Falusi elégia

Elment a fecske is, a gólya, valamennyi vándormadár, a gémek, a nád vadjai; a nyár tovatűnt, akár az ifjúság, füstszínű egekben csillogva száll. Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály. A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, az ablakokban a karácsonyi búza, rezdűl, ha a rigó odakoppan. A kerítésen kakas ül, a szögekről lefolyik a rozsda, mintha mindegyik léc átszögezett tenyér volna. Deresedik a szomszéd vérmes kakasának kitépett farktolla, a patkószeg, üvegcserép, a nyáron laposra lépett elszáradt varangy, sárba dermedt csibe-nyom virágzik, a kóró, gőzöl a kút, gomolyog bíbor ködökben a nap, hajdani szikraszóró. A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, üres a fecskefészek, hol a lelke? Az oszlopon Szent János mosolyog tenyerét égre emelve, ujjain, arcán fehér madárpetty, madarak szennye szárad, de kő-mosolyából sugárzik mégis a mennyei alázat. Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály. Készülődnek a lányok tüzesedve, este majd dünnyög a bál; a fiúk udvarolják majd bódologva a holnapi menyecskét, isznak is hejehujázva, míg a lányok, mint tócsából a fecskék. Rövidülnek a napok, az éjszaka hosszabb, az öregek kínja is az ágyban, pipáznak, az ihletett parázs fénye rezeg, egy téli légy zümmög csak, a sóhajok a szobában, az álom nem jön, de hosszú lesz, csontnyugtató a halálban. Gomolyog arany ködökben a sarlós hold, a hajdani teljes, idehallatszik a zene, a kurjantás a nyögve forgolódó öregekhez, akik reggeli álomig epekednek, hümmögnek zeneszóra: nekik nyit-e még az alma, a meggy, a kukacvirág, a rózsa?