Őszi intelem

Kékűlnek már az alkonyi dombok, lilára válnak, mint fagyos orcák, deresednek a kukoricabajszok, őszi időbe fordul az ország. Esti ezüstre válnak a rétek, s barna-pirosra a tőkék levelestől. Reggelre a vének haja is fehérebb,   melegszenek a ciberelevestől. Szekerek, púpozva tengericsővel, a kupacokon öreg parasztok. Hó viaskodik fagyos esővel. Sárga jegenyékbe ősz szele kapkod, lósörényt borzol, a farkot cibálja: szállna az füstként át a határon. Ködöket pólyáz a didergő tájra.   Csak te ne dideregj, ifjúságom! Minden ősz régi, minden ősz mégis új keserűség, új szomorúság. Ezen az őszön hűsebb az ég is. Siet a madár, védeni húsát, tüdejét, máját védeni fagytól, csalóka téli gyémánt-derűtől, friss pelyheit a fagy-sugaraktól.   Libeg az égből egy lassú darutoll. Minden őszön csak jobban szeretlek, ó, ne eressz el soha magadtól! Mikor a deres kazlak merengnek, jég-ragyogású láng-virradatkor. Csókod is akkor édesebb, ha őszi eső csattog, mint szíjj a malomban, vasseprűjével a leveleket söpri,   buborékzik a kecskepata-nyomban. Mondd, a szememben, mondd, a szavamban csillog az ősz már? Ősz lehe látszik? Tégy virulóbbá húsomban, csontomban, hiszen az érc-idő lassan elvirágzik. Látod, a szikes szikkadt hajcsomói veresednek, aztán deresűlnek. Ég a nádas. Füstöl, fölizzik még   üszke a vasúti töltésen a fűnek.