Meggyötört szomorú arcod

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcodat, ha nézem, még visszafáj az én nagy omlásom-büszkeségem, fölszikrázik a kín, robbannak, gyúlnak galaktikák, szívemből pernyét hord a szél, homlokom fehéren izzik át. Mi volt? Zűrzavar? Kétség? Bűn? Kudarc? Kárhozat? Esettség? Megfutás? Vizsgálom meggyötört, szomorú arcomat és tudva tudom, mi nem hittünk hiába, nem győzött rajtunk a megadás gyávasága. Mi volt? Mi volt? Mi volt? Faggatom, akár az orvos kése boncasztalon a hullát, hogy felelni nyíljon bőr-alatti része, a viaszos, hideg-lucskos, fekete-erű volt-állapotot, amit hitünk hamvasztótüze belőle meghagyott. A szenvedés pengéje kibont újra új részleteket, vizsgál vegetatív-magányt, vegetáció-jéghegyeket, s már csak a késnek fáj a metszés, nem az anyagnak, a holtak könnye ritka, azok magukból mindent odaadnak. Azért kellett, hogy ki-nem-mondhatóan megalázzalak, mert szerettelek? Hogy könnyeid fosztogatóimtól megváltsanak? Hogy egy percre semmivé porladjon jövőm tebenned-bizakodása, mint szitakötő lehullt, csillámos, száraz hártyaszárnya ujjam alatt, mert romlott volt minden sejtje régen büszke-nyomoromnak és elárúltatott az én emberségem? Hisz szerettelek én akkor is, magamnál dacosabban. Az volt a bűn, hogy fölépülni a te véreddel akartam. Magamat ütöttem, s te sikoltoztál, én nem kiabáltam, téged gyötörtelek, s én verdestem holtra-váltan, mint fűben halacska, fuldokló tátogással, kopoltyú-nyiladozással. Aláztalak, s te elfogadtad méregtelen, szerelmes-megadással, mégis a te kezed dobott éltető, kristályos vizembe vissza, a győzedelmes te voltál, a megújító, a tiszta. Mert tövis-fát öleltél te bennem, sok rücskös medúza-kacsot, s megváltó-ajkad csókomban harapott savanyú szivacsot. Ó, én nyomorúságom! Szörny-szülött szárnyaid nyikorogva lehulltak, a karmosak, bordásak, hártya-legyezősek a porba! Szabad vagyok! Leoldották Erzsike tündér-ujjai, nem kell már szőrös, rút terhüket vinnyogva-nyögve hordani. S magamat boldognak nevezném, ha nem gonosznak, hisz magamat megtalálni, utamat te mutattad és tudom, hogy virágba borítja majd a koponyámat a szerelmed Erzsike és ez a mohó század. Mi volt? Mi volt? A kor mart énbelém is fehéren, hogy hizlalódjon egy újabb páros-szenvedésen? Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi kapcsolat, mint a derűs szerv, amit vernek rádióaktív-sugarak, úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta rongydarab, s falják föl egymást, mint nászban a bogarak, s sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó magányok. Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szétszívárog. Akármi volt is, én most már megértem, ha belém villám csapott, te szenesedtél fele-részben és nem az a táj, amelynek fája fém, sója dér és só a virága, s mint húsevő-virág csal, s méreg-gőzű zöld égitest-villogása. S ha elfeledem is, megérzem egy pillanatnyi-részben, hogy él a holt-fájdalom a már rothadó gőgös-önhittségben, mint a hulla-szívből kimetszett kis szövetdarab él, bizsereg, fal, szuszog, mint bálna fúj a mikroszkóp alatt. Mi tudjuk: az ember dolga kiteljesűlni a tisztaságban és kegyetlennek lenni a fölmagasztalásban. Nem sírva ökrendezni dögig-zabáltan, s életért könyörögni a bomlásban, ön-árulásban. Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem, hogy végső-bátor legyen ez elrendeltetésben, az elhullásban és a fölemelkedésben és nem hihetünk másban, csak e küldetésben. Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcod újra megépűl, halántékod lüktető fecske-lábacskája majd kiszépűl, leszárad sárgán az idő omladékain, az évek repedésein kiütközött szomorú-ernyős gond, növényt-utánzó kín. Buzgó, meleg halmok, virágzó völgyek, lágy érverések hirdetik majd a te áldottságod, a te dicsőséged. S ha egyszer majd ifjú-korunkra merengve visszanézünk, mint a hold, szeliden ragyogja be kertjeinket volt-szenvedésünk.