok, s ő nekem rabom már,

s fogsora közt szívárog szines sár:

epe, vér, zsír, ének és büdösség.

Szerelmünk hattyúsorsa

Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl

Csillag fordúl arany-csecsekkel, sisteregve,

vadnyulak szőre száll, tövis-szegények könnye dér,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Csillag forog, szemgolyók forognak dermedt üregükben csikorogva,

tébolyúlt szemgolyók, kristály-oltárokkal, ezüst-páfrányokkal szimatolva,

arany-bölénycsordákkal zokogva, részeg csődör-istenekkel nyihogva,

tajtékzó csillagok forognak, gőzzel oltva a nem-lét hidegét,

jaj, hogy képzeled kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

A megőszűlt, kiszáradt-húsú, bütykös-bokájú füvecskék csülök-szakálla dér,

a mályvák szügye-szakálla, a nádtorsok tarkó-gyapja dér,

fehér halál a bógáncsok patája, krumpliszárak redve,

fehér penész szállt hattyúként a buzogány-fejekre,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Arany-lánc fonja át, meg át, tekeredve

az ezüst-orrszarvú homlokát, szügyét,

kék orrcimpája göngyölgeti fekete szalagokban a vért,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

A föld, a föld átereszti húsán zajtalanúl a vért,

s az rászárad a frissen-szántott, alkonyuló rögökre,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Vacog a semmi, mint egy meztelen kis állat,

nem nyüszíthet, nem nyöszöröghet, nem bömbölhet, nem kiabálhat,

elkékűlt bőrén gennyedző fognyomok,

a mérgezett-szélű, fölpüffedt-peremű csillagok,

csak mi sírhatunk, halandóbb részei a semminek,

akiket a lét kitett,

mint egynapos, vak kutyakölyköket

a könyörtelen gazda a csontosodó hidegre

és mászkálnak rogyadozva forró hasért, piros csöcsért,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált te,

hogy képzeled, az istenért!

Ó, ez a téli délután, ó, ez a téli éjszaka,

mint keményített inggallér oly fehér,

sejtjeim alján a megüllepedett növényi-rothadás szaga,

s mint rossz fazekakban a dérlepte dér

nő a magány az értelemben,

jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,

hogy képzeled, az istenért!

Mint beszáradt tojásban a töppedt-hártyás sárgája-fehérje,

atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje,

s a deres űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje,

s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon,

a nélküled-hidegben megropog dermedő atomom,

ó, ne büntess engem így magamért,

hisz én már a holnap hajnalát derengem,

jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,

hogy képzeled, az istenért!

Ráhúztam napjaimra az alázat szörnyű titkát,

mint holtra inget, fehér harisnyát,

s vesszője, ágyék-gyapja ott érik kitakartan,

mint telt gyümölcs, nagy fehér hernyóval félig eltakartan,

a nem-lét fáján, a halál derétől megfenyítve,

mint nagy telt gyümölcs, eres húsában fonnyadásra intve,

míg lecsapja baltáival a szigor, a fehér.

Jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

A köd vattája a holt ősz megnyúlt, zöld orrlikában,

álla deres tarlók kendőivel felkötve keményen,

az alkony zöld szemhéját az égre húzza szilárdan

a nap, az isten fillére, csak az én reményem.

Köd, köd, dög-rétek, hulla-tarlók, kukoricaszár-siralmak,

babérfák állnak őrt pikkelyes-sután,

azok fölött, akik már másodszor meg se halnak,

síró szarvasok futnak a holt réteken át,

dohányszínű őzek sírnak anya után,

mint minden eleven,

a kristálycukorral beszórt, rothadó sebeken,

a piros-emlőjű láz szoptatja sok mohó fiát,

a nappalok köhögnek, kék csillag-tüszőkkel az éjszakák,

álom-virág nyílik nyálkás kancsókkal a szívekre,

emberevő-virágok tátognak forogva, nyeldekelve a vért,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,

azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, szebb a lehetetlen.

Majd elkotródnak roggyant hadai, vézna

kancáira fölszállnak mosolygó hullafoltok,

majd sírnak vedlett csontos lovai, a horda

nyakában nyílvesszőkkel rohan, a föloldott.

A Boldog-Nyíl majd átlövi Roppant-Lovát a télnek,

s az fölénekel őszen, térdre-rogyva.

Boldogok, akik a haláltól félve-félnek,

s amíg élnek, nem élnek nyögve, iszonyodva!

Biztos-Dárdáját majd a Kéz a tél fehér szügyébe vágja,

s az elzuhan robogva, elveszetten

és remegő lágy virágot hajt a Halálos-Dárda,

illatos füvet a gyantás, mély sebekben.

Azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,

azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, szép a lehetetlen!

Mégis, mégis vallani kell a reményt,

a Végső-Lehetetlent, a Tűz-Tisztát reméljük,

nem, nem lehet, hogy sorsunk a halál boltosa kimérje!

Júlia szép leány, egykoron kiméne

Búzavirág-szedni a búzamezőbe,

Búzavirág-szedni, koszorúba kötni,

Koszorúba kötni, magát ott mulatni.

Te beforrt-torkú virág, vas-nyelvű pacsirta,

te fekete hárfa, néma kis aranyhal,

te megrettent-szívű, mélytenger-csillaga,

ó, te átoktalan, miket énekelsz te?

Föl is föltekinte a magos egekbe,

Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,

Azon ereszkedik fodor fehér bárány,

A napot, s a holdat szarva között hozván,

A fényes csillagot a homlokán hozta,

Két szép arany-perec, aj, a két szarvába,

Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,

Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.

Ne mondd, ne mondd, elkékűl már az ajkam,

megláttam én a fényes fehér bárányt,

beteljesűlt a Csillag sorsa rajtam,

a fájdalomból vonok én szivárványt.

Mint égitest, ragyogva fenn, ha úszik,

sajgó részeimből a fájdalom világít,

a szótlan űr, mint köd, atomjaimba kúszik,

s feszít a kín a Nagy-Fellobbanásig.

Beteljesűlt az ember sorsa rajtam,

nagy kés forog szívemben énekelve,

izzó kés pörög az őssel-dús talajban,

vassal füstölve, hússal sisteregve.

Nem játszom én, csak jajgatok szegénykém,

nem jajgatok, csak égek veled-árván,

míg lobban utolsót a szép nehéz-fény,

s porlik fény-fátyol, vér-permet, csönd-szivárvány.

Szóval mondja neki fodor fehér bárány:

Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány!

Mert most esett híjja szűzek seregének,

Ha eljönnél velem, én oda vinnélek,

A mennyei karba, a szent szűzek közé,

Hogy betelnék veled azok kegyes rendje,

A mennyei kulcsot adnám a kezedbe,

Első kakas-szókor jőnék nézésedre,

Másod kakas-szókor téged megkérnélek,

Harmad kakas-szókor téged elvinnélek.

Jaj istenem, anyám! Én már mit beszélek,

ha eljönnél velem, én oda vinnélek,

ha eljönnél velem, számból etetnélek,

mint galamb a fiát, szépen etetnélek,

hidegülő lábad pokrócba tekerném,

gyönge-eres vállad szájammal lehelném,

a hajad, a hajad nevetve megmosnám,

te meg hideg vízzel súrolnád lapockám,

én meg befűtenék, citromot szereznék,

egész nap loholnék, sohasem pihennék.

Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,

mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?

Csupa seb vagyok anyám, csupa zúzódás, csupa elveszettség,

árva madár, árva csillag, árva seb vagyok én.

Mint a szomszéd bankigazgató cselédje, magam ágyazok,

vetem meg este, vetem be reggel ágyam,

kenyeret veszek, lakbért fizetek, kitakarítok

és hangosan beszélek a sercegő magányban.

Kinyitom a szekrényt, aztán becsukom, befűtenék,

de kályhám hidegebb, mint a hullák keze vasárnap,

rám senkise vigyáz, csak a fegyelem, de az nem elég,

sokasodnak homlokom mögött, sokasodnak az árnyak.

Szobámba Páfrányok, Szauruszok telepednek mocorogva,

zizegnek éjszaka, néznek torz, ősi szörny-fejükkel,

meteorok ütődnek csavargó-lázzal homlokomba,

álmok itatnak, páncélos emlősgyíkok gyűrűsen rengő gazdag csecsükkel.

Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,

mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?

Jaj anyám, árva vagyok, mama fáj, nagyon fáj, mama hidd el,

simíts álmot szememre megkövesedett, elgörbűlt, sárga kezeiddel.

Kezed sárga, mint a gyertya-láng, mint a gólyahír szirma,

mint kopasztott tyúkok olyan, mint libák csőre, talpa,

mint aranyozott faszobrok, régi levelezőlapok, mint piros halak,

mint kopott tetők, a kezeid, istenem téged is elhagytalak.

Sirass anyám, sirass, éltemben hadd halljam!

Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban!

Sirass anyám, sirass, sirasd meg fiadat,

hadd halljam éltemben, hogy tudsz te siratni!

Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre,

miért csak bánatra vagytok sokasodni?

Leányom, leányom! Virágos kertembe

Első raj méhemnek gyönge lépecskéje,

Gyönge lépecskének sárguló viasza,

Sárga viaszának földön-futó füstje,

Földön-futó füstje, s mennybe-ható lángja!

Sirass anyám, sirass, élve is sirathatsz,

sirass, amíg élek, aztán megtagadhatsz,

sirass anyám, sirass, ne mondd, hogy hiába,

hadd borúljon az ég súlyos ércbe, füstbe.

Mennyig-ható lángok, föld-szaggató kések,

mennytől-földig futó fényes repedések,

Rabló Fehér Bárány, kitől szívem retteg,

bundádon a csillag hemzseg, mint a tetvek,

mint a halak húsát a pikkely borítja

a te alakodat csillag palástolja,

te Ragyogó-Rabló, Ájtatos-Rühesség,

szédületes-fentről ballagó Ékesség,

te Fölcicomázott-Ravatal, mohó Dög,

arany-perec szarvú, rút-pofájú Ördög,

Fekete-Kos, aki lerohansz makogva,

álarcúl a napot és a holdat hozva,

Szikrázó-Bűn, tüskés, véres kopoltyúkkal

szörcsögő, s ember-húst nyeldeklő kövér Hal,

Telhetetlen-Átok, Settenkedő-Hívás,

Rejtelmes-Szó, csalfa Édes-Báránysírás,

te, a mi-szívünket Gyertyával-Kormozó,

Teljességet-Dúló, Hiányokat-Hozó,

én csak téged látlak fényesen ballagni,

napfény-füves égi úton leszaladni,

holdas éji-ösvény a jöttöd mutatja,

gyötrelmes álmomban ott táncolsz mulatva,

napjaim-ösvényén lépegetsz fehéren,

ágyam elé állsz és vakulok a fényben,

mint hegyi ösvényen botorkáló lámpa

ereszkedsz le lassan minden éjszakámba.

Vedd le róla, vedd le igéző-szemedet,

ne nyisd ki előtte bájoló-torkodat

széles-lángú csillag!

Menj vissza az égi ösvényen sietve,

oltsd ki fényeidet, gyertyáidat fújd el

fodor fehér bárány!

Jobb neked, jobb neked az égi pázsiton,

jobb neked, jobb neked szagos égi füvet

vígan legelészni!

Jobb neked, jobb neked göndör felhők fészkén,

az égi-akolban, bütyöktelen szalmán

telten heverészni!

Ne kívánjátok őt Ezékiel négyarcú szárnyasai:

ember-arcú, oroszlán-arcú, bika-arcú, sas-arcú angyalai,

az Itélet, a Rettegés összenőtt szörny-madarai!

Ittam a titok vérpoharát:

réműlve nézem szemekkel-kirakott talpatok égboltozatát,

jajgatva hallgatom világtakaró szárnyatok robaját.

Ne kívánjátok őt sók, gyökerek, éhes anyagok,

ne kívánjátok őt nedvek, elbizakodott rovarok,

pici férgek, föld hurkái: lárvák, zümmögő motorok: bogarak,

lágy gépezetek, áttetsző, finom anyagból fakadó ollók, kések, fűrészek,

ne kívánjátok őt hínárok, nyálkák, baktériumok, falánk létezők

kozmikus-világok, mikrokozmoszok, fölismert, s ismeretlen erők!

Parány-szívetek, hormonotok, idegrendszeretek, légzőcső-szövevényetek

ha nem is érti, megérzi tán, hogy nem lehet

megosztozni a nekem-szánt magányon.

Csöpp agyatok, izmotok-szövevénye, szívókátok, eleven-anyagotok,

az összetartozás-igénye, nyelvetlen-szájatok, fogsorotok,

testetek finom véredénye, az alakulás-tüze, a sejtfalak reménye

megsejti tán emberi, veletek-mégis-rokon-szívemet

és megsajnálja iszonyú hiányom.

Még várjatok

csillag-pályák, a mindenség tüdői, virágok nemzőszervei!

Még várj ércek-tengelye, puha rovar-szervek köré idomúlt kitin-váza!

Ti könnyezni-nem-tudó bogár-szemek,

mohóságotok ne gyalázza

nehéz reményem, ha már nem érti meg!

Ó, én nem tudok élni ilyen elveszetten!

Mint aki kocsmába tér be elkeseredetten

és leissza magát a sárga földig,

s fölzokog és egyre édesebben

lelkét a gyarló emlékek kitöltik,

s hirtelen pohara fölszáll, telve vérrel,

s a göthös, vas-orrú szódásüveg,

s az abrosz, az asztal, a szék viaskodik a térrel,

s a zenekar forogva a földről föllebeg,

nyüszít a sárga hegedű, mint földrengéskor a kutyák,

a trombitás délben-szidolozott trombitával repűl, mint arkangyal,

s rikoltva a részeg a semminek nekivág,

s lát paradicsom-színű madarakat zuhogni nagy zsivajjal,

lát fürtökben ördögöket csimpaszkodni a füst ágain,

csimbókos-mellű, csupasz-gyökerű ördögöket bakzani a homályban,

ördögöket vihogni a szétfolyt-arcú pincérek árnyain,

s halált szeret a parfőmös vászon-ibolyában:

előttem a dolgok sokszor elszabadúlnak,

széthull a rendjük, szilárd kapcsolatuk nem szítja fegyelem,

az összetartozó-világ kapcsai meglazulnak,

sátánok üzekednek, osztozva sebhedt szívemen,

fölszáll egy templomtorony a csillagos kakassal,

mint kő-nyílvessző, s belefúródik a holdba,

beszövi a zaj növényzete, amit agyam tapasztal,

s oldalamon megnyílik vért csurgatva éjeimben a borda,

lődörgők a csillagok között, mint szöcske fényszálról-fényszálra ugorva.

De a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem,

kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva,

s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint,

nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem!

Engem a te szemed mindíg kijózanít,

s föltáplál, mint kiéhezettet, mit szorongva adsz, a szerelem.

Valaki jár a kertembe,

Fekete galamb képibe,

Szedi virágomnak szinét,

Rozmaringomnak tetejét.

Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?

Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni.

Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?

Fegyver dördűlt, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni.

Valaki jár a kertembe,

Fekete páva képibe,

Sírva ikráját folyatja,

Virágaim megríkatja.

Ó, szikkadjatok föl könnyező virágok, szikkadjatok föl szegények,

gyász-ruhában a páva énekelt hiába,

ne sírjatok ti illatos-szegények, örüljetek a tüneménynek,

rikácsolhat a páva bánatába.

Valaki jár a kertembe,

Fekete hattyú képibe,

Töri zöldemet karmával,

Arany-pikkelyes csizmával.

Bennem, mint növényben, az élet úgy kering szívecském,

mint növény a sejtjeit, csipkés szárát, kagylós tornyait, izomzatát,

zöld-íveit, törékeny boltjait, pihés ernyőzetét kibontja,

bennem így rakódik gyönyörű reménnyé szüntelen a halhatatlan-élet,

belőlem végtelenűl lombozik nagy-virágú, termékeny szívverésed,

csókjaid kihajtanak gondjaim ág-szövevényén dupla-sziromba.

Hiába csúszik, ugrik, repűl felém, hiába rág,

nagy életem hiába tépi csőrivel, hiába zsongja

nagy életem a sok szörnyeteg, rágcsáló, korcs nyomorúlt,

hernyó, ki hideg takonyba ágyazott szőrét fölborzolva nyal-fal,

s viszik tapadó-talpas, tömpe oszlopai, síró halál-lepke,

mérget izzadó páncélos rovar, gyilkos-szarvú, cincogó-csápú pusztulás!

Hiába készülnek, hogy húsomon osztozzanak

madárcsőrű-kancák, nyihogó-tündérek, izzó-mellrózsájú halak,

kidülledt-szemű bendők, arany-fogsorú púpok, sívár madarak,

aranyozott-bögyű dögevők, fejnélkül-görgő szemgolyók, lábat-eresztett fülek,

toppantós-csizmájú kacor-királyok, csörgős-farkú egerek,

márványasztalokra tapadó, leselkedő, alattomos polipok, akik elúsznak

olykor nedves szemekkel, nyolc-karú lebegéssel neon-plakátok zöld ritmusában.

Szívecském tisztán remegünk a bűnök nehéz forgatagában.

Valaki jár a kertembe,

Fekete sólyom képibe,

Súlyos, mint az arany-serleg,

Térdig nyomja be a földet,

Arany-sarkantyúval vágja,

Sírva rikoltoz magába,

Vér szökik lépte nyomába.

A fekete sólymot nyíl járta át,

virágba borúlt a kertem újra szépen,

illatozik a jácint, rozmaring,

mint a mindenség az isten tenyerében.

Virágaim csak te öntözheted,

szíved fölé csak te tűzheted,

te egyetlen a létezők között,

a lét hemzsegő áradatában,

a növénybe, állatba, csillagba, nőkbe öltözött

szenvedés hömpölygő vonulatában,

te egyetlen, akit a teremtés kiváltott,

hogy formáljon eggyé, kizárólagossá,

s hogy bebizonyítsd nekem a világot:

tett álmodóvá, széppé és okossá,

te egyetlen, aki beépítheted,

mint üres földeket a munkások sürögve,

hogy raksz bele hidakat, utakat, épületeket,

a csöndet is sürgésre ösztönözve,

aki betöltheted emberi hiányom.

Te egyetlen, aki beszőheted,

mint sejtet a mozgás, veled-egy magányom.

Te egyetlen, akivel okosan megértem,

hogy a halállal csak két egy tud szembeszegűlni,

hogy önmagában élni még nem érdem,

ha a szívnek nincs kihez menekűlni.

Te egyetlen, akivel megtanúltam,

hogy a létezők mind személyiségek,

s nem hűlnek holtként egymásra-hulltan,

de egymáshoz köti őket a szerelem, s az érdek.

Hogy nem dermedt dolgok halmaza a lét,

mely deresen egymást nyomja, fogja,

mint lebombázott város-törmelék.

Az éhség a dolgokat egymásba-fonja.

S a világ így, párosúlt-hiányok

összessége, egymásra-utalt vágyakozás,

csillag és ember, halak és lángok

lüktető lánca, rab-fönnmaradás.

Még elmondom, hogy vesztemet hozod,

szép rabságomat, ha föloldozod.

Ha a nem-létnek csúnyán eladod magad,

az én létem is a halál kutató-hálójába akad,

mint lapos tengermélyi halacska,

aki ott él a lenti nagyváros-éji ragyogásban ügyefogyottan,

mint lábasba-ütött tojás, remegőn-puhán, mégis összefogottan,

virágzó polipok, forgó méla hidrák társadalmában,

s tud ragyogni is, fölgyúlni elektromos-lázban.

A csönd ágán, mint piros cseresznye lebeg,

míg zizegnek körötte zöld hal-levelek

és boldog is talán, de ha kiemelik

fogsora között kihányja belső-részeit,

zsírosan, eresen bugyogva

tódúl ki száján a tüdeje, a gyomra.

Ha elmúlásod engem levegőre dobna,

rab-ágadról leszakítana,

aki vagyok ágad boldog foglya,

aki vagyok jövendőd hona,

kimúlnék, mint az a kis halacska,

aki magát kínban kifordítja,

mert nem tudok én magamba remélni,

önmagamért se halni, se élni.

Füst-ország

Virág mereng,

a gyötrelem virága.

A lét szívéből sarjadzik arany-pikkelyű szára,

a csüggedt bolygóra dől tűzkoronája,

mintát égetnek szememre

lehetetlen szirmai.

Lent,

fönt,

a tikkadt űrben,

s a kövér-szövetű bolygó-bőrben

virágtalan növényi-csönd.

Szikrázó fénytetők,

fuldokló temetők.

Kórók, növény-törpék, virágszárak,

kis tüskefák, növény-gyíkruhák,

virág-hernyók, tövis-csuhák

meredten állnak,

vedlő bőrrel,

vastag szőrrel:

tömegsír a föld.

A láthatatlan horda hol üget?

A kivégző-sereg?

Arany-lovakon az arany-bozontú tömeg?

Utána parázs, üszök maradt

és nagy kristálybőrű legyek.

Mint földbe-ásott emberek,

fejjel a földbe-ásott nép:

szőrös növény-lábszárak, nagykörmű virág-lábfejek,

pihés asszony-combok, tüskés csont-kefék,

piros-erszényű ágyékbundák, virág-talpak,

szárak, csülkök, bozontok

üszkösödnek,

csigolyák, csont-perecek, körmök lepörögnek,

égett bőrcafatok, hártyák lebegnek,

száradó comb-erdők zörögnek.

Meghalt a zöld.

Üszkös, fordított világ.

Fönt foszló-húsú lábak

emésztődnek a tűz fogsorában,

lent virág-agyak,

gilisztával telt virágszájak,

virág-koponyák

a szikkadó lucskos homályban.

A föld tűz-agya felé hull

gyökér-hajuk.

A tűz felé.

Mint gomolygó lábas-fejűek:

polipok, tintahalak,

kúszik e hulla-tömeg

ásványok virágzó kertje felé,

csönd-csillaghalmazok felé.

Virágzó kristály-társadalom felé

áramlanak.

És tücskök, sáskák, bogarak,

nyikorgó, recegő,

kopogó, reszelő

fém-vadak,

sok-karú isten-szobrok,

alumínium-szavak,

görögkeleti-templom-fejűek

nyüzsögnek,

csörögnek

a kígyóbőrű sírkövek között.

Jaj, hova jutottam?

Jaj, hova tévedtem?

Hol vannak a gyöngéd kicsi kések,

a buja virág-lihegések?

Hol van az édes kis ború?

Hol vannak a virágpor-agyú

illat-csillagszigetek?

Hol vannak a tejes, gyönge láncok,

pamút-dúcokon bordás fémszilánkok?

Hol a virág-rovar szerelem-háború,

növényi vattán csillagkoszorú?

Mivé lett az illatos vetés,

a mindenségben szagos ügetés,

boldog vadmadár-toll-zuhanás,

szárnycsont-nyikorgás,

vérsuhogás?

Fekszem a földön,

a sárga halálon.

Halálomat legyőzöm.

Ott lüktet a csont-virágon.

Füst, füst, füst.

Áttetsző gyíkok orrlikából tódul a füst

az árnyék-levelek kiszabott érce felé,

a lepke fehér utat vág a füstben,

mint csillag-kráterű szemgolyó-ragyogás

megreped a zöldpettyes pacsirtatojás,

eszméletlen pacsirták zuhannak a csont-kúszaságba,

s mint kígyócsontvázak halmaza

izzik a gyermekkori haza:

a topáz-sün kákicsbokor, a halcsontvázú sás.

Dombokra aggatott tarlók

tövis-kendői izzanak,

megsül, mint kígyó, a foszforpikkely-hátú patak,

virágzik a párducpettyes, sárga

tarajos-gőte, kecskebéka, vizipók

üveg-halála,

zöldbékák megrepednek, mint a zöld-köpenyű diók.

Ferdén lemetszett bütykös rézcsövek

füst-hajat növesztenek,

olvadó kén-nyalábok

bűzös sárkány-lehelete szívárog,

lángol a kén, buborék-beszéde zölden

fortyog, pöfög a fémszőrű gödörben,

lila halál csápjai játszanak gomolyogva,

mint a polip-király rengeteg gyöngyház-szívókorongú karja

a kepék

kék

árnyéka között.

Szívemet égeti a föld.

Sisteregnek füsttel a torzsák:

Füst-ország, Füst-ország, Füst-ország.

Hörög Jézus az útszéli keresztfán.

Szája füstölgő aranytál,

rábuggyan füstölgő aranymáj:

arany-bensőjét kiokádja

tüskés karóra, üveg-ágra,

krokodilbőrű bodzafára.

S görnyedve, mint a fára-szögelt isten

erjedő lába alatt az asszony-ágyékú anya:

falu fuldoklik a füstben.

Aztán a föld csillagától elfordúl,

az égitest belecsikordúl,

s átsüvít forró szele zordúl

szikkadt szívemen.

S a béka-rügyes, szagos tó mögött,

a hal-fogsorú, nyüzsgő víz fölött,

a lila-tüdő alkonyat alatt

egy tehén áll kéken,

dagadt tőgy-erezetében

halottak könnye kering.

Mint fölfújt lila ing

dagad

az alkonyat alatt,

fénylő nyála, mint üstökös-bozont

terűl a temető-világra.

Dereng a temető.

A létezés fehér.

Hüllő-kezet növeszt a kő.

Kócsag-szárnyat a vér.

Harangszó s trágyaszag

erjedten összecsap,

s felvinnyog, ahol odaér

büdösével a denevér.

Vánszorgó istálló-lámpa

rózsaszín makogása

a porban.

Megindul, s duzzad

a nyirok-keringés

az útmenti szoborban.

S a gyíkok sziszegve fellövődnek,

az űr csontjain összegyűlnek,

emlékezve a hártya-szárnyú csecsemő-korra.

S mint szigeten, lihegve, egymásra-sodorva

gyűrődik taréjuk, szaru-bársonyuk összetorlódva.

S beledermed a zöld sivatag-sóba

pikkelyes has, karom: gyíkláb-gyökérzet.

Függ fejem fölött a köröm-erjedés:

ropogó gyíküveghalmaz-dermedés.

Az állat-űrt, mint üvegkoporsó-fedőt tartja

fölém a csillagok arany-karma.

S jön a lét egy szép pillanata:

az égből kinőtt egy aranyalmafa.

Gyümölcsei: bőrbe-ágyazott hüllőszemek?

Az éj csupa bevérzett

arany-szemüreg.

Árnyék-templomtornyok. Kereszt és kakas.

A holtak odvaikból kimásznak,

mint a mámor-állkapcsú lárvák.

Bordáik között kotorásznak,

a medencecsonton kaparásznak.

Lubickolnak a tóban.

Foszforeszkál a kásás rothadás,

villognak csontok, elrothadt szívek,

s a koponyákon, mint zöld gomba-penész:

a tegnapok mohája,

s a fehér-barlangú szájba

buborék-csokrok alabástrom-virága

nő:

a múlt idő!

A lüktető véres verem:

a szerelem,

s a munka, a bűn, a szenvedés.

És a füst a földön,

és füst az égen.

Kicsurgassam a vérem?

Halálomat legyőzöm!

Megnyílt pórusaiból a föld

füstöt növeszt.

Csillag-pórusaiból az ég

füstöt ereszt.

A réz-sörényű füst-csődör zokog.

Rengeteg füst-nénje dobog.

Szívem remeg.

Elöntenek

a tóduló, eres-szügyű habok.

Mi lesz velem?

Mi lesz veled?

A füst ménest lángliliommal verd szét,

fújd szét e Füst-országot.

Hívd vissza a növényi lángot.

Hűtsd le a csillagok ércét.

Nagy, puha, habzó ajakcimpával

rámlihegnek a füst-állatok.

Erzsike, édesem, megfulladok!

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:

az Oktogonon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Lábamnál olaj-szivárvány-patakok

és föltorlódott esőhólyagok.

Mint mozgékony-bőrű kaméleonok

agyag-csipkekorsó szeme forog

a nyüzsgő buborék-állatok

vízhártya-szeme.

Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,

színét cseréli szín után.

Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.

Ez a tér a virágzó kő-magány

Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,

hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,

ablakai: a kirakatok,

ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.

Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik

a csönd állatfényvirágait,

az éj pillanat-lényeit,

elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:

mint óriás szines agyvelő,

villany-térkép vibrál fölöttem:

Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,

mint agysejtek, velő-dúcok,

a villanyfolyók: a kék erek,

tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik

a tető, a fal, az ég:

fénypókhálóban fénypókocska,

s fény-sejttódulással mozogva

a hirdetések mimóza-levele

nyílik, elfordúl, összehúzódik,

mint mélytengeri rózsa-állat feje,

ha ringatózik,

tapogatózik.

Segíts meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,

mint celofán-ősállatok:

nylon-köpenyek, gumikabátok,

átlátszó műanyag-zsákok

zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,

kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.

És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal

tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?

Kinek vegyek most virágot?

Hol vannak a jóbarátok?

Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt

téged keresve.

Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld

fényvonalakkal

óriás söröskorsót

rajzol az esőbe az este.

Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,

aranykorsó okád villanyfürtöket.

Csurog a nyálkás kövezetre

a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?

Mit énekelek?

„Ments meg uram engem a gonosztól!”

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

El kéne szaladni.

Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.

Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,

ordítoznék, de mindenki kinevetne.

És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,

feküdnék neon-agyadon,

hogy lássák az átsugárzott bordák

között megdagadt szívemet.

Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,

nem mondok átkot,

csak állok az esős szivárvány-vadonban,

szájamból nagyanyám szava lobban:

„Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,

ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,

ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,

ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”

De kinek motyogok, kinek beszélek?

Kit ment meg a haláltól az ének?

Hiszen én istent nevetve megtagadtam,

tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.

Lángomat isten-nagyra csavartam:

világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,

zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.

S most befonják fejemet

a piros, kék, zöld villany-gyökerek.

Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,

mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?

Mit akartam?

Magamat szívedbe kapartam,

mint akna-tűzben a föld-anya

hasába a bozontos-arcú kis katona:

fölötte fény-halálfejek,

fém-levelek,

körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,

hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,

szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió

kuporgok összecsavartan

lüktető, véres dzsungeledben:

ringatnak a lágyan-mozgó bordák,

verdes vér-zuhatagod sistergése,

a belek zsíros, fodros remegése,

hallgatom, hogy dolgozik, forr

a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,

nyitott szemem látja belső éjedet,

s érzi átderengő testedet

tapogató-csáp-szemem.

Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok.

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiforognak a mélyből a fény-állatok.

S a villany-medúza-Magyarország,

a tenger agya libeg fölöttem,

s úszik a világűr-medúza: a földgolyó

a tejút-öbölben.

Én elhiszem

hogy puha álcádat leveted,

megépűl hited,

s arany-mozaik szárnyaid kibontod,

kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,

kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,

hártyája megszárad, kifeszűl,

hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,

s az idő méhe csöndesen bezárúl.

Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.

Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,

a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

A sejtelem harangjai

Istenem fogj meleg szádba,

hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Nem hittelek, most se hiszlek.

Meg nem öllek, meg sem eszlek.

Hő-áramok feléd löknek.

Kellene már, hogy te fogj meg,

piros nyáladban forgass meg,

elevenen ropogtass meg.

Hogy ne legyek olyan árva

sírnék szád nagy odujába,

odvas fogak közé zárva.

Hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Kedd, szerda, csütörtök, péntek.

Szenvedésem úgysem érted.

Én sohasem éltem érted.

Vagyok mélyvizi kis halad,

sejtjeimben titkoltalak.

Szerveimben piros képlet.

Élem a testvériséget.

Kedd, szerda, csütörtök, péntek.

Vagyok idomtalan szörnyed.

Ki ejtene értem könnyet?

Csápvégen ülő szemgolyóm

dupla gyümölcsét rádnyitom,

feléd imbolyog szem-kacsom.

Hogy ne legyek olyan árva

rólad árván álmodozom.

Hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Zsák-szájamat tátogatom.

Zacskós-tokámban hordozom

családom és áldozatom.

Lepény-testem duzzadt kék gömb,

vagyok tengermélyi léggömb.

Félek, szívem fénybe fullad,

villanykoszorú kigyullad.

Kedd, szerda, vérmes csütörtök:

a Kék-nyíl felém süvöltött.

Rettegek, de nem üvöltök.

Pénteken a csönd szeret meg.

Virágállatok merednek.

Tapogatók bizseregnek.

Rabló szekfük szánakoznak.

Rőt hajfürtök omladoznak.

Korbács-fejek nyiladoznak.

Szombaton irgalmat hoznak.

A sejtelmek harangoznak.

Köpj ki, ha mérgem kiserked.

Falj föl istenem, szeress meg.

Fogj ős-odvas-fogú szádba,

hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Szerelmünk hattyúsorsa

Láttam az Éneket.

Madár volt, négymellű madár.

Négy tüzes kard húllt ki emlőiből,

s megállt a négy cet homlokában.

Csőre fogsorában kristály-hegedű,

feje a titokra kapcsolt fekete zár.

Asszony volt, köldöktől saskeselyű,

madár volt. Négymellű madár.

Nagy, forgó, piros kristálykeréken állt,

karmában a lüktető mindenség-háló,

vastüskés szemhéja alatt az emberiség.

És láttam az átváltozást is.

Az arcon semmi moccanás.

A szem fénycsomós polipkarjai a csöndre tapadtak,

az orrcimpán átderengett a bánat.

S a beapadt szájban szikráztak a fogak,

mint holdfényősz lápon a rothadó facsonkok,

s úgy totyogtak lassan elő a szavak,

mint hüllők a véres ősmocsárból,

míg virágok közt legeltek a csőrarcú emlősmadarak.

És ragacsos, nagytollú szárnyak rügyeztek ki a vállból.

Mondtam neked, jaj, mondtam neked!

Mondtam neked,

jaj mondtam neked, hogy ne igyál a bőszűlt hattyú vérnyomából,

aki hajnalban a lángokat rúgdossa!

Mondtam neked,

jaj, mondtam neked, hogy a kacér hattyú énekét ne hallgasd,

aki rászáll délben az aranyszarvú, kövér fekete kosra!

Mondtam neked,

jaj mondtam neked, hogy a gyászhattyú könnyével ágyékod ne öntözd,

aki ott sír éjjel a csonttarló fölött a holdmagányos szirten!

Mondtam neked, mondtam neked,

ne hagyd, hogy az űrre izzó kardokkal a hattyú fölfeszítsen!

Mert átok van a hattyútalp nyomában,

lépte után nyíló vérvirágban

és átok van a vadhattyú-danában,

átok a gyászhattyú-zokogásban.

Elhal, akit szárnyaival átfog

a Gyászhattyú, a vérléptű Átok.

Mért gubbasztottál a kopár szírt alatt,

a csontok kiszáradt városában?

A gerinc-csigolyák, állkapcsok, lábszárdudvák közt kifakadt,

derengő növényernyőkkel szagos egy-létű éjszakában?

Miért hurcoltad a büdös kost magaddal?

Szines rongyokat kötöttél szarva tekervényeire?

A hattyú is elátkozott. Elátkozottat magasztal.

Nem hallgatok az elmúlás érveire.

Láttam az átkot megszületni.

Csak a szemeket ismerem még.

Tollaival beborította a testet az ínség:

kezdtek a húson lágy, zsíros tollak kiserkedni,

elfolytak a testen a viaszos tollak

vastag szirmokban, mint gyertya, ha olvad,

a növény-építésű hosszú nyakat

benőtte pihés tollpikkelyborulat,

a karokból nagy szárnytollak tolódtak ki sírva

és már lélegeztek becsukódva-nyílva

és ellepte a mellet, a hátat, a combot, a vállat

a tollsziromözön, könnyű madár-hab,

a láb öltözött sárga pikkelyharisnyába

és felnyögött a lábujjak közt a hártya

és toll és toll és toll és toll bő levelekben

ropogva simúl a levegőcsontú testen,

s a magas gége pihetoll-levelezése,

s a liliomsisakú fej befejezése:

mint aranykanalak az egymást fedő ajkak.

Én nem akartam és te sem akartad.

Ülök az éjszaka üszkein.

Alattam a világ.

Foszforlapokból rakott áhitat.

Nagy fény-országok, világító-csápú népek.

Sugárzó-pórusú városok álmai.

Kivilágított csontvázak torony-halmazai.

Könny-rügyes falvak ringanak a homályban.

Az emlékezetből az ingerek kiestek.

Boldogan zsibonganak a dübörgő-fényű égitestek.

Nyár van.

Nézem az űr fényállványzatát,

az éjszakából mellém telepszel,

madár-fejed vállamra hajtod.

Felénk zuhan egy súlyos tűzhasáb,

s hűs szelében tollal borzolódsz föl.

Virágporos szárnyad szétlegyezve fekszel

és könny csorog nagy hattyú-szemedből

és csókolgatom kis hattyú-arcod.

Élünk a lét cserepei közt vacogva

és sírva csókolgatom tollruhádat,

te ember-múltú madár, hattyú-átok foglya,

te vállamra omló fehér toll-alázat.

Sorsunkat a mindenség kibírja?

Könnyes szemedet csókolgatom sírva,

sírva csókolom, sírva, sírva,

könnyes szemedet sírva, sírva.

A halál nem tudja mi vár rá.

Én visszaváltom életed.

Vagy ember-sorsomat elátkozom madárrá.

S az éj csontjain mondunk borzalmas hattyúéneket,

s elindulunk, a semmi szikláira rakni fészket.

Forró csillagfényviharok, sugárkacsnyalábok

kristálykévéitől rántva és taszítva

pihenni tárt szárnyad szárnyamba mártod

és hattyú-nyakad hajtod hattyú-nyakamra.

Alattunk bűn, élet és enyészet.

Hangunk madárszemű aranyszigonytokban

és szállunk tovább hőaranykorongok robajában,

szállunk virágzó mágnessóhajáramlatokban,

izzó ősfénygömbláncok rajzó koszorújában,

szállunk pörgő zefírküllők csengő kórusában,

keresztben-forgó vérgolyókoronák cet-fuvallatában,

kört körre építve a mindenség tűzgyűrűmámorában.

Szerelmünket a hattyúsors viszi

és szívja virágállat-őscsillagcsápgomoly.

S a lent merengő ember azt hiszi,

hogy más-emberű bolygó-magány a létezéssel játszik,

vagy űrrakéta égitesttel párzik,

ha átlibeg az űrön egy véres hattyútoll.

Évszakok

Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.

Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.

Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,

mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.

Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,

korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.

Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csöngettyűs aranyláncot:

atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.

S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi!

A vedlett ég ropog a harangok fogsorában.

Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni.

Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában.

Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok,

csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve.

Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod

és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre.

Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul,

s ráforr a falakra repedezett zománccal,

gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul,

s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal.

Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok,

hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve,

mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások.

Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre.

Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver!

S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör

és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével.

S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl.

Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok,

s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre.

S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod,

míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve?

A varázsló éjszakája

Vér, föld és csillag vagy, halottinges gyönyör és bűn, sárkány-

tej, bodzavirág, lila kés, aranyvér, föld és csillag,

vulkán-seb, szájamra forrt fém, virágzó zöld epe és kenyér,

vér, föld és csillag, világhullában leszálló vér, cseppkő-

fürtökben izzó barlang-vér vagy, föld és csillag,

mammutok síró topogása, az ágyékban csipogó gyöngyház-ősgyík-csorda,

vér, föld és csillag, tenger uszony-kalásza, dagadt

mészkőpikkely-hátak gyűrődése, vér, föld és csillag,

az éjfél csírája, jég-csönd, mítosz-ügetés,

vér, föld és csillag vagy, vércsöpp szűz sólyomszárnyon,

csillag a hóban, mohos sír, vér, föld és csillag.

Réműlt arcomat csillagba, vérbe, földbe mártom.

Mámor

Az Oroszlán jegyében

születtünk mindaketten,

amikor aszalódik a fű a sírokon

és a madarak pilledten dadognak,

a sár varangyokkal kipattog,

mint a hülyék lágy arca,

s a folyókban annyi hal feszűl,

hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,

s este zuhog a tűzbogár,

hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét,

s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút

a fülledt föld felett,

s a csillagok

rakásra hányt peték

a boldog űrben,

s a hold is akkora,

hogy az már kimondhatatlan,

s a napraforgók árnyéka töményebb,

mint a feketemárvány krisztusfejek.

Az Oroszlán jegyében

a nyár villámkoronája: szerelmünk.

A tücskök óriás fekete trombiták

és mint az ökrök a sáskák.

Az ég elborúlt,

a kő-lombos magasság

zizegett tűz-ágaival,

csattogott az ég arany-fogsora,

tépett dühöngő arany metszőfoga

fát, barmot, embert,

a kazlak robbanva égtek,

s dörgött a láng piros pamatban,

mint a cet fuvallata,

mint bikák fujtatása jáspis-hidegben,

s ömlött, mint próféta-átok

a tűz, a víz, a jég,

a folyók medrükből zihálva kimásztak,

s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal

a tántorgó fekete áradatba,

s falvakat vert pocsékká

kénes könnycseppje a nyárnak,

a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,

vér verte ki a tőkét,

csontokra vedlett a szőlő,

s holt madár, gyík és hangya

hevert nyálkás tövében,

s földre borúlva feküdt a csősz,

a megvénűlt ég kihullott fogai alatt,

s a csontváz-világ

derékig állt a könnyező jégben.

Az Oroszlán jegyében

fogunk meghalni majd?

Együtt és nem magányosan!

S akkor egy percre a Mindenség megáll

és bénúlt arccal motyog az égre

e penész-bolygó árva lakója,

megfagy a lombok zöld beszéde,

a vadak az erdőből tolongva kifutnak,

csatakos szüggyel, makogva megállnak,

fácán és róka, sas és szarvasbika,

farkas és harkály együtt sírnak.

A tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,

a tűzhányóknak tüdővérzése lesz

és dühödt üstökösök nyargalásznak,

mint megbomlott agy gondolatai,

szikrázó lényegüket a semmibe cibálva,

mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,

mint hullamosó a holtat halotti ruhába.

Mert ezt már nem lehet kimondani.

A halottak királyai

Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni,

a kozmosz-szívűt a művén merengni.

Így nem pusztulhat el akárki,

kalapján hervadó virággal.

Sárkány-üvöltés és madárdal,

kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:

csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,

a tolla rongyos, a csőre csorba.

Nagy repülések, uramisten!

Már összebékül a halállal,

zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.

Az ércköves űr földre nyomja,

ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.

Vad, kopár szeme, mint égitestek.

A dac lefonnyadt, s csak a szégyen

szögletei vak szikla-arcán.

Büszke magyar, virág a fajtán,

fény harsonása, tán utolsó:

én most temetlek.

Tóth Árpád sírjánál

Dűl zöld palásttal zuhogva

csecsemő-tölgy a szoborra,

bronz-levélig nemiszerven

tüsketokás csigolyafű serken,

tornyosan fölmagzott torma kúpját a csönd fölé tolja,

acat levelei kéken árnyaznak egymás hegyében,

száraz széna málló lelke száll, bükkfa árnyát oldja illata,

kis ecetfák, csontból foganók, bólogatnak ide és oda.

Ülvén egykor sírodon,

a gyepedző kőlapon,

hívtalak életre föl,

e világra gyere föl.

Messzebb morajló lomb között márvány-emlőn aranykörök,

szoborselymen áttört hús,

csípőn vak szilánk-sebek,

omló pókfátyol, de bús

redőkben tapad, hideg.

Íjként kifeszülő baka érc-bajszára lepke borúl,

a kis-szárnyú lábikrákra repkény zöld kásája tolúl.

Te is kőbe merevítve várod az ősz milyen is lesz,

csomós, ideges kezeddel könyvet szorítsz a melledhez,

nagy kő-lepkét fogtál, de simítsd csak a szívedre,

mert elröpűl a titokkal,

szárnyára írt varázs-szókkal.

Ülök itt a sírodon,

borongok magányomon,

elbúsulok magamon,

némely bíbor szavadon,

e tücskölő, tikkatag nyári délutánon,

a velődből kidagadt sok átok-virágon:

ím, a gőzölgő vérrögön, sárga szőr-kosáron,

ím, az üvegcsepp-koronán, csillagvér-kocsányon!

Ím, a tűzbársony pupillán, virág-szemfenéken,

hol aranypor-koronák merengnek kevélyen.

Vérrel mázolt keskeny ajkad fölkúszott a napra,

e mocorgó tajték-állat léted kiforrt habja,

e kocsonya-agyú virág talán jobbszemed volt,

ez a méz-tüdejű csillag talán balszemed volt!

Ülök nyári sírodon,

sírok gazdag sírodon,

sírok érted, magamért,

szavadért és szavamért.

Míg a Kaszáscsillag feljön, hogy csontodig letekintsen,

űrbozontja rádömöljön és fagyával melegítsen.

Rothadozik egy csődör-pók gyémánttal-kirakott feje,

sok kis dombnak árnyékot ad egy kőangyal toll-levele.

Én meg itt a sírodon, elárúlva hallgatom:

a tücskök a sírokon combbal írnak szárnyakon,

sírnak sóhajomnak ernyőt, szállnak mint meteor-felhők.

Egyszer újra eljövök,

a földbe lemerülök,

csontvázadra borulok:

zokogok és zokogok.

József Attila sírja

Bár élve tövisek között haladtam:

Rózsák alatt fogok rohadni majdan;

A kerepesi temetőben

Síromnak lesz virága bőven

Reviczky Gyula

Képzelet-rózsa, gondolat-nárcisz, képzelet-őszirózsa, semmi-liliomkupac,

erjedő, dühödt, vak, burjánzó-állkapcsú, szagos-fogsorú virág-kazal,

liliom, nárcisz, rózsa-szerkezetű, illatos-agyú csönd apró sírodon, kicsi

gyermek-sírodon Mesterem, Testvérem, Ősöm, Apám, Jézus-nemzőszervű

halottam, a mindenség törékeny csődöre, angyalszárnyú kék kristály,

a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata, halottak élén őgyelgő árva fiúcska,

tejút-homlokú sírás, világfekete testvér-szorongás, a hályogos-szemű isten

szemgolyójába halottból új szemlencsét ültető finom kés, a világ kimetszett

szemgolyója, mely mindíg újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója,

ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat

gyümölcse, sárkány-pupillájú élő üvegvirág; apró gyermek-sírodon csalán,

Krisztus-szakáll, tövis-bokor zöld époszai, nyári-arany csontszobrai,

gyűrt villamosjegy, rozsdás konzervdoboz homályában poshadt esővíz,

a holtak fölszálló könnye, tavalyi viszeres-lábszárú gyertyacsonk, fekete-

kukacú szentlélek-gerinccel a tavalyi gyertya rózsaszín hányadéka, amit

mi égettünk Erzsikével, merengve sorsomon s a tiéden merengve,

Mert te itt fekszel az út másik felén, itt rothadt szét szíved, itt folyt

szét agyad, kimászva a könnyű koponya szétnyílt csonthólyagából,

mint kinyílt kagyló-kéregszárnyakból a puha állat, a koponyából kidőlve

folyt szét, mint széttört köcsögből a rózsabarna kenőszappan,

elméd itt lett fehér kukacok, zuzmara-öltönyű lárvák fehér ösztöne, itt

feküsznek csontjaid a föld fekete lapjaiban, szorongó ákombákomokkal,

mint kislányom füzetében az első betűk, te Első Írás, Legelső Jel,

Kezdet Görbéje, s Egyenes Vonala, a Fogalmak Első Pillanata, Első

Hajlás, Gyermek-írás az isten szívén, itt fekszel két méterre ideges

lábam alatt az út másik felén, gyönyörű képzelet-rózsák alatt

e pici sírban, fehér penésszel belepve, mint kivégzett, akit leöntöttek

mésszel, úgy feküdtél, a piros virágbelsejű húsból kitört

vállcsonttal, te Alkony véres inge, Vonatkerékre fűzött virág, az Alkony

titán-szemgolyójának piros erezése, e kicsi sírban, mely gazos és piszkos,

mint halott csavargók arca, mint hülyék lágy arca nyálzik csigabigákkal,

s zeng cimbalommal, hárfával, hegedűvel, édes és forró és komor nyári

láng-zenebonában, tücskökkel és sáskák gótikus templomaival, és párzó bogarakkal,

dupla gyémánt-hímvesszőként repkedő összeragadt szitakötőkkel, e pici sírban,

mely foszló-szőrű, mint az elgázolt kutyák, mint dülledt-szemű dögmacskák

merev bajsza, és nézem a ropogó, száraz, zöld-foltos kövér varangyot, amely

téged is evett, mint én az isten testét gyermekkoromban,

Mert te itt fekszel az út másik felén, e pici proletár-sírban,

e kapitalista kő, bronz, márvány, gránit-mocsokban, e gazdagság-

förtelemben, e dühöngő pénz-paradicsomban, gőgös bronz-gyárosok,

elhülyűlt márvány-atyák, fehér márvány-rózsákkal behintett márvány muraközi

kancák, kő-páncélsisakos hülye tábornok-urak, duplacsövű puskával merengő

bronz-vadászok között, kiknek bronzkalapját, bajszos arcát

a galambok, harkályok, cinkék, rigók lefosták, itt fekszel márványba-

álmodott kurvák, könnyű habkő-tunikás segg-tehetségtelen

arisztokrata lánykák, hajnalra-tárt-szárnyú márványangyalok, kő-izomkupacok,

bronz-tölgylevéllel letakart péniszű s ivar-vágású álmatag bronz-hermafroditák,

karcsú márvány-agarak, pupillátlan márványgolyó-szemű fejüket márvány-

rózsa mancsukra hajtó buta, sovány márványoroszlánok között, akiknek fehér

márványbojt farka hátukra pöndörítve, mint rózsaszál, s orruk márványgomba,

márványszivacs, feketepettyes márvány-tűpárna, bajusztalan pórusokkal,

itt fekszel pucér-csöcsű kőringyók, márvány-szív fenekű szajha Vénuszok,

kő-szuronyukba omló márvány-közlegények, kő-bajonettrózsás hősi lerogyások,

mellkasra-omló-hajú Jézuskrisztusok, feketemárvány mellszobrú

nagyiparosok, idióta kő-grófok, fém-cicomás kitüntetésű gügye

katonatisztek, töprengő bronz-hájas kupecek, kőciterát pengető kőbajszos ősmagyarok,

gránit-pocakú bankárok, mennyországba-nyilalló úrifiúk, Apollónak

álcázott márvány nagyiparos-fiúk között, akiknek

arcára fekete gyász-szalagokat terített az

üres szemgödörből kicsurgó esővíz, itt fekszel magányosan, az út

másik felén, közeledben Léda áldott csontjai, az átkozottak,

itt fekszel hatalmas, bronzgyűrűs gránit-borítékok, föltorlódott,

áradó, egymásba-dermedt folyami jég-lapok között, márványtajték-

virágzásban, Szűzanya hét-tőrrel átdöfött kő-szívei között, zöld

bronzpenészes bronzlovak sörénye tikkadt árnyékában, bronzcsődörök

dagadó tökeit nem tépte le a gránát, itt fekszel az elgazosodott, száradó,

pernye-törékeny, könnytelen, halál-nélküli, életgyűlölő, csillogó végleg-

halott kapitalizmusban, kőszűzek félig-kitakart cicije s puncikája

undorában, az epileptikus ördög, a dosztojevszkiji Sátán

okádta ezt a temetőt a világra, Mammon pezsgőtől s ringyóktól

részeg tehene, mit tehene!: bikája okádta el magát: s lett ez a temető

csontod nyughelye végűl és Reviczkyé és Babitsé és Adyé és Aranyé

és Vajdáé és Móriczé, Kosztolányié, Nagy Lajosé; s lett ez a temető

szíved föld-kelyhe, második-anyaméh, Te-már-nem-is-létező,

a Világegyetem Embriója, Halhatatlan Ősatyánk, te Megszületett, s még

Meg-se-született, – s ha fogammal, körmömmel hozzád lekaparnék,

ha szememmel leásnék, nem találnám már véres mosolyodat, nem

találnám már bársony énekedet, nem találnám már gyermek-homlokodat,

csak csontokat, csontokat, csontokat, csontokat, csontokat, sárga csontokat,

s ruhád elrohadt foszlányait,

Mert te itt fekszel az út másik felén, és nincs közeledben isten és

nincs közeledben férfi, csak Léda hatalmas combjai, csak Léda

világringató öle rothadozik fölnyithatatlan szikla-Biblia lapjai közé

sajtolva, mint imakönyvben a rég-elszáradt virág, hogy le sose zörögjön,

hogy föl sose kelhessen virágzó hússal és üvegcsengettyűs kanca-nevetéssel,

mert neki nem adatott meg a föltámadás, csak a megmaradás, és nem

bújik ki a földből ágyékig lebomlott lila sörénnyel, magáról a penészt,

a deszkakorhadékot, a gyökeres-port lesöpörve az utolsó ítélet

elképzelhetetlen piros trombita-dühére, csillag-okádó angyaltrombitákra,

a nyihogó csontváz-kanca, a gyökérzuhatag-sörényű tajtékos vadló-asszony,

és csak ő korhadt szét a közeledben, nem Vörösmarty, nem Arany,

s nem a kis vatta-ember, decemberünk piros Mikulása: Jókai-bácsi;

csak te fekszel itt az út másik felén, te Legárvább, Legmagányosabb,

te Kötekedő és Vádaskodó, Fölmérő Bűntudat, te fekszel itt az út

másik felén bolondos, diadalmas, szorongó s világgal-virágzó nyári

szívdobbanásaim alatt, s fekete nagy tekintetem a földben kutat,

beleás e bolygó-anyagba, mint dupla-fényszóró a rettegő nyári

éjszakába, s látom megcsillanni tested fém-részeit, mint repülőgépek

szárnyait, törzsét, üveg-hólyag orrszarvúcsordaként fegyveres, zengő

rinocérosz-csordáját az űrnek, látom: fogaidban a sárga, s platinakék

tömések: kis aranygyökerű fák, halhatatlan gyertyalángok, szegény

hitelbe-készűlt földalatti koronák, koponya-kastély csonthercegeinek

aranykoronái, földalatti lángok, megkövesedett aranyhalak, piciny-

pikkelyű ősfák, apró ősrákok arany-ollója, gyűrűs csápja, redő-potroha;

látom szegénységed fém-csillagait, szájad földmélyi tüzét, megdermedt

vulkánszárnyait, látom sose-gyűrűzött kezed, te csak istentől-megjelölt,

embertől meg-sose-gyűrűzött madár, Legszebb Fehér Kócsag, egyetlen

csírából fogant, egyetlen-tojásból kikelt, egyetlen madár-has-forrósította

Egyetlenegy, csillagtól-csillagig röptöddel hálót-kötő, a hangos űrt

arany-pókhálóval befonó Pók-isten, látom szőrtelen csont-arcodat,

gyönyörű fehér vigyorgásod látom, s látom te Szegény, a földben

szanaszét a gazdagság tébolyúlt kotyvalékát, a kibérelt, örökáron-vett

földmélyi termeket, aranyozott üregeket, márvány-lapokkal-borított szobákat,

a nem-korhadó érckoporsókat, oroszlán-mancsú arany-ládákat látom,

s látom a penészes, nehéz-selyem szemfedőket, arannyal-átszőtt

csipke-orgiákat, frakkok, zsakettek, páncélöltönyök, díszmagyar

menték, piros csizmák, aranycsengők és aranysarkantyúk, virág-párták,

vitézi mellvértek, fémdongás sáskacicomák, gyöngyházkesztyűk

és bóbiták, cilinderek és aranymellények, szagos főkötők és hímzett kötények,

gombos cipellők és sevró-cipők undorító Grimm-mese-országát,

csizmák lerohadt arany kakastaréját, üvegcipellőkben a csont-ujjpereceket

az ezüstre festett körömhelyekkel, s látom te Holtak Proletárja, mint

az űrbe-néző hatalmas távcsövével a Galaxisok, tejút-halikrák,

csillag-aranylánckötegek világító halmazait, látom te Kisemmizett,

te Megbolondított, te Megvadított, te Tehervonat-alá-térdeltetett,

látom az aranygyűrűket, gyémánt-melltűket, arany-fogsorokat, mint

földmélyi kukoricacsöveket, ahogy kiállnak csorbán, üszkösen

a hab-daganatból, az aranyszőke szakállból, látom egy nép aranyba-dermedt,

nehéz-kupákból kihörbölt vérét, látom a hímvessző-vastag brossokat,

csattokat, a gyökerek, az agyag arany-napraforgó-tengerét, a sisakok

forgóit, kardmarkolatokat, kettős-vércsatornás aranypengéket,

aranyórák csont-daganatait, arany-babérkoszorúkat a szétmálló,

föld-agyvelejű koponyákon, mint elrothadt halak száraz pikkelyeit,

látom a csontkezeken a drágakővel-kirakott gyűrűk őrzik az időt,

mint hatalmas nyolc-szemű pókfejek, csont-csuklókra száradt

ruhák csipketrombita-ujjain forognak a gyémánt-karperecek, mint

a napba-néző gyermek elvakúlt szeme előtt a szines karikák, és

látom Te-sose-rothadó, te Hervadhatatlan Csillagkoszorú, innen

az úton, s az út másik felén, a tengeren innen, s a tenger

másik felén, e bolygóban szanaszét, a víz alatt, zöld moszat-göngyölegben,

virágállatokkal benőve, s a víz fölött, sárga hajszálgyökér-göngyölegben,

s mész-virágokkal benőve, kálcit-fodrokkal virágozva, látom, hogy

erjednek, habzanak, tajtékzanak a testek, pirosan, viasz-nyálasan,

pöfög mint mocsár a hús és kicsap a csontokra a belső-szervek

láp-virága és kristályosodnak a csontok a tengeren innen,

s az út túlsó felén,

Mert te itt fekszel az út másik felén, te Egyedülvaló, te

Gyémánt-alkatú, te Büntetéstől-félő, nem félsz-e itt magadban,

hisz egyedűl vagy itt is, Végleg-egyedűl agyam kozmikus viharai

alatt, gondolat-napkitörések félelmetes-csóvájú sárkány-nyelvei

nyalogatják rendetlen csontjaidat, nem félsz-e itt, e halott-vadállatok,

hulla-hiénák, gyöngyházba-öltözött nősténypárducok falánk és éhes és

csontot-zabálni-küldetett csontjai között, nem félsz-e Drágám,

hogy zihálva bevérzik a föld, izzó madártojás-belseje fölszakad,

sárga-hártyája megreped, s elönti csontjaid a vér, a vér, a vér, a vér,

a föld sűrű, vastag, lila vére, mely kilövell, mint elvágott-nyakú tevék

vastag-eréből feketén a vér, a vér, a vér, a vér, nem félsz-e Kedvesem,

hogy drága koponyádat láng-fogsoraival megzabálja a tűz,

a tűz, a tűz, a tűz, a tűz, mely kitör a Föld szívéből, mint a szeretet,

mely kirobban a gyászában megrepedt Föld szerelmes szívéből,

mint a kohók nyitott ajtaján a láng, nem félsz-e magányos Rettegő,

hogy évmilliárdok megült csillag-rétegén átcsap a tűz, a láng, a vér,

átcsap páfrányerdők, óriásemlősök, szerelmes Sárkány-atyák, Madár-anyák

húsán, csiga, rák, pók, szitakötő, hal, virág-lávákon átcsap a vér, a tűz, a vér,

s megemészti szétszórt csontjaidat,

Mert ott feküsznek az út túlsó felén a társak, a Haragosak, a Csodásak,

a Mégis-magányosak, a Mégis-együttvalók, összebújva szinte,

mint pettyes nősténymacska nedves hasa alatt a kicsinyek, az új-vaksiak,

a csöcsre-vágyók és együtt sírnak és megosztoznak a félelemben,

és kártyáznak és verset mondanak és vígaszuk van és van reményük,

idáig hallom a föld alól a kártyalapok pimasz csattogását és hallom

mint hálóban-vergődő halak sikolyát, nyálkás csapkodását és

cuppanásait, hallom a földön átszívárogni Babits Mihály

kántáló sámán-vers-szavát, a Megbántott-Csodálatosét,

ott fecseg Kosztolányi, a Vidám Rettegő és bajszába mosolyog

Móricz, a Világ-szívű és Szabó Lőrinc csapkod öklével

csont-buborékokat, és szaladna Vajda János

csont-Gina elől és Reviczky Gyula ölel gyökér-Jászait,

és Nagy Lajos téged keres, te Kiűzetett, a Penész-paradicsomból

Kikergetett, és csont-ujjával csont asztalon dobol,

s mint keselyűszárnyakat rebbenti, megmozgatva a földet,

hogy süllyed, omlik, bugyborékzik, mint keselyűszárnyakat

lengeti kopasz bordaszárnyait, elrepülne és unatkozik,

Mert neked itt se jutott közösség, nem kaptál társakat, Könnyező,

se haza, se föld, se otthoni temető, se boldog halál,

nem jutott ősökkel-bevetett otthoni temető, csak egy szűk föld-persely

Szárszón, ahová behullottál a gyűjtögető halál szánalmas ujjai közűl,

te Dárius-kincsénél-többet-érő, nehezen-koppanó, vasból-öntött Fillér,

rozsdával-bevont-agyú Pénzecske, szegény, a Létezést veled-kifizethető,

s belekoppantál a föld-perselybe másodszor is Szegényem,

rozsdás szíveddel fizetett a halál szavaidért,

lehulltál ebbe a nyár-penészes, láng-virágzású pici sírba,

te Halottak közűl az elsőszülött, a Föld költő-királyainak fejedelme,

hisz mikor megszülettél, jobb kezedben hét csillag vala és

szájadból kétélű éles kard jő ki vala és orcád mint a nap

és mikor meghaltál Szívem, az égnek közepette

egy angyal repűlt, aki ezt mondta nagy szóval:

Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak a három angyal trombitájának

többi szavai miatt, akik még trombitálni fognak,

Mert jaj nekünk és jaj a világnak, ha nem tudjuk csillag-sűrű szavainkkal

körűltapasztani a világ tengelyét és pacsirta-könnyű szavakkal, vagy

tűzmadár-szavakkal, vagy bálnafújó-szavakkal, vagy sárkány-nehéz,

totyogó-szavakkal, vagy nárcisz-szirom-belső-bársony szavakkal

az izzó világ kemence-vázát betapasztani és csecsemőtalp-puha

szavakkal kitapasztani törékeny kicsi tested,

a világ keresztjéről levett szappanhab-sárkány-törékeny

kicsi tested nyirkos és jéghegy-leheletű és rozmár-zsíros

sír-perselyét és jaj nekem, gondoltam tizenkét év előtt,

pontosan tizenkét év előtt, jaj nekem, aki küldettem utánad, Menekülő,

te Legtöbb-szeretetre-vágyó, te Gyöngéd, isten-után-kiáltozó Árva,

jaj, jaj, jaj kiáltoztam kiáltozásod, zuzmarás, kicsi őszi sírod előtt,

mely olyan volt mint meztelen öreg halottak ágyékszőre és mellkas-szőre,

ott álltam Erzsikével, aki gyermeket várt, hasa eleven ősmadár-tojás,

ott állt velem a mindenség édesanyja és sírod előtt figyelte

elvékonyodott-bőrű munkás-kezem, kőműves, napszámos,

zsellér, jobbágy-ősökből kivirágzott kezem lerágott

csontjaid fölött figyelte: hasában, e gyönyörű szerelem-buborékban

arany-öklű csillag forog, gyöngyház-térdei böködnek,

mint csigaszarvak, behúzódnak, mint kocsonya-hagyma fejű csigabiga-szarvak

és szeme majd kinyílik, mint Krisztus sírjának roppant sziklalapja,

jaj, gondoltam, sorsom ne legyen olyan, mint a tiéd, sorsunk

ne legyen olyan, mint a tiéd, ne adasson meg nekünk a Megadás,

ne jöjjön el a Széthullás, a Pusztulás, a Félelem, a Menekülés,

és neki se, akinek anya-tojáshéja majd szétreped és neki se, aki eljön,

pedig nagy veres sárkány vala az űrben és hét feje vala és tíz szarva,

és az ő fejében hét korona és farka után vonszá az ég

csillagainak harmadrészét és a földre veté azokat és álla az a sárkány

a szülő-asszony elé és jaj, fojtogattam a pikkellyel-borított-gégéjű

sárkány puhán-omló, izmos, lángtól-átforrósodott gyík-torkát

és rámfonódott hét pikkelyes torony-nyakával, mint a polip-karok

és fém-bozontú koponyámra fújta, hörögte, köpte, okádta tüdeje lángját,

és szempillám, bajszom, hajam szenes lett, s voltam égett napraforgó,

s akkor sírodból, mint föld-sárkány gyöngy-pikkelye, gyémánt-kardod

kibújt, s kitéptem szívemből gyémánt-kardomat, s a sárkány fejeit levágtam,

hogy merő vér lett az űr, forró, habos vért lövelltek a gége-csonkok,

pikkelyes vérfák lettek a sárkány-nyakak, vér csurgott a csillagokról,

s a más-csillagokra hullt sárkányfejekből hárfák hangja tölté be az űrt,

a sárkány-nyelvek megpenészedtek, mint félig vízbe-sűllyedt kő-csónakok,

s nárciszok, liliomok nyíltak a földgolyó-nagy szemgolyó-kocsonyában,

és én ott álltam őszalkonyi sírod előtt, földdel-kitömött koponyád

tüze világított a sírból és melengettem vacogó szívemet és

szárogattam véres kezeim, sírod csalánleveleibe törűlve a száradó

vért és nem kiáltoztam már és nem beszéltem, csak átkoztalak

te Átkozott Gyönyörű, te Legyőzhetetlen Kedvesem és sírtam

érted és sírtam a világért és akartam otthoni édes temetőt,

vidám halált, jókedvű temetőt,

Mert neked ez se jutott, otthoni temető, te Temető-nélküli,

aki a teljesség atyja voltál és nincs sírhelyed önmagadban, neked

nem jutott ecetfa, bodzafa, akácfa, jegenyefa, Krisztus, édes

töpörödött ősanyák méhéből fakadt ecetfa, hatalmas harcsabajszú ősapák

fejéből kinőtt bodzafa, madarak lüktető fészek-helye, pelyhes

csobogás, tojáshéjak vérhártyás, nyálkás üressége, a belsőre-száradt

ondó-kukaccal, fehér lepényfák és lila lepényfák zsongó

szerelme, csontokig-szívárgó édes édessége, páncélos-pihepofájú

méhek hétezer-szemsejtű kristálykoponyája, mellkasig-földbe sűllyedt

piros sírkövek begombásodott zöld versei, téged nem látnak

a fölhólyagosodott-lányfényképek, fekete eső-kráteres nagypapa-képek,

hozzád nem beszélnek, mint az eperfán a tyúkok éjjel,

a halál föld-közép felé lombosodó vákuum-fáján bóbiskoló nagyanyák

lágy kotyogással, figyelve a tűz-középben-lakó vérmirigy-szakállú kakasra,

neked nem vedlenek a bemeszelt Krisztusok minden tavasszal, mint

a kígyók, mint a szelíd vizisiklók, mész-bőrüket rétegekben

lenyögve magukról véres májusi éjszakákon, s válluk mészpikkely-inge,

arcuk mész-kéreg álarca ott törik szét a dagadó új fűben, mint

a felugró halak üveg-fejétől a tóban a csillag, hisz fejüket néha

kidugják a kiváncsi halottak, az Újak, a Most-temetettek,

és kibújnak, mint a kalászok, a mellkasvázak, karcsontok, koponyák,

veled nem száll, mint arany-Griffmadár, halottak napján a temető,

nem száll a dübörgő űrben boldogan keringve, gyertyalángokból-

tollazott hatalmas madár, a Halál Terűljasztalkámja,

csillagokból-épített boldog ravatal, lánglevelű illatos Babérfa,

mely az űrt benövi és csillog és ragyog, mint a Biblia üvegtava,

és ragyog és lángol, mint a Szeráfok karának kürtjei és lángol

és ragyog, mint János Jelenésének Fogsora,

Mert te itt fekszel az út másik felén, mert neked ez se jutott,

legalább ennyi otthon, legalább ennyi haza, legalább ennyi föld,

te a Világot-közvetlenűl-kimondó, aki a Mindenség-ország vidám

fiának születtél, s lettél Magányosság-ország őgyelgő, tűnődő fia,

Bánat-erdők nyugtalanja, válladon érc-nehéz eperlevelekkel,

Gyermek-ország sóvárgója, legalább csontokat kaptál volna, fekete csontokat,

szívre-fektethető lábszárcsontokat, láncba-fűzhető csigolyákat, legalább

csontokat kaptál volna, jáspis-szemű csont-rokonokat, csont-öcséket

és csont-bátyákat, csont-nagyanyákat, csont-dédapákat és csont-ükanyákat,

neked nem jutott Emlék-fa az ökörnyál gyémánt-szemfedője alatti

szerelmes pici temetőkben, fordított-Emlékfa, amely a bolygó-belső

izzó vaskocsonya-szíve felé nőve lesz egyre lombosabb és fényesebb,

lesz vérből aranyba átnövő, s lesz aranyból tűzbe átnövő, s kristálybajszú,

rubint-szakállú, smaragd-hajú pucér gyümölcsei az édes öcsék, kishugok,

unokák, nővérek, bátyák, nagyszülők, ősök, madarak, halak és férgek;

ott ülnek a Halál-fa kőzet-kérgű hatalmas ágain a földben,

aranyból-sarjadó mérhetetlen korona-bozontjában, mint paradicsomi

madarak, halál-hímzésű fekete tollruhában, fehér csipke-fátyol-

gombolyagban, a halál menyasszonyai, mint a dér virágzó csipkekesztyűi,

csizmásan, ezüst bajusszal, mint a fényképen a fiatal Arany János,

málnaszínű gyöngyházgombos pruszlikban, mint harmincéves nagyanyám,

ott ülnek a Halál-fa ágain, élőkkel-pelyhezett fészkeikben és

búgnak, beszélnek, énekelnek, csacsognak, csivitelnek, gagyognak,

nagy szines, ferde-orrlikú csőrüket nyitogatják és csipegetik csőr-

fogsorukkal a Halál-fa menta-ízű leveleit, és izzó

csont-medencéjük mese-tojásokat nyög ki és a fekete-szeplős

halál-tojásokat karcsú, üveg tengeri-csikó-fejükkel kocogva feltörik tavasszal

az ondós-szárnyú ragacsos táltos-csikók, csecsemőköröm-puha pikkelyű

hétfejű sárkánycsibék, gyémántkoronás kígyókirályfiak, kisbaba-kezű

boldogtalan Békakirályok, emberevő tündérkirálykisasszonyok,

akiknek szájából úgy áll ki az embercomb, emberláb, nagyhajú koponya,

mint a nyelvig-telezabált tyúkok csőréből a kukac, hernyó tűzpettyes, kék szőr-

rózsája, kőrisbogarak páncélos-szárnyú zöld szeder-potroha, szitakötők

merev gyémánt-csillár-feje, lepkék miseruha-szárnya, gyászpontos sáskák

piros-ércszövésű hártyaszárnya,

Mert neked ez se jutott, legalább boldog halál és

boldog szerelem, csak ez a föld-doboz itt, és négymilliárd

ember-szívben egy-egy sírhely Szívem, és véres és rángó sírhely minden

létező szívében Szívem: a férgekben, a bogarakban, a lárvákban,

a madarakban, a halakban, az emlősökben, a pikkelyesekben,

a tollasokban, a páncélosokban, a selyem-bőrűekben,

a külső-csontvázúakban, s a csontváztalanokban, a pók-testűekben,

s a gyűrűs-alkatúakban, s a hólyaglebegőkben, a viziemlősökben,

s a nagy-macskákban, a kétéltűekben, s az öves-állatokban,

a csilló-szőrkoronásokban, s a hidra-fejűekben, s a fákban,

füvekben, moszatokban, mohákban, virágokban és kőzetekben,

a vízben és a lángban, csillag-gázban és a teremtés-szívében,

Mert neked más se jutott, te Egyetlenegyszer Egyetlenegy,

mint négymilliárd sírgödör, mint milliárdszor milliárd vonagló sírhely

minden létező szívében, sírodúl csak a Világegyetem, a billiárdszor

billiárd-gyökerű Lét foszló és merev, mozgó és puha, kocsonyás

és ásványi, növényi és állati szerelem-tej-gyökere gyökeredzik szívedben,

te Senki Proletár, a Mindenség nőtt ki szívedből, az Élet és Halál,

te Freud szívében gyökerező üszkös Rózsaszál, te legbátrabb

Bátor, te Gyáva, aki megadtad magad, mert nem tudtad összefogni

a szilánkos hasábokra húllt virág-kristályt és rádzuhantak

a világ-kristályhasábok s ott fekszel alattuk, mint ősjégben

a mammut, léted nem-rothadó bozontjával, szíved ametiszt agyarával,

mert eladtad magad a halálnak, feloldódtál mint kristálygömb

az életfolyadékban, s fölszálltak sóhajod buborék-lombú ágai véresen,

és mindenütt vagy és nem vagy sehol,

Mert hol keresselek, mert szomjazom nagyon, mert magam vagyok

és nincs italom, most kellenél, mint testvérnek a testvér,

mert kellene, hogy bántsál és szeressél, te több, mint ezer-milliárd

sejtből fölépűlt Szorongás, a Boldogság Húsvéti Sejttemploma,

te tízezer quadrillió atomból megépűlt Mohó Magány, Boldogtalanság-Hit,

mert kellene, hogy megüsselek, s nem-hervadó sebet üss utód-szívemen,

hogy ordíts velem, mint apjával a gyermek, mert az apák nem

futnak el a fiak elől és gyűlölöm azokat, akik elmenekűlnek,

hogy rádkiáltsak és üvöltve szídjalak, mint rossz apját a gyermek,

a Megfutót, az Elszaladót, a Ködbe-mállót, a Csillagtérbe-foszlót, Űrbe-olvadtat,

és hol keresselek, mert szomjazom nagyon, és úgy eltikkadtam

a szomjúságtól, hogy már csak szőr vagyok, belűl is csupa szőr és csont

és szemgolyó, ülök az Ének kopár szigetén, az idő-tenger dörgő csipkés

hab-hengerei rágják nagy-erű fagyökér-lábaimat,

és szörcsög, sipog, bugyborékzik, sistereg, örvénylik, fortyog, nyerít

a sós tajték-koronás végtelen redő-állat, átlátszó bőre alatt

a bélfodrok milliárdja rebeg és izzanak a belek érrel-befont tekervényei,

s prüszkölve, fújtatva fölbuknak a vízből az Igéző-szeműek,

a Kocsonya-nyihogók, a Zománckürt-torkúak, a Pettyes Vizikentaúr-Homéroszok,

libegve, mint gyöngykoszorús szőke parókák a húscsipke-óriások,

gyöngyből-fűzött állat-koszorúk, szálka-fátylas-szájú zsír-tehenek,

a milliárd csöcsű tenger-asszony emlői keményen kihegyesednek, mint

fémkúpok sivatagja, vérbuborék-emlők hemzsegése körülöttem a vízi

pusztaság és néznek piros cincér-bajszú, ezer-lábú, páncélos

olló-csikorgású Rák-fejedelmek néznek és és szuszognak és

vicsorognak és lomhán mozgatják szemhéjukat és pislognak, kék zománcrojt-

végtagjaik gyűrűznek és hívnak és buborék-csóvákkal

lemerűlnek, s én itt ülök magamba-zártan, mint egy

őrjöngő láng-virágban, tűz-dália emésztő szirmai között,

csontig-hólyagosodott bőrrel és nincs zöld pikkely-szoknyájú

kicsiny fa, legalább szememnek árnyat adó zöld levél-harang

és nincs meztelen-csontú, szamárfülhöz hasonló nagy-szőrű zöld töklevél,

tarkómra-kúszó zöld lepény, meztelen növény-csiga, hűs növényi állat,

csak a láng dühöngő szirmai, s hörgő, víjjogó madarak,

s az űrben-támolygó boldogtalan madarak csonttá-száradt, virágzó

trágyája szikrázik körülöttem nagy kupacokban, mint a csontok,

mint őskori csaták után az állatoktól, madaraktól, emberevő ősöktől, legyektől,

hangyáktól, bogaraktól elhagyott kréta-pórusú, szálka-szivacsú,

fonálféreg-járatú csontok, mint csigolyák virág-csillaga, fűrész-

gallérú koponya-részek, köröttem trágya, fölöttem madarak rikácsoló

billió-szemű tornya, így ülök itt, az Ének kopár szigetén, s várlak, mint

hajótöröttek a nagy halat, akik léket vágnak a nagy halak testébe,

s nézik amíg megtelik lassan a seb-gödör mirigyváladékkal,

s szájuk bozontját a hal testébe mártva kiszürcsölik

a mirigynedveket, s nyelik porcelános gégével a hal levét,

hát hol vagy te Hal, te Megváltás Hala, hogy szívedbe késemmel léket

vágjak s kihörböljem szíved olajos, büdös levét, hogy

elmúljon tőlem megpróbáltatásom szörnnyel-hemzsegő éjszakája,

Mert nem vagy sehol és itt fekszel az út másik felén,

pici proletár-sírban, e gazdag, úri, tobzódó, cicomás, fene-

gyalázatos, ittmaradottnak-szánt, márvány, érc, gránit, bronz-

hányadék közepén, e Bűnök Kertjében, Hazugság-országban,

és neked nem jutott balzsam, se arany test-hüvely, zománc báb-ruha,

se gránit-koporsó, földalatti halál-várkastély, se isten-halottsiratók,

mint Egyiptomban a királyoknak, krokodílusoknak, madár-isteneknek,

se arany-korona mindenséget-beburkoló gyönyörű koponyádra,

a homlokpánton arany-babérlevélkoszorúval, s a hártya-arany lombokon,

az arany-babérleveleken állatok, virágok, madarak, üstökösök rajza:

narvál-hím, elefánt, zsiráf, orrszarvú, szarvas, oroszlán, kecske,

teve és kenguru, zebra, viziló, gazella, okapi, tapír,

az aranylevelekre karcolt paradicsommadár, pizángevő-madár, gém, tukán,

strucc és keselyű, bagoly és galamb, hoatzin, küzdő harcosok,

lepke és páfrány-koponyalevelű éjjeli lepke, százlábú és skarabeusz,

az arany-lepkeszárnyakon, arany-bogárpáncélszárnyakon, amelyek

végtelen homlokodra és beroskadt mellkasodra tapadnak, őszi avarként

betakarni foszforos csontjaidat és gyökér-szakállt eresztett szívedet,

neked nem jutott virág és rája, krokodil, szárnyas-hal, pók

és skorpió-homorítású arany-levelek babérkoronája fejedre, se szatírokkal,

se Orfeusszal, hárfázó gyermekekkel, galambot tartó asszonyokkal, kentaurokkal,

hermafroditákkal telerajzolt aranylevelek szikrázó babérkoszorúja,

se párduc, tintahal, polip, páva-domborítású aranylevelek koszorúja

király-fejedre s arcodra sáskabőr-puha aranyhártya-álarc,

amely megőrzi a bőr kráter-életét, s átveszi az arc sejthálórendszerét,

s a kirohadt szemre boruló szemhéj szempillaszőrét

is megőrzi, mint aranyszőr-csipkegallért, s megőrzi

a gyilkosság pillanatát, a megsemmisülés póruspontháló mosolyát,

a szőr-bokrok Puszta-országát, mint Agamemnon-királynak;

neked nem jutott se balzsam, se arany, se isten-halottsirató,

te öreg fához hasonló kikopott-rostú, fényes gyökér-szövésű Kölcsön-ruhás,

te Leszakított-ingvállú, Vonatkerék-rozsdával-megjelölt-homlokú,

ide kerűltél te Drága, a mindenség Arany-ága, Világ-paradicsommadár,

te Arany-kaloda, Gyémánt-börtön, Arany-bilincs a költők csuklóján,

a húst csontig-sorvasztó világ-nehéz arany-bilincs, ide kerűltél,

te Arany-álarc a költők fején, arany-buborék szemgolyód mögött

csak föld van és penész, komor arany-hártya mosolyod csak

elmállt koponyát, habzó földet, gyökér-agyvelőt, odvas fogakat takar,

te Gyöngék gyönyörű koporsója, Csillagokkal kivert űr magánya,

te Arany-írásos szarkofág, Isten szavaival teleírt mindenség-koporsó,

a Megváltást-elrejtő mohos sziklasír, te Fölszálló, Sárból-fölsugárzó,

leszálltál, mint a csillag a homályba, te Tengermélyi gyöngyház-csigahéj,

akibe a költők belebújnak, a piros-bajszú, nyélen-ülő-szemű remeterákok,

te Gyémánt-ing, Gyémánt-páncélruha a kis-ajkú költők szívén,

amely a vízmélybe húzza a halkan-éneklő fiút, mint láncáról

leszakadt búvárharang, s belefúródik vele a vízalji mocsárba,

mint az őskagyló, lüktető óriás gyöngyház-gyümölcs a tengeralji sárba,

ide kerűltél, te Ősangyalok szárnya, Próféták istent-betakaró árnya,

te Nehéz színarany-kesztyű a költők kezén, hónaljig-érő vastag

színarany-kesztyű, azték arany isten-kesztyű, amely keresztben

a szívre-fektetve ragyog, mint isten szájában az égitestek,

amely lehúzza, mint óriás-gyomorkövű krokodílus a gyermeket

a víz alá, hogy megroppantsa csontjait és húsából lassan egyen,

te madarakkal és halakkal, virágokkal és csillagokkal-teleírt

színarany-kesztyű, aki belegyökereztél a földbe, mint a földmély

arany-erei, kristály-fái, mint az arany halál-venyigék,

te arany-ragadozó, te óriás merev színarany-kesztyű, arany-kesztyűujjas

aranykürt, arany-korallfa, amelynek csöveiben költők ülnek,

mint a csőlakó polipok, ott virágzanak tebenned, arany-érfalaid

mögé húzódva, kidugják néha mohó csápfejüket a hömpölygő időbe,

de nem érzik a bőrpuha, idegpuha, halálpuha világot;

s itt fekszel e pici proletár-sírban, te Megemészthetetlen,

mert nem tud megemészteni mégsem a föld, a csőr-pofájú cápa,

a csillag-horogra-kerűlt pettyes kék ragadozó, s fölboncolt gyomrában

kardhal-fejek, tüskekarperec-tengeri-uborka, félig leszopott

gyermekcsontváz, tengeri-csillag csonttövis-koronája a gyomor levében:

e sír gyomrában, mint tengeri-csillag kristálytüske-rózsája fekszik

meg-nem-emészthető csontvázad te Szilárd, és szívemben

feküsznek fölemészthetetlen tengeri-csillagkorona-verseid

és lenyúlok érted, mert van hozzá hatalmam, a rögök, barna

gyökér-halászhálók göngyölegéből kiemellek és ölbeveszlek,

mint férfi-Szűzanya és kemény hajammal letörlöm Jézus-csontjaidat,

és könnyeimmel megmosom penészes csontjaidat és ringatom

véremmel-mosott, izmoktól-nem-pántolt mindenség-koponyádat

és sírok és sírok és sírok és sírok és csókolgatom

megemészthetetlen csontjaidat.

Karácsonyi ének József Attila sírjánál

Cseppkőbarlang a téli éj.

Lihegő és hatalmas

cseppkő-fogsorú szájüreg.

Szikrázó kristály-farkas.

Milliárd cseppkő-tű-foga

villog és sziporkázik.

Kálcit-virágok árnyéka

között a jég csírázik.

A dér szorongva visszanéz

a hegyes csillagokra,

kinő az éj barlangfalán

sok alabástrom-csokra.

Nyafog a denevér-sötét

nagyfülű bársony-fürtje.

Kristály-farkasfej vicsorog

az emberfaj-ezüstre.

Majd lágy részeket is kitép

a zöld állkapocs-tüske,

lágyékot és gégét kimar,

szőrt és tollat kiköpve.

Kiszakítja a mindenség

hónalját is morogva,

s elömlik füstölve a vér,

az űrben szétzuhogva.

A dolgok üveg-élete

ropog a farkas-szájban.

A tyúkganéj, a lóganéj

virít fehér ruhában.

A zöld, krokodil-bőrű sár

kék csonttá zsugorodva

salétrom-taréjjal sziszeg,

nem vár a szánalomra.

A kék holtak sisteregnek

a föld nyirok-levében,

csont-népek buborékzanak

a bolygó fém-tüzében.

Az élő mind zugot keres:

csikó, tehén, szelíd vad.

Kukac, bogár, béka, madár

a gyémánt-kürtre hallgat.

A férfi lámpát gyújt, a nő

égitest-almot terít,

s várják a zordon angyalok

csikorgó fagy-lépteit.

Kalácsot rágcsál a világ,

iszik, kinek van bora,

áttetszik csontoddal a sír,

mint röntgen-kép-koponya.

Én könnyeidre gondolok

és szeretnék zokogni.

A próféta-emberiség

már nem tud, csak makogni?

Mint páncél-vértet fölveszem

elszakadt halott-inged.

Halál ellen haláloddal

védem meg a hitünket.

Állok a tél üveg-vértű

lovai közt keményen,

jég-lándzsák, kristály-lovasok

oltanák ki vad fényem.

És mint jégtövis-koronát,

izzó arany-abroncsom:

a fejemre-font éjszakát,

a csillagos űrt hordom.

A halottak faggatása

Harminchét éves vagyok. Még nem elég öreg ahhoz, hogy bölcs legyek és pontos, mint a növények, az állatok, és az égitestek, s már nem elég fiatal, hogy ne jusson eszembe szüntelenül a halál. Pedig a halállal éltem mindíg. Ott ült csont-szárnyaiba burkolózva, mint óriás-denevér csontváz, mint az idő kristálytornyain fönnakadt őshajó gigászi váza, gyermekkorom virágmintás viaszosvászon asztalánál és nagypórusú csontjainak árnyéka berácsozta házunkat, lárvapuha szívünket. S én néztem világbuborék-koponyáján a laza varratok barna csipkézetét és lengő mellkosarában a csillagos űrt. Vagy ott ült gyökér-ingben moha-szemekkel, penész-parókával kamaszkorom vérkiütéses őszi szikláin, s cseppkőbarlang-szájából bombázó-repülőgépek olaj-büdös roncsai lógtak ki, fém-eres hártyaszárnyak, óriás csiszolt rovarszemek, rádióalkatrészek és gépágyúcsövek, s meredten nézte a ködben-tántorgó napraforgók aranypillás isten-szemét. És ott feküdt, anyám méhéből nőtt viaszrózsa, kis kék koporsóban, fagyott könnycsepp a csipke alatt. Sosem-hervadó jégvirág eszmélkedésem téli ablakán. És ott fekszik besározott csontjaival, gyökérrel-lekötött kezeivel, rög-lombú, sose-száradó tüdejével, varangyosbékát fészkeltető állakapcsaival, porcelán-csillag-csigolyával, elnyúlva harminchét évemen, földagadt kopár csontjaival visszanőve az idő kezdetéig és soha-el-nem-pattantható szappanbuborékként átdagadva koponyájával a jövő csoda-rétegeibe, mindenséghordozó végtelen zuhatagába. Egy Budapest melletti faluban születtem, Bián, s ott éltem húsz éves koromig. Édes szüleim örömére, vagy bánatára? – nem is tudom. Apámat már nem kérdezhetem. Túl korán ment a földbe, túl korán emésztette föl romlandó húsát a csillag-gyomor. Még el sem jött a kérdezés ideje, s még messze volt a felelet kora, amikor vadmadárcsontjaival alászállt az erjesztő földbe, fehér harisnyában, rózsafűzérrel átkötött kezekkel, tenyerében harmatos rozmaring-ággal. Félig-lecsukott szemhéja eres porcelán-kérge alól könnytelen szemembe lőtte arany-kérdéseit, aztán magára húzta az ős-anyagot, elfordította tajtékot-virágzó fejét. Hallgatott. Kimehetnék a faluvégi téli temetőbe: ponty-pikkely-kérgű téli bodzafák, rothadt és fagyott krizantém-fejek, nyálkás és pernyés őszirózsa-csomók, rozsda-márvány bürökcsipkék, behavazott növényi vas-koronák közé, elhullott kakastollak, földből-kimászott embercsontok, koporsó-rothadékok, koszorú-foszlányok, mocskos szemfedőrongyok Krisztus-árnyéka alá, és lekiabálhatnék a fagyott földbe. Vagy lemerűlhetnék a hideg anyagba, mint a varázslók. De nem háborgatom a halottat. Holtakkal csak holtak beszélhetnek. Én hiszek a halálban és nem hiszek a megsemmisülésben. Majd ha én is lefekszem a nyálkás és korhadásos, foszladékos agyaggödörbe, mert évmilliárdok halottaival van tele a föld, akkor majd megfogom áldott csont-kezét és beszélgetünk. Majd megkérdezem az én apámat: sírt-e miattam? Mert én sírtam miatta sokat. Tudom: a holtak egymással beszélnek. Tele van csonthanggal a föld, zengésekkel és énekekkel. Nem néma a lenti világ! Beszélek én ott vele és mindenkivel. Üzenek át a kocsonya-tűzön a holtakkal-nyüzsgő bolygókéreg másik felére. Csont-ujjam intésére szétnyílik a vörös tűzpolipgomolygás, mint a tenger, s a forró, lüktető, tűzhasadékon átkiáltok és visszaintenek a csont-kezek. Évmilliárdokig beszélek majd apámmal, s az életről mindenkit kifaggatok. A költőket és katonákat, a parasztokat és kőműveseket, az asszonyokat és királyokat. Az aranyba-öntötteket, és földbe-gyömöszölteket, a sárba-gyúrtakat és márványba-száradtakat. Mert az életről csak a holtak tudnak igazán beszélni. S a halálról csak az elevenek. Az én titokzatos és magányos anyámat nem kérdezhetem. Ha rejtett-izzású és csillag-árnyékú szemébe nézek: elhallgatok. Most kérdezzem tőle: mire szült engem? Miért szoptatott? Miért mosott rám? Most bántsam őt, a bánkódni tudót? A fiúk ne faggassák az anyákat. Ne kényszerítsék őket a feleletre. Az anyák könnye is ritka, mint a boldog álom. Az anyák jóságból hazudnak. Sose mondják el, ami fáj és elnémítja őket a szeretet. Tudta-e, hogy méhében csillagot hordoz, és piciny emlőit sárkánycsecsemőszájba gyömködi? Tudta-e, hogy kiválaszttatott? Hogy boldog áldást és erjedést befogadó teste fölött vérszínű angyal lebegett az űrben, izzó óriás-lábai a moha-csipás, kígyókérgű csontcsipke-koszorúkkal kivirágzott fekete nádtetőt pörzsölték, s lángszárnyai a mindenséget fénypólyába tekerték? Hogy rokona lesz a csillagoknak, a világ-szülő ősanyáknak és a madaraknak? Konok és makacs kölyök voltam, szorongásos és tervező, szomorú és világmegváltásra-készülő. Gátlásos és vad, álmodozó és mindíg-szerelmes. Mindíg-mást-akaró. Mindíg-halálra-készülő. Mi nagyon szegények voltunk és boldogtalanok. Anyám már Budapestre költözött öcsémhez. A házat, az édes gyermekkori házat eladta, mert akkor is nagyon szegények voltunk. Mostanában mindíg otthon járok álmaimban. Látom a holdfényes téli udvart és a holdfényes nyári kertet. És gondolatban is otthon járok mindíg, szeretnék a szederfa alatt lefeküdni és beleolvadni a földbe, földnek. Átitatódni gyökerekkel, fű-polip-rojtokkal. Ott zizegni a szederfa leveleiben, ott mohosodni a szilvafák kérgén. Derengeni a kapor, a mák, a fátyolvirág között, én is kapor, mák és fátyolvirág. És lila csillagrakétakürtök fürt-tömegével együtt-dagadozni a zöld páncélosvitéz-kőrisbogaraktól zabált orgonafákon. Gyökérbajsza lenni az otthoni arcoknak, fátyolhal-fark-uszonyú, s meduza-szakáll szemöldöke lenni és rézdrót-szempillája az otthoni fejeknek. És száradt mosolya lenni az augusztusi szélnek, kuvik-hang, bagoly-átok a halottas-házak kéményein. S a szagos ravatalok fölött lenni gyík-arcú mécsláng, a virrasztók arcán fénykankalin. Lenni a csorda-pásztorok rongyos királya szalmavirág-koszorúval zsíros koponyámon. Pedig hogy gyűlöltem azt a házat, azt a tóparti utcát, azt a falut és mindent, mindenkit aki otthoni! Gyűlöltem? Szerettem? Volt loboncos nagy hajam, mint a vadlovaknak, vállig érő, s voltam évekig kopasz, mint a rabok. Hemperegtem a koranyári vad mezők buja asszonyszőrzetében, a kutyatejtől ragacsos, mázas, gumit nyáladzó, bürkös, csalános, ecetbokros, rozsdás fazekakkal, cseréptár-nyémaradékokkal, letört lábos-fülekkel, megrepedt-pocakú lámpaüvegekkel, rézbordás lámpacilinderekkel, drótokkal erjedő domboldalon, foszladozó, rothadó, fölpuffadt, óriás drótpamacs-bajszú dög-macskák, zöld, ragyás, penészes, szakadt kesztyűhöz hasonló eltaposott varangyok, döglött, meztelen-mellű tyúkok, eldobott koszorúdrótok, arany-írásos megátkozott koszorúszalagok, tyúkcsontok, csibekoponyák, bíbor-bélésű gyantakagyló-disznókörmök, penészes disznószőr, száraz, cseppkő-szálkaküllős csontok és rég-kiszopott velőscsontok, lepattogott-zománcú, csontszivacs-belsejű tehéntérd-forgók, aranypikkelygatyás, ókori gyertyatartókhoz hasonló, dagadt, hervadóbőr-talpú, húsgomba-párnás, halott-körmű tyúklábak, gyűrt aranylegyező-libalábak, szétpukkadt-szemű, kabátgomblik-orrlikú véres csibefejek, aranyhártyával-bevont fűrészperemcsőrű kacsafejek között a virágzó rothadásban, a szemétből-kivirágzó növényi lét boldog-büdös, méh és darázsdöngéses, lepke-omlásos, szitakötő-dühöngéses mámor-áramlásaiban; a madárkiáltozásos, kutyaugatásos, libagágogásos, tyúkkotyogásos, kakaskukorékolásos faluszélen; ültem merengve a zöld-pattanásos, penész-rücskös uborkához, óriás babhüvelyhez hasonlító kecskebékákkal, fehér nyál-uszonyú, kocsonya-kordbársony csigabigákkal, szűzlányszájú piócákkal, iszony-tekintetű csíborokkal, nagy rothadék-bundájú, fémcső-gyűrűzésfarkú pockokkal, szénből-hasított fedőpáncélú, szénből-csiszolt-szemű csíkokkal, lángszeplős, üvegkesztyűs-kezű tarajosgőtékkel, űrállomásszerű vízipókokkal, bársonypáncélos lótetűkkel, gyászlepkékkel és özvegyruhás szitakötőkkel, kisfiúkukac-szitakötőlárvákkal, medúzafürt vizisiklókkal nyüzsgő, mindenféle csúszó, mászó, vonagló, röpködő, ugráló, úszó, sziszegő lénnyel hemzsegő patak partján; a sásban, a nádasban, a kákics gumikoszorúiban; hevertem a vad nyári boldog morajlásban, növényi és állati sziszegésben, zengésben, zörgésben, zakatolásban és zizegésben, tücskök, sáskák, szöcskék milliárd-végzetében; pipacs, búzavirág, mácsonya, kalász szerelem-örvényében, a föld áldott tollai között, a kéreg lüktető, fényben-háborgó sziporkaszárnyai alatt, aranybolyhú, hárfa-hangú, zöld-szagú tollazatában; ültem a frissen-kiásott sírgödrök barna gyökér-bőrrel, koporsófoszlányokkal, korhadt és avas ruhacafatokkal, gyöngyházgombokkal, kiszáradt tökhéjat utánzó koponya-hólyagdarabokkal, ásóval félbevágott véres varangyokkal és fehér rovar-penész-habbal kevert izzó, babérlevél, menta, tömjén, mustármag, törökszegfű, gyömbér, szerecsendiószagú földkupacon; a meszelt-arcú, báb-arcú, frissen-festett-sebű, vért-öklendő-szívű, aranyozott kő-szögű Jézus bodzaillatú árnyékában, bodzafák bársonybűzében, s a világegyetem örvénylett fénypettyek csomósodásával, tűzgyűrűivel, izzó köd-gömbjeivel, tűz-gombolyagjaival, vér-gomolyagával, arany-suhogásával zavaros és szerelmes szívemben. Én mindent szerettem. Minden állati és növényi létezőt, a láthatatlant, s a láthatót: a bolyhos, páncélos, lélekzőnyílásokkal lüktető, májjal-rendelkező, soklábú, sokszárnyú, sokszemű állat-apróságokat, a kukacokat, az egész testén-bajusz hernyókat, a férgeket, gilisztákat, pókokat, a pókhálót, a cserebogár fémlemez-babérfa csápjait, az éjjelilepke óriás pamut-páfrány fülét, a madarakat és a gyökereket, a fémeket, kristályokat, sókat, köveket, a mohát és a kék-darazsak mohatestét, a halottak kristály-sün állát, a jégbefagyott harcsa jégbuborék-lihegését és sárga óriás takony-bajszát, a harkálykopácsolást és a levelibékák nedves pelenkagumi-ágyéklüktetését, a fakéreg illatos őskagyló-darabjait, a vízmosásokat és fűszálakat, a fák zöld tüdejét, napba-merengő szárnyait, rostjait, rügyeit, leveleit; a vizet, az esőhólyagokkal-lúdbörzőt, a tajtékzót, a fénygyökerűt, a zöld izomfonadékosat, az önmagát-nemzőt, szörnyek és ősök méhburkát; az üres hártyakardtok kígyóbőrt és a hüllő-gubanc szőlőgyökeret, a rozsdát, és a havat, az esőt, a ködöt, a sejt-állatkákat és a titokzatos csodálatos vért, a háziállatokat és az erdei vadakat, a rothadást, az erjedést, a bomlást, a püffedést, a boldog nyiroknedveket és a tehenek fehér-mohás, rózsagyökér-tőgyét, a virágok arany-makkú szerelemszerveit, arany-klitoriszát, kövér növénybőr-belsejű, duzzadt, növényi-véraláfutásos, kék-ernyő-belsejű méhét, aranyporos szerelem-ormányait, a méhek combalatti aranykannáit, virágporos szőrkancsóit az üveggyökér-izmú combokon, a szarvasok lila vizeletnyomát a hóban és a kisnyulak rózsaszín teve-orrlikát; a varangyokat, amelyek mint mohával, láppal, hínárral benőtt zöld-penészes, lábról-lerohadt katonabakancsok; a meteorhullást és a földet, ezt a megmondhatatlan-szagú, föld-szagú földet, ezt a zsírosat, szárazat, agyagosat, szíkeset, meszeset, ezt a forrót és jegeset, átázottat és nyári-szárazat, amibe arccal bele kell fúródni, amit testemre szórni, szívemre kaparni, enni kell, harapni, rágni, mélyen belehelni, szívni, csókolni, szagolni, habzsolni, ölelni, ezt a földet: lényeink tűzmedencéjű, óriásnőstény-emlőjű, égitestekre-fröccsenő-tejű, barlang-tüdőhólyagos, kiapadhatatlan-ágyékú anyját, teremtményeink mindíg-újra-születő, ősátok-mohóságú temetőjét, a földet, a földet, a földet, amibe egyszer én is el fogok keveredni. Csak azt nem szerettem, ha apám részeg. Pedig sokszor volt részeg az apám. Jó, kedves részeg volt az én apám. Sose történt meg, amitől mindíg féltem. Nem kötekedett, nem verekedett, nem ordított, nem futkosott konyhakéssel, vagy baltával a hámlóbőrű, nagyszőrű törpe házban, vagy a zöldbundájú holdas udvaron. Nem zavart ki minket a konyhából az angyalcsorda-birkózásos hóviharba, vagy a zöld nyálkát okádó novemberi ég alá, hogy sírva nézzük fehér hányadék-buborékait: az őszi esőt véres dália-cafrangokkal, ázott tyúkokkal, megőszűlt-szőrű kutyával borostyán-kockába foglaló petróleumlámpa-fényben. Csak állt boldogan vigyorogva, gipszálarc-vigyorgással, görög tragédiaálarc-vigyorral, hogy azt hittem, egyszercsak leveszi fejéről a festett papírmasé-vigyorgást, s rámnevet fiatalon, csak állt vigyorogva, sárosan, arca, füle, orrlika, keze csupa sár volt, véres őszi ragacs. Állt, fölemelve virágzó szőr-páfrány szemöldökét, mint rézből-horgolt pávafarkot, csak állt sárszagúan, esőszagúan, dohányszagúan, fröccs-szagúan, város-szagúan, verejték-szagúan és összesározott öreg aktatáskájából vette ki a városból-hozott süteményeket, amelyek, mint az elmázolt rovarok: zöld vérüket csurgatva vonaglottak sáros tenyerében, az összefolyt-színű, egymásba-ragadt, nyálzó ikracsomóhoz hasonló cukorkát, a kristály-pörsenéses, becsokoládézott kiflit és adta düledezve éstántorgva. Csak egyszer borította föl a konyhaasztalt, hogy kicsúszott porcelán-hagyma-húzókájú fiókja, s szétszóródtak a kopott, májfoltos főzőkanalak, a lerágott alumíniumkanalak, villák és virágmintás-nyelű vaskések, s vágta kiszámított-gyönyörűséggel a földhöz csillagmázas, fehér porcelán-agarat, amit jutalmúl kaptam a biai dalárda vezetőségétől, mert szerepeltem a Sárgapitykés közlegényben. Vacogtam. Ágyába bújni nagyon szerettem. Ha engedte. Akkor is csak háttal hátnak, vagy arccal hátának fordúlva feküdhettem a verejtékes nagy dunyha alatt. De jó volt átizzadt inge apa-illatát mélyen beszívni, háta hatalmas horpadásába bújni kopasz gyerek-fejemmel, az öreg ing meglágyúlt rostjait verdesni szempilláimmal, s hallgatózni boldogan, ziháló, zörgő fél-tüdeje alatt, amely úgy beszélt nekem, mint egy száradó, öreg erdő. Várni a hajnal első kukorékolását, nézni, ahogy a csillagsugár arany-lilioma lassan lesorvad a hímzett Szűzmária-arcon, ahogy bedugja óriás bőrkoronás, alvadtvér-zacskó szakállú, gyanta-gályaorrú kakasfejét a hajnal, nézni a téli köd galaxis-gomolygását a szobában, mert nyitott ablaknál aludtunk mindíg. Nagytermetű ember volt apám. Háta jobb oldala hatalmas csonttalan húsgödör, óriás lila sebhely-hímzésekkel, amelynek vastag forradás-dudorai nagy virág-mintákkal borították a bordátlan, lángos-szerűen lapos, összelappadt léggömbhöz hasonlító, tüdejétől megszabadúlt testrészt, mint a hajdani huszármentéket az aranykacskaringó-zsinórozás. Gyermekkorom eleven sírgödre volt az a kékenbehímzett teknő. Néma, mozgástalan, nem-földagadozó, nem-hullámzó. Béna és hangtalan, fél-halál, fél-temető. Mégis, fülemmel e nyirkos, csonttalan, kék gyökerekkel benőtt üregre tapadva de boldogan hallgattam boldogtalan testének szikár zörejeit, morgásait, zubogásait, a súlyos-ütemű szívverést, a nehézkes és szortyogó levegő-áramlást a foszladozó-buboréklombú féltüdőben, a vér súgását, sustorgását, zuhanását és lüktetését, a túlsó borda-mozgás ősteknőc-lassúságát, a húsba-kötött csont-tollak szárny-nyikorgását. A testet, amely nehezen élt, mint az óceán. Mint gyűrt, kagyló és csigapikkelyes földréteggel takart barlang-rendszerek fölé, hajoltam titkos testére, ahol gázok bomlanak, jeges vízesés-szakállak tekerednek és zubognak, fröcskölve, dörögve ismeretlen sötét üregek, cseppkő-virágerdők, sír-moha denevértanyák, lenti óceánok felé, ahol testükbe-visszanőtt-szemű, szemgolyójuktól megfosztott fehér lényecskék élnek a sötét, jeges ragyogásban. Apám mindíg köhögött, köpködött, verejtékezett, krákogott, fuldoklott. Nagy, áttetsző póklábszerű nikotinos ujjai úgy mozogtak ilyenkor a levegőben, mint papírlapon a kaszáspók, vagy a lószúnyog combtőből-kitépett, rémülettől-elhullott, kataplexisben-elejtett gyöngy-gyökér óriás-lábai. Aztán rágyújtott és megivott egy bögre bort. Kőműves volt, s lett altiszt, irodaszolga, ha szebben mondom: irattáros. A háború után újra kőműves, gyárimunkás, Február haldoklója, dacos fiatal óriás-halott, márvány-éposz a ravatalon, földbemerűlt viasz-tábla, elásott, csontból-kötött könyv, teleírva szomorúsággal, mindenség-titokkal, penésszel, rothadással. Mit akart tőlem? Hitt-e bennem? Félt-e tőlem? Gondolt-e a megváltásra, amikor engem nemzeni készűlt? Tudta-e, hogy Küldetést-adó, hogy a Kiváltás hírnöke ő? Hogy a szerelem arany-ölelésű titán-angyala? Hogy földrengés-mámora, emberteremtő gyönyöre tűzzel ír jövőt a boldogságra-kész testbe? Hogy létének kialakuló, viruló, festőpaletta-színű, tomboló tűz-özönében, robbanás-fényködeiben, világtűzzel-gomolygó tejútrendszer-alakulásában a lágy, vérző, forró-szervezetű űrben összecsomósodik, s milliárd szervezett sejtté bomolva földagad a beszélő láng, az époszteremtő víz, az éneklő anyag? Majd megkérdezem őt, s akkor felelni fog. Apró-növésű, sovány fiú voltam. Ideges, buja-képzeletű, nagy-szívdobogású gyerek. Napszámba jártam, már kiskölyök-koromban: a vasútra, az uradalomba. Úgy göngyölgettem tántorgó álmos társaimmal, magam is ásítozva és fulladozva a zöld-csontvázú, száradó-eres, sárga-golyóstáskás borsót a befejezetlen-hullámzású, istenvérrel telefröcskölt hajnali földeken, mint a harmatos szögesdrótot, óriás tekercsekben, ágyékig-lucskosan a nagy bimbójú harmattól, verejtékes arcomra tapadt por-álarcban, s a nagy ezüst-terebély tüskefák csípkedték, szúrták, rágták húsomat, mint a haldokló katonákét a közönyös, mohó madarak. Véres, sáros, verejtékes voltam mindíg. És vártam a hosszú-szakállú megváltó-esőt, a hirtelen ropogva-lezúdulót, a tűz-fogsorút, amikor tüdőig-ázottan és boldogan ülhettem a kő-kérgű bodzabokrok alatt, s nézhettem a csigabigáktekergő, hermafrodita-vad, egész-testükben-csók nászát, a vízcsöppek fehér kukac-nyüzsgését a porban, az eső-buborék-békák hemzsegését, a gyanakvó-pislogású varangy bőrpenész-szemhéjának lassú mozgását, az összetapadt temetőbogarak fekete-halálfejes hátát, narancspiros pórusos bőrpáncél-fedőszárnyait, a vékony narancshéj-bőrű koponyára nőtt állatüveg szemgolyókat. Jártam kapálni, szőlőt nyitni, takarni, markot szedni, csépelni, kévét adogatni, kazlat rakni, polyvát hordani, zsákolni, kukoricát törni, krumplit szedni. Jártam fatelepre deszkát rakodni, gépfűrésszel deszkát hasogatni, erdőre fát dönteni, kerítést csinálni a fiatal földbirtokos dióskertje köré, holtakat kiásni. És jártam a kőművesekhez. A legjobban ezt szerettem! Lebontani az öreg vályog-házakat, dobálni föl a pallóra a téglát, amitől piros hártyává kopott az ujjbögyek bőre, s mint a kő rostjai, elkoptak a bőr recéi, s látni lehetett a vér lüktetését az ujjhegyeken, mint a kotlós alól kivett, gyertyával átvilágított tojásban a csibe-embriók szívét; alumínium-simára faragni a laza-csont, szivacs-testű követ, csorbátlan-élüre faragni a kőkockákat, a vastag ács-ceruza vaskos grafitnyomát pontosan félbe-vágva; habosra, könnyűre, zsírosra, pontosra, melegre kavarni a habarcsot, tudni mennyi víz, mész, homok, néha cement kell a jó malterhoz, az igazihoz, a csont-kötőhöz, fölújítani a madár-tobzódásos hajnalban a malteros-láda mélyén megdermedt, zsírhártyás, kopasztott-tyúk-bőrű maltert, hogy lágy és okos legyen, mint a sárga tajték és hasznos, mint a jóság; lazára, habosra habarni a sarat, nézni fekete-bőrű óriás-buborékait, amelyek fölmerülnek a sár mélyéből, mint az óceán csoda-lényei, beszívni a munka sár-illatát, kő-illatát, mész-illatát, tégla-illatát, cement-illatát, deszka-illatát, kőműveskalapács-illatát, kátránypapír-illatát. Az elemi iskola után szüleim polgári iskolába irattak. A polgári iskola Bicskén volt, húsz kilométerre szülőfalumtól. Vonattal jártam Bicskére, apám meg Budapestre. Ó, jégropogásos, fehérhártyás téli hajnalok, a hold sárga kőzet-gumója a fémpántokkal átkötözött űrben. Ballagtunk deres arccal, jég-bojtos orrlikakkal, jégraffiás-szemöldökkel, fehér gőzoszlopokat fújva, mint az elátkozottak. Fölöttünk a fölboncolt űr áttetsző hullája hevert elnyúlva világ-szigettől más anyag-szigetekig: kiboncolt forgók, csontbütykök, fény-izomkötegek, ernyedt izomszalagok, bordák, gőzölgő belső-részek, kékre-hervadt szívbillentyű-kagylók, s a lefűrészelt koponyatető mellett a vérperemű koponyaüregben a sárga-hártyás óriás-agy: foszforeszkáló tekervényeivel a hold. De miért vádoltak engem a lopással, mikor eltűnt az osztályban egy erszény, húsz pengővel? Mert én voltam tán a legszegényebb? Mert megaláztak és megszégyenítettek, megfélemlítettek és megfenyegettek, zokogásra-kényszerítettek és nem kértek soha bocsánatot. És miért kellett nekünk megfizetni a negyven pengőt, mikor egy vonattal-bejáró társam elrepesztette a vonatablakot? Mert kicsi voltam és védekezni-nem-tudó? Szegény és rettegő? Miért kell minden bűnt megfizettetni a szegényekkel? Sose felejtem a szemfödő-bőrű, selyemhernyóbáb-arcú, patakukac-nyakú gőgös, kékegyenruhás állomásfőnököt, az igazoltatás szégyenét, a lassan-gördülő vonatkerekeket, mert közéjük-ugrani szerettem volna, hogy mindennek vége legyen! És mennyi szégyen és mennyi megaláztatás! A napszámban, a kőműveseknél, az iskolában, a nagyobb-fiúk közt, a faluban. Bolondnak néztek, vagy szörnyetegnek? Mit-akar-ez-a-prolinak, vadcsődör-hajú eszelősnek? Elűzhetőnek, megszégyeníthetőnek, kiátkozandónak, megfeszítendőnek? Csak nőtt gyűlöletem és undorom, mint a háború alatt mellkasomban a víz, fuldoklásig nőtt, haldoklásig nőtt, s már állították borostyánkoponyává érett fejem mellé a haldoklók gyertyáját, s a pap készült az utolsó kenetre. S jött is már a havas falu-űrön át csöngettyűzve és hallgatagon. Ó apám, anyám, mit szenvedtetek ti miattam? Csak el, el, el innen: a gyűlölet földjéről, az elátkozottság földjéről, a gyökerek országából, a véres tyúkfejek, csontot-virágzó, mályvát és liliomot virágzó trágyadombok birodalmából, kivedleni, mint a szitakötő gyémánt-koponyájú hódítóvá, levonaglani az átkos lárva-lét belső-zsírbundájú hártya-öltönyét, kibújni irtóztató szenvedéssel a kopoltyúrés-sorozatos bőrpáncél-vértezetből, s lenni diadalmas-tüdejű röpködő, levegőben-rángó, ragyogva-cikkanó, s nem is nézni többet a múlt partján heverő tegnapi-lét zsíros, véres foszladékait, erezett celofán-cafatjait, fehér-pórusos lárvabőr-foszlányait, a gyermekkor lehámlott életrongyait. Lenni csillag az önmagába-fúlt, szőrös láppal benőtt, csontokkal-kirakott, szenvedés-tollú, átokba-dermedt, hal és béka-szájakkal hold-likacsos, fénytelen világ fölött. Világító és megváltást hirdető. Most hazamegyek szülőfalumba és kifutok a hó-foszlányos, jegeseső-kocsonyás, őszivirág-halott temetőbe, ahol a kék-gombás márványsír-köveken lassan-csordogáló, fekete-likacsú hószeletek ülnek, mint átázott kenyérdarabok, s a fakeresztek arany-írásait, ezüst-évszámait megolvasztja az eső, a hó, a hólé, leszívja a falun-hömpölygő hatalmas köd-polip, ahol a rózsaszín, világoskék porcelánkeretbe szorított, üveg alá feszített fényképek arcát, göndör haját, bajuszát, kezeit, nyakkendőjét, máslijait, nyakgyöngyeit lassan elmállasztja, üveghez-tapasztja, fölkunkorítja, felpörgeti, elvigyorítja, megráncosítja, vízgyökerekkel átszövi, cserepekre-bontja a télvégi olvadás és az eső. Kimegyek a rothadt koszorúk, fehér krepp-papír-pólya-foszlányos koszorúdrótok, elfagyott-üstökű virágok, üszkös-sárban-heverő csontok, kopasz, szélsuhogásos jegenyék, akácok, ecetfák, bodzafák, orgonafák, friss-meszelésre-váró durván-faragott Jézusok, vastag-hullafoltos bánatos Szűzmária-fejek, márvány-töviskoszorúk, rozsdás konzervdoboz-gyertyatartók, lucskos gyertyacsonkok néma földjére, az otthoni temetőbe és dörömbölök apám sírján. Lekiabálok az átázott föld alá apámnak, a nedves-csontúnak, a gyökér-ismerőnek, az ifjú-csont-öregnek, dörömbölök a roppant gyökér-föld-ajtón és megkérdezem: tudott-e kínjaimról? Sorsomról tud-e és énekemről? Föld-penész szemgolyóival átlát-e a tizenöt föld-éven és látja-e gyötrött kérdező arcomat? Tudom, hogy nem felelhet, mert a föld és gyökér törvénye bepólyázta száját, nyelve föld, agya föld, tüdeje föld, ágyéka föld, hangja föld, gondolata föld. És elmegyek minden sírhoz: a fű-teknőjűekhez, a gazba-horpadtakhoz, a kaviccsal-kirakottakhoz, a márvány-büszkékhez, az ecetbokrosokhoz, a rozmaring-tüdejűekhez, a májszínű, gombás gótírásos márvány-kereszteket-elnyelőkhöz, amelyek kiállnak a jégpikkelymintás-sírokból, mint a sikló szétgyűrt bőrbarlang-szájából a békák pettyes-hártyaujjközű lába; az új-koszorú-borulatúakhoz, a gazzal-kiszakállasodottakhoz, a növény-csontvázas ismeretlenekhez, elmegyek minden sírhoz és köszönök a halottaknak. Köszönök a halottaknak, mert köszönni kell a halottainknak. És megkérdezem öregapámat: benőtte-e már bajsza a kéreg-alatti földet, mint az elmúlás gyökérzete, átúszva földrészeken, tengerek alatt, foszforeszkáló végtelen üstökös-moszat; és megkérdezem a lányokat: emlékeznek-e még az orgonabokrok-alatti pici csókokra, a pirulásokra és dadogásra, a lucskosra-izzadt rózsamintás kis tenyerekre, amelyek vonaglottak, kúsztak, finom-recés szarvacskáikat nyújtogatva egymáson, egymás körűl, mint a szerelmes csigabigák; megkérdezem a fiúkat: emlékeznek-e még a téli erdő szarvasaira, amelyek lassan vonúltak a délutáni hó és köd szemfedő-függönye mögött, a túlsó hegyoldal-erdőn, megálltak, mentek, megálltak, néha a hópehely-űrbe szagoltak, kifújtak gőz-agancsokat, vonúltak behavazott gyermekkorunkon, szerelmes csillagállat-öleléses gyermekkorunkon, mint tanítványaival Jézus a látomás hegyére, a küldetés hegyére, mint kísérőivel Jézus a megfeszítés hegyére. Megkérdezem az asszonyokat, akik szerettek: emlékeznek-e még a széna illatára, a Kálvária árnyék-haldoklóira és árnyék-keresztjeire az óriás-csecsű-hold nyáréjszakán? Kopogtatok minden síron és dörömbölök és dörömbölnék e föld minden szegény-sírján, e zöld-szakállú kékbőrű bolygó minden-szegény sírján, elődeimén és őseimén, rokonaimén és testvéreimén, de nem tudom hol repedeztek szét csontgyökér-belsejű, szivacsállat-testű, szálka-szakállas cserepekké ősi csontjaik, lábszáruk, koponyájuk, csigolyájuk, nem tudom, lukas fogukat hol tömte be a föld és szívük hol oszlott el a lenti világegyetemben? Nem ismerem sírjaikat, mert a szegények sírjait nem őrzi meg az idő, az emlékezet, az írás. Ott bomlottak el ők az erdőkben, földeken, csatamezőkön, ott penészednek várfalakba építve, poros árkokban, kerék-zörgéses országutak alatt, fölitatódtak a madárgyomrokban, állatgyomrokban, rovargyomrokban, halgyomrokban, féreg-gyomrokban, sáska-gyomrokban, botsáska-belekben, denevér-gyomrokban, vadméh-gyomrokban, ott száradnak templomok habarcsában, fölszívódtak a gyökérvég-agyú fák gyökér-szájában, piócák, békák, csigabigák szájában és a föld zsíros sejtjeiben, kígyók gyomrában és barlangok nyálkás-cseppkőfogsorú gyomorüregében. De hol találom már a rovar-ősöket, hal-ősöket, ősemlős-ősöket, madár-ősöket, hüllő-ősöket, csiga-ősöket, moszat-ősöket és növény-ősöket? Hol találom őseim őseit, az eredet-ősöket, a csatamezőket, hajdani emberevőket, a kőműveseket, pásztorokat, favágókat, napszámosokat, jobbágyokat, halászokat és közkatonákat? Hol találom meg a gyökérgumóvá aszott ősanyákat, a manó-szakállas ősanyákat, s a többieket mind, a világteremtő-méhű, vulkán-medencéjű, vérzőágyékú asszonyokat? Megkérdezném őket: mit tudnak a jövőről? Gondoltak-e rám a megalázottak és szomorúak, a meghalni-kényszerítettek és elevenen-elrohadtak? De nem kérdezhetek meg minden bogarat, madarat, hiúzt és fát, nem kérdezhetek meg minden gyökeret, követ, kagylót, rögöt. Nem kérdezhetem meg a földet, hangom átjárja tán e tojás-alakú csillag-unoka minden porcikáját, de az arany-életszerv körűl gyűrűző töppedt, örökre-virágzó-méhű ősanya nem adna feleletet. A föld nem felelhet. Mégis: kifaggatom az otthoni temetőt, az engem-is-várót. Aztán elmegyek minden házba, megállok a küszöbön, bekopogok. Benyitok, s megkérdezem: ismertek-e még? Megjöttem. Hadd üljek asztalotokhoz.

Tűzliliom az éjszakában

Emlékezés egy vérző-arcú képre

Mednyánszky László: sebesült

Sárga, sárga, sárga, sárga, sárga:

tiszta és szennyezett, rothadó és nyüszítő, halált-lehelő és sült-tök

húsaként erjedő, papagáj fejéhez hasonló, a fagyott emberi zsírt utánzó,

kökörcsin bőréből lopott, idegen-sárga, mint aranyfogak csillagra-nyílt

mosónő-szájban, mint gépfegyver-sorozattal felgombozott-mellű katonák

szemfehérje, sárga, mint a főtt liba-talp, mint kútba-átkozott békák hasa-bőre,

mint az elkent agyag, mint egy meghasadt pillanat, sárga, mint a robbanás-

szín, mint a kikerics torka, és sárga, sárga, sárga, olajos, ragyogó,

mély és a mélynek belseje, mert a sárga mögött újabb sárga buzog föl és

olajlik el a felületen és annyi sárga egymáson rétegekben, festék-avar,

hogy ez a sárga már mint a vér: és ebben a sárga vér-kocsonyában egy

katona ül, egyik karját kicsit fölemelve, karja véres pólyába tekerve,

mint télen a rózsafák, Ady Endre zokogása ül itt, a Vén fiú, de itt nem

zúg, zuhog, árad már a nóta, itt csak vér van, sárga elhagyatottság,

megalázottság, magány, nyomor, irtóztató, kibírhatatlan csönd, nincs dal

és nincs jajgatás se, csak vád van. Vád. Nagyapám vádol; fején a gombos,

virágos katonacsákó. Kukoricacső-pirosra fakúlt bajusz-csorgásán a

lehelet deres cafatja. (Üstökös szállt oda pihenni!) Kint a meg-nem-váltott,

szívében a megváltott emberiség.

Elkésett üzenet

Újra-olvastam verseid, barátom,

egy-egy sor fölött hosszan elmerengve,

virrasztva lapoztam könyveid, barátom.

És mit tagadjam? Könny is hullt nevedre.

Már nem válogattam: az erős, ez gyönge,

mint az újoncokat őszi sorozáson,

csak sóhajtva néztem a konok seregre,

az eszméletedre, drága barátom.

A fanyar értelem nyit itt őslény-bányát,

s a csupa-kétkedés flórája virít,

a lágy-részt-Föltépő zörgeti dög-szárnyát,

hogy lássa ember-szívünk titkait!

Mint Rembrandt képén a boncoltat az orvos

mutatod nekünk a kibontott világot,

s ki tudja hány nap, hány tikkadt, szorgos

éj adta tudnod, hogy most magyarázod?

A szivárvány-belsejű testre hajolva,

büdös mécs mellett, pincében, titokban

kutattad lázzal, sápadtan borongva:

mi rejtőzik az elnémúlt agyagban?

Hát itt van, látjuk, mert te így akartad,

de hozzásegít-e ez a gyógyuláshoz?

Vétkeinket te sohasem takartad,

de van-e szavad, amely újulást hoz?

Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat

és hazát teremt, vagy világot átkoz?

Tűzliliom az éjszakában

Tűzliliom az éjszakában,

én nem hiszek a csalogány szavában,

és nem hiszek a bölcs emberi rosszban,

én nem hiszek az emberi gonoszban,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

tűzliliom az éjszakában,

én nem hiszek a csalogány szavában,

ősz lepke gördül villany-árvaságban,

mint ősz csillag az isten mosolyában,

tűzliliom az éjszakában,

zöld bénaság és növény-fekete,

növény-állatok zöld lehelete,

egymásból-kicsüngő hüllő-bánatok,

csönd-rostok, óriás sziromcafatok,

zöld szorongás fölött kanca-tüzesség,

vér-lebenyek, boldog hevesség,

láng-cimpák, buja, vad csalogányok,

tűzliliom, mondd meg a magányod,

tűzliliom az éjszakában,

én úgy hiszek az emberi csodában,

valami jóban, valami szépben,

valami emberi elrendeltetésben,

tűzliliom az éjszakában,

hold a diófa zöld zűrzavarában,

hold a diófa zöld rendszerében,

tűzliliom villanyfény-szegélyen,

tűzliliom a földcsillag rimája,

zöld tüskés velő-nyél kitüremlett szája,

árnyék-űrből felszökő könyörgés,

véres érccel bélelt tigrishörgés,

zöld tenyéren tűz-nemiség, gyíkhónalj-sárga

üstököscsóva ver tűzkoponyádra,

a mindenséget vérzi be nagy bárdja,

a pokolig hasít suhintása,

tűzliliom az éjszakában,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

üstökös-uszály hömpölyög nehéz szívemre,

mint medúzára döglött bálna nyelve,

mint óriáspolip köteg ernyedt csápja

omlik fejemre csipke-gomolygása,

valami vad angyal sír az éjszakában,

szárnyát zuhogtatja egy másik világban,

valami vak ördög dobog a vak űrben,

kürtök és cimbalmok hamvadnak a bűnben,

világ-nemző csődör nyerít, hívja párját,

isten kék szeméhez rúgdossa patáját,

isten kék szeméből dől a láng verése,

megfullaszt az égbolt szikra-üvöltése,

felbömböl az égen Gilgames bikája,

nincs akire rontson, nincs aki levágja,

szivárványtűz-zsákja a hold dagadt gombja,

rengeteg tűzlucskát az űrbe kiontja,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

tűzliliom az éjszakában,

reng a föld, a tenger fölmászik a holdra:

fortyogó nyáltömeg, szörnyeteg-amőba,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

tűzliliom az éjszakában,

görcs-diófa kő-gubanca alatt

liliomtűz az éjbe kihasad,

fölötte az álmot kőkorszakba fonja

a vén diófa cement Laokoon-csoportja,

kőkígyó-örvénye, kő-izomszövevénye

hajol rád liliom vérmárvány-fekélye,

több-agyarú hal-kürt, bitang bíbor-hidra,

párducpettyes nyershús nősténycsillag-szomja;

gyökér-szövetségek, növény-mellkasok

zöld küllői fölött a vér zokog:

tűzliliom az éjszakában,

én nem hiszek a csalogány szavában,

zord kezünkre hulló levelek árnya

nagy, mint a sárkány szempillája,

én nem hiszek a csalogány szavában,

tűzliliom az éjszakában,

mint ravatalgyertya éber csönddel tüntet,

bevilágítja virrasztó szívünket.

Az emberiség nem éghet magában,

mint tűzliliom az éjszakában.

Tetszhalott éveim margójára

A múlt-idő arany-ága

Arany-vonóját csönd-húrokra helyezte

a barna némaság, s huzigálni kezdte.

A gyásztücsök-testű rágörnyedt a csöndre,

piros-tenyerű kék kezét fölemelve,

s fölébredt a sok hang a nagy arany-ólban,

s fölzendült a lila mélyhegedű-szólam:

hártyás topogással, csőrös csacsogással,

véres borzongással, nyirkos suhogással.

Nyálazik a hajnal pirosan felbőgve,

harmatot csöpögtet elburjánzott tőgye,

a gyönge csöcsöket fejik növény-ujjak,

kürt-szemű virágok is inni tódulnak,

harmat-tejtől fénylik eres szirom-bögre,

inni jön az őslét vak kocsonya-ökre,

Szűzmária-szemű lepke-harang mellett

barna borongású tigris lefetyelget.

Mocorog a kis tó, ébred a halacska,

bőrrel bevont kagyló-pofáját mozgatja,

nyílnak-becsukódnak kopoltyú-érmecskék,

benne virágoznak rubint-legyezőcskék:

a kopoltyú-szárnyak piros-tollú csokra

élni liheg lágyan, legyezget kígyózva.

Sikló redőzik el, sziszegve szerényen,

s rebbennek vértövű uszonyok serényen.

Fordúlt egyet a föld, s szétzihálva szárnyát

kezdte a némaság bíbor muzsikáját,

s hömpölyögtek lila mélyhegedű-hangok,

moccantak a barnát ásító barlangok.

Piros ujjacskái a vonót riszálva

fölcsalták a párát a virág agyára:

játszott a fekete angyal vonójával,

s bekente a rétet édes boci-nyállal.

Ez volt a gyerekkor? Annak csak egy ága,

a kín-gubanc-fának arany-ágacskája.

Mert az iszony-fa volt, bánat-fa, sírás-fa,

Rémület-országban sarjadt jajgatás-fa.

Vérző lombjait a könnyes kőhöz verve

nyögött, gomolygott míg aranyát letörte,

ág-Hamupepejkét nem tűrte a gyász-fa,

s lehullt a füstölgő, emberevő lápba.

Úgy heversz ágacskám, őz-korom kis tornya,

mint Madár-királynő elhullatott tolla,

mint dzsungelben Buddha-szobor arany-térde,

rothadó orrszarvú koponya-tüskéje,

mint király-kard népet-elnyelő mocsárban,

mint gyűrűs lábszárcsont földbe-sűllyedt várban,

mint nem-oszló holttest sóvirág-oltáron,

mint isten hajszála a hulló világon.

Levedlett koporsóm, gyermek-szívem bőre,

gyíkbőr-ürességed néz a múlt-időre:

a pikkely-koponya torkig-tátott szájjal,

a test farkig fújva üres csillogással,

a hártya-arc szaru-buborék szemekkel,

a négy szaru-kesztyű a köröm-helyekkel.

Mint celofán-ruha a múlt hártya-zsákja,

látszik sejt-virága, pórusa és ránca.

Ott zörög zord éjem szikláin lebegve,

talán az a tejút, az isten fény-inge.

A gyűlölet és szerelem koronája

I

Ó, hogy gyűlöltem én ezt a falut, félénk kis gyerekszívem töviskoronáját, amely minden lüktetésre, az égitestek madár-hívására visszanyögdécselő szavára beleharapott gubancos-fonadékú kör-szájával, kegyetlen körfogsorával, hogy belűlről vérzett át lárva-gyönge húsom, kifelé, a csillagok felé, s csillagokra-áhító húsomon virágos lett a bőr, mint halottak napján gyertyalánggal a kék temető, hogy úgy éreztem átvérzik tagjaimon szívem, mint Gulyás Pál tántorgó, óriás-fejű, szúnyoglárvaszerűen áttetsző Krisztusi testén, akiről talán a legfontosabb sort akartam írni egyik époszomban.

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, amely körémfonódott, mint egy tengeri páncéloskérgű tövisállat, minden tövisvégen tapadós pióca-szájgyomorral a szürke páncélkéreg alatt, amely úgy védi ezt a gyötrő-rondaságot, mint középkori harci-lovak fejét a vas-fejtokok, cifrára-kalapált arc-vasak, amely alól csak az orr és ajakcimpák szőrös virágai türemlenek elő a nagybolyhú szájszirmok puha, kefés hernyóteste mögött az élesre reszelt fogakkal, hogy belémfúrja magát, s meleg szerveimet rágja ki, szopja be, szürcsölje magába: ez az ezer páncélos lófejből font tüske-szájkoszorú! Ez a kő-csövekbe menekűlt eleven csillagkorona, amelynek csak a váza átharaphatatlan, de belűl csupa málló puhaság, olvadékony éhség-virágzás!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, áhitatos, nagy, bolond, okos, csillogó csikó-szemem fekete szem-ernyőjét, amit halántékomra kötöttek, hogy ne lássak el a Szíriuszig, hogy csodálkozó szemeim ne érinthessék ragyogásukkal fényévek zajló jégtábláin túl más világok tavasz-illatú fény-földjeit!

Ó, hogy gyűlöltem ezeket a fekete szem-ernyőket, látásom istállóit, amelyek a csontig forrtak fejemen, s amelyeket csak a messzi csillag-sziklákhoz vadúl dörzsölve tudtam lehántani magamról, sikoltva az ércek borzalmas csókjaitól!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, az irgalmatlan ollót, amely nyikorogva szétnyitotta rozsdás szárnyait, hogy lenyisszantsa kizsendülő szárnytollaimat, amelyek lucskosak és enyvesek voltak még, mint a tojásból kibújt csibe, ragacsosak, mint a temetődombon a sárga kutyatej. Gyűlöltem ezt a kőtojást, amelynek alig tudtam feltörni konok burkát, amelynek belsejében, mint a Mindenségben együtt-élt a Sötétség és a Fény, s én ott forogtam derengőembrió-levében leragadt hínáros szempillákkal, véres nyákkal betömött orrlikakkal, torkomba-gyömöszölt nyelvvel, levegőtől nem pezsdített tüdővel, mint celofánzsákba burkolt hólyag-rózsabokor, már egészen a tojásba dagadva és rebegve, mint a haldokló szív, fulladt szorításban, mert beleduzzadtam a tojásba és már testembe-zsugorított, önmagamba-préselt a síkos, homorú magány.

Ó, Falum, te, a korhadék őszi titán-koponyájára tapadt Zsákállat a mindenség áttetsző mélyeiben, te hallgatag üveg-torok, lágyan imbolygó sejtkosár, eleven-éhes pókhálókürt, lüktető kitátott-szájú állatcsipkezsák, te fehér tengermélyi tündérgyomor, szörnyeteg-szelídség a hold márvány-harangszavában, aki átszűröd magadon a világegyetem zord lángjait, a tollas-forgójú lét-tömegeket, sunyi kis rák-könnycseppeket, vérállatkristályokat!

Ó, Falum, te a világködök rubinthálóba font tőgyét szopni vágyó piros, nyálas, virágillatú Borjúszáj, miért gyűlöltelek, Reggelem aranykerítésű virágoskertje, miért rettegtelek, miért nem siratlak gyermekkorom?

2

Deres rózsafák közt sovány ludak állnak,

földig csurgatva az ólomcsipke-szárnyat,

növény-polipkarok fonnak be varangyot,

száradó medúzák a zuzmarás rongyok,

a kertben a krumpli szára fonnyadt, barna,

mint kidobott tyúkbél, hártyásra aszalva,

csak a petrezselyem zöldje áll derengve,

fagytól cseréptollú csönddé merevedve.

A dudva, a kóró, a tüskegaz tornya,

mintha egy kiégett templom gyásza volna:

virág-rovarszemek és kupola-sejtek,

mint a darázsfészek, amit kifüstöltek,

bógáncsot, ecetfát vérzik a vedlett fal,

s áll csigolyás-csápú mohos fémsisakkal

hártya-inges csontváz, üres-bőrű sáska,

gyöngyház-öltönye, mint lovag-páncél mása.

A villámcsődörtől megtépett fa lomhán

álmodozik, varjú köhög üveg-ormán,

rozsdás koszorúdrót lóg a kerítésen,

lukas vödör mereng mellette a lécen,

más-csillagú lények az orgonabokrok,

topognak a meszelt, odvas-fogú aklok,

egyetlen tyúk ődöng, kapargat kék trágyát,

hamut, csipegeti volt kakasa csontját.

Gőgös valék, konok, ostoba a jóra,

nem hallgattam soha az apai szóra,

elhagytam búcsúszó nélkűl ezt a házat,

s lassan hajtott lombot bennem az alázat!

Szívem, a madár-szív-robajjal beoltott,

az elszállni-vágyó, végtelenbe-oldott,

a fészkéhez-hűtlen eltévelygett rútúl,

s most csak könnyezik itt, szótlanúl a bútól.

Hol van, aki most se mondana le rólam?

Erjed penész-bundás forró koporsóban!

Aki tűrné, újbort töltögetve lustán,

hogy gyöngy-kérgű arcát böködje borostám,

s korholna, hogy sírnék, nézve a füst-pálmát,

s akinek idézném Dósa György halálát?

A döglárvás csillag szívta föl, amíg én

ott lovagoltam a hazug isten térdén.

Hol az apa? Hol van? Hol az én gőgöm már?

Én szivárvány lettem, ő meg kukacos sár.

Tetszhalott éveim margójára

Túl sokat beszéltem?

Némaság a sorsom?

Táltos-szívem féltem?

Bedagadt a torkom?

Csontváz-hadsereget

tenyészt csillag-sorsom?

Fölfalták hitemet?

Sírdomb lett az arcom?

Örvénylések Bartók Béla körűl

Magyarország

Egyre többet gondolok Bartók Bélára. Zord, fulladásos reggeleimen, amikor az ébredés utáni félórában szőrös leveleivel, sáskaláb-tüskés indáival, tapadó-száj-korongú kacsaival benő a szorongás, szinte láthatóan nőve körém, mint gyorsított filmen a növények, ahogy kibomlanak és körűlfonják a karót, és lelkem falát repesztve gyökereivel, millió halálos-tüskefogsorú csöndjével, áthatolhatatlan zöld szivacs-szerkezetével, piros-szirom fülkagylóival elborít az elátkozottság csipkerózsa-bozontja: fölidézem zenéjének sugárzó harmóniáit. Zenéjének kristálylapokból és csillagpelyhekből, alvadt-vér-kéregből és rovarszárnyhártya-levelekből épített szárnyai forró suhogásukkal, ideges lüktetésükkel és sötét, vérömlés-szerű zúgásukkal perzselve elhervasztják, celofánpernyévé égetik a fuldoklás falánk zöld bozótját, mint isten gázarany-gömbje a makacs és öntelt Jónás feje fölött a zöld-árnyékú töklevelet, s a hernyószőrű tökindát is, mely lehervad a föld hasáról, akár a csecsemő elkötött köldökzsinórja. Légy önmagad! Ne félj! A halálig ne add föl hited! Az alvilág árnyfényeivel ha tódul is ellened, csak énekelj, ne hagyd, hogy giliszta-tekeredésű növényeivel benőjön a csönd, fojtogassa szíved, befogja szemed és füled, zengő szádra tapassza zöld tenyerét. Bartók Béla zenéje titokzatos és nélkülözhetetlen életnedveket ad, mint a vérátömlesztés. Nézem fényképeit: zárt, fémcsiszolású, rovarpáncél-ragyogású bánat-arcát, amely mint egy háromkaréjú ősrák bordás kőzetpajzsa, időtlen, és emberiség-idejű, szikrafehér, elszáradt hínárral borított csigaház a vízözön-utáni párolgó, sarjadó buja sárban, amelynek zöld nyálkájában óriás-teknőcök, kétlábon-járó sárkánykanok, emberkezű torony-nagy tarajosgőték lábnyomát benövi a boldog penész és beszívárogja az új élettel-nyüzsgő talajvíz. Hínáros, csigaház-fehér arc, összezsugorodott élő arany múmia-koponya, begöngyölve a szenvedés fehér pólyáival, a szikkadt kréta-húson átderengő bánattal, amely áttetszővé teszi apályait, horpadásait és domborulatait, mint a tengeri csiga csont-rózsaszirom falát a nap. A töprengő és konok homlok, a legörbült-szájvonású szemöldök alatt a megmérhetetlen-izzású, végtelen cseppkő-üregű, ásvány-kútgyűrűzésű szemek, ezek a nagy összetorlódott-hasábú kúsza-csipkézetű kristálygöröngyök mindíg más tűzlappal, az egymásbaforrt gerendák, a hasábszögek mélyéből lövellő lánggal, gerinc-szikrázattal, kirobbanó fénypettyel ragyognak és sugározzák be mindenség-nagy, világegyetemmel-terhes magányosságának örökös éjszakáját. Csak József Attila szeme volt ilyen kristály-bánatú, ilyen halál-zimankós. Csak a szétrágott-gégéjű, gyűrt párnákon fekvő Babits Mihály óriás kopasz koponyájában izzottak ilyen kristály-hasítású, bátor, elmondhatatlan-okosságú szemek. Bartók szeme: fémlángokkal és aranygyökerekkel beszőtt, napfoltokkal és tarajló robbanás-csápokkal zizegő, a megaláztatás gyémánt-köszörűjével csiszolt élő szenvedés-kristály. Ki volt ez a tagadó-szemű férfi, ki volt ez az átlátszó és törékeny ember, aki a halott, kiszáradt, áramló nedveit vesztett imádkozó sáska háromszögletű, ragadozó-rágószervű zöldaranycsont-fejének rengeteg-csiszolatú hatalmas smaragdgömb-szeméhez hasonlított és akinek zenéjét úgy átszőtte a szenvedés, mint e ragadozó szárnyait a sárga erek, amelyek dagadtan állnak ki a puha szárny-anyagból, mint öreg lovak comb-belsején a vastag erezet. Belenézek fénykép-szemébe (mert túl későn születtem, hogy az élő szemek zord ragyogása érintse csontjaimat) és elnyugszik bíbor-sörényű háborgásom és szívem árnyékos, nyirkos gödrei betelnek fénnyel. Ki hasonlított még hozzá? Láttam egy francia férfi fényképeit. A férfi magasrangú katonatiszt volt s egyszer, életének talán legbátrabb pillanatában, levetette az egyenruhát: szerzetes-csuhába burkolta testét, s elfutott a sivatagba: töprengeni és vezekelni, gyötrődni és gyógyítani a sivatag szén-arcú szegényeit. Ennek a gyötrődő embernek a szeme ásvány-szigorú volt, gyötrelem-izzású, az anyagon-átható tüzű, aki látta a dolgok belsejét: az élő és élettelen anyag, az egymáshozláncolt anyagrészecskék, a növényi és állati szövetek kúsza-halmozású kristályszerkezetét, s a jövő titkos-írású göngyölegeit, vagy a halál újat-kezdő boldog, fölszabadúlt erjedését is. Szeme: a mese-manóké, a bütyök, gyökér és moha-embereké, tekintetük ásvány-tűi áthatolnak az emberen, mint a rádiumpálcák sugara; szeme a középkori nagy csaták vezéreié, akik nézik a hajnali nap, isten szívének vércsöppje alatt a sárga szakállba-tátott szájú holtak feketedését, a hullaevő madarak ragacsos-csőrű kopogását a harmatos páncélokon, ahogy tépik az eleven-buzgású, vérgyökér-fakadású húst a vas-öltönyök réseiből, a levágott bíbor-pettyezésű testrészeket, amelyek mint a szöcskék levált combjai, alsó lábszárai hevernek a papagáj-csőrű fehér ember-páncélok, kettős rinocérosz-tüske-fejű, vas-álarcú döglovak között, s hallgatják az élők sírását, nyögését és hörgéseit, s a harcosokról és a lovakról leoldott, kupacba-dobált páncélruhák és sisakok, vértek és vérmaszatos sodrony-ingek csörgését; szeme azoké, akik látták a meztelen keresztrefeszítettek lila aszalódását, s látták rothadó lágy részeikben, hónaljuk és nemzőszervük körűl a fölbomló hús fakadását, a férgek büdös nyüzsgését; szeme olyan, mint Bartók Béláé. Ez a bátor és gyötrődő, ásvány-tekintetű remete-ember, aki ott ül a perzselő sivatagi homokban, kemence-izzású kőkunyhója előtt, a nap aranylemezeiből, fénygerendáiból épített gótikus templom forró csöndjében, mégis kevesebbet vállalt Bartók Bélánál. A hallgatást vállalta a kimondás helyett, a hangok helyett a némaságot. Hiú és öntelt volt, mint a Biblia Jónása, aki nem akarta követni isten parancsát és átkozódva és duzzogva ült a nap őrjítő aranypáncél-ruhájában, a morzsalék-só sivatagban, és mulatságos és nevetséges volt, akár Babits Jónása, akit sértett lucskos és nyálas, zsíros és büdös megpróbáltatása és gyáván könyörgött bíbor-éjű, szörcsögő, kopoltyú-szívrángású hal-börtönében. Mert bátorsága és lemondása kevesebb, mint Bartók szorongása, és a középkori kínzóprések, összecsavarható vas-kesztyűk, imádkozó-sáska-karú, vas-tüskés-ölelésű vallató-imádkozó-sáskák, mosolygó vas-Szűzmáriák véres karolásánál, (amelyek fölnyársalnak, mint e tövisfésű-karú állat a csíkos, mohabundás darazsat, hogy a háton döfnek ki a vastűk), a cafattá-zúzások és szétszakítások kínjánál pusztítóbb szorongások próbája, önpusztító magányossága édesebb, mint a megaláztatás izzó Dózsa-ökörszájkosár-koronáinál égetőbb hang-gyűrűk szív és koponya-szorítása, mindennapos, levéshetetlen, lepattinthatatlan viselése és vállalása. Bartók élete: a meg-nem-tagadható küldetés. Bartók műve: egyetlen szabadságharc. Csak a kiátkozva-elégetett Giordano Brunóhoz, az emberiség legnagyobb és legbátrabb szellemeihez hasonlítható életének és jellemének tisztasága és következetessége, kegyetlen, önemésztő szabadságszeretete, (amely úgy ette föl a szabadság tápláléka nélkül önmagát, mint önmagukat a kő egy levegőbuborékába zárt lázas, rab, reménytelen, mámoros szervezetek) és művének múltat-fölperzselő, fölszabadító, az egész létezést újra-szerkesztő, magányos, minden-eddig-voltat újravizsgáló konok bátorsága. Harca nemcsak önmagáért volt, nemcsak bonyolúlt és pontos, kristályszerkezetű és az eleven test vér és nyirok-pályáival átszőtt szervezetű, ősi-harmóniájú és a nép szenvedéseiből és örömeiből fölgomolygó zenéjéért, de Magyarország ellen is volt. Ó, az a Magyarország! Az a penész-ország és hullafolt-ország, az a piperkőc-ország és borosta-ország, az a motyogás-ország és versenylónyerítés-ország, az a dínom-dánom-ország és hintó-ország, az a véraláfutás-ország és vonítás-ország, az a láp-ország varjú-ország, földbe-ásott-zenéjű-ország, amelynek énekét mint tetszhalott lányt elevenen temették a bánat rögei alá, s akinek sírját kövéren benőtte a föld zöld szőrzete, színes növényi tüze. S az élve-eltemetett ének fölött nemcsak az öntudatlan lét rovar, madár és csillagzenéje tombolt, állatüvöltése és az alkonyi szél zihált, a fölágaskodott ősgyík tüdeje, amely átlátszik a pikkelyekkel-borított ég hüllő-mellkasán és eres hólyag-halmazaival a világ fölé dagad, de a vad és hetyke heje-huják láb-dobogása is, nagybőgőhöz csapott veszett koponyák recsegése, a kiloccsant, hajjal és csontszilánkokkal kevert agyvelő rózsaszín nyálazása is, dekadens fejekbe és petyhűdt szívekbe lőtt revolvergolyók véres visszhangja a csontkupolában és a szívizmok roncsolt vonaglása között. Az eleven halál nyihogott, a fehér pántlikákkal befont sörényű fekete ló toporzékolt, röhögött és ficánkolt a tetszhalott ének fölött, szőrére mésszel koponyákat és lábszárcsontok keresztjeit festette Magyarország. Pofájából sistergő tajték csöpögött nagy lepényekként a fűre, s az meghervadt lucskától, vizelete föllobbanó mocsárgáz és a gyökerekig égeti a virágokat, bársony-vödör orrlikai tűztollakkal rezegtek, mint az óriás éjjeli lepke hatalmas csipkecsáptollas moha-koponyája. Gyermekkoromban sokat őgyelegtem a temetőben. Láttam egy ördög-izzású nyárban, amikor kibontották egy tetszhalott lány sírját. A zengő sírt, a sikoltozó földet lihegve dobálták a temető sárga-fejű, gyökér-kezű öregei. De mire föltépték a koporsó födelét, a lány már halott volt. Ott feküdt haja fekete gubancában: kúsza, lila mélytengeri állat, amelynek bíbor szájnyílását körűlnövi a hús-kákicskoszorú és lényét hervadtan beborítja a szájperemből-sarjadt csápok áttetsző koszorú-bozontja. Lúdbőrző emlőgombjai apró, zöldpikkelyű, gyöngy-szemhéjú gyíkfejek. Két kezét szájába gyömöszölte, félig-lerágottan álltak ki földuzzadt szájából, mint mohó tengeri rózsa csápszakállas száj-öbléből a félig-lenyelt halacska piros csontbordás farkával, kék tüske-uszonyával. Önmagát kezdte enni, mert nem hallották meg földmélyből szivárgó sikoltásait. Mégegyszer megszülte a föld, de újszülött-sírását meg is ette a föld. Már önmagában-fúltan hallgatott. Csak a szöcskék zörögtek, ugráló elszáradt kalászok és csettegtek, akár a világító textilművek az éjszakában, és egy pacsirta énekét szívta föl a hőtől bolyhos, itatós-puha ég. A fiatal Bartók Béla ott ült a sárga Magyarország-pusztaságban egy kereszt-nyakig sűllyedt, zöld-szürke foltokkal elgombásodott, pelyhesen beszőrösödött kősírkereszten ésdacosan merengett. Nézte a csontvázakkal-berajzolt, verejtékező, láng-tollat szuszogó halál-ló csődör-táncát, és szorongva hallgatta az átkozott ricsajgást, sasok verekedését a fehér űrben, a szikár pusztai füvekre hulló vércsöppek tompa lottyanását, a kék lukakkal füstölgő hús piros ökrendezését, a zománcedény zúzódásához hasonlító vicsorgásokat. Ült Magyarország bilincseivel a lábán, a szégyen vas-ingében, amelynek kagyló-belseje tüskékkel borított, (mint a kerticsiga nyelve és szája, amelyben tizennégyezer pici fog van,) és amelyet mindig szűkebbre húz a csapok új s új csavarásával az áttetsző-kezű hóhér-idő, hogy az ing, a mindenütt-fogú szájüreg, kifordított gesztenyehéj, mohó és kegyetlen-szorítású tengeri-csillag egyre mélyebben harap a verejtékező törzsbe, hogy zúzódjanak a sejtek, roppanjanak piros sárrá a szövetek, s megkínzatott száján buggyanjon ki a habos vér és a vérző kiáltás. Ült az emberiség szelleme Magyarország-kalodában, a megvádolt, megátkozott, ült a megaláztatás és kinevettetés durva-lécű ketrecében, időnként fémlevél-végű lándzsával, kihegyezett botokkal meg-megböködték tarkóját, rángó oldalát és vacogva hallgatta a körülötte örvénylő gőg, közöny, részegség, emésztés, püffedtség barbár hangjait, a nyerítést és böfögést, a zokogásokat és víjjogásokat, a könnylucsogást és térdnyikorgást, a peremes-orrlikú otromba varjúcsőrök szaru-csattogását, a róka-üvöltést és vaddisznó-röffenést, véres úri agyarak csattanását, vastag tülkök és zöld mohával bevont agancs-koronák halálkopogását, az önteltség Nílusából, szennyes, sárga hömpölygéséből fölhangzó viziló-röfögést, a történelem-alkonyi szélben kövéren zizegő magyar sásból kigörgő krokodilus-hörgést. Ott ült Magyarország-éjszakában, jövőt-szülő szíve, termékenységre-érett feje világított, mint a szentjánosbogár-nőstény bársonyeper potroha és bevilágította maga körűl Magyarország harmatos növény-éjszakáját, és fölsejlettek a zöld-tüzű derengésben körülötte a haláltánc csont-alakjai, csáp, manó, halfark, denevérszárny, mélytengeri hal-gyökérszakállú, nyélen-ülő szemű, kolibritestű, béka-fejű, szőlő-szemfürtű, kakadúcsőrfejű, tüske-farkú, ördögrája, pávatoll-végződésű lényei: a sötétre foszforkrétával rajzolt Hyeronimus Bosch-kép. Eres halánték-horpadásában nagy rózsaszínű verejtékcsepp született és legördűlt vékony arcán. Halántéka szülte az új és új vércsöppeket, a vén kínban-vonagló teknősbéka tojásait. És megrengette az éjszakát a vérszikla-omlás, a piros verejték-dübörgés. Bartók ült szívével-bevilágított hazája Brueghel-éjszakájában és nézte rikácsoló, vonító, nyüszítő, nyöszörgő, cuppogó, nyálzó, brekegő, nyafogó, nyüzsgő ember, hüllő, rovar, madár-keverék-szörnyeit, verejtékezve ült megkísértése éjszakájában és a föld alól szívárgó hangra figyelt. A Megváltó énekelt a föld alatt. Mert a mocsaras és szíkes, zsombékos és sziklás, tövissel, buzogánnyal, bürökkel és görcsfonadékú, durva pontypikkelykérgű törpe bodzafákkal, zöld növényi vízesésekkel: fűzfákkal, százezeréves vizikirályok zöld mohos szakállával: békanyállal, és gólyahírrel, bazalt-szárú és tehén-nyelv-levelű, gyöngyből-fűzött-süvegű virágokkal és növényekkel borított föld alól, a mezei egerekkel, bársony-vak fekete vakondokkal, földikutyákkal, pikkely-tövis-farkú pockokkal, füttyögető ürgékkel és ferenc-józsef-pofaszakállú hörcsögökkel, sündisznókkal, nyestekkel, menyétekkel és görényekkel, kecskebékákkal, tüzeshasú-békákkal, varangyosbékákkal és levelibékákkal, gyíkokkal, kígyókkal, vízisiklókkal és teknősbékákkal, fölfújt gumikesztyű-szemű csigabigákkal, szikár madarakkal és zengő bogarakkal ellepett föld alól csodálatos ének szívárgott a lidérc és sátán-éjszakába. És akkor Bartók Béla fölemelte mutatóujját, s a földre mutatott. És a zöld-fényudvarú éj, a foszforos-csillogású útálatosság-bál, a kocsonya-talpakkal topogó, ujjhártyás-lábakkal totyogó, szitakötő és lepkeszárnyakkal repkedő, asszony-emlőkkel duzzadó madár, hal, rovar és ember-szörnyetegek tánca, násza, bagzása, kacsintása, ürítése és vigyorgása egy pillanat alatt megmerevedett. Jégbefagyott pokol volt körötte a lét, a megdermedt világló szörnyek az éj falán. Fejeivel, húsvirágaival, kacsaival és gyökereivel egy vízcsöpp mikróállat-világa: kovakristály-lényeivel, állatcsillagaival, gömbjeivel, és szőrös szirmaival, kék agyszövet-metszet világító gubancával az elektronmikroszkóp alatt. És lehulltak Bartók Béla bilincsei, szétmállva, zöld porral füstölögve, mint Penész-ország rögei és fái a szerelmét kereső vándor futásától és lihegésétől. Széttörte a gúny nagyszálkás ketrecét, kilépett magánya csipkerózsika-várából és elhervadt körötte a dühös vérrózsabozont, elsorvadt a kín vörös korall-temploma, s a földre borúlt. Csontos ujjaival ásni kezdte a szikkadt, köves, gyökeres, lárvás, gilisztás, fonalférges földet, hogy kiserkedt ujjain a vér, mint a töviskoronával-megkoszorúzott homlokán, és ásott a dermedt éjszakában, míg a forró, sugárzó óriás-testig ért, amelyet beborított a főbuckák, a pusztai medúzák gyökéruszálya, mint a medúzák húsgyöngy-inge, ragadozó hínár-kakasfarka, eleven raffiaszoknyája a dülledtszemű, üvegszivárvány halat. Bartók Béla ámúlva és mosolygva nézte az éneklő földalatti asszonyt: szájából ősi dallam tört elő és fénybozont, élet-tűz a vulkán orrlyukából. Kiemelte a testet a sírból: a tetszhalott népet, az élet sugárzó asszonyát, akinek üres rovarzsákokkal, kiszáradt álca-koponyákkal, elhullt bogár-állkapcsokkal zsúfolt rögöktől fölszabadúlt, zsíros agyagtól, só-száraz homoktól megtisztúlt énekére nemesi pipafüstként elfoszlottak az éjszaka foszforos ködalakjai, bánatos, buja, önmarcangoló, önfertőző, vihogva-bagzó, vinnyogva-üzekvő, pislogó angolna-gyökerű, disznócsöcs-arcú, tüskepajzs-tomporú, tehénhüvely-liliom-szájú, tintahal-fejű, polipkar-orrú, nyolc-dárdájú, deréktól-tintahal, varangyosbéka-emlőjű, vaddisznó-sörényű, tengericsillag-szemű, rák-ember, polip-asszony szörnyetegei. És a pusztaság betelt hűvös tiszta fénnyel. Pedig még nem hajnalodott.

Üzenet a varangy-királynak

Esnek lassan a levelek,

a sűrű árnyék meglazúl,

az erdő-vadak vedlenek,

a nyers-zöld posztó kifakúl.

Bokron a bunda-maradék,

gyom vaskos levele fémlik,

mint foszló nadrágban a térd,

a fák közt tócsa fehérlik.

Rothad a nyári lángolás,

nyugtalanok a madarak.

Tüzet olt lucskos őszi nász:

köd, kaporernyő, vadludak.

Ősz: Pestis-király, Penész-király,

nem adom föl az életem!

Foltos-bőrű Varangy-király,

dárdámat szívedbe verem.

Nyugtalanok a madarak,

fejüket néha fölvetik,

s egyszer a vándor-indulat

kigyújtja jelzőfényeit.

S a madár-nép sírni kezd, pörög

Fény-ország üzenetétől,

a nád csont-kalásza zörög,

ha tajtékuk dél felé tör.

Csőr, szem, szárny, dagadó tojás

gyöngyszőnyegei suhognak.

S lesz madár-hazavonulás!

De éveim elrohadnak?

A tél megverten kérkedik,

páncélos lován elüget,

eldobja gyöngyház-vértjeit,

kardok lepik az új füvet.

Aki arcomat átgyúrod,

nincs ügyetlenebb nálad!

Mi tegnap karvaly-büszke volt,

mint az enyv nyúlik, beszárad?

A fej, mit a borbély szídott,

nyesve zsíros bozontját,

az ujjadtól megritkított

majd villantja tetőcsontját?

Arcomra szemfödél kerűl?

Már hordom ránc-virágait.

Szívembe csipkét köt az űr:

a dér galaxis-kesztyűit.

Fia-hordó Nőstény-király

hátadon borsónyi lukak:

sok ablakodból béka-vár

néznek béka-királyfiak.

Költő-kamrácskák fiait

táplálták vérdús rekeszek,

míg föltépték fedőlapjait

puha kaucsuk-kesztyűs kezek.

S a vérnyálas üregek zöld

szélére kikönyöklenek,

mint vízfejű kék csecsemők,

vén törpék, nyámmogó sereg.

Ülnek hátad gödreiben,

mint hordóban a kisgyerek,

kirügyeznek az eleven

sírból: penész-halálfejek.

Vérpettyes mellkasuk, fejük,

mint gombák nyirkos avaron,

sárga gumikesztyűs kezük

támaszkodik a hátadon.

Bőrüveg-ujjuk, tenyerük

a hát rücskeit fonja át,

tüzel arany-dió szemük,

mint zöld vánkoson koronák.

Halál vagy Béka-óriás,

zöld-tokájú Húsvét-sziget,

testedből kő-arcú hallgatás:

titkok isten-feje mered.

Vén Pipabéka, Halál-fa,

űrbe-növő kocsonya-fa:

gyümölcsöd verdeső toka

és aranyalma-koponya.

Ontod élő halottaid

elevenszülő sírhalom!

Kőbuborék-porontyaid

vartyogják halál-hajnalom.

És aranysarló-pislogás

csábít, mint őscsillag-malom.

Millió Buddha-foganás

lüktet zöld-hártyás talpadon.

Ős-hím, a véres hát-cellákba

ondód hiába csurgatod,

lepheti üveg-kezű láva

kráteres-hátú asszonyod!

Virágozhat új szemgolyó

az erjedő csontköcsögben,

összefont karral az embrió

várhat, hogy megszülessen.

Nyüzsgő asszony-Bábeltorony

gőgömről ostobán itélsz!

Dühöd virággá átkozom

Halál-kan, Pöffeteg-vitéz!

Hívhat a bársony-vartyogás,

száz kivarrt-ajkú herceged!

Az aranybélés-szájú Gyász

nem igázza le hitemet.

Csoda-szavam el nem apad

a mindenség-forró lázban.

A kukacnak csak hús marad

a részeg osztozkodásban.

Levél Rózsavár elhagyott ravatalán

Jaj, mi voltam én nélküled

irgalmatlan lendület?

Verejtékes ing, vihar:

belűl-dúló álmaival,

almacsutkába alvadt gége,

férfi-ágyékú Hófehérke,

Rózsavár tövis-bánata,

zord-férfi-Csipkerózsika,

sír-szagú szakállas harag,

halál-gerincű pillanat,

álomba-hullt hétfejű sárkány,

az űr homlokán halál-szivárvány.

Jaj, mi leszek újra veled

irgalmatlan lendület!

Halál-űző furulya,

isten-árnyékú csoda,

gyémánt-düh, a világ szárnya,

a lét virágzó trombitája,

világ-tojó madár-anya

testből-kibújó tojása,

kard, mely mámorral veri szét

a bánat-seregek hitét,

az öröm tűztorony-virága,

mely életet sújt a halálra!

Történelem

Téli virradat.

Virrasztom magamat.

Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam.

Mert elpusztulok e döbbent hallgatásban.

Mert nem születtem én a némaságra!

Gyapjas csillag ül havas ágra.

Magányom ravatal-gyertyája.

A havon árnyéka: lila trágya.

Ha a hallgatás egy percre is ledönt,

beépít üveg-tégláival a csönd

és úgy bénít meg a csöndbe-merülés,

mint hasadtat az üvegesedés,

kinek arcán, ha köpés habja csattan,

két-árnyékú lelke a dögre vissza-vakkan,

de nem mozdúl, mert ő már üveg-ág,

űrben-derengő üveg-virág,

s üveg-szirmán a tüzes nyál lekúszik,

ahogy a csillag a végtelenbe csúszik,

s látja magát: üveg-szívét, üveg-beleit, üveg-tüdejét,

üveg-húsában virágzó üveg-csontrendszerét,

mint jégbefagyott világot az isten.

És nincs, aki rajta segítsen.

Falum.

Köpés a tó. Zöld-mohás tántorgó nyál.

A beteg múlt váladéka.

Itt-ott egy árva téli nádszál

dörzsöli a deret a csillagokról.

Hideg homlokomra tapad a fehér égitest-por,

a bánat permet-fátyla, a halhatatlan foszfor.

Az éjszaka hosszú, álomtalan.

Vadliba-hangsor, csillag-gágogás.

Virrasztom magam.

Cigaretta-vulkántűz, füstláva-kitörés.

Szívemig ér a mindenség-sejtlüktetés.

Fagyot-virágzó égitestek közt eloszló vonatfütty.

Rókaláb alatt ropogó bronzzá-megérett sás.

Zokogás.

A koponyafedő lüktet,

mint terhes asszony hasa, a deres hold forog,

lüktet, mint az aranyszakállas csibetorok.

Az aranyköd-golyó árnyékot virágzik.

Vigyázza szívünket.

Az orrlikakon a gondolat kimászik.

A gondolat,

mint a köd földagad,

nyomja kifelé a hajszálakat.

Minden hajszál külön fájdalom.

Pedig van elég a zsíros kobakon.

Jobb lesz, ha lefekszem.

A fájdalom mért tömörűlt össze egy égitesten?

Mit akar ez a Dinoszaurusz itten?

Az asztalhoz ül, könyvekben lapoz.

Szaru-forgács körmű gyík-kezével az arcomon motoz,

kő-szempillája árnyékában az emberiség,

a hat angyallal tündöklő éposz-töredék,

kőmirigyernyő-szemhéja föl-le száll,

mint egy kőmadár.

Ezt a mohás kő-mindenséget mit érdekli az Árpád-ház?

A hit, a gyöngeség, a kín, az árulás, a gyűlölet, a láz?

Tarajlik hátán a kő-gyökeres csontlevél.

Borzolja virrasztó életem az ember-előtti, őskori szél.

Csapkod a kőcsipke-zsákba húzott taréjos gyíkfarok.

Reped a világ, a jövő ős-tojáshéja ropog.

A kő-arcú gyík-atya hümmög a Történelemmel a hóna alatt.

És tudja már, hogy döglötten kinyúlik, az ősvilágban elmarad.

Szemgolyó-finom hónalj-bőre

láng-sárga, mint a sátán ülepe.

Rátelepszik tohonyán az időre.

Csillag-csokrokat markol kőpikkely-kesztyű keze.

Csöngetnek. A halál-postás? Táviratot hoz?

Lándzsadöfés. A szíven kék szikra-csokrot ver a lándzsahegy.

A szív keményebb, mint a vas. Fájdalom-abroncs.

Ma már nem egyszeregy az egyszeregy!

A fába-rothadt tenyér a szög körűl sárgán, habosan kimállik.

Vér és genny csurog a gubbasztó asszony fejére.

Véres haja legöngyölög érc-gyapjas meztelen ölére.

A Legörnyedő hártyás csontja püffedt lila vállából kihámlik,

szájából véres nyál folyik, csúszik szakállán, melle-szőrén,

villog az idő a gyilkosok görbe tőrén,

az űr milliárd arany-fogsora

harap lila-csíkos petyhűdt testedbe Csoda,

s az asszony sikoltása a Galaxis-halmazok között elárad,

lebomlott hajában két büdös csontvirág: a lábak,

ragacsos hajában zöldkörmű csontfésűk: a lábak,

s az űr mögött visszhangzik a holtak piros ugatása,

s jövendőt-virágzik a holtak fekete harapása.

A holtak összeharapdálták szívemet,

marcangolták világ-dobbanású szívemet

és fényt lövellnek a húsba-mélyedt fogsor-nyomok,

mint mélytengeri halak testén a virágminta-fénykoszorúpontsorok.

Én a múlt voltam és a jövő vagyok.

Nem bénít meg a félelem,

a bogár-kataplexis, a védelem-dermedés,

villoghat köröttem az űrben a kés,

nem hullatom el lábam, vagy kezem,

mint a bogár, ha dermeszti ijedelem,

s üveg-térdénél lábszára leválik,

az üvegcsont-töviság, s eldobja karjait vállig,

s a tor-páncélban a zöldnyálas húsgödör

ága nélkül hegged, penészedik.

Már a gyász nem gyötör.

Csontvázait szívemből kilőtte.

De mint a tarajosgőte,

kinek, ha kezét levágják,

vagy szemét kioperálják,

azt újranöveszti,

hitét húsüveg-anyaggá erjeszti,

s új kéz, új szemgolyó nő a régi helyén,

gyermek-csuklóján, ember-pislogású fején:

magamat mindíg újranövesztem.

Mert az élettől nem menekszem.

A hajnal átsüti már az árnyat.

Hallod? Trombitálnak a kis katonának.

Rohan, nyakába veszi a lovat.

Újra kell szülni a szavakat,

a csönd-árnyékú szavakat, a halál-árnyékú szavakat,

az emberiség-szavakat, a világ-gyönyör szavakat,

a lehetetlen-szavakat, elmondhatatlan-szavakat,

a mindenség-embrió szavakat, halálvilág-szavakat!

A fegyvereket adjuk el ócskavasnak!

Medve-isten mondj egy jó szót a csuvasnak.

Mit akar itt a múlt?

De mit akar ez a Tyrannoszaurusz itten?

Cigarettára gyújt,

pikkelyes csőr-fejében páros aranykürt-orrlika

gőzölög, a gyökeres csontarany-trombita,

gomolyog elő a múlt,

a tűzeső, a sárkány-madár, az isten,

évmilliárd-gyökérkötegek,

jajgatás-csillagtömegek,

ősféreg-göngyölegek,

rovar-szerelmek,

hússal-virágzó tengerek

tódulnak ki kő-serleg orrlikain,

az idő csatorna-kapuin.

Mért füstöl ez a csoda-hüllő itten?

Tudja talán, hogy szerelmében hittem?

A füst kitántorog arany-kín

orrlikain.

Aztán penész-rücskös kő-fejét égő gyertyával telerakja,

kő-vállára a gyertyák fény-kerítését ragasztja,

s táncol az ügyefogyott,

totyog a gyűrt-kőbe-bújtatott,

bőrgyűrődése súrlódik, nyikorog,

táncol a gyertya-koronás, a fénykoszorú-fejű,

a késpenge-tekintetű.

Mit akar ez a Királygyík-karácsonyfa?

Ez az Óriás Kőfa-ősvilág Lángbabér Csillagisten?

Apám kőműves volt.

Ő volt a hajnal, a nappal, az alkony és az éj.

Mellkasában elrothadt Magyarország.

Bordái közé fehér liliomot

tűzött a kórság.

Hátán a csípőig-fölmetszett hús-karéj

úgy forrt össze, mint hatalmas görbe pirosfogú fésű,

kő-erezésű.

Mint akit csőrfejű óriás-ősgyík harapott át,

kő-kesztyűs kezével összelapítva a könnyű bordát.

Láthattad a kúp-fogsorok benőtt-virágú kék kráter-sorát:

Őshüllő-Magyarország, Tyrannoszaurusz-Magyarország!

Pedig még föl se lázadt.

Nincs más magyarázat.

Átharapta az őshüllő-ország merengő mosolyát.

Ravatal.

Babér-ág.

Február.

Semmi.

Én láttam őt vérhabos fogsorral nevetni.

A szagos gyertya-árnyék, mint fekete béka ugrál az ingen.

Halál-újszülött, ropogó bánat-alom.

Kezek üveg-kúpja, zöld-gombás gyökér-fonadék.

Az áll, mint sárga kristály-sün, befagyott pupilla-lék.

A toka: zöld baziliszkusz-hónalj. Vízcsöpp az ingen.

Verejték-ing, faggyú-vért, borostyán-hegedű a ravatalon,

nagybőgő-húrral összevarrt csont-zsák,

fény-hártyás fogak,

penészes szavak,

elkorhadt-ország, kőcimbalom, rothadás-minden,

madárláb-körmű világ-gyertyatartó,

arany derengés-oszlop a tarkó.

A világ dermedt álma.

Fájdalom.

A szétálló borda-szárnyak

külön tollakra válva

kő-legyezőként kiállnak,

mint a hősi emlékművön a turulmadárnak.

Engem az ország már apámban meglopott.

Már nagyapámban, már őseimben.

Hol vádoljak?

Kit átkozzak?

Átkozzam a kipreparált-érrendszerű virradatot?

Amely úgy terül el, törékenyen, a márvány-álmokon,

mint piros ér-bábú, kék gyökér-ember a boncasztalon?

Az éjszaka miért üvölt fényesen?

Nem sírhatom tele a Mindenséget

göndör fekete arccal, mint bárány, ha anyja után béget.

De teleordítom a világmindenséget,

az űr üszkös odvaiba zúdítom a keserűséget:

mért halt meg negyvenöt-évesen?

Énekelve és éhesen?

Nem lopott, nem ölt.

Nem kérte őt a föld.

Nem kérte őt a sose-hitt árva isten.

Nem kérte őt a csillag-palástú Bárány,

hogy csillag legyen a Szűz foghíjas csillagkoronáján.

Hát ki vitte el Papát?

Két ing, pár elfoszlott nyakkendő, fekete nagykabát

maradt utána.

Öcsémre az öreg bakancs, rám meg az aktatáska.

Dehát mit akar ez a Tyrannoszaurusz itten?

Ez a tébolyúlt Történelem-Isten?

Föld! Vedd vissza őt magadba!

Hadd üljön ős-szívedben az Emberiség Királygyík-Apja,

az Őskőzetcsipkezsák-Ősláng-Halcsikó,

az Őspikkely-Hódító,

a Jövőn merengve,

kőcsipkeszív-fejét szügyébe ejtve:

a Tyrannoszaurusz,

a Sárkánygyík-Homérosz.

És ne maradj magadra!

Szemeim rothadni majd szívedbe eresztem

és csontjaim ragyognak szívedbe ragadva.

Gyötrelem-Apám, Szégyen-Anyám, Gömb-Történelem-Keresztem!

Ha meghalok, ne égessétek el a testem.

Ne szégyenítsetek meg a villany-találkozással.

A másik-lét madarait sokáig kerestem,

s elteltem gyökér-vágyakozással.

Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe,

ne legyen írás rothadó szívem fölött,

ne feküdjek kő-borítékba zárva,

ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyűrűs orrlikakkal,

mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök

és megkóstolja nyelvemet a lárva.

Fésűlje szét a földkupacot az idő boronája,

üljön pacsirta, réműlt nyúl a rögre,

legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal,

izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal.

Hadd érezzem a nagy csillag-keringést

a bolygó csillag-tengelyében,

a Földgolyón átremegő zengést,

hadd dideregjek époszi tüzében.

Legyek mágneses tér, kozmikus sugár,

gyökér, nedv, tűz, kristály, bogár.

Legyek föld, mint a föld.

És fogadj be Föld.

Ne köpj ki engem, mint a büdös nyálat,

jó ha csontom csontjaid közt szárad.

Kívánlak Föld!

Éhezlek Föld!

Húsomat leolvasztó, csontomat lekopasztó,

szívemet elrohasztó,

gyökér-reményű Föld, madár-reménytelen,

óriás-agy a légburok-koponyában,

világűr-hányadéka,

átültetett vinnyogó kiskutyafej az isten-kutyahátban,

a mindenség-tüdő varangy-bőrű tűzbuboréka,

soha-el-nem-múló, önmagát-pusztító Történelem.

Föld, föld, föld, föld!

Ó, Föld,

Mindenem, Egyetlenem, Mindenség-virága, Csillag-koponya,

az isten szívén totyogó gyémánt-sárkány fekete szemfoga,

tejút-zsákállat lüktető sejtje, virág-reményem,

csillag-korall-rózsafák örökre-virágzó csók-állata,

lüktető-sejt a mindenség szív-szövetében,

kék-szemhéjú szemgolyó tűz-hínárok közt lebegő csikóhal fejében,

alvadt vércsöpp a világ mellkasára tekert tejút-kötésen,

Föld, az ős-éposz egy ölelés-pillanata.

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

halottas ló feje, tejút-kristálytoll a bóbitája,

az emberiség sírja, ráhulló kristály-szomorúfűzzel, a Tejúttal,

erjedő óriás-bendő, a halál odvas-fogú szája,

kék-bundájú lódarázs, potrohán millió lélegző-kúttal,

Föld, Föld, Föld, tűz-szárnyú gyökér-koporsó,

forgó hangya-gombóc az űr megáradt fény-levében,

szenvedések nemző-ostora, a bűn kitervelője,

Föld, Föld, átkom, énekem, gyönyörűségem,

aranyszemű levelibéka a virágzó tűz-ágon,

Föld, bánatom, hitem, ifjúságom,

az űrben-szálló temetők közt mosolygó

halál-virág arany-koponyájú bibéje,

Föld,

az Emberiség suhanó csillag-temetője!

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

csillag-szűz vérmohás mellbimbója, a lét áldott hasa,

a gyötrelem magzatburka, az emberiség tűz-mirigyű méhe,

szerelmes pelikán a tejúton, tejút-menyasszonyfátyol borúl tüzére,

Föld, lávát-szuszogó milliárd-csöcsű bálna-anya,

zöld-gyapjas ős-ágyék, örökké-nemzett termesz-királynő,

boldog potrohú tébolyúlt-petéző, embriókkal-nyüzsgő,

erjed benned a csillag-hím tűz-ondó,

Föld, Föld, az emberiséget méheddel-kimondó,

dagadt, vérző-hüvelyű sárkány-kanca, végtelen madártojás,

a mészhéj pórusain szívárog az örökös szívdobogás, csipogás,

odabent örökös hártya-meleg, örökös foganás.

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

hörögve-szülő orrszarvú-asszony, kőserleg-rózsájú páncél-anya,

a páncél-bőr pórusain verejték, nyálzik orrlika,

a dagadt izzó kék mirigy-liliomból a méhlepény-buborék kidagad,

mint piros ejtőernyő beborítja a gyűrt kőpáncél-combokat,

s a vérző kőcsillag-hüvelyből kibuggyan a véres kis orrszarvú-fej,

a szarv eres méhburkot hasít, s ott lebeg

anyjából félig kilógva az orrszarvú-csikó, az embrió-öreg

és pislog és remeg

és mossa vér, magzatvíz, vizelet,

míg kiökrendi a páncélból-kinyílt vonagló ős-hüvely.

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

örökös emberrel-áradó,

csobogó erszény,

tejút-sörényű tajtékos nőstény-óriás,

ötmilliárd évig terhes óriás-asszony,

s azóta folyton-szülő világnagy-nőstény,

örökös nemző-mámor, örökös szerelem-zuhanás,

örökös ősnőstény-hüvelyvirágzás, őscomb-kinyílás,

örökös hímet-befogadás, élet-tajték sírás,

lét-ömlés, véres ágyék-kapudon,

ős-szőrcsillag rózsa-jövője,

ontod, s fölfalod áldott kölykeid,

szülöd, s elemészted történelmeid

és szoptatod és éhezed boldog szülötteid.

Ó, Föld, ó, Föld te várj rám,

Föld,

az Emberiség suhanó csillag-temetője,

csillagkoronás Boldogasszony, csillagporos Bárány,

fölcsinált kisanya a tejúton,

Föld,

az Emberiség makacs újraszülője.