Virágok hatalma

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb, holdfény higany-tócsáiban derengő lenge Mák, te bújdosó, te álmatag-vérű, lebegő rejtelem, vérfoltos-arcú, májfoltos-bőrű hold a fény-szigeten, mint terhes-anyák a hold alatt, állnak nyitott ablak előtt, s érzik a szemgolyót, fogakat megtestesítő eljövőt és ríddogálnak boldogan, könnyű ezüst harmat szakad, mosván a tejtől-fájó, nehéz, fehér-nagy halmokat, úgy állsz te itt, úgy álltok itt, reszkető kis csoport, s hinti fejetekre az űr-golyó a foszforos sárga port. Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok, mint a tűnődés gyönge szárán kinyílt szerelmes alkonyok, fogalmak, amik a gyönge, lágy merengés talaján kihajtanak, csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat, édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak, vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörűl odább, a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb- csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve, lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve, hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak, létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat, s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott, mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok? Vagytok-e ott, az ember-nélküli, állat-előtti boldog magányban, a most-alakúlt, vagy évmilliárdos magányos pusztaságban, az alig-lehűlt anyag melegéből, piros enyvéből kikelve, az ember-előtti állatok pikkely-pillérei közt illattal-énekelve? Remegtek-e a páncél-fenyőből lehajló csöpp-orrlikú taknyos szuszogásban, fáztok-e az eget elfödő madarak toll-ege alatt a bábeli kiáltozásban, tündér-szemek, angyal-kezek, kis borjúszájak, csecsemő-fülek, Estikék, Nárciszok, Csodás ibolyák, Mezei ördögszekerek? Ón-szálakon ezüst csészék, a holdban remegők, az idő fülei, az űr zaját kihallgatók, a hangot ellesők, ti érthetetlenek, meghaló s megújuló csodák, csonttalan-testű illatos agyak, zöld-gerincű álmok, Imolák, a csönd harangjai, egy-lábú titkok, csupasz tüdők, piros vese-szövevények, néma torkok, kik túléltétek az időt, s nem tudjátok kivallani bennetek milyen titok van, növényi-miriggyé, porzó-hangszálakká varázsolt torkotokban. Csak itt éltek, ti, földre-átkozottak, élni-száműzöttek, szépségre-ítéltek, e föld szövetébe gyökérrel-fűzöttek, csak itt tudtok élni, másutt sehol, más-égitesten, e föld vizétől duzzadozva, mint vízkórosok lucskosan-levesen, e nap tüzét belélegezve, mely ragyog az atomok tejút-rendszerében, s csillog, mint arany-istenszobrokon a több-élű bibéken, csak e szivárvány-gallérú, virágtalan hold alatt, mint másutt meg-nem-élő, meg-sem-születő gondolat? Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb, holdfényes mezőkön foltokban reszkető méz-sűrű virág, nehéz-gőzű tavak partján megikrásodott illatok, mért fáj úgy a szívem, miért, ha rátok hallgatok? Nekem ti vagytok a hazám, más földet nem ismerek, mint e küldetésre-űzött savanyút, zsírosat, szíkeset, én nem tudom más földön nyittok-e szirom-kosarat, idegen bolygón van-e virág. Üstökös gyöngyike, Felálló iszalag, Fehér mécsvirág, Piros mécsvirág, Ragadós mécsvirág, Ékes vasvirág, Naprózsa, Fényes kutyatej, Tündérfátyol, Tornyos ikravirág? Én nem tudom, más földön vagytok-e, hűségesek, kigyúltok-e, ahol forró a víz, a nap-csillag lángja vérmesebb, vagy hűségetek csak itt tolja szárát, levelét, szótlan szirmait mindíg-újra, e-földhöz-hű-gyerekként, csókolva síkját, halmait? Kis lila ernyők, néma haranglábak, bálványfejekkel-teli tornyok, virág-koponyákkal aggatott ágak, sziromköcsög-fák, írott pecsét-ólmok, por-csillagok, csillámfák, eres szirom-szemgolyók, hab-golyvás zöld gyertyák, vércseppfürtök, horgonyzó űrhajók, országutak lisztes árkaiban nyelve a nehéz por-ködöt, ott égtek csüggedetlen robaj és csönd között, s mint kő-malom oszlopát, gerendázatát a bazalt-moha, létetek fehér por fedi, erjeszti autógumi, lópata, s csak a harmat, a könnyű eső mossa meg arcotokat, a tű-ujjú, eres levelet, a napszítta, rongyos lombokat. Vasúti töltések partjain tenyésztek szikrában, gőzben, koromban, ágaskodtok talpfák, sinek között a piros kő-folyamban, kátrány, olaj taván úsztok kék hattyúk, növényi-gémek, sárga-üstökű, piros koponyájú hódítók, hűséges jövevények, kemény-szerkezetű, érces-lombú, puha-csontvázú bátrak, ha tehervonat robog remegnek a húsos-dúcú, tejcsontú-sátrak. Ó, salakdombok fekete habján világra-tört szüzek, szemétdombok tündérei, a boldogságtokat ki érti meg? Rongyok, cserepek, üvegtörmelékek közt, fazekak rozsdás lukjain kitörve ringtok, mint jégzajlásban vitorláshajó, a mocsok óceánjain, ujságpapír, barna drót-gubanc, fémforgács-hínár közében éltek, mint korallok, hús-csillárok a tengermély édenében, éltek, mint boldog halhatatlanok, halni-kész halandók, tüske-ágak, csillagszóró-szépek, eres húskezű-kancsók, áttörve döglött macskák foszló, olvadt, émelyítő húsán, áttörve a halálon, ülve világító rothadék penészes trónusán, egér-csontvázak roncs-gályáira halványkék-kagylókkal tapadva, szirom-kopoltyúkkal mozgatva a fényt, zöld uszonnyal a lángot kavarva, kigyúltok halotti méccsel az elvadúlt, árva temetőkben, kis sárga méccsel a holtakkal elhagyott mezőben, katonák viasz-csigahéj füle mellett, huszárok kék-sebű szívében, dédapák szakállában, elásott magzatok fehér tenyerében, mint zöld-viaszú gyertyák fölgyúltok a dámszarvasok nyomában, alsó-állkapcsok félig-lemorzsolt kukoricacső-karéjában, disznó-körmök, csibe-koponyák mellett a trágyadombon, rozzant óltetők málló halpikkelye közt, fekete vas-lombon, a repülő-roncsok szitakötő-fejében, műszerek földbe-kevert falán, olajos, gumi-szagú fedő és hártyaszárnyak perzselt aluminium-halmazán, foszfor-zöldes műszeretek az elsűllyedt zöld-taknyú bárkák gyöngygerincén szelídkedik, s a légnyomástól fölfordúlt fehér-hasú halak uszonya-csücskén, poshadt halfejek szigetein, bombák átok-uszonyain, ágyúlövedékek ólom-magú réz-acél nemiszervei, sárgaréz hüvely-kelyhei közt égtek, piros lámpásotok fölgyúl, fehér orcátok föltündököl lótetemek szőrös bőrcafatjai alatt, hová a fény bedől, erek nyúlós, vizenyős indáit, csontok őspilléreit megfestve, fehér-fáklyák kigyúltok ott az ég felé repesve, fölszálltok, mint az éji-csillag forogva, könnyesen, magában, fölszálltok tündökletesek, kimondhatatlan-tisztaságban, fölszálltok a rondaságból zöld szellemek, zöld szárnysuhogással, fölszálltok fehér glóriában, gyönyörűséges-megadással, fölszálltok megnyílt koponyák fekete, sárga kopasz aggyal, fölszálltok fejrenőtt-szívűek, békével és haraggal. Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb, ti bűntelenek, jól tudom, mi-szívünk mostohább, ti erősek, hatalmasok, ti hangtalan-születők, ti szótlan-meghalni-tudók, hősök, megadó szeretők, minket annyi bűn szorít, bujaság, önzés, öncsalás, a szenvedés elszomorít, hiúság fásít, ledönt a megadás mert mi csak emberek vagyunk, veletek egy-alapanyag, sírunk, ha születünk, sírunk, ha meghalunk, az élők sikoltanak. Az állat is nyöszörög, liheg elfúlva, míg fészkére zúdítja kölykeit, egy-láz a kis vörösbegy is, míg költi szeplős tojásait, az asszony jajgat, ordít, átkozódik, mint tajték hánytorog, amíg kitolja teste hüvelyéből a vér-lucskos, barna fejbúbot, s fáj a magzatnak is ez a rettenetes, világ-szép viadal, sikít nyálban, vérben, zsírban, a fájdalomtól elkékűl, mint a hal, s hideg, sűrű gyönggyel veretik ki testem a legvégső vitámon, míg fenakit-bálvánnyá alvadok ott a halálos ágyon, de ti virágok, szótlanok, miért vagytok oly erősek, vérttelenek, a föld idegszálai, az idővel-viselősek? Megszülettek, akár a szerelem, elmúltok, mint a bánat, együgyűek, sejtelmesek, kelyhei a magánynak, sovány legelők törpe-szőrű halántékán, kaszálók kötényében, ott biccentgettek karcsú-lábszárúak, sarkantyús-bokájúak a fényben, viszeres-combúak, talptól-szárnyasok, csomós-hátúak, kígyó-körműek, ott álmodoztok bütykös-derekúak, hólyagos levelibéka-levelűek, hármas-nyelvű, dorongos-nyelvtövű, lila, lisztes nyelv-aljú szájak, hatszirmú kajla fülek, fejnélküliek, deréktól fülkagylós vágyak, lápok püffedt, vizenyős bőrén, vizenyők zöld tollbokraiban, laza, kőomlás-köpenyű hegyoldalak palás-zuhatagaiban, horhosok hájasan lefolyt, kiálló-gyökeres, száradékos hátán, szíkesek só-ágyéka körűl, szürke-pamatú tikkadásán, zöldpikkelyű, aranyfejű sellők tűnődtök a patakparti szivacsos pihenőkön, puszták csülök-ajkaiban, savanyú hegyi legelőkön ültök, ti Föld-hangszálai, mézes nyálmirigy-gumók, küllő-gerincűek, tarkóra-nőtt lágy-fogsorúak, homlok-uszonyúak, hólyag-fülűek, erdők kúszadékaiban, gombák és redves fatörzsek tövében, kagylóval, csigával telepetézett mészkőtörmelék fény-övében, ti szívemhez-kötött hallgatagok, ti tündér-nevűek, Istenke-kesztyűk, Lisztes kankalinok, Kék mályvák, Bársonyos tüdőfüvek. Itt égsz te bennem, öröm és bánatként, földem néma lelke, Kikerics, Hólyagos habszegfű, Boglárka, Aranyveselke, szívemet gyökérrel át-meg-átszövöd, rögömet befonod, mert én ez a föld vagyok, termő-anyád, rabod, mert nélküled lenni én se tudnék, ki élni küldtelek, puszta-kopáran megavasodnék, de élsz, mert hittelek. Ha fém és ásvány-siváran néznék az űrbe, mint a vakok, ha meddő, szines por födné arcomat, miért vagyok? Itt gyúl ki csillag-fejed, zöld ágad, tested kék ablaka, Pitypang, Kabóca-fa, Tövises gilice, Holdviola, itt élsz te bennem Hóvirág, Téltemető, Vérontófű, Gyöngyvirág, Peremizs, Békaliliom, Gólyahír, te édes Búzavirág. Ó, kimondhatatlan, bánat-oldó, mágus-nevű csoda: Tőzike, Nadálytő, Ükörke, Zsióka, Janka-tarsóka, Ösztörűs veronika, vad, vérmes, haragos Borzas vértő, Hússzínű kosbor, Kapotnyak, lágy Salamonpecsét, Sárma, Sármányvirág, Papsajt, Kékcsillag, itt bontod farkad csipke-sátrát arany-páva, Hölgy-páfrány, emelgeted őskori-kócsag-lábaid szívemben Pikkelypárfány. Itt merengsz szívem zöld árnyaiban sokfejű levelibéka-bálvány, Karéjos vesepáfrány, zöldszárnyú Saspáfrány, Hólyagpáfrány, óriás zöld szempillák, harmatos hajnalomban itt zizegtek, Harasztok, Zsurlók kék csipke-árnyat gyökeres arcomra hímeztek, megváltó-vérem ott lüktet zöld csuklótokban, a levélhónalj-erekben, szirom-halántékotok kék ágaiban, a szőrös húsköcsög-fülekben, növényi gyík-szakállal, varangy-fejjel hemzseg vérem növény-sündisznóháta, a Fülemüleszittyó, Varangyszittyó, Gyíkpohár, Békakorsó, Harmatkása, csillog, mint ősasszony ágyékszőre a tarka, hosszú bozontos-szőrű Vidrafű, a Prémes kígyótárnics, reszket a Pólé veronika, Kolokán, Koldustetű. Megváltó-véretek zöld gerincvelőtökben épűl, hónalj-májatokban buzog ti zöld varázslók, virág-sámánok, virág-orvosok, gyönyörű gyógyítók, eleven gyógyszerek, szívér-tágítók, légzőszerv-tisztítók, ti tüdő-buzdítók, seb-forrasztók, fulladást-szüntetők, szemet-vidítók! Virág-kobra, növény-skorpió, mérges virág-pók nem vagy, Élet-tűz: Szélfű, Szemvidító, Csikorka, Kálmos, Ziliz! Itt izzotok bennem, mint az angyalok arca, ti okosak, gyöngék, bánatosak, merengésem legszebb árnyai, legcsodálatosabb éposz-szavak! Álmomból törsz elő, fölkúszva csillagok pikkelyes szárnyaira Csenkesz, Hólyagos csüdfű, Ebfojtó müge, Bársonykerep, szikár Gurgolya, Füles hölgymál, Lepkeszeg, Pozdor, Dákoska, Borbálafű, Kakasmandikó, Borzas szulák, Patkócím, Zsázsa, Ördögharaptafű. És tódul álmaimból a zöld-taréjú, kehely-tökű virág-horda: Fodros gólyaorr, Kopasz oroszlánfog, Pézsmaboglár, Vicsorgó, Galléros tarsóka, az Olocsán, Szirtőr, Sarlós gamandor, Párkányos bangó, Bakszakáll, a Pukkantó dudafürt, Meténg, Meddő rozsnok, Cickafark, Szalmagyopár, tódulnak virág-hódítók, szelíd gyökérlábú keresztes-hadak, a leigázni-nem-akarók, lábukkal-földbe-nőtt, csont-szárnyú virág-bogarak, a Héricsek, Katángok, Hólyagfák, Sóvirágok, Dárdás labodák, zöld pikkely-vértben, zöld pikkely-trombitával fátyolszárnyú virág-katonák, a szelídség kürtösei, a lehetetlen-hódítók, a virág-madár, szirom-oroszlán: a Kéküstökű csormolya, Keresztes galaj, Tátorján, Babér boroszlán, a Szúnyoglábú bibircsvirág, Kígyótárnics, Csörgő kakascímer, Genyőte, a Csába ire, Földi-tömjén, a Bóbitás küllőrojt, virág-tarajosgőte, a Gatyás saláta, Fehérszőrű zanót, Jerikói lonc, Angyalgyökér, az őszi Oroszlánfog, Enyves aggófű, Varjúköröm, Vitézvirág, Pipitér. Ó, mi is lenne velem, ha megúnva lázas, gyötrött földemet elhagyna minden virág, s elindulna az űr felé a virág-menet, mint Jézus-kereső útjukon a Máriás-lobogós búcsúsok hömpölyögnének a liliom-állatok, szirom-sárkányok, pikkelyes növény-gyíkok, levél-pajzsos lábakkal, gyökér-karmokkal, virág-csődörfejekkel vonulna a sereg, csillag-zenét figyelve zöld-dobhártyás fülekkel, menne a Madársisak, Mente, Százszorszép, Deres fényperje, Prémes gyöngyperje, a Harangvirág, Zsálya, Kökörcsin, Sáfrány, más-csillagdörgésre figyelve, a Bürök gémorr, a Foszlár, Nenyúljhozzám, Subás farkasfog, szállnának ágyék-koponyákkal tüzelve a feledés-kancsók, az aranymirigy-fejű óriás Szümcső, a Pettyegetett lizinka: a levél-hónalj-virágú, s a mirigyes-szélű rovarszáj-pártacimpa, a Szakállas csormolya, Varjumák, Méreggyilok, Bábakalács, a Kígyószisz, Ördögszem, Lándzsás aszat, Bogáncs, virág-madárvonulás! Földem nem tudná kimondani virágtalan magányát, kihányná arany szerveit, kiökrendené pusztító tűz-üvegvirágát! Jaj, Rózsa, Liliom, Nárcisz és Szarkaláb: legyetek konok őreim, ti korong-nyelvűek, szirvárvány-kocsonyák, ti páfrány-csápú virág-lepkekoponyák, szívemből-kiszólítottak, bársony-lángú zászlók, meghódíthatatlan-meghódítottak. Szívem mohos üregeiből kiúszva uszonyos szájjal tátogtok, óriás-szemgolyóm partjain zöld szakáll-bozonttal lobogtok. S mind, ti meg-nem-nevezettek, ti föl-nem-igézettek, mélyemben, ormaimon, lapályaimon ott rezegtek, egy-helyi vándorok, akik az idő csönd-bércein törtetek át, hozva magatokkal az ős-lét illat-örömét, édes bánatát, kik születtetek a teremtés kezdete után, a meleg, higgadó sárban, fémek húgai, ásványok lányai, szerelmes bujaságban, ti csillag-tejű fény-emlők, lapos ikra-hattyúk, spirálköd-csigabigák leszármazottai, elemek csecseit szopó mohó babák, a foszfor, a vas, a bór, a réz, a kén tőgyét habzsoló zöld borjak, sók idegdúcai, vulkánok vérrokonai, szilíciumból fakadó tollak, nitrogén álmai, arany-anyaméhből kicsókolt érctelenek, láng-nemzettjei, termő-köd embriói, szivárvány-üzenetek, aluminium-sűrű, forró párák megbontói, kék esők megfogant vágyai, nap-köldökzsinórral táplált sejtrögök, zöld nyálkák, hártyák golyvás, szív-süvegű nyakai, unokái a nagy tüzeknek, lágyabb öccsei a vérpiros, sárga, fekete, kék, mélyzöld kőzeteknek, ti lányos öccsei a dörgő óceánoknak, nagy zsíros cethalak szépanyái, rákok, tengerbe-topogó uszonyos hosszúnyakúak, gázlók iker-babái, ti halak nővérei, sárkányok, ősgyíkok dédanyái, rovarok nénéi, szarvasok, kígyók menyei, madarak ükanyái! Te fém-tüzek jövendője, fortyogó vas-kása boszorka-szíve, olajok anyja, szén nemzőszerve, csontok megváltó-hírnöke, virág, aki vagy, s megjártad a megmérhetetlen időt, zöld-csülkű, törékeny lábadon, te egyhelyre-nőtt! Ó, virágok, mindenttudók, földem virágai, a sejtetekben ott bőg még az ősi szél, a hajdani, ott kering üvöltve a benti űrben, a protonok, neutronok csillag-képei között, hirdetvén a megszületést, a boldogot, mikor végigsuhant a szagos csöndben, a tűz és a nemzés határán, s milliárd fejetek összekocódva sóhajtott boldog-árván, s arany-istenek szálltak ki méheitekből, lisztes szellemek és omló, sárga fátyol födte szabad szerelmetek, virágok, a múltat-megéltek, mit tudtok ti rólam, mit tudtok a szívemről, hogy mért él oly mohóan, hogy mi fáj nekem, mért szép az áldott, büszke hit, miért termi eszméletem nehéz-illatú, örök-szép virágait? Virágok, ti időtlenek, s mégis-oly-könnyen-megtörhetők, kocsonyás-csípőjűek, levelükkel vállban keskenyedők, mirigy-homlokúak, gégérenőtt-ajkúak, gyengéd tüskéjűek, virágaim, törékeny álmok, gyenge-bordájúak, lándzsás levelűek, virágaim, fekete-nyelvűek, tej-vérkörűek, arany-gallérúak, virágaim, hónaljba-nőtt kopasz-tüdejűek, zsiradék-koponyájúak, virágaim, zsírhajú-laposfejűek, érkagylós-ádámcsutkájúak, nyilt-sebű gégéből harangütőkként kilógó lisztes-hangszálúak, virágaim, vizenyős-húsúak, tejtől-lucsogós derekúak, az ember mit tegyen, ha álmodik és magára marad? Virágaim, ti győztesek, elhullni sohasem szabad, az ember álmodjon tovább, mert ember csak így marad! Ti, zöld-ösztönök, éltek a zsenge levegőbe törve, ívesen kigörbülő, bolyhos oszlopokon, ajak-csészékben tündökölve, mint egymásból-nyíló ejtőernyők, a férfitestre-csatoltak, ahogy hull át az űrön láncosan nyiladoznak, úgy lebegtek ti át, nyitva újra s újra, évmilliókon, örökre-nyíló, örökre-szálló ernyőkön, szárakon, gubókon. Ti hallottátok a rák-rája-polip-medúza-nélküli tenger roppant loccsanásait, láttátok a holdfényben nyüzsgő bálnák tornyos nagy gőzfújásait, ahogy a sárga-uszonyú, bibeszál-nyakú, egér-fogsorú emlős-gyíkhalak, a Plesiosaurusok, lila kocsonya-Tátikák, a tengeröbölben csókolódzanak, a homokra kihányt rózsafejű-polip üveggé-száradásait, a lágy, piros-hasú, páncél-kaktusz hüllők játékos szerelmeskedéseit, hogy a kagyló-borítású combtőből lágy eres hagyma-harangnyelv lengedez, kékhagyma-szőrfészkű, üvegszőrös bőrzsákban dinnyenagy here-pár rengedez. Ti láttátok a Gigantosaurusok páncélos, véres harcait, a króm-zöld, tüske-taréjú hüllők fogvicsorgásait, ahogy a Három-szarvú pajzsos csont-pikáit tolja a Gyík-király szügyébe, s omlik annak tüdő-csomókkal, zsírral kevert sárga-lila kövér vére, suta, vinnyogó szárnycsapásait az első madaraknak, zúgását hallottátok a teknőc-nagy bogaraknak, éreztétek lepedőnyi, szerelem-jelű lepkék nemző-viharát, láttátok teknőcök lomha vonulását, halálos sóhaját, hallottátok suhogni az ember villámló érc-nyilát, láttátok avar csecsemők különös-édes mosolyát, hún hadak mokány lovait, az ezer-orrlikú, egy-szügyű förgeteget, trák szűz mosta harmatotokban a vér-ínyű emlőhegyeket, alúlról nézte szirmotok tengelyét szerelmes latin leány, orrára csaptatok sárga szigetet, ha aranyüszög-csiklótokra hajolt a cigány, ti hallottátok bőgni, makogni a magyarok barmait, tulkait, mikor zúdultak, ők is üldözöttek, vágyván a bükkfák árnyait, vesztett nagy csaták jajjait, hörgéseit őrzi porcikátok, a kocsonya-apokalipszisben dárdák, pajzsok, balták, buzogányok nyíltak, a csönd vas-virágai, üveg-nyelv-bibék, szőrös üvegek, ti az átkok foganását, csókok puszta-tüzét őrzitek, ájtatos rongy-cafat menetek porfátylú, zord siratóénekét, akik a Második-Személyt viszik, a fára-szögezett Zöld Kő-epét, a lázadók fájdalmas-bűzös kereszten-fonnyadásait, a páncélos-mének deres zöld-takony ajak-cimpájú kupacait, ti bombázó-gépek elbőgő gyors-árnyait is reszkettétek, kő-erdők omlásait, embervér-permet a szirmotokra hólyagot éget, ti hallottátok kemény poéták lágy beszédeit, próféták átkait, szülőanyák eget-megrázó boldog sikongásait, virágok, illat-üstök, itt a holdfényben remegők, szikrázó-pénzűek, sejtelmesek, gyönge árnyat vetők, ó, a hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok, tövükben kék gyíkok alszanak, a törpe-saurusok, korcs-utódok, pillék, vagy szirmok, nem is tudom, higanyos, kékes ragyogás ömlik el a kis patakon, a nikkel-hártya alatt örök-mozgó zöld lombok alszanak, köztük verdeső fehér tokával aprócska halak ringanak. Csak azt tudom, hogy ember vagyok, hínáros ösztönök forró ős-mocsarából kikelt, halandó és örök, emberré-érdemesűlt sejt, lángban megtisztult tudat, tudom, világ a dolgaid, s elrendezem a dolgomat, ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ, ti ezt már úgy sem értitek, Nefelejcsek és Ibolyák. Ti azt már úgy sem értitek, hogy amit én nyitok, az a virág beszélni tud és szebb, mint a holdas Nárciszok. a szára föl az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik, porzóira száll az üstökös-idő, szirom-dongája nem hervadozik, hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat, hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat, tollakat, csillag-ködöket, tengert, növényt, tüzet, vasat, meszet, ó, ezt ti holdban-remegő virágok úgy sem értitek! Nem érted Rezeda, Zsoltina, pedig nálam te élsz tovább Jajrózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb.