A menekülő ember
| N. L. az ajtót nyitva hagytad, |
| az űrbe futottál mezitláb. |
| Cipőd az ágy előtt leraktad, |
| földre szórtad a lúdtoll-szipkát. |
|
| Mezitláb? Ittmaradt a lábad. |
| A kocsányos, eres üvegből |
| kiserked lombja a halálnak: |
| a köröm és a zuzmarás szőr. |
|
| Magadat megosztottad önként, |
| elsuhantál és ittmaradtál. |
| Mint csiga, megsejtve a törvényt, |
| a csönd fűszálára tapadtál. |
|
| Mi mindnyájan elhagytunk téged, |
| S te csak adtad az emberséged, |
| mint fényük az űrbeli hattyuk. |
|
| Injekcióstű, vatta, hordágy, |
| végűl veled csak ők maradtak. |
| Míg eldermedének a bordák, |
| az ágyék medencecsontra horpadt. |
|
| Neked is sikerült meghalni, |
| beláthatod, nem oly nehéz az. |
| Nehezebb ölni, lopni, csalni. |
| Legyen legalább ez a vígasz. |
|
| Beláthatod, különb te sem vagy, |
| mint a mosónő bolond fia. |
| Akit egyszer az élet elhagy, |
| annak már nincs miért maradnia. |
|
| Leltárt veszünk az örökségről: |
| magányodat némán elosztjuk. |
| Nem mondunk le a rettegésről. |
| Még emlékeid is kifosztjuk. |
|
| Ülünk majd nélküled, mi, fattyuk. |
| Az isten se támaszt föl a csöndből. |
| S hangodat szorongva hallgatjuk |
| sercegve forgó hanglemezről. |
|
|
|