A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd és nem tudta még,   hogy mért kiván szeretni,   kezdetben volt a hang és nem tudta még,   hogy mért kiván szeretni,   kezdetben volt a köd és nem tudta még,   hogy mért kiván szeretni,   kezdetben volt a láz és nem tudta még,   hogy miért kíván szeretni? Kezdetben volt az egy-álmú anyag, a nyugalom, robaj,   mozdulat, tespedés,   lágy csömör és harsogó, sós hullámverés,   magányos dermedés méhe, fekete éjfél-olaj, a lüktetni, izzani, hártyásodni, bőrzeni vágyó némaság, kezdetben volt a vágy, az önmagát erező sűrű bujaság, a vágy, amely nem ismerte még magát se, csak egy célja volt, hogy anyagát szeresse,   idegen volt a forma, a rend,   csak a vágy volt,   hogy benépesítse a létével kitöltött végtelent,   önmagát megváltva, megosztva,   elemmé, dolgokká sokszorozva,   azonos képletek, azonos szerkezetek,   azonos űrök, közelségek és kövületek,   azonos sejt, atom és csillag-kör épületek   egy-törvénye szerint. Törvény szerint, amely meg-nem-bontható, beteljesedő, amely irgalmatlanúl szelíd és nem tudja élni csak a saját életét,   de illatos, mint a csecsemők bőre   és szép, mint az ezer-mellbimbójú, köldökű, meztelen, fiatal nyári rét. Kezdetben volt a vágy, az önmagát-nemző, megáldó, terhesítő,   az önmagát-megszülő. Egy-alakban a hím és nőstény-nemiszerv, a kétféle-indulat, mint az osztódás-előtti boldog pillanat, kos és juh, bak és gödölye, bika és tehén egy-örömben, hímpáva s páva-tyúk, csődör és kanca, kakas és asszonya, porzók és bibék, a nap bolygóival nem-különben. A kétféle-ivarszerv egy testben teljesül ki és még nem tud külön a másikra vágyni   és külön örülni, még nem tud sodortatni bűnben, átokban, sejtelemben, mint orrszarvú dúlni a nőstény-szügyet foggal, pajzsos szarvval, ernyesztő szerelemben,   pilledten lehullni, mint az árnyék   és felszökni, mint a vérzett vad lihegve, kezdetben a vágy csak önmagára vár még,   lassan, tompán, mélyéből remegve.   Kezdetben nem voltál te sem, csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat, a szurok-sűrű, fortyogó, forró akarat,   világ-tűz, vízözön,   ismeretlen és titkos robbanások,   május-szagú álmok, test-nélküli vallomások, halványkék-eres bőr, virág-szőr, nagy-pórusú verejtékes nyakak, csillag-méz, szőrös virág-kocsonyák, két-gömbű, telt asszony-szügyek táltos-látása, forró, karvastag indák, idegek rózsaszín tekeredése,   kígyó-tekergése és kígyó-sziszegése,   polip-alattomosság, ragadozó, méla hidra-forgás,   pokol-tüzű szemek holdudvara, nyüzsögése, kelyhek napfogyatkozása, taknyos-üveges izzás, eleven kancsók vérömlése,   a titokzatosság selyem-zörgése, köpeny-lehullása,   vizicsibék, nádi-madarak zokogása, a vérből-fakadt erdők holdfényes tisztáskörén a fallikus ábrák fojtó, vad, buja, primitív tánca, pajzsok és dárdák holdsütötte kerengő-lánca,   pajzsok és dárdák   fallikus ábrák   szöcske-szökdelése,   rikoltó fekete gégék, varázsdobok párducbőr-ütemére. Bíborvörös és foszforos-fehér emlők, tomporok, szűz-kelyhek, öngyilkos skorpiók krétarajz-naprendszere pörgött, gomolygott   és nem éltek még a vágy-nélküli dolgok,   csak a tűz-imádók, nap-imádók dermedt   révűlt arca   leste az eget,   s a láz-imádók szines maszkja, torz-álarca   imbolygott halálig,   comb-erdő hemzsegett.   Én nem kutattalak, mint a csillagász   az égen   egy új csillagot.   Matematikával, képlettel, logikával számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott   lehetsz, csak ott vagy, ott az idők-kezdetétől,   társak között, még láthatatlanúl. Ott égsz sárga, vörös, vagy izzó fehér-szívvel,   vad-izzásban, vagy gyámoltalanúl,   nem ismerve még az ember hódító szemétől,   de föltündöklik egyszer gyönyörű tested, vagy anyagod fénye ér el legalább   hozzánk, mert nincs hozzád hasonló,   a lélek ragyogása, megszépítve a szorongató estet és agyagba, gyökerek, rovarok közé leomló   fénytelen szívünk alkonyát.   A csillagász az űr szerelmese,   sejtelmét hitté növesztik egyenletek és képletek,   tűnődik lencsék, műszerek között a csillagtoronyban, rádióaktív-gépezetek, csillag-térképek, fény-sziporkák, jelek   kivallják neki a lázban, fájdalomban   megfogant gondolat igazát. S ha nem látja meg ő azt az űr-emlőt, amit mohó gyermek-szeme szopna,   nem veszti el, amit megtalált hittel,   majd föllelik a tudomány-unokák, tán kevesebb türelemmel, s tökéletesebb műszerekkel. Én nem vágytalak   meghódítani téged, mint a spanyolok Dél-Amerika aranyát, lerombolva a Nap-isten kő-jegyű templomát,   a csillag-jegyek és nemzés-jegyek kő-nyilait   és kő-falloszait. A kaktuszos-magányban   az Eső-isten szobrát meggyalázva, fölégetve a dzsungeleket, irtva a vadakat, karddal leütve a tál-nagy lepkéket,   puskával lőve a görögdinnye-nagy, sárgadinnye-nagy   rovarokat, a repdeső, zúgó eleven kristályokat, a lihegő fém-lapokkal-nyíló hasú drágaköveket,   a gyönggyel-kitöltött szemű szárnyas-koponyákat, kisebb-tölgy-csápú, lószügy-vért-orrszarvú, gyermekláb-agancsú ásványokat.   Én nem kivántam ilyen dicsőséget, hogy pusztítva hódítsalak meg téged,   hogy pusztítva hódítsak meg boldog birodalmakat, leöldösve a Napistentől-nemzett férfiakat,   kővé merevedő hús-karóba húzva az arany-derekú asszonyokat!   Ó, hogy gyűlöllek   gyarmatokat rabló,   népeket megalázó hódító idegenség! Ó, hogy szeretlek emberi-szentség!   Én nem akartalak, fölfedezni sem,   mint a tudós a dolgok lényegét, a világ-űr szellemét, a tengerfenék vegetációját, az ős-lények életét, mint a cserje-szakállú hajós a viharnak döntve hajóját   bolyongott tengereken, kutatva új fűszereket, idegen partokat.   És nem akartalak megközelíteni, magammá-szeretni sem, mint az ember most a Holdat, a Sárga-Asszonyt, akit lát már az idő második pillanatától, akit imádott, s most szemlél ridegen, mint a boldog utas az idegen kínt, hisz oly messze van magától, s hallgatja közömbösen, a szomszéd hogy panaszkodik, míg cukorkát szopogat, versekben lapozgat. Mint az isten agyát is fölépítő ember, ki új bolygót rak az űrbe anyaggá higgadó tudatából, s atom-tűzzel fellövi magát majd, hozva új szerencsét, vagy még nagyobb bajt, s tűszerű fémszivarokkal a holdra száll.   S ha ott a gondolat fém-termése lehull,   az ember aluminium-üveg lepkéje lelobog, s a kráterek között a lila porban fém-lábain megáll, mint egy fém-gerincű gázlómadár, vagy egy fémgyűrű-köteg óriás százlábú-bogár, kiáltás zeng a por-lelkű csöndben: Meghódíttatott! És boldog lesz, aki petét rak ott,   mint idegen-szervek közé a bogár, mert onnan új csillagra suhan, azt beporozni,   hímporát elorozni, s megtermékenyíti az űr virágait, mint a rét virágait a darazsak.   Én nem voltam trubadúr-szívű, de ösztöneiben vad, barbár lovag,   rabló, betyár. Mert kezdetben nem voltál te sem,   csak a vágy volt, a kocsonyás csönd, a köd-tüdejű, semmi-csontvázú, jégvirág-gerincű állapot, kezdetben a Minden együtt lakott   és mégis éreztelek és mégis tudtalak, robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,   de még csak reszketés, sejtelem voltál te is, voltam én is szívemben, mégis tudtalak, tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,   hogy megszületsz gyöngéden, s félelmetesen, mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés, mert ehhez az értelem kevés   és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,   mint az órával mérhető idő,   s az órával felfogható elektromosság.   És mégis tudtalak, fölfogtalak és vártalak,   te Csillag-méz, Tündöklés, Arany-hab,   te Fülemüle-ének, Árvácska,   Gyöngy-habú tej, Havas bérc,   te Villámló elektromosság, Atom-tűz,   Kék gerle, Havasi virág,   Puszták citerája, Tenger tüneménye,   te Kukorica-harmat, Vércse-vércsöpp,   Madár-topogás, Gyémánt-korsó,   Gida-szökdécselés, Kígyó-nyelv,   Szívemet-célzó arany-dárda,   Szügyembe-fúródott tüzes nyíl,   Virág-ajak, Zöld madárcsőr,   Csillag-fátyol, Óceán-palást, tudtalak léttelenűl,   mert kezdetben közös volt minden elem,   mert kezdetben én is a csönd virága voltam, mert kezdetben te is a csönd virága voltál,   kezdetben csak a vágy volt, ahonnan fölszabadultál,   kezdetben nem voltál te sem.   És ím, a semmi földereng,   mint a gondolat,   hogy teremtsen formát és szavakat,   hogy létet adjon önmagának,   értelmet anyagának, jövőt a múltnak, a jövőnek múltat.   A semmi majd megéled,   darabokra széled, hogy boldogtalan, önző részekre törve,   egymás ebihal-farkát, gáz-uszályát söpörve,   egymástól taszítva, s a sorstól egymás felé lökve   vágyódjon, rebegjen, nyomások között ércesedjen,   fortyogjon, sisteregjen,   halálig-énekeljen. A semmi átdereng, átizzik a köd, fény-zsírtól ragyogó bőrén kél az első jel, valami rebbenés, apró mocorgás, mint a csönd alól fölkúszó mélyhegedű-morgás, ősállatok vonulása, morajló messzi tenger, sárkány-talpak tompa puffogása, rák-ollók nyikorgása, repülő-sárkányok bőrernyő-suhogása, szines bordákba nőtt uszony-szárnyak   csapkodása, mirigyes forgókban toka-uszonyok forgása,     s az első-hang mögűl föltör a másik, a madár-sikoly,       a hegedű hőscincér-sírása, dörmögő, alkony-         mély, horgony-nagy szarvú szarvasbogarak           zörgése, üvöltözése közben a másik,             a pár-hegedű, a hím-hangszer rázokog,               a nőstény-hang testére lecsap, forog                 a két sikoly, madarak, madarak,                   hegedűk, hegedűk sikoltanak,                     üveg-cédrusok zizegnek, párducok                       sírnak, vas-oroszlánok bőgnek,                         arany-bikák, földrészek                           nyögnek, megszakadt tüdejű                             égitestek köpnek ki alvadt                               vérdarabokat, s kinő e kúsza összevisszaságból,   mint az első virág,   dudvás, szőrös száron, tövissel veretett testen, a fájdalom-szülötte, a kínok-nemzette dallam,   a tökéletesség törmeléke,   harmónia-foszlány,   a boldogság igérete,   az elsűllyedt éden csücske. Kinő e fájdalmas összevisszaságból az első áhitat. De lezúzzák a csönd hálójára fölfutó gyenge kacsokat, a harmat-velős, félig-lágy hang-csigolyák tornyát összetörik   újabb sikolyok, nyögések, fém-roppanások,   szarvas-kiáltozások, világrész-ropogások,   tejútcsontváz-töredezések.   Elmállasztja   a köd érccé-lobbanása,   >a hidrogén űr-robbanása,   nap-aranyhalak szétdurranása, csillag-gerincek hegedű-roppanása,   hattyú-ködök méla úszása. Mert a boldogságot, mint fémet a savak, folyóba hullt férfit a fémgomb-szerű szárnyas halak,   sisteregve fölzabálják   a settenkedő, irígy, tűz-gyomrú, telhetetlen fájdalom-dárdák,   csésze-szemű bűnök,   halálos-gyomorsavú pöffeteg-lárvák, s mert nagyon fáj, azt hisszük elérhetetlen. És ím, a semmin átremeg   az első döbbenet, mint a ló bőrén a mozdulatlan indulat. A csönd fölpúposodik, kihegyesedik,   mint a terhes anyák hasa, hogy kitapintható a fej, a térdcsomó   és látható a végtagok mozdulata.   A csönd kihegyesedik, mint a tojásban épülő madárcsőr,   az üveges hártya vékonyodva földagad, csupa lüktetés, verdesés, csupa pezsgés a felszín alatt,   csupa dagadozás, embrió-szívverés, embrió-   lábrugdosás, reszketés, nyak-dobogás,   kopoltyú-ritmus,   sustorgás, csupa külön vágyakozás a valaha-egység, a látszatra-egy,   de a tűzben már csupa különös-szenvedély,   külön-idegenség. És a csönd feltörik, mint a tojáshéj,   s iszonyú sikollyal kiszakad forró, gőzölgő méhéből az első, vörösbegy- torkú, lágy, vér-udvarú szív, kéregtelen, vas-kocsonyás,   lüktető agy, kiszáll az első dalra-ítélt angyal a sötétből,   szárnya lángból és emlője fényből, s kiszáll a többi is, mint a tűzvirágok,   kiszökken énekelve,   és fölizzik kerengve, s köpdösi ez a világnagy anyaméh a sok magányos álmot, mint az arany-vértű, bíbor-köpenyű kis emlős halacska   hasa gombostűfejnyi kölykeit a fénypettyel villogó,   zöld árnnyal derengő, álmodozó vizi-lugasba. De ha jön a lomha, pettyes, zsíros veszély,   a nagy-tömbű, síkos, vitorla-uszonyú,   vagy csőr-állú rettenet, nem védi meg a most-eszmélteket   az anya-hit, mint a vitorla-szárnyú, emlős, kis rubint-halacska   fátyol-vitorlás picinyeit, aki bekapja, szájába gyűjti őket, mint gyerek a gombokat, a csillámként lebegőket,   s vész múltán, ha csönd teljessége támad, kiköpdösi a csöpp pikkely-szíveket, az eleven kérgeket, kieregeti szülötteit, mint a füstkarikákat.   A boldogság a megvalósulás.   Ha boldogtalan is a teremtő,   az boldog, aki megtestesül. Ez a törvény.   Tudod te is, hogy ezt tudni még nem elegendő. Egymást-érintő szívünk nagy láng-bokrokkal kisül,   mint a nagyfeszültségű vezeték, ha mozdony csápja éri, s lágy darázs-zenével   fölzúgnak odabent a motorok.   Nem a szorongás, ami összefog, röpít minket,   de a szerelmes összetartozás.   Az egymásba-kapcsolódó tudat, ami fölizzít lágy részeket,   ásvány-szigeteket,   s kiteljesíti az egymásban-rejtező álmokat.   Mint palántát asszony a földbe, a szerelmes összetartozás   ültet az anyagba képzeteket, s oldja az anyagot képzetekké.   Mi attól vagyunk tiszta virág-lobogás,   s attól váltunk könnyező sebekké.   És mégis boldogtalan,   puha, lágy, kérgesedő,   egymás-körűl-forgó   szívek és csillagzatok! Magatokról ti mit tudtatok?   A csönd csigahéjából kibújt nyálkás és hűvös   égitestek? A semmi csigahéjából kiköltözött tejút-szarvú   világ? mit tud magáról?   Az űr kék lapulevelére kúszó,   fűszálaira mászó katicabogarak   mért csillagzanak,   míg tartja őket a sok semmi-ág? Milliárd föltört tojás az űr,   csupa szerelemre-éhes magány, szeretni kész remény, fény-gombák a csönd ezernyi rothadék-szigetén.   És szeret majd mohón és embertelenűl egyenként valamennyi és tüzelve mindahány. Szeret, mert ez a törvény,   a világ-akarat és nem tudja még, hogy csókjából mi fakad, nem tudja még, hogy minden ölelése csak folytatás,   nem megvalósulás, hogy az alap-elemek ölelkezése,   a csillagok násza, anyagok kéje, atommag körül elektrón pörgése,   fémek csókja, sók egymásba-éledése, a víz áteresedése, zsírok tespedése,   sejtek lüktetése, savak rétegzése, atomok sűrűsödése, hők lebegése,   egysejtűek foszlása, amőbák oszlása, napállatocskák napokká-robbanása,   élet-körök rügyezése, széttársulása, mikrobák kráterszerű gőzös pöfögése,   ázalagok, koretrák, sodróállatkák szerelmes ragyogása, bimbózása, magzása,   eutórinák, ostoros-állatkák virulása, gyöngyszem-rákok ittasulása, tapadása,   szitakötők egymásba-csimpaszkodása, bogarak egymásra-zúgása,   szerelmes halak liliom-forgása, pete-ékkövezése, puha szájharapása,   állatok robajló lángolása, madarak képletre-lobbanása,   ős-óriásemlősök riszálása   csak egymásra rakódó csigolyája az idő gerincének,   a hüllők csókja csak tovább-áramlása   fém-ősök énekének, a madarak szerelmes látomása,   kígyók csavarodása, egymásba-harapása csak sejt a virágszárban,   amely az emberrel fog kiteljesedni, amelynek én vagyok virága,   amelynek virága te vagy, Virágom,   mert mi ott fakadtunk, kettős-ágú száron,   az isten-szagú szerelem-mocsárban,   a halálon és a halhatatlanságon. Ó, áldott, boldog élet, benépesülő világ! Boldog, mert él, a létezés, virúl, lebeg, nyüzsög és rág, húsában, ösztönében együtt lakik a béke és a rettenet, kocsányaiban ott csobog a megszülető, s az eltemetett. Foszló gőzgyűrűk, pára-kagylók, gázburkok alól már az önmagában boldog létezés szívtömlője szól, a sistergő, olajos gyűrűket pöfögő, fortyogó, szinesedő, eresedő fém hártyás, likacsokkal bőrző, ráncosodó, arany-ömléses felületén már látszik, mint a csecsemő szirom-mellkasán, a szívverés, s terjeng már boldog illatod, te léttel-beteljesedés! Ó, boldog öntudatlanság, tested még meg-megnyiladozik, s arany-zsíros forró virággal, mint pólyás, az űrbe húgyozik. De hamusodik, mocsarasodik, kásásodik a vérpiros vas, s esők, esők oldják a lángot, a föld szivárvány-karimás, ködsugaras. Ó, befelé-nőtt tüdőszínű rózsa, földközépi jeges-üveges vas-velő, föld izzó rózsája, élettel körülömlött, az űrbe szárasodó, gyökeresedő! Ó, izzó rózsa, rád-ikrásodott, mint rákra millió tengeri rózsa az eleven-élet, mint kavicsra halpete gyöngye, vírus-kristály a hernyóra. Ó, boldog, boldog, egyedülvaló, nefelejcskék, mályvazöld tengerek, hullámok dupla fogsorai, tajtékfátylak az égig lengenek, ó, zengő, dörgő, teremtő elem, az áldás egyik részese, kristályok, a föld veséi, fehér párák nemzés-lehelete. Ó, forró, bugyogó, májszínű lápok első virágai, a teremtés szőrös-szárú, szőrös-levelű, szőrös-ajkú álmai. Ó, boldog bibék, virágok szív-fejű, csillámragacsos nemzőszervei, sárgalisztes, karcsú növényi-falloszok, hosszan kilógó hangszálai a mindíg-éneklő kehely-toroknak, többször ikresedett lónyakak, egy-törzsből ágazók, kik orrlyuktalan fejeket csókra nyújtanak! Virágok, nagy, vizenyős-törzsű, szőrös, tüskés-levelű, ragacsos levél-comb-közű elsők. Virág, te boldog-illatos! Kibújtok, mint a csigaszem, puhán, tétován, magányosan, vagy, mint a láp ágyékai, vágyódtok tövissel-bokrosan. Ó, boldog első-terhesség, gyönyörű első-anyaság, fölépűlt teljesség, rendedben ott forog a jövendő világ: te tűhegynyi lüktető takonycsepp, ott élnek tebenned az idő álmai, csókok, amik lehullva ujjászületnek, a baktériumok, algák, gyűrűs-férgek, szivacstűk, a csigák, a medúzák, férgek, pörgekarúak, ízeltlábú Trilobiták, háromkaréju-ősrákok, óriásrákok, ős-kelyhek, szivacsok, tömlős-állatok, tebenned minden leendő, s halandó ott forog, akár a csillag-rend, a korallok, szélesszárnyú-Euripteruszok, a kopoltyúkkal lélekző skorpiók, tengeri almák, liliomok, a csipkecsillag-állatok, tüskés-bőrű tengeri sünök, zöld csillagok, mélyvizi uborkák, a városként világító virág-alakzatok, a fejlábúak, a puhatestűek, a tintahal, a negyven-szemű polip, az Egyenes-szarv tebenned a Selachiusokkal osztozkodik, ott hemzsegnek az egyiptomi-napisten nevű Ammoniták, a fedett-fejűek, gyökér-lábúak, mészvázasok, Fusulinák, húsgyökér-kupacként a gyöngy-karók, csuklós-lábu sáskák, pókok, az üveg-gyökér-százlábúak, a rézzel-kivert-szárnyú rovar-koporsók, a kétéltűek, a hüllők, pofás-gyíkok, vérszínű Hattériák, az eleven-szülő halgyíkok, mereng a hússal-élő ragadozó-virág, ott leskelődik a Tigrisfogú, suhannak az elektromos Nyilak, a virágkehely-fejű, fogsoros-porzójú, háromszögtoll-lebernyegű őshalak, futkosnak, lihegnek, sziszeregnek teknőcök, gyíkok, krokodilusok, mint kristály-kardok kaszabolnak a vízben az Ichthyosaurosok, izzanak egymáson, mint szerelmes gyárak az óriásgyíkok, sütkéreznek méz-pocsolyában a huszonhatméteres Diplodocusok, rikácsolnak, ugrálnak kék görcsökként a suta, félig-vak szárnyas-gyíkok, madárlábú-gyíkok, gyíkfarkú emlős-madarak, fürge, kétlábon-futó szarvas-gyíkok jajgatva fogamzanak, gyűrűznek csikószemű pikkely-hordók, bőrükön aranykehely-szavak, százezres csapatban nászra vonúl a Zsarnok gyík-király, a kacsacsőrű-gyík páfrányerdős iszapban ül, puhatestűeket zabál, meregeti, mint levest kanállal, csőrével a termékeny, lázas iszapot, mint kobalt-tűk szálaznak csőre végében a kefe-fogsorok, mennek meghalni óriás-léptekkel a csecsemő-fejű Dinosaurusok, vérrel megduzzadt óriás-tüdők a kőmirigy-szakállú sárkány-kakasok, sárkányok nyögve tojnak, a nap-imádó sárkányanyák, a fésűs-gyík nőstény a hímnek vinnyogva megadja magát, hemperegnek nyafogva, roppant kőszivacs-tömbjük áttüzesedik, a gerincből-fakadt kettős csont-liliomsor véresen hajladozik. Mint őrűlt rajzai, megtöltik az űrt a Szárnyas-fogatlanok, emlős-sárkányok, s az apró, hártyás repdező-gyíkok, kis fátyolszárnyú gyémánt-szűzek cikkannak sziszegve, szivárványos fátyolszárnyú emlősgyík kölykeit unszolja csecsekre. És röpködnek ropogva, nyikorogva négyszárnyú zománc-rudak, kristály-emlő-fejű szitakötő-anyák, gyökérfejű lovak, csontváz-fejű páncél-atyák, gyöngydob-szemű sáska-süvegek, mohos fekete esernyők, denevér-sátrak, fém-szárnyú ing-üvegek, lihegő szőrernyős bársonykutyák, tövis-láb-gubancú zizegők, fogsoros-csőrű drótvázasok, karmos-szárnyvégű pikkely-repülők, a pikkelyes első-tollasok, a bóbita-fülűek, bíbor-uszályú toll-üstökösök, éneklő ásvány-rózsák, arany-szemhéjú szivárvány-ködök, kopasz ősmadarak, totyogó hártyavitorlák, nagy pikkelygömb-térdű gázlómadarak és roppant hártya-talpasok, csápcsőrű csillagok, kibélelt vértorkúak. Tebenned cápák nyüzsgölődnek, ősarany-arcú tigrisek, üstökös-szakállú patások robognak, szelíd rágcsálók merengenek, cammognak zizegő óriás-zsurlók alatt a szikla-állatok, vulkánkő-hab testük gőzöl, izzanak gyűrt pikkelyrongy-hónaljak, comb-hajlatok, cuppognak két-lábon az ember-szemű, gyík-fejű kocsonya-tornyok, barna gumi-bőrükön sötétkék pettyek, láng-szeplők, arany-foltok, narancspiros hasuk puhán lüktet, gyöngyházrongy-taréjuk lebeg, s hínárfák zöld rongyait tépik a csecsemőcsuklós üveg-kezek és csipogva totyognak a kék zománc-páncél-vértű óriás-kanok, fejükön csont-töviskorona, hátukon csontszirom-fogsorok, óriás csigabigák néznek ki páfrányok közűl kocsonya-hímvessző szemükkel, óriás gőték, levelibékák pikkely-ágat fognak kék, zöld gumikesztyűs kezükkel, tebenned asszony után sír a manó-szakállú rénszarvas-ősapa, őrjöng telhetetlenül Síva isten párduc-pofájú angyala, ősmadár csőr-fogsorában ropog a szárnyas gyémánt-királynő, a gyapjas-orrszarvú taknyos-kelyhű mohos szikla-combok után lő, álarc-tüskéje, mint az egyfogú boszorkány sárga zománc-agyara, ragyog, mint Gábriel kardja fémgumós-gyökerű pajzs-tompora, a bánat őseként figyel nagypórusú bőr-páncél arca, mint Agamemnon király viaszcsöndre-gyűrt hártyaarany-álarca, és ringanak csordában bársony álom-csigabigák: zsiráfok, az aranykorona-szemű, pávafark-szempillás óriás állat-virágok, zöld mámorban hemzsegnek, majmok, pávák, vadmacskák, papagájok, mint tengeri rózsa csápjait, ingatják ormányukat a kőernyő-fülű, kőgatyás elefántok, s ember-kezű béka-ősök ülnek a jövő partjain, s asszony-szívű sasok ülnek sárkányok véres csontjain. Tebenned ott kering az emberig-futó gyönyörű zene, amelynek minden létező csak egy-egy üteme, s így épül föl a nagyszerű harmónia-épület, s mert összeomlik, nem hagyhatsz ki akár egy ütemet, a hangból kinő a másik hang, a nála-teljesebb, és arra rá a soronlevő, a mindíg-tökéletesebb, tebenned ott vannak már az iszonyú ősállat-temetők, egysejtűek kréta-halmazai, őskori állat-csontmezők, tebenned ott vannak föloldva mind a kőzetek és sejtté, hallá, sárkánnyá, madárrá sűrűsödve a csillag-tüzek! Ó, boldog, boldog lét, a halál se pusztulás, csak folytatás, s építő-folytatódó állapot a korhadás, poshadás, rothadás! Mészkővé-sajtolt kagyló, s csigabigatömegek csak téged hirdetnek, élet, a márvánnyá sajtolt mészkövek! Ó, boldog, boldog vegetáció! Első növények, vajon sejtettétek-e, kék kocsonyaszálak, zöld ondó-szálak a talajon, hogy bennetek már az ember készülődik megváltani az öntudatlan áramló világot, szerelmet vallani? Növények, lombtalan tej-pálcikák, szívnélküliek, tudtátok-e, mért legelik le majd óriás-unokáitok a Pikkelyesek? Burjánzó, tömődő, osztódó-szervű, egyre-bonyolúltabb növények, tudtátok-e, ha szirmaitok, leveleitek lehulltak, ha együgyű-alkatotok több-szervüvé változik, ha ön-szeretőből, ön-termékenyítőből nemekké foszladozik, bolyhos dorongból ihletődött négy-porzójú ajakos-virágúak, összenőtt szirmotokon a párta-cimpa felső és alsó-ajak, tudtátok-e, hogy egyszer ott nyittok ki az én szívemben, s vissza-tűnődve illatoztok emberi-énekemben? Ó, boldog, boldog vegetáció! Feltörő, burjánzó, sűrűsüdő, egymásra-nőtt, egymás-halálán fakadó-kiteljesedő, penészes, barna, korhadó kuszaság, szárak, levelek, indák, törzsek verejtékező szövevénye, gőzölgő rengetegek, gyökerek, mirigyszőrök, virágok, illatok, zöld izomzat, növényi-hártyával benőtt zöld érfutamok, zöld óriás-tollak, nyakból-kinőttek, zöld hónalj-hártyák, bokába-beszőttek, mézet nyálkázó kopasz gerincek, idegekbe-átevődtek, lombot-hajtott kígyók, puha-kérgű nyelvek, görcsös inak, párázó, szenesedő, bomló, rügyező zöld zuhatag, hagymák és termők, csészék és bóbiták halála-születése, ó, boldog, boldog szerelem növényi-megtestesülése! És mégse tudjátok mi a szerelem,   a végzetes, vad tökéletesség, az egymásért-marakodás,   a legnagyobb-elesettség, a fájdalmas-kiáltozás,   a vérrel-permetezett szelídség, csók, amely kígyónyelv-lángolás,   csók, amely elrendeltetett. Mit tudja azt a szeretve-öntudatlan a világ, hogy benned minden kis atom   szeret, minden kis részecske egy velem,   mint egy megvalósult boldog társadalom,   mint egy gyönyörű üzem, amelyben fölzendíti a gépeket az áram, s ragyogva énekel szerelmes-tudatában,   messze-világítván a holdtalan éjszakában.   Mit tudja azt évmilliárdok vegetációja,   hogy a hozzád-tartozás tisztít, vagy sorvaszt el engem,   s ha szerelmünk napjait merengem, boldog azért vagyok,   mert általad vagyok   embernek is valami más, lélek és anyag kettős teljessége, teveled-társulás   egyetlen-igazsága, törvénye a jövőnek, az igazi-megvalósulás.   S szavaim, ha földemből kinőnek, mint a magvat-hozó füvek,   a te véred öntözi meg testüket, hogy erősödjenek az időnek. Hogy szívemre-forrva hordozom szemed, s az világítja be részeimet,   mint a lámpák a várost,   égitestek az eget. S ha ellened valamit elkövettem,   a bűnökért naponta megfizettem, mert tudom, hogy te úgy szeretsz már engem, hogy haláloddal kiváltanád   létem a halálból, s fölépítenéd lerombolt hitemet tested szép anyagából.   Mit tudja azt a tenger, hogy én úgy szeretlek téged,   mint láng az olajat, s tőled-táplálva,   sisteregve égek,   mert te egyre csak adod magad, te örök-forrás,   nehéz, színes, sűrű gomolygás,   s tornyozó lángjaimban valósítod meg tündöklő-önmagadat.   Mit tudja azt az osztódó, megvalósuló anyag,   hogy mit is jelent az ember szerelme? A férfiak könnytelen, só-nehéz zokogása,   asszonyok szenvedése   és mindent-odaadása? Hogy öledben meghalnék énekelve,   mint a madár a mesében, s elhamvadnék szótalanúl lángjaim szégyenében. Mit tudja azt a tengerfenék,   rengeteg lénye,   állata, virága, növénye, a habzó víz-omlatag,   s a létezés sós élet-edénye, s benne a nyüzsgő milliárd szerelmes-akarat, amely szeret csak állati, növényi-ösztönével,   de nem emberi-szívével, mit tudják a fenéken-tapogató halak,   s a csönd tegezében tartott, a ragadozás-íjjával kilőtt,   kötegekben-szálló Arany-nyilak, a csigák, a kagylók, az élő-lepények, a rák-szörnyetegek, hosszú-bajszú, ízelt vas-csavarok,   páncél-gombok, a vérrendszer a hátukra nőtt, a zöld, karéjfogsoros-csővégű sás-levelek,   a rákokon a vérpiros tengerirózsa-telepek, gyöngyház-csatok, lófejnyi-gyöngyök, alattomosan-lebegők,   a négy-ágú, gyöngy-bibés lila szirmok, a lila, piros, kék, ezer ág-gubancú korallok, az arany-pávatollak, fehér fénykoszorú-ligetek,   az izzó kákicskoronák, tengericsillag-éhségtömegek, mit tudják azt a csupa-rojt, pántlika medúzák, a kék, sárga, rózsaszín, erezett, lepkeszárny-mintás, virág-rajzos, árvácska-arcú arany-tálak,   puhaüveg-korongok, indás-sárgadinnyét, édes-tököt utánzó, csöndesen forgó, vigyorgó   daganat-rózsák, mit tudják azt a rajzó kis neon-szálak, az égő neoncső-halak,   melyekkel, mint a nagyvárosok este, fénnyel telik meg a tengermély teste,   ó, ezek a vegyi-fények, villany-hirdetések, fény-plakátok, a villanyújságok fénypont-sorozatai az örök ébrenlét   jeleit adják a halálos éjszakának, mit tudják azt a vér-pettyes, tigris-csíkos, tinta-kék,   rózsaszín-uszonyú, gyöngyházbicskanyél-szerű, sárga has-szirmú, szivárvány-vitorlás, villanykörte-szemű,   napmintás, napfoltos, sárkány-szárnyú, világító-gerincű, májfoltos, smaragd, villany-mozaik,   ezüst-bárd, bunkós dupla fény-szálú,   alvadtvér-tokájú, rubint-nyilazású,   világoskék-farú, világoskék kopoltyú-tollazású, tüske, bőr-lebernyeg, puha-korong, szines szálkabokros-pofájú halacskák, az üveghártya-olajban forgó szemű halacskák,   akik egymást pikkely-örvénnyé alakítják, forgó, szerelmes hal-liliommá,   s míg egymás száját puhán harapják,   s képeznek sokasodván millió fajtát,   míg egymást ittasúlva körűllebegik, s hasukkal a vízmélyi-levelekről a görcsöket lereszelik, mit tudják, hogy az ember végzetesen szeret!   Mit tudják, hogy miért csak a te szemed gyújt bennem olthatatlan csillag-fényeket,   s te-ujjad érintése hűti le izzó homlokom?   Mit tudják azt a sötétség markában forgó arany-tallérok,   a mélytengeri halak,   arany-pénzek, amikkel a mélység fizet a szerelmes-szenvedésnek,   hogy amikor megláttalak, úgy vágyódtam tehozzád,   mint a békességre az emberiség, s féltettelek, mint a népek féltik,   hogy elorozzák   s boldogságban-reményét, hitét.   Az idő nekem álmodott virágot.   Téged teremtett, te megoszthatatlan, egyszer-létezőt, ki nem lesz sohatöbbé. Öröktől-fogva gondolt ki téged, s én elgondollak majd örökké. Én veled leszek hulló, s halhatatlan. Az idő   mibennünk példázza a halandó világot,   s a halhatatlanság igéretét.   Ó, mindenség szerelme!   A mindenség csak vágyódott, szeretett, megindúlt és bekövetkezett,   a csöndből kinőtt az égitest-vegetáció, s a semmi-szárú ibolya-telep   csak nőtt, burjánzott, kövéredett, míg egyszer fémmé iszamlott át,   a fém növénnyé forrt át, kámforlevél-bordát épített a só,   halakká virúltak a szerelmes algák, a halak kicsókoltak magukból sárkányokat,   a sárkányok öle madarakká izzott, a madarak szerelme nemzett szarvasokat,   a mindenség bomlott, vérzett, magzott, nőtt, csókolt, meghalt, erjedt, rothadt,   elmállt, virított, pusztúlt, telepedett sustorgott, megalvadt, újra-áttüzesedett   és nem tudta még, hogy a kövecses, pikkelyes, karmos gyík-kezek   emberi-kezekké vedlenek és nem tudta még, hogy kő-margaréta-telepek,   kormosak, mocskosak, füstösek, fakadnak majd a csókja-áramában,   a föld testén iszonyú kő-sebek gennyedzenek förtelmes bűnöket,   nem tudta még, hogy szerelme-magvában több-ágú porcellán-porzók nyitnak a vas-kocsányban,   amelyen áram-vezetékek dongják az emberiséget,   hogy turbinák, beton-bibeszálak, hidak fém-csontvázai, termonukleáris-üzemek,   űr-rakéták, konzervgyárak, elektromos, vér, húgy, velő-szagú vágóhidak,   ahová a tehenek, bikák, borjak bőgve beözönlenek, nem tudta még, hogy infravörös-sugarak,   repülőgépek, lomha óceánjárók, vallások, háborúk, forradalmak   öleléséből kirajzanak. Nem tudta még, hogy téged is ott hordoz magában   és én is ott keringek minden fokozatában, de megszületünk a létezés egy pillanatában,   a virág-húst, uszonyokat, sárkány-fogakat, a sárga halzacskós pelikáncsőrt, énekeshattyú-szárnyakat,   szarvas-agancsot, őseink alakját levetve, mint a varázslatot a tündérek,   őseink parancsát követve, engedelmeskedve a törvénynek,   apáink áhitatától megihletve, anyáink testéből kitermékenyítve,   anyáink vérétől megváltva megszületnek lelkeink,   hogy testtel ragyogjanak, egymás-felé suhanjanak,   össze-robogó szerelmes szarvasokként, egymásra-rontó mérgezett nyilakként,   halál helyett tündér-megváltást hozzanak, hogy lemálljon a ránkvarázsolt szarvas-alak,   hogy valahára magunkra leljünk, egymás-szívére törekvő,   önmagukból-lőtt, egymásra szökő nyilak.   Én bántottalak és megaláztalak,   örömeidtől de sokszor megfosztottalak. Nem tudom, jóvá hogyan tehetném   minden fájdalmas pillanatodat. Pedig nagyon szeretném. Kincseidből kiraboltalak,   pedig te volnál az a kaptár, amelybe az idő méhecskéi   a mindenség mézét gyűjtögetik, a kezdet óta konok szorgalommal.   Te mindent föláldoztál és mindent odaadtál, mert benned a mindenség lakik,   s ott van az első mozdulatig az egész teremtés.   Ó, micsoda zengés söpör át szerveimen,   ha szív-verésed fölfogja fülem és létem minden rezzenése:   az ős-szél zuhogása,   óriás-páfrányok lobogása, s ha hagyom, hogy elmerengjen a világteremtő képzelet, megsejtem, hogyan építtetett   tested a mindenség anyagából. Látom az összetóduló boldog atomokat,   ahogy sugárzanak,   mint Grűnewald képén a Fölszálló testisége, látom a sejteket, buzgó anyagokat,   akik készülődnek,   hogy összefogjanak,   szinesen ragyogjanak, vágyván, hogy megvalósúljanak,   téged szolgáljanak. S áldom a sejtet, amely   formáid megvalósította, s áldom a vért, amely táplálta   hozzám-készülésed, a babszemnyi vesék, hináros belek, piros nyálbuborék-lombú tüdőlebernyegek,   gerlice-csontok, pacsirtatojás-koponya tündér-vár építőjét,   az önmagát habarcsba-keverő, az önmagából-építő   kőműves-vért áldom és tudom, a mindenség nem önmagáért   szeretett,   a mindenség csak teveled teljes,   önmagában hazug a szerelme. Ó, a bársonyos vér-iszapban   két egymást-evő kristály-pelikán   forog a hajszálér-gubancban, majd, mint a jégvirág az ablakon,   kirajzolódik a csontváz-jégvirága   a lüktetve, dermedezve   terebélyesedő anyagon. S énekel már a vércsöppnyi-hattyú, földobog,   tengerzúgást idéz a piros-mélyhegedű, s nő, mint a virág a sötétben   a te tested, álmod és tudatod. Mi nem lehetünk boldogtalanok.   A boldogságra megérett szívünk, mi fájdalomban értünk igazakká.   És tudtuk akkor is: nem azért szenvedünk,   hogy elperegjen vérünk bíboros csatakká. Mi hisszük egymást,   mint ahogy az emberek hisznek a jóságban, élnek a jóra-való-vágyakozásban,   mint ahogy az elesettek hisznek   a megvalósuló világban, mert ideje jön annak, hogy fölemelkedjen   a mindíg-jobbra érdemes emberiség. A boldogságra jogosak vagyunk,   nem födi bánat a mindenség egét.   Én úgy képzelem,   ez a föld nem fal be minket, mi nem hullunk szájába nyöszörögve.   De érgyökeres kezedre forrasztod kezem,   s elszállunk más csillag-körökbe.   S ha egykor majd egy világűr-utazó új bolygón kiköt, s gépéből fáradtan kiszáll,   minket egymás szívére omolva ott talál, mert mi sem élhettünk örökké.   Ott fekszünk romolhatatlan testtel, nem-romló hússal, nem-rothadó szervekkel,   átizzadt testtel, mint a legendás király, a virágok között, kiket úgy szerettünk. Egekre néz a fényét-nem-vesztett tekintet,   s állatok pihennek körülöttünk és liliom, kökörcsin, rezeda, busa rózsaszál árnyékozza be méz-illatú, romlatlan szívünket.