Huszonhat évesen

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten fölsikoltsak: „Koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér!” Pedig, hogy szerettem, átkozódtam, temettem!   És nem magamért. Ad még nekem a sors, vagy akármi annyi időt és hitemnek annyi erőt, hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni,   a halál előtt. Virágaim még harmatosak. Kórság nem rothaszt, nem öl. Mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajték-szőrű csikók. Konok vagyok. S naprendszereket szikráztat föl   szívemben a csók. Virágaim tán szalmává száradnak maholnap, vetésem kénkő, kőeső veri szét. De addig csak hadd égjek-robogjak   az űr arany-ménjeként. Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm? Élek. Tündöklő robbanás az életem. S ha más égitest-tömegbe ütközöm,   útjából kivetem. Mert más ki mondaná el helyettem amit csak én tudok? Amit, ha csak sejt is a szív, beleretten   és fölragyog. Ne féltsetek. Elszánt vagyok és hajthatatlan. S ha érdem ez, nekem elég. Feltör ajkamról a kimondhatatlan   emberiség.