Könyörgés középszerért

Falusi elégia

Elment a fecske is, a gólya, valamennyi vándormadár,

a gémek, a nád vadjai; a nyár tovatűnt, akár

az ifjúság, füstszínű egekben csillogva száll.

Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, az ablakokban

a karácsonyi búza, rezdűl, ha a rigó odakoppan.

A kerítésen kakas ül, a szögekről lefolyik a rozsda,

mintha mindegyik léc átszögezett tenyér volna.

Deresedik a szomszéd vérmes kakasának kitépett

farktolla, a patkószeg, üvegcserép, a nyáron laposra lépett

elszáradt varangy, sárba dermedt csibe-nyom virágzik, a kóró,

gőzöl a kút, gomolyog bíbor ködökben a nap, hajdani szikraszóró.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, üres a fecskefészek, hol a lelke?

Az oszlopon Szent János mosolyog tenyerét égre emelve,

ujjain, arcán fehér madárpetty, madarak szennye szárad,

de kő-mosolyából sugárzik mégis a mennyei alázat.

Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.

Készülődnek a lányok tüzesedve, este majd dünnyög a bál;

a fiúk udvarolják majd bódologva a holnapi menyecskét,

isznak is hejehujázva, míg a lányok, mint tócsából a fecskék.

Rövidülnek a napok, az éjszaka hosszabb, az öregek

kínja is az ágyban, pipáznak, az ihletett parázs fénye rezeg,

egy téli légy zümmög csak, a sóhajok a szobában,

az álom nem jön, de hosszú lesz, csontnyugtató a halálban.

Gomolyog arany ködökben a sarlós hold, a hajdani teljes,

idehallatszik a zene, a kurjantás a nyögve forgolódó öregekhez,

akik reggeli álomig epekednek, hümmögnek zeneszóra:

nekik nyit-e még az alma, a meggy, a kukacvirág, a rózsa?

Őszi intelem

Kékűlnek már az alkonyi dombok,

lilára válnak, mint fagyos orcák,

deresednek a kukoricabajszok,

őszi időbe fordul az ország.

Esti ezüstre válnak a rétek,

s barna-pirosra a tőkék levelestől.

Reggelre a vének haja is fehérebb,

melegszenek a ciberelevestől.

Szekerek, púpozva tengericsővel,

a kupacokon öreg parasztok.

Hó viaskodik fagyos esővel.

Sárga jegenyékbe ősz szele kapkod,

lósörényt borzol, a farkot cibálja:

szállna az füstként át a határon.

Ködöket pólyáz a didergő tájra.

Csak te ne dideregj, ifjúságom!

Minden ősz régi, minden ősz mégis

új keserűség, új szomorúság.

Ezen az őszön hűsebb az ég is.

Siet a madár, védeni húsát,

tüdejét, máját védeni fagytól,

csalóka téli gyémánt-derűtől,

friss pelyheit a fagy-sugaraktól.

Libeg az égből egy lassú darutoll.

Minden őszön csak jobban szeretlek,

ó, ne eressz el soha magadtól!

Mikor a deres kazlak merengnek,

jég-ragyogású láng-virradatkor.

Csókod is akkor édesebb, ha őszi

eső csattog, mint szíjj a malomban,

vasseprűjével a leveleket söpri,

buborékzik a kecskepata-nyomban.

Mondd, a szememben, mondd, a szavamban

csillog az ősz már? Ősz lehe látszik?

Tégy virulóbbá húsomban, csontomban,

hiszen az érc-idő lassan elvirágzik.

Látod, a szikes szikkadt hajcsomói

veresednek, aztán deresűlnek.

Ég a nádas. Füstöl, fölizzik még

üszke a vasúti töltésen a fűnek.

Rezi bordal

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

bárhogyan süvít!

Húsos lombok mind elasznak,

hulldogálnak rőt harasztnak.

Az öregség kövér hava mindent beborít.

Férfikor jön ifjúságra,

életed gyümölcsös ága,

az is elvirít.

Szirmát minden nap elejti,

táncát bármikép is lejti

évek rózsája a szélben, az is elvirít.

Tedd hát, amit tenni rendel

minden napod, türelemmel

végezd dolgaid!

Marad valami utánad,

ha nem marad, az se bánat,

hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

Nézd a rezi hegy üstökét,

zöld bozontját nyomja az ég,

rengő erdeit.

Ott ül esőboronálta

fején sziklakoronája.

Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

Paták kongatták a sziklát,

társzekerek vasabroncsát

nyögte a fahíd.

A tornyokban őrök álltak,

hars kakasként kiabáltak,

s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

Testőrök, lányok, szakácsok,

íjjászok, fürge lovászok

sürgése volt víg!

Az udvaron szolga hemzseg,

hangyamódra cipekednek,

tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

Az erdőben vad futása,

sárga ebek csaholása,

kürt búgott, őz rítt!

Urak, vitézek, vadászok,

szűz-perzselő tobzódások

helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

Mint a szőrzet a hullából,

serked a kő-koponyából

a fű és sivít.

Gaz veri a csülök-nyomot,

nehéz kontyú kisasszonyok

flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

Mulandóság? Fene bánja!

Csak így szép az élet, hát ma

éljed napjaid.

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.

Könyörgés középszerért egy éposz írása közben

Te boldog isten légy velem,

hadd éljem le kis életem,

csak egyszerűen, józanul,

napokat számlálatlanúl.

Csak úgy, akár a többiek,

akár a földi emberek:

ágyamat asszony vesse meg,

ágam okos kéz nyesse meg.

Termő legyek halálomig,

alvó, ki sosem álmodik,

ki estéig úgy fárad el,

hogy mosolya nem szárad el.

Add meg nekem e nagy kegyet:

vedd el tőlem e vad szívet!

Ha ki jégszirtet rakna rá,

azt is gőzzé lobbantaná.

Hisz te-szíved körűl suhan,

benne a poklok vára van,

lángtornyot az ha fellövell

a tejút fényét veszti el.

Köröd, hogy súroltam, kisült,

s húsomba eged érce sült,

s mint olvadt gyertya, ha buzog,

a fém a csípőmre csurog.

Szenes bordám, féloldalam,

szárnyamnak üszkös csonkja van

és így is csak feléd ütök,

mint légbe féllábú tücsök.

Mért hordom kormos csókodat,

érces nyomorúságomat?

Magához szív a sugarad,

mint áram zsenge ujjakat.

Te boldog isten add nekem,

csak legyen krumplim, kenyerem,

örömömet ne vedd zokon,

legyek jó testvér, jó rokon.

Legyek csak hallgatag, szerény,

mint a kiserkedt vetemény.

Így is díszítem kertedet,

hasznod így is növekedett.

Földembe ne vess több magot,

több aranylombú csillagot.

Nyakamra ne küldj több esőt:

látomást, poklot, temetőt.

Hallgasd meg végre panaszom:

e terhet én már nem birom.

Bennem a mindenség delel,

az űr, csöndjével, fényivel.

És én már úgy érzem magam,

mint anya, a boldogtalan,

hisz szülni régen joga van:

magzatának már foga van!

De nem jön meg a fájdalom

és fuldoklik és nyög nagyon,

s benne szakállt eresztve nő

homlokáig a csecsemő.