Tanya az Alföldön

Szikrázva, sercegve, füstölögve omlik az éj a néma földre. Üveg-virágok, üveg-lombok izzanak, mint a gondok. Különös építményű zöld gazok merengenek félig homályba bújva, fél-testüket a semmibe kinyújtva, mint a lélek alján a sötét tenyészet. A bűn és a szenvedés levelüket kigyújtja. A részlet nem mutatja az egészet. A derengés alján ott az enyészet. Minden ragyog, ami a sötétből kiáll: egy háztető, egy jegenye, a vályú pereme, a madár, ahogy a hold fele száll suhogva. Arany-bánat a boglya. A tarlón fácánok kergetőznek, legelésznek az őzek, megrettennek a nyúl nyitott szemétől. Kiugranak a fényből. A holdfény folyékony üveg, amely vastagon a világra csurog, anyagát e csönd dermeszti meg. Üveg-tömbök, üveg-tornyok, üveg-liánok csengenek. Ez mégis a csönd. Áttetsző bozótok, sejtelem-szárú növényzetek fonják, növik be az űr zaját, s a szagos virágos-kerteket. A ház meglapúl, mint futóbogár, érintésétől a pikkelyes-ujjú tejútnak. A futóbab-szárban a nedvesség lassan fölfele tolúl, s az elszáradt bőr kivirúl, lüktet és húzódni kezd láthatatlanúl, csak teremve él, nem tudja sorsát. Húsukat fémmel, kristállyal, vízzel teleszívják a hüllő-bőrű uborkák. S míg a nedvesség a sejteken átszívárog, mint az embrió-testen az anya-vér, odabent naprendszerek, s azokban naprendszer-tömegek keringenek zizegve. Él az anyag lihegve. Minden csillog, él, gondolkozik. A hold arra gondol, hogy lassan megfogyatkozik, a fa, hogy levelét veszteni kell, a dinnye, hogy cukrosodik, a paradicsom, hogy majd ecetben telel, a kukorica, hogy szeme csontosodik, mert már kifakadt, mint csecsemő inyéből a fogak. Állva, gondolat nélkül alszanak a lovak. Álmukban tán kiballagnak a kútra és fölnyihognak visszafutva. Az anyakoca szuszogva szendereg. Hasán hemzsegő kismalacok, mint egy rakás meleg vágyakozás, rózsaszín mohóság. Ércesednek a káposztatorzsák. Zsupptetős dúcok alatt kocsikerék, deszka, vasak. Pókhálók csipke-városai lengenek. A trágyadombon kacsák melegszenek. A meleg-áramtól csalánok gyertyalángja ing, mellettük kalász és rozmaring. Kukoricák, tarlók, kender-táblák körűl. Messzebb a sötét zengéssé tömörűl. A holdfény nyájakat terel. Az egérnek a varangyosbéka szikrázva felel. Fekszem a harmatos füvön. Fűszer-szagú virágokkal beszélnek szerveim. Küllős-szerkezetű tányéruk: fémhab kihűlve. A tarlók felől meleget hoz a föld feletti áram és méz illatát. Összekeverve, s külön-külön. Különös, vad, boldog éj ez. Tárgytalan. Nem hasonlít a szenvedélyhez. Nem érti égitest, növény, amit az ember érez. Az ember is csak sejti, túl az értelem határán, hogy egy anyag a kutyatej, s a márvány, a bogarak merev szeme, s a vér. Mégis, ember vagyok. Több, mint a csillag és több, mint a harmat. Csak engem emészt az emberi gond, s a szerelem. Ez ad nekem fájdalmat és hatalmat. S míg a csönd alján tenyészik a sok buja vadság, a csönd fölött a féktelen szabadság: csillag-robbanás és tapadás, sűrűsödés, társulás, köddé-bomlás, párából érc-ikrásodás, áttetsző ásvánnyá kristályosodás, növényzetet sarjasztó kocsonyás nemzés, fémmé forrás, anyaggá vágyakozás, fény-tajtékból szénné száradás, szinesfém-olvadás, forró kőzet-csobogás bőgése, üvöltése, izzása, rettegése, érzéki marakodása, ölelése, verejték-csordulása, forr és buzog magányosan. Szeretlek. S ezt tudhatod. S ez mégis valami más, mint a tehetetlen anyag szerelme. Az anyagban nincs bizakodás, nincs meteor, mely a szívemnek visszafelelne. A férfi, aki a szobában alszik sziszeg, mert csontja szaggat. A konyhában a petróleumlámpa hunyorog. Alatta bóbiskol az öregasszony, nekidől a falnak, bütykös kezén arany-zománc a lámpafény. Mindkettő meghalni készűl. Ez is dolog. Ős-sejtelmeket éreznek a rossz bútorok, álmukban őket nedv járja át, lombjuk van, s gyűrűiket növesztik, nyöszörögve vissza-érzik az erdő-éjszakát. Az ágy előtt kapca, rongyos bakancs, a falon kivágott ujság-kép lapúl, s egy árva zsebóra-lánc. Egy könyv jajgat olvasatlanúl. Most már tudom, mit eddig csak sejtve tudtam, hogy értelmetlen lennél te magadban, s én is csak hazátlan szenvedés, bánat és ölelkezés. Mert az állatnak nem úgy kell a másik, hogy vele legyen a megszakadásig, az eszik, szoptat, öl, párosúl, ürít, szül, retteg, vizel, telve van érzékeivel, épít, lapúl, az anyagra haragszik és áldozza a vért, s ha egy csillag más csillagba forr: fémhab loccsan és kialszik, egymásba alvadnak az érc-szenvedélyek önmagukért, csak szaporulni nemz a puhány, féreg. Teveled van csak hinnem miben, s nem lesz oly irgalmatlanúl egyedűl szívem, ha bomlani lehull. Lassan új formákba izzik át növény, virág. A föld terem öntudatlanúl. Szikráznak tetők, jegenyék, kukoricák. S én nézem, hogy kúszik, szinte arcomra omolva, mint világnagy, puha, pikkelyes hasú hüllő, fejét ős-naprendszerek közé bedugva, egy másik űrbe lecsüngő farkával, rengeteg kocsonyás gyémánt-tömegével horzsolva a bánatos kukoricát, a tejút a világon át.