Látomásokkal áldott életem

Csodák, csodák és látomások, vad víjjogások, zokogások! Csodák, csodák, csodák ömölnek két szememből, mint a könnyek. Világot-rázó szél nyöszörög csontvázam pillérei között. A hús lombjait szüntelen rázza a létezés lázas látomása. Szívemet sárkány-foggal rágja az elmúlás szörnyű csodája. Halántékomban tűz dörömböl, kiszakadna a vérkörömből, ráomlana az éjszakára, mint a csillagok vér-szakálla. Tarkómban milliárd meteor hemzseg, fém-ruhás seregek nyüzsögnek, sisakos főkkel, vértezett lovakkal, világ-újító akarattal. Kínok kopár szikláit érzem, virágja itt-ott a szemérem, könny rezeg sóhaj növényi szárán, átok énekem sebzett Jób-száján. Pedig nem vágytam látomásra, csak a magányra, soha másra. Vágytam egyszerű, tiszta hitre, ami az embert megsegítse. Kifakadni, mint a virágok és meghalni, mint a virágok. Osztani magamat meg mással, nem fölperzselni a látomással. Élni derűsen a fényben és becsukódni észrevétlen. Szólni egyszerű, tiszta szókat, elsiratni az elmúlókat, ujjongani a születőket, fagytól óvni a növekedőket, lenni kosara piros, vak kölyöknek, szalma-háza a kamasz-rózsatőknek. Csak úgy, mint az én jó apám volt, aki maga a tisztaság volt, a fizetést mindíg haza adta és volt egy ünneplő kalapja, amíg a februári este kezét a mellére szögezte, orrát a halál kihegyezte, mint a ceruzát ő, ha elment Pestre. Volt tiszta könnycsepp, szelíd óhaj, míg fölitatta a tüdőbaj. De háborgok, akár a tenger zöld nyála szikla-bálványokra fölver. Mélyében látomások nyílnak, foszforos-csodái a kínnak, fényt-virágzó szörnyű-szépek, lomha cápa-libbenések, remegő, puha bánat-erdők, világító kék álom-ernyők. De szorítanak nagy adók, tejútak kígyó-csontváza lóg robbanva, derengve a szívemben, kásásodva és ércesebben. És téged tudnak csak áldani végzetem arany-szárnyai, szíved körűl a fogsorom, mint bárányba vájt saskarom, ki úgy viseled e csodát, mint a tüzes vaskoronát, mint láva-ömlést gyönge völgy, te izzó asszony-Dózsa György! Ki sorsodon úgy cipeled vadló-sörényű fejemet, mint viaszrózsát a csiga, rajtunk mélytenger-éjszaka, a csillag-rojtos homlokot, s ujjaiddal elsimítod a duzzadt, égő éveket, mint nagyanyám a mirigyeket. Kin átzúg ez a csoda-zavar, mint kerten a nyári vihar, ki ember-módra elviseled látomásokkal áldott életemet.