A szivárványszínű cethal

A sírod besüppedt, mint egykor a hátad, ahonnan kivágták késsel a bordákat. Mondják, a koszorú rothadt el fejednél, megroskadt a deszka elbomlott szívednél. A sírod besüppedt, les fekete szájjal. Hordom rá a földet nagy vesszőkosárral. Amit este hordok, beomlik reggelre, amit reggel hordok, letöpped estére. Mintha csak te ennéd, Vágyódó, a földet, s kopasz fogsoroddal törnél egyre följebb. Korall-venyigékről a só-tajték-lombot, ami téged falt föl, falod azt a hernyót. Falod mohó Álca, te hatalmas Lárva! Telhetetlen szájad tör a napvilágra. Eszed az agyagot mozgó állkapcsokkal. Mit akarsz te köztünk holt-akaratoddal? Mit akarsz te köztünk Koponya, Üresség? Maradj csak magadra, tanuld meg a leckét. Te Cet, földben-úszó, szivárványos-testű, ne szegd meg a törvényt, köt a lenti eskű! A föld elnyelt téged, te meg a világot. Mindened, reményed, értsd meg már, kilángolt. Te Cet, zsíros, fújó, te szivárvány-foltos, ragadozó-voltod nem méltó múltadhoz. A bőrödön színes mocsarak pöfögtek, sárga gőzű gejzír tornyocskák feltörtek. Erjedtek húsodból buborék-virágok, forró füst-bóbiták, víz-pikkelypáfrányok. Te észre se vetted, hogy megcsupaszodtál. A fekete földbe bele-zsírosodtál. A hideg szemgolyók, zöldkő-fenyők lakták, elpukkantak, mint lágy tengeri-uborkák. Te azt nem is tudtad, hogy ők elárultak, júdás-aranyakért szerveid eladtak. Vissza-sose-szálló vándor vágyaidnak nyomai a légben dérrel elporladtak. Ami a szívedbe lassan lerakódott, az a kő most onnan vízzel kioldódott. Fogkő a fogadra, bánat a szemedbe, azt most az elmúlás lassacskán leette. Tanuld meg a leckét, nem így kell remélni. Aki egyszer meghalt, ne akarjon élni! Leszáradt már régen kínom tövis-ága, virágot hoz lassan nem-léted zöld fája. Ami sebet ütött agyara a kannak, a Fekete Kannak, azok már lohadnak. Mért nem addig voltál ilyen konok-éhes, amíg nem volt léted halál-szövevényes? Jogod nincsen kétszer élni és szeretni! Nem volna már erőm másodszor temetni! Tengered kiszáradt, ne túrd hát meredten a fekete habot nincs-is tengeredben. Lenyelnéd a napot, mint aranyhalacskát? Átszűrnéd fogad közt a szagos ecetfát? Te Fölfele-törő, Csont-virág ne nyílj ki. A holdfényben sárga fogsorod ne dugd ki! Szívemig ne edd föl magadat Ős-lárva! Hiányoddal élek, Hiányok Hiánya. Nélküled mi most már elvagyunk nyugodtan. Nyiss ki a halálos vágyú liliomban.