Könyörgés középszerért egy éposz írása közben

Te boldog isten légy velem,   hadd éljem le kis életem,   csak egyszerűen, józanul,   napokat számlálatlanúl. Csak úgy, akár a többiek,   akár a földi emberek:   ágyamat asszony vesse meg,   ágam okos kéz nyesse meg. Termő legyek halálomig,   alvó, ki sosem álmodik,   ki estéig úgy fárad el,   hogy mosolya nem szárad el. Add meg nekem e nagy kegyet:   vedd el tőlem e vad szívet!   Ha ki jégszirtet rakna rá,   azt is gőzzé lobbantaná. Hisz te-szíved körűl suhan,   benne a poklok vára van,   lángtornyot az ha fellövell   a tejút fényét veszti el. Köröd, hogy súroltam, kisült,   s húsomba eged érce sült,   s mint olvadt gyertya, ha buzog,   a fém a csípőmre csurog. Szenes bordám, féloldalam,   szárnyamnak üszkös csonkja van   és így is csak feléd ütök,   mint légbe féllábú tücsök. Mért hordom kormos csókodat,   érces nyomorúságomat?   Magához szív a sugarad,   mint áram zsenge ujjakat. Te boldog isten add nekem,   csak legyen krumplim, kenyerem,   örömömet ne vedd zokon,   legyek jó testvér, jó rokon. Legyek csak hallgatag, szerény,   mint a kiserkedt vetemény.   Így is díszítem kertedet,   hasznod így is növekedett. Földembe ne vess több magot,   több aranylombú csillagot.   Nyakamra ne küldj több esőt:   látomást, poklot, temetőt. Hallgasd meg végre panaszom:   e terhet én már nem birom.   Bennem a mindenség delel,   az űr, csöndjével, fényivel. És én már úgy érzem magam,   mint anya, a boldogtalan,   hisz szülni régen joga van:   magzatának már foga van! De nem jön meg a fájdalom   és fuldoklik és nyög nagyon,   s benne szakállt eresztve nő   homlokáig a csecsemő.