A halottak éposza

A halottak felkiáltanak.   A halottak néven szólítanak.   A halottak jégvirág-kezükbe szorítják homlokomat.   Körűl-nyüzsögnek tekintetükkel,   mint vízbe-dugott lámpát a halak.   Kék, zöld, dohányszínű, kráteres-fekete,   arany-sziklás, görögdinnyebél-piros   szemek lebegik körűl csoportosan   és magányosan, sárga-uszályú meteorkőként elúszva,   nekiütődve, sugarukat csápként visszahúzva, nagy éjben virrasztó,   ragyogást izzasztó,   kettős-udvarral világító szívemet. A holtak az élőket temetik.   A holtak kiszemeltek engemet. Milliárd pupilla nyílt ki, beláthatatlan-mélységű virág-fejekként a temetők köldökéből,   az idő ősasszony-öléből   felnőtt átlátszó virág-kocsányon,   hártyás lúdláb-tarkójú, sarkantyús-ajkú pupilla-fürtök   illatoznak a csöndből körém nőtt inda-bozóton,   magányos, ragadozó-kacsú száron. És rámtapadtak pióca-tömlőkként,   futni nem lehet.   A holtakban nincs könyörület.   Nekem az élőkről kell beszélni, hagynám a holtakat.   De húsomba marták fogukat   és nem heggednek a metszőfog-sebek, kék lánggal ég   a holtak harapása.   A holtak, mint házat a házőrző ebek, maguknak megőrzenek. Ó, láttam őket, láttam egyszer őket,   mert úgy vágyódtak énbennem remélni! Nem szólt az Apokalipszis bomlott trombitája, csillag se rendűlt meg az égen,   hogy a mindenség könnycseppjeként hulljon a néma űrön által,   az osztódó-szügyű, mint az egysejtűek, osztódással-szaporodó-fejű, égő-gyertyasor-gerincű, rengő, fekete-heréjű vér-bika sem   dúlt gőzölgő lapockákkal, angyal se jött a sejteken, csontokon át suhanva,   hogy hírűl adja jöttüket, hold-sarlón lovagolva, pallossal, palásttal. Az ezer-patájú idő sem robogott át rajban,   nem zengtek a bűn vért és aranyat-okádó mámoros kürtjei, mikor láttam őket elvonulni rajban   a zöld, véreres hold alatt. A holtak meg nem bocsájtanak. Az idő mélyéből két végtelen menet   hozott létéről üzenetet, áramlott át a csöndes nyári égen,   a fülledt, elektromosság-szikrás augusztusi éjben,   s én álltam csak az eperfának dőlve, buja virágok túlvilág-szagában, míg susogtak csöndesen   a földre-terűlt nagy árnyék-levelek. A holtakhoz szólni nem lehet! Ó, az a vonulás! Ó, az az áradat! Áradt egymással szembe a két végtelen-farkú csapat.   Mint rajzó csukák, előre nyújtott állal, egymást-billentve, sűrűen,   úsztak a Szótlanok, a tátogó-ajkú Tátikák, a vágy két ujja nyomogatta nyílni dupla-koronás állkapcsukat, úsztak az árnyék-vizinövényes,   tücsök-cirpeléssel-hínáros, holdezüst-lombú, hold-alatti sűrűben. Innen a Zsarnokok, a Megalázók jöttek. Onnan a Megaláztatásba-száműzöttek.   És mindenki hozta vágyait, vagy elmúlt-gyönyöreit. Mint szivárvány, ha hét színben égve   fölkúszik az égre, kúszott a világ két sarkából   egymás felé a foszforos-uszonyú, zöld-arcú csapat. Hozta bűneit és álmait   és zúgta szótlanság-himnuszait a véres hold alatt. Csigolyából-rakott,   koponya-kerekű hintón,   mellére-nőtt ajakcimpával, jött pucéran az Elnyomók Királya,   szüntelen önmagát okádva, s lenyelve újra kiökrendezett szerveit. Skarlát bőre kiürűl, s földagadozik. A Világ Rimája,   mint püffedt tűpárna, izzó szeméremtestek tűz-gombostűivel tűzdelve tele,   némán átkozódva közeledik. A Vérszopó, a harmadik,   lába nagyujjára-forrt orrú karika, vére forró, bűzös tocsakjában gurúl, hajtja stóla-színű, nyúzott sakál-combbal verve őt   irgalmatlanúl, hogy elérje az előtte-szökdelőt, az akasztottként szájból-kiálló szőrös kígyó-nyelvű Hazug Prédikátor,   aki, mint csiga síkos a nyáltól, s néha a büdös húsba harap. És lopakszik utána,   mint a csillagos űr,   ami egy emberben beteljesűl,   árnyéktalanúl a Gyáva, a Szem-csillár, a Gyöngyből-fűzött-erszény, a Szemgolyó-halmaz, a Szem-kupac,   szorongó-Szőlőfürt, könnyező-Kukoricacső, a mindenütt-szemű, akinek, mint a szitakötőnek két óriás pillátlan szem-ülep a koponyája,   s ruhátlan testét ellepik,   mint békafejek a mocsarat, mint szőlőfürt növényi-érrendszerét a szőlőszemek,   totemet a belévert szögek, egymás hegyén-hátán a szemhéjnélküli szemgolyók,   hogy nem látsz egy pelyhes bőrfelületet. Mint gyönggyel-kirakott faszobor mered, heréi is alma-nagy szemek, szemgolyóból van a nyaka, ülepe, háta, lábszára,   cseppkőbarlang a szája, s belűl is talpig szemgolyó. Akár egy zacskó gyöngy, akár egy zsák zöld dió! És mászik pukkadozva   mint bíbor buborék,   könnyező, ótvaros, csípás óriás-varangy a Harácsoló,   szájában arany-fallosz,   ürülőgyűrűjében hatalmas, rücskös arany-dugó. S ott elől,   önmaga-hosszát hússzor átugorva, kabóca-szökdeléssel,   recés, zöld szárnyakká vált tenyerekkel   ugrik lelkiismerete elől a Hazug Irástudó, páncéllá-aszott bőrrel,     kidülledt, téboly-merev szemekkel, csak lágy hasa világít sárgán,   köldökébe-szúrt tollal, s háborog az igazak láttán,   de orrlika, szája, végbélnyílása beforrt arany-oklevelekkel nem ad szelet. És jönnek mind a többiek,   kúszik az ezer-sejtű Bűn, összemarakvó-akaratú Rettegés szenvedő szemekkel. És szembe jön az igazi Sereg: özönlenek   a pézsma-illatú, citromfa-szagú Tiszták, a Sohasem-hűtlenek,   az Ember-kezdetétől-eredők. Hozzák beteljesületlen vágyukat,   a most már beteljesedőt, halálig-kuporgatott álmukat. Rajzanak bánatosan,   mert csak az életben van öröm, a holtak öröme csak a megadás. Ó, áradó-torlódó, újra-áradó Szelídség,   tebenned nem volt hamisság, te Megszomorítottság, te Ínség! A mosónők szálkás, kimart, nyershús-színű keze   aranyba van öntve, a takarítónők tenyeréből fakad arany-tulipán, a szövőnők ér-rücskös lába   illatos olajjal van bekenegetve és arany koronát hord a kis cselédleány.   A nagydobos, mint csiga a házát hordja a hátára-nőtt ezüst nagydobot,   a koporsós evez arany-szarkofágban, a postás arannyal-hímzett táskát kapott   és abban boldogító levelet, a béres négy arany-ökröcskét, arany-szekeret,   a halász gyémánt-harcsán lovagol és ropogós-léptű drágakő-lovon a harcos. A tüdőbajos virágot hoz a kezében:   egészséges tüdőt, a nyomorék ugrani tud, mint a tücsök,   átugorja az Időt, a vak szeme látó liliom, csillag dörög a süket fülében, a Vágyakozónak a titok ott a tenyerében,   csak belenéz, s ráncaiban a tudás televiziója. Akinek mindíg a szíve fájt,   annak szíve romolhatatlan atom-óra. És áradt, és áradt,   szomorú, csüggedetlen-szemekkel ez a foszforos-menet,   hozva újabb és újabb rétegeket a mélyből,   rabszolgákat és katonákat, jobbágyokat és űzötteket,   megevetteket és megperzselteket,   síró szűzeket és kiszikkadt anyákat. És mókával vidítani őket   előttük szállt két repülő-hal hegedűlve, kopoltyúhoz szorították a hegedűket, nyálkás, zöld uszonyuk a vonót cibálta, s hanyatt egy hattyú szállt fehéren,   kottás-könyvet tartva talpaiban, gyöngyvirág táncolt illat-csöngettyűkkel,   a kígyó magát spirál-formába dobálta és szakállas-nyakú vén szarvas ügetett,   agancsa, mint karácsonyfa földíszítve szépen: szaloncukorral, rózsaszín gyertyával, hosszú angyalhajjal, csillagszóró rakéta-medúzái ragyogtak,   pamutfonálon üvegangyalkák zokogtak, mézeskalács-huszár, csokoládé-toboz, arany-rojt libegett,   s ment esernyővel, szalmakalappal a kövér kos, menyasszonyi fátyollal, mirtuszággal a kecske,   szaxofonozva, nagy robajjal   a viziló és a rinocérosz. A pelikánnak torokzacskója volt a hegedűtokja, de az is hegedűlt,   a sültkakas kukorékolt, a mezei nyúl két hangon fütyűlt, s a vonulást bezárva,   csőrében fehér liliommal, gyöngy-ernyő szoknyával   riszálta magát a páva. S mögöttük hömpölygött mosolytalanúl a fáradt,   igazabb emberiség. Szivárványosan kúszott és egyre áradt és a hold se hullt át gyötrött verejtékcsöppként   az űrön, zenélt a lágy eperfa-mocorgás, s milliárd szemével tükröt talált szememben   a zöld halott-gomolygás. A holtak maguknak kiszemeltek engem.   Tőlem nem kértek tanácsot. Tán lehetett volna könyörületesebben.   Te Holtakat-lázító, nem győz le lázadásod! Az alkú nem ez volt!   De mindegy. Most már megértem. Engem a halál is táplál emberi hitemben. A halottak époszát megéltem.   S míg a holtakkal nem leszek egy-színű, az élet-époszáért leszek tiszta, hű. Velük élek, én is könyörtelenűl,   az életért mindíg szerelmesebben.