Emberszabású álmaink

A forró tájban szenvedés, kinyílik a fölismerés. Békakonty sorvad lázasan. Ami volt, annak vége van. Kókadnak mohó ösztönök. Erezett celofán zörög. Pilléres száron töklevél rongya lóg, mint zöld denevér. Itt bent is üveggé lohad, leperzseli az öntudat azt, ami dudvásan kinől a létezés mélyeiből. De nő a gondozott remény, mint tengeri atom tüzén. Ápolják józan hormonok, tőle én el nem pártolok. Az ember mégis maga dönt, világos törvényt nemz a csönd. Mert több az ember, mint a vad, megérti, hogy miért szabad. A sáska-hím, mikor szeret, ad életet, s veszt életet. Tűfoknyi állkapcsok kettős fogsora váj a szervek közt, a nőstény hímét zabálja: a háromszög-fejben szája fűrésze jár, a tűhegy-ív, míg savak zsákmánya a szív. Én is így vagyok már veled, lettem megáldó-embered, s mert termékenyít tudatom, falsz, emberevő-korszakom! Mint egy-egy forró vérdarab, vet a fa lucskos árnyakat, a petrezselyem zöldje rőt árnyékból csipketerítőt. A növendék-libák nagyok, fagyos, sárga hájdarabok, bőrük ikrás toll-pörsenés, a zsíron vulkán-kitörés. Rájuk kés villog, rám a gond, késeivel szívemre ront. Engem nem nyakaz le a kín, túlnövök véres vágyain. Gunnyaszt a ráncos elmúlás, ölében imakönyv a gyász, vert sárgaréz-feszületen ujja, mint kis zöld gyík pihen. Kislányom futkos, neki még elég a pettyes labda, kék. Kis lelke olykor befogad emberszabású gondokat. Mond furcsa, édes szavakat és közérthető vágyakat. Játszik, sír, nő, nevet, szalad az idő-traverzek alatt. Korunk lehetne emberi, csak meg kellene menteni. Már él, mint embrió, vakon, a hermafrodita atom. Anyám nyugágyban szendereg, két szárnya pázsiton piheg. Kigondol, miértünk sokat, emberszabású álmokat. Tyúkszemes, indás lábai: mosókonyha virágai, sóhaj-fa gyökér-álmai, érző, fáj-rügyes ágai. Átizzad a palatető, fém-tarajos csatornacső. Testemen zöld diófa-hűs, fojt a kénszagú nyári tűz. Vér-belű, sárga pillanat a méreg-kelyhű vasárnap. Asztalomon bor, szóda van. Én nem oldozom föl magam.