A virágok hatalma

1954–1955

Látomásokkal áldott életem

Csodák, csodák és látomások,

vad víjjogások, zokogások!

Csodák, csodák, csodák ömölnek

két szememből, mint a könnyek.

Világot-rázó szél nyöszörög

csontvázam pillérei között.

A hús lombjait szüntelen rázza

a létezés lázas látomása.

Szívemet sárkány-foggal rágja

az elmúlás szörnyű csodája.

Halántékomban tűz dörömböl,

kiszakadna a vérkörömből,

ráomlana az éjszakára,

mint a csillagok vér-szakálla.

Tarkómban milliárd meteor hemzseg,

fém-ruhás seregek nyüzsögnek,

sisakos főkkel, vértezett lovakkal,

világ-újító akarattal.

Kínok kopár szikláit érzem,

virágja itt-ott a szemérem,

könny rezeg sóhaj növényi szárán,

átok énekem sebzett Jób-száján.

Pedig nem vágytam látomásra,

csak a magányra, soha másra.

Vágytam egyszerű, tiszta hitre,

ami az embert megsegítse.

Kifakadni, mint a virágok

és meghalni, mint a virágok.

Osztani magamat meg mással,

nem fölperzselni a látomással.

Élni derűsen a fényben

és becsukódni észrevétlen.

Szólni egyszerű, tiszta szókat,

elsiratni az elmúlókat,

ujjongani a születőket,

fagytól óvni a növekedőket,

lenni kosara piros, vak kölyöknek,

szalma-háza a kamasz-rózsatőknek.

Csak úgy, mint az én jó apám volt,

aki maga a tisztaság volt,

a fizetést mindíg haza adta

és volt egy ünneplő kalapja,

amíg a februári este

kezét a mellére szögezte,

orrát a halál kihegyezte,

mint a ceruzát ő, ha elment Pestre.

Volt tiszta könnycsepp, szelíd óhaj,

míg fölitatta a tüdőbaj.

De háborgok, akár a tenger

zöld nyála szikla-bálványokra fölver.

Mélyében látomások nyílnak,

foszforos-csodái a kínnak,

fényt-virágzó szörnyű-szépek,

lomha cápa-libbenések,

remegő, puha bánat-erdők,

világító kék álom-ernyők.

De szorítanak nagy adók,

tejútak kígyó-csontváza lóg

robbanva, derengve a szívemben,

kásásodva és ércesebben.

És téged tudnak csak áldani

végzetem arany-szárnyai,

szíved körűl a fogsorom,

mint bárányba vájt saskarom,

ki úgy viseled e csodát,

mint a tüzes vaskoronát,

mint láva-ömlést gyönge völgy,

te izzó asszony-Dózsa György!

Ki sorsodon úgy cipeled

vadló-sörényű fejemet,

mint viaszrózsát a csiga,

rajtunk mélytenger-éjszaka,

a csillag-rojtos homlokot,

s ujjaiddal elsimítod

a duzzadt, égő éveket,

mint nagyanyám a mirigyeket.

Kin átzúg ez a csoda-zavar,

mint kerten a nyári vihar,

ki ember-módra elviseled

látomásokkal áldott életemet.

Könyörgés középszerért

Falusi elégia

Elment a fecske is, a gólya, valamennyi vándormadár,

a gémek, a nád vadjai; a nyár tovatűnt, akár

az ifjúság, füstszínű egekben csillogva száll.

Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, az ablakokban

a karácsonyi búza, rezdűl, ha a rigó odakoppan.

A kerítésen kakas ül, a szögekről lefolyik a rozsda,

mintha mindegyik léc átszögezett tenyér volna.

Deresedik a szomszéd vérmes kakasának kitépett

farktolla, a patkószeg, üvegcserép, a nyáron laposra lépett

elszáradt varangy, sárba dermedt csibe-nyom virágzik, a kóró,

gőzöl a kút, gomolyog bíbor ködökben a nap, hajdani szikraszóró.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, üres a fecskefészek, hol a lelke?

Az oszlopon Szent János mosolyog tenyerét égre emelve,

ujjain, arcán fehér madárpetty, madarak szennye szárad,

de kő-mosolyából sugárzik mégis a mennyei alázat.

Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.

Készülődnek a lányok tüzesedve, este majd dünnyög a bál;

a fiúk udvarolják majd bódologva a holnapi menyecskét,

isznak is hejehujázva, míg a lányok, mint tócsából a fecskék.

Rövidülnek a napok, az éjszaka hosszabb, az öregek

kínja is az ágyban, pipáznak, az ihletett parázs fénye rezeg,

egy téli légy zümmög csak, a sóhajok a szobában,

az álom nem jön, de hosszú lesz, csontnyugtató a halálban.

Gomolyog arany ködökben a sarlós hold, a hajdani teljes,

idehallatszik a zene, a kurjantás a nyögve forgolódó öregekhez,

akik reggeli álomig epekednek, hümmögnek zeneszóra:

nekik nyit-e még az alma, a meggy, a kukacvirág, a rózsa?

Őszi intelem

Kékűlnek már az alkonyi dombok,

lilára válnak, mint fagyos orcák,

deresednek a kukoricabajszok,

őszi időbe fordul az ország.

Esti ezüstre válnak a rétek,

s barna-pirosra a tőkék levelestől.

Reggelre a vének haja is fehérebb,

melegszenek a ciberelevestől.

Szekerek, púpozva tengericsővel,

a kupacokon öreg parasztok.

Hó viaskodik fagyos esővel.

Sárga jegenyékbe ősz szele kapkod,

lósörényt borzol, a farkot cibálja:

szállna az füstként át a határon.

Ködöket pólyáz a didergő tájra.

Csak te ne dideregj, ifjúságom!

Minden ősz régi, minden ősz mégis

új keserűség, új szomorúság.

Ezen az őszön hűsebb az ég is.

Siet a madár, védeni húsát,

tüdejét, máját védeni fagytól,

csalóka téli gyémánt-derűtől,

friss pelyheit a fagy-sugaraktól.

Libeg az égből egy lassú darutoll.

Minden őszön csak jobban szeretlek,

ó, ne eressz el soha magadtól!

Mikor a deres kazlak merengnek,

jég-ragyogású láng-virradatkor.

Csókod is akkor édesebb, ha őszi

eső csattog, mint szíjj a malomban,

vasseprűjével a leveleket söpri,

buborékzik a kecskepata-nyomban.

Mondd, a szememben, mondd, a szavamban

csillog az ősz már? Ősz lehe látszik?

Tégy virulóbbá húsomban, csontomban,

hiszen az érc-idő lassan elvirágzik.

Látod, a szikes szikkadt hajcsomói

veresednek, aztán deresűlnek.

Ég a nádas. Füstöl, fölizzik még

üszke a vasúti töltésen a fűnek.

Rezi bordal

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

bárhogyan süvít!

Húsos lombok mind elasznak,

hulldogálnak rőt harasztnak.

Az öregség kövér hava mindent beborít.

Férfikor jön ifjúságra,

életed gyümölcsös ága,

az is elvirít.

Szirmát minden nap elejti,

táncát bármikép is lejti

évek rózsája a szélben, az is elvirít.

Tedd hát, amit tenni rendel

minden napod, türelemmel

végezd dolgaid!

Marad valami utánad,

ha nem marad, az se bánat,

hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

Nézd a rezi hegy üstökét,

zöld bozontját nyomja az ég,

rengő erdeit.

Ott ül esőboronálta

fején sziklakoronája.

Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

Paták kongatták a sziklát,

társzekerek vasabroncsát

nyögte a fahíd.

A tornyokban őrök álltak,

hars kakasként kiabáltak,

s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

Testőrök, lányok, szakácsok,

íjjászok, fürge lovászok

sürgése volt víg!

Az udvaron szolga hemzseg,

hangyamódra cipekednek,

tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

Az erdőben vad futása,

sárga ebek csaholása,

kürt búgott, őz rítt!

Urak, vitézek, vadászok,

szűz-perzselő tobzódások

helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

Mint a szőrzet a hullából,

serked a kő-koponyából

a fű és sivít.

Gaz veri a csülök-nyomot,

nehéz kontyú kisasszonyok

flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

Mulandóság? Fene bánja!

Csak így szép az élet, hát ma

éljed napjaid.

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.

Könyörgés középszerért egy éposz írása közben

Te boldog isten légy velem,

hadd éljem le kis életem,

csak egyszerűen, józanul,

napokat számlálatlanúl.

Csak úgy, akár a többiek,

akár a földi emberek:

ágyamat asszony vesse meg,

ágam okos kéz nyesse meg.

Termő legyek halálomig,

alvó, ki sosem álmodik,

ki estéig úgy fárad el,

hogy mosolya nem szárad el.

Add meg nekem e nagy kegyet:

vedd el tőlem e vad szívet!

Ha ki jégszirtet rakna rá,

azt is gőzzé lobbantaná.

Hisz te-szíved körűl suhan,

benne a poklok vára van,

lángtornyot az ha fellövell

a tejút fényét veszti el.

Köröd, hogy súroltam, kisült,

s húsomba eged érce sült,

s mint olvadt gyertya, ha buzog,

a fém a csípőmre csurog.

Szenes bordám, féloldalam,

szárnyamnak üszkös csonkja van

és így is csak feléd ütök,

mint légbe féllábú tücsök.

Mért hordom kormos csókodat,

érces nyomorúságomat?

Magához szív a sugarad,

mint áram zsenge ujjakat.

Te boldog isten add nekem,

csak legyen krumplim, kenyerem,

örömömet ne vedd zokon,

legyek jó testvér, jó rokon.

Legyek csak hallgatag, szerény,

mint a kiserkedt vetemény.

Így is díszítem kertedet,

hasznod így is növekedett.

Földembe ne vess több magot,

több aranylombú csillagot.

Nyakamra ne küldj több esőt:

látomást, poklot, temetőt.

Hallgasd meg végre panaszom:

e terhet én már nem birom.

Bennem a mindenség delel,

az űr, csöndjével, fényivel.

És én már úgy érzem magam,

mint anya, a boldogtalan,

hisz szülni régen joga van:

magzatának már foga van!

De nem jön meg a fájdalom

és fuldoklik és nyög nagyon,

s benne szakállt eresztve nő

homlokáig a csecsemő.

A mindenség szerelme

A csönd virága

A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel

Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel

Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel

Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak

Csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasúlnak

Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak

Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabadúljak

Egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra

Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra

Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája

Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága

Meggyötört szomorú arcod

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcodat, ha nézem,

még visszafáj az én nagy omlásom-büszkeségem,

fölszikrázik a kín, robbannak, gyúlnak galaktikák,

szívemből pernyét hord a szél, homlokom fehéren izzik át.

Mi volt? Zűrzavar? Kétség? Bűn? Kudarc? Kárhozat?

Esettség? Megfutás? Vizsgálom meggyötört, szomorú arcomat

és tudva tudom, mi nem hittünk hiába,

nem győzött rajtunk a megadás gyávasága.

Mi volt? Mi volt? Mi volt? Faggatom, akár az orvos kése

boncasztalon a hullát, hogy felelni nyíljon bőr-alatti része,

a viaszos, hideg-lucskos, fekete-erű volt-állapotot,

amit hitünk hamvasztótüze belőle meghagyott.

A szenvedés pengéje kibont újra új részleteket,

vizsgál vegetatív-magányt, vegetáció-jéghegyeket,

s már csak a késnek fáj a metszés, nem az anyagnak,

a holtak könnye ritka, azok magukból mindent odaadnak.

Azért kellett, hogy ki-nem-mondhatóan megalázzalak,

mert szerettelek? Hogy könnyeid fosztogatóimtól megváltsanak?

Hogy egy percre semmivé porladjon jövőm tebenned-bizakodása,

mint szitakötő lehullt, csillámos, száraz hártyaszárnya

ujjam alatt, mert romlott volt minden sejtje régen

büszke-nyomoromnak és elárúltatott az én emberségem?

Hisz szerettelek én akkor is, magamnál dacosabban.

Az volt a bűn, hogy fölépülni a te véreddel akartam.

Magamat ütöttem, s te sikoltoztál, én nem kiabáltam,

téged gyötörtelek, s én verdestem holtra-váltan,

mint fűben halacska, fuldokló tátogással, kopoltyú-nyiladozással.

Aláztalak, s te elfogadtad méregtelen, szerelmes-megadással,

mégis a te kezed dobott éltető, kristályos vizembe vissza,

a győzedelmes te voltál, a megújító, a tiszta.

Mert tövis-fát öleltél te bennem, sok rücskös medúza-kacsot,

s megváltó-ajkad csókomban harapott savanyú szivacsot.

Ó, én nyomorúságom! Szörny-szülött szárnyaid nyikorogva

lehulltak, a karmosak, bordásak, hártya-legyezősek a porba!

Szabad vagyok! Leoldották Erzsike tündér-ujjai,

nem kell már szőrös, rút terhüket vinnyogva-nyögve hordani.

S magamat boldognak nevezném, ha nem gonosznak,

hisz magamat megtalálni, utamat te mutattad

és tudom, hogy virágba borítja majd a koponyámat

a szerelmed Erzsike és ez a mohó század.

Mi volt? Mi volt? A kor mart énbelém is fehéren,

hogy hizlalódjon egy újabb páros-szenvedésen?

Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi kapcsolat,

mint a derűs szerv, amit vernek rádióaktív-sugarak,

úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta rongydarab,

s falják föl egymást, mint nászban a bogarak,

s sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó magányok.

Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szétszívárog.

Akármi volt is, én most már megértem,

ha belém villám csapott, te szenesedtél fele-részben

és nem az a táj, amelynek fája fém, sója dér és só a virága,

s mint húsevő-virág csal, s méreg-gőzű zöld égitest-villogása.

S ha elfeledem is, megérzem egy pillanatnyi-részben,

hogy él a holt-fájdalom a már rothadó gőgös-önhittségben,

mint a hulla-szívből kimetszett kis szövetdarab

él, bizsereg, fal, szuszog, mint bálna fúj a mikroszkóp alatt.

Mi tudjuk: az ember dolga kiteljesűlni a tisztaságban

és kegyetlennek lenni a fölmagasztalásban.

Nem sírva ökrendezni dögig-zabáltan,

s életért könyörögni a bomlásban, ön-árulásban.

Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem,

hogy végső-bátor legyen ez elrendeltetésben,

az elhullásban és a fölemelkedésben

és nem hihetünk másban, csak e küldetésben.

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcod újra megépűl,

halántékod lüktető fecske-lábacskája majd kiszépűl,

leszárad sárgán az idő omladékain, az évek repedésein

kiütközött szomorú-ernyős gond, növényt-utánzó kín.

Buzgó, meleg halmok, virágzó völgyek, lágy érverések

hirdetik majd a te áldottságod, a te dicsőséged.

S ha egyszer majd ifjú-korunkra merengve visszanézünk,

mint a hold, szeliden ragyogja be kertjeinket volt-szenvedésünk.

Tanya az Alföldön

Szikrázva,

sercegve,

füstölögve

omlik az éj a néma földre.

Üveg-virágok, üveg-lombok

izzanak,

mint a gondok.

Különös építményű zöld gazok

merengenek

félig homályba bújva,

fél-testüket a semmibe kinyújtva,

mint a lélek alján a sötét tenyészet.

A bűn és a szenvedés levelüket kigyújtja.

A részlet nem mutatja az egészet.

A derengés alján ott az enyészet.

Minden ragyog,

ami a sötétből kiáll:

egy háztető, egy jegenye,

a vályú pereme,

a madár, ahogy a hold fele száll

suhogva.

Arany-bánat a boglya.

A tarlón fácánok kergetőznek,

legelésznek az őzek,

megrettennek a nyúl nyitott szemétől.

Kiugranak a fényből.

A holdfény folyékony üveg,

amely vastagon a világra csurog,

anyagát e csönd dermeszti meg.

Üveg-tömbök,

üveg-tornyok,

üveg-liánok csengenek.

Ez mégis a csönd. Áttetsző bozótok,

sejtelem-szárú növényzetek

fonják, növik be az űr zaját,

s a szagos virágos-kerteket.

A ház meglapúl,

mint futóbogár,

érintésétől a pikkelyes-ujjú tejútnak.

A futóbab-szárban a nedvesség

lassan fölfele tolúl,

s az elszáradt bőr kivirúl,

lüktet és húzódni kezd láthatatlanúl,

csak teremve él, nem tudja sorsát.

Húsukat fémmel, kristállyal, vízzel teleszívják

a hüllő-bőrű uborkák.

S míg a nedvesség a sejteken átszívárog,

mint az embrió-testen az anya-vér,

odabent naprendszerek,

s azokban naprendszer-tömegek

keringenek zizegve.

Él az anyag lihegve.

Minden csillog, él, gondolkozik.

A hold arra gondol, hogy lassan megfogyatkozik,

a fa, hogy levelét veszteni kell,

a dinnye, hogy cukrosodik,

a paradicsom, hogy majd ecetben telel,

a kukorica, hogy szeme csontosodik,

mert már kifakadt,

mint csecsemő inyéből a fogak.

Állva, gondolat nélkül alszanak a lovak.

Álmukban tán kiballagnak a kútra

és fölnyihognak visszafutva.

Az anyakoca szuszogva szendereg.

Hasán hemzsegő kismalacok,

mint egy rakás

meleg vágyakozás,

rózsaszín mohóság.

Ércesednek a káposztatorzsák.

Zsupptetős dúcok alatt

kocsikerék, deszka, vasak.

Pókhálók csipke-városai lengenek.

A trágyadombon kacsák melegszenek.

A meleg-áramtól csalánok gyertyalángja ing,

mellettük kalász és rozmaring.

Kukoricák, tarlók, kender-táblák körűl.

Messzebb a sötét zengéssé tömörűl.

A holdfény nyájakat terel.

Az egérnek a varangyosbéka szikrázva felel.

Fekszem a harmatos füvön.

Fűszer-szagú virágokkal beszélnek szerveim.

Küllős-szerkezetű tányéruk: fémhab kihűlve.

A tarlók felől meleget hoz a föld feletti áram

és méz illatát.

Összekeverve,

s külön-külön.

Különös, vad, boldog éj ez.

Tárgytalan. Nem hasonlít a szenvedélyhez.

Nem érti égitest, növény, amit az ember érez.

Az ember is csak sejti, túl az értelem határán,

hogy egy anyag a kutyatej, s a márvány,

a bogarak merev szeme,

s a vér.

Mégis, ember vagyok.

Több, mint a csillag

és több, mint a harmat.

Csak engem emészt az emberi gond,

s a szerelem.

Ez ad nekem fájdalmat és hatalmat.

S míg a csönd alján tenyészik a sok buja vadság,

a csönd fölött a féktelen szabadság:

csillag-robbanás és tapadás,

sűrűsödés, társulás,

köddé-bomlás, párából érc-ikrásodás,

áttetsző ásvánnyá kristályosodás,

növényzetet sarjasztó kocsonyás

nemzés, fémmé forrás,

anyaggá vágyakozás,

fény-tajtékból szénné száradás,

szinesfém-olvadás,

forró kőzet-csobogás

bőgése, üvöltése,

izzása, rettegése,

érzéki marakodása, ölelése,

verejték-csordulása,

forr és buzog magányosan.

Szeretlek. S ezt tudhatod.

S ez mégis valami más,

mint a tehetetlen anyag szerelme.

Az anyagban nincs bizakodás,

nincs meteor, mely a szívemnek visszafelelne.

A férfi, aki a szobában alszik

sziszeg, mert csontja szaggat.

A konyhában a petróleumlámpa hunyorog.

Alatta bóbiskol az öregasszony,

nekidől a falnak,

bütykös kezén

arany-zománc a lámpafény.

Mindkettő meghalni készűl.

Ez is dolog.

Ős-sejtelmeket éreznek a rossz bútorok,

álmukban őket nedv járja át,

lombjuk van, s gyűrűiket növesztik,

nyöszörögve vissza-érzik az erdő-éjszakát.

Az ágy előtt kapca,

rongyos bakancs,

a falon kivágott ujság-kép

lapúl,

s egy árva zsebóra-lánc.

Egy könyv jajgat olvasatlanúl.

Most már tudom, mit eddig csak sejtve tudtam,

hogy értelmetlen lennél te magadban,

s én is csak hazátlan szenvedés,

bánat és ölelkezés.

Mert az állatnak nem úgy kell a másik,

hogy vele legyen a megszakadásig,

az eszik, szoptat, öl, párosúl, ürít, szül, retteg, vizel,

telve van érzékeivel,

épít, lapúl, az anyagra haragszik

és áldozza a vért,

s ha egy csillag más csillagba forr:

fémhab loccsan és kialszik,

egymásba alvadnak az érc-szenvedélyek

önmagukért,

csak szaporulni nemz a puhány, féreg.

Teveled van csak hinnem miben,

s nem lesz oly irgalmatlanúl

egyedűl szívem,

ha bomlani lehull.

Lassan új formákba izzik át

növény, virág.

A föld terem öntudatlanúl.

Szikráznak tetők, jegenyék, kukoricák.

S én nézem, hogy kúszik, szinte arcomra omolva,

mint világnagy, puha, pikkelyes hasú hüllő,

fejét ős-naprendszerek közé bedugva,

egy másik űrbe lecsüngő

farkával, rengeteg kocsonyás gyémánt-tömegével

horzsolva a bánatos kukoricát,

a tejút a világon át.

A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a hang és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a köd és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a láz és nem tudta még,

hogy miért kíván szeretni?

Kezdetben volt az egy-álmú anyag, a nyugalom, robaj,

mozdulat, tespedés,

lágy csömör és harsogó, sós hullámverés,

magányos dermedés méhe, fekete éjfél-olaj,

a lüktetni, izzani, hártyásodni, bőrzeni vágyó némaság,

kezdetben volt a vágy, az önmagát erező sűrű bujaság,

a vágy, amely nem ismerte még magát se,

csak egy célja volt, hogy anyagát szeresse,

idegen volt a forma, a rend,

csak a vágy volt,

hogy benépesítse a létével kitöltött végtelent,

önmagát megváltva, megosztva,

elemmé, dolgokká sokszorozva,

azonos képletek, azonos szerkezetek,

azonos űrök, közelségek és kövületek,

azonos sejt, atom és csillag-kör épületek

egy-törvénye szerint.

Törvény szerint, amely meg-nem-bontható, beteljesedő,

amely irgalmatlanúl szelíd

és nem tudja élni csak a saját életét,

de illatos, mint a csecsemők bőre

és szép, mint az ezer-mellbimbójú, köldökű, meztelen,

fiatal nyári rét.

Kezdetben volt a vágy, az önmagát-nemző, megáldó, terhesítő,

az önmagát-megszülő.

Egy-alakban a hím és nőstény-nemiszerv, a kétféle-indulat,

mint az osztódás-előtti boldog pillanat,

kos és juh, bak és gödölye, bika és tehén egy-örömben,

hímpáva s páva-tyúk, csődör és kanca, kakas és asszonya,

porzók és bibék, a nap bolygóival nem-különben.

A kétféle-ivarszerv egy testben teljesül ki

és még nem tud külön a másikra vágyni

és külön örülni,

még nem tud sodortatni bűnben, átokban, sejtelemben,

mint orrszarvú

dúlni a nőstény-szügyet foggal, pajzsos szarvval,

ernyesztő szerelemben,

pilledten lehullni, mint az árnyék

és felszökni, mint a vérzett vad lihegve,

kezdetben a vágy csak önmagára vár még,

lassan, tompán, mélyéből remegve.

Kezdetben nem voltál te sem,

csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat,

a szurok-sűrű, fortyogó, forró akarat,

világ-tűz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli vallomások,

halványkék-eres bőr, virág-szőr, nagy-pórusú verejtékes nyakak,

csillag-méz, szőrös virág-kocsonyák,

két-gömbű, telt asszony-szügyek táltos-látása,

forró, karvastag indák, idegek rózsaszín tekeredése,

kígyó-tekergése és kígyó-sziszegése,

polip-alattomosság, ragadozó, méla hidra-forgás,

pokol-tüzű szemek holdudvara, nyüzsögése,

kelyhek napfogyatkozása, taknyos-üveges izzás,

eleven kancsók vérömlése,

a titokzatosság selyem-zörgése, köpeny-lehullása,

vizicsibék, nádi-madarak zokogása,

a vérből-fakadt erdők holdfényes tisztáskörén

a fallikus ábrák fojtó, vad, buja, primitív tánca,

pajzsok és dárdák holdsütötte kerengő-lánca,

pajzsok és dárdák

fallikus ábrák

szöcske-szökdelése,

rikoltó fekete gégék, varázsdobok párducbőr-ütemére.

Bíborvörös és foszforos-fehér emlők, tomporok, szűz-kelyhek,

öngyilkos skorpiók krétarajz-naprendszere pörgött, gomolygott

és nem éltek még a vágy-nélküli dolgok,

csak a tűz-imádók, nap-imádók dermedt

révűlt arca

leste az eget,

s a láz-imádók szines maszkja, torz-álarca

imbolygott halálig,

comb-erdő hemzsegett.

Én nem kutattalak, mint a csillagász

az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott

lehetsz, csak ott vagy, ott az idők-kezdetétől,

társak között, még láthatatlanúl.

Ott égsz sárga, vörös, vagy izzó fehér-szívvel,

vad-izzásban, vagy gyámoltalanúl,

nem ismerve még az ember hódító szemétől,

de föltündöklik egyszer gyönyörű tested,

vagy anyagod fénye ér el legalább

hozzánk, mert nincs hozzád hasonló,

a lélek ragyogása, megszépítve a szorongató estet

és agyagba, gyökerek, rovarok közé leomló

fénytelen szívünk alkonyát.

A csillagász

az űr szerelmese,

sejtelmét hitté növesztik egyenletek és képletek,

tűnődik lencsék, műszerek között a csillagtoronyban,

rádióaktív-gépezetek, csillag-térképek, fény-sziporkák, jelek

kivallják neki a lázban, fájdalomban

megfogant gondolat igazát.

S ha nem látja meg ő azt az űr-emlőt,

amit mohó gyermek-szeme szopna,

nem veszti el, amit megtalált hittel,

majd föllelik a tudomány-unokák,

tán kevesebb türelemmel, s tökéletesebb műszerekkel.

Én nem vágytalak

meghódítani téged,

mint a spanyolok Dél-Amerika aranyát,

lerombolva a Nap-isten kő-jegyű templomát,

a csillag-jegyek és nemzés-jegyek

kő-nyilait

és kő-falloszait.

A kaktuszos-magányban

az Eső-isten szobrát meggyalázva,

fölégetve a dzsungeleket, irtva a vadakat,

karddal leütve a tál-nagy lepkéket,

puskával lőve a görögdinnye-nagy, sárgadinnye-nagy

rovarokat,

a repdeső, zúgó eleven kristályokat,

a lihegő fém-lapokkal-nyíló hasú drágaköveket,

a gyönggyel-kitöltött szemű szárnyas-koponyákat,

kisebb-tölgy-csápú, lószügy-vért-orrszarvú, gyermekláb-agancsú

ásványokat.

Én nem kivántam ilyen dicsőséget,

hogy pusztítva hódítsalak meg téged,

hogy pusztítva hódítsak meg

boldog birodalmakat,

leöldösve a Napistentől-nemzett férfiakat,

kővé merevedő hús-karóba húzva

az arany-derekú asszonyokat!

Ó, hogy gyűlöllek

gyarmatokat rabló,

népeket megalázó

hódító idegenség!

Ó, hogy szeretlek emberi-szentség!

Én nem akartalak,

fölfedezni sem,

mint a tudós a dolgok lényegét,

a világ-űr szellemét, a tengerfenék vegetációját,

az ős-lények életét,

mint a cserje-szakállú hajós a viharnak döntve hajóját

bolyongott tengereken,

kutatva új fűszereket, idegen partokat.

És nem akartalak

megközelíteni, magammá-szeretni sem,

mint az ember most a Holdat,

a Sárga-Asszonyt, akit lát már az idő második

pillanatától,

akit imádott, s most szemlél ridegen,

mint a boldog utas az idegen

kínt, hisz oly messze van magától,

s hallgatja közömbösen, a szomszéd hogy panaszkodik,

míg cukorkát szopogat, versekben lapozgat.

Mint az isten agyát is fölépítő ember,

ki új bolygót rak az űrbe anyaggá higgadó tudatából,

s atom-tűzzel fellövi magát majd,

hozva új szerencsét, vagy még nagyobb bajt,

s tűszerű fémszivarokkal a holdra száll.

S ha ott

a gondolat fém-termése lehull,

az ember aluminium-üveg lepkéje lelobog,

s a kráterek között a lila porban fém-lábain megáll,

mint egy fém-gerincű gázlómadár,

vagy egy fémgyűrű-köteg óriás százlábú-bogár,

kiáltás zeng a por-lelkű csöndben: Meghódíttatott!

És boldog lesz, aki petét rak ott,

mint idegen-szervek közé a bogár,

mert onnan új csillagra suhan, azt beporozni,

hímporát elorozni,

s megtermékenyíti az űr virágait,

mint a rét virágait a darazsak.

Én nem voltam trubadúr-szívű, de ösztöneiben

vad, barbár lovag,

rabló, betyár.

Mert kezdetben nem voltál te sem,

csak a vágy volt, a kocsonyás csönd,

a köd-tüdejű, semmi-csontvázú, jégvirág-gerincű állapot,

kezdetben a Minden együtt lakott

és mégis éreztelek és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés,

sejtelem

voltál te is, voltam én is szívemben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden, s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés

és nem oly céltudatos a megismerés,

az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával felfogható elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

te Csillag-méz, Tündöklés, Arany-hab,

te Fülemüle-ének, Árvácska,

Gyöngy-habú tej, Havas bérc,

te Villámló elektromosság, Atom-tűz,

Kék gerle, Havasi virág,

Puszták citerája, Tenger tüneménye,

te Kukorica-harmat, Vércse-vércsöpp,

Madár-topogás, Gyémánt-korsó,

Gida-szökdécselés, Kígyó-nyelv,

Szívemet-célzó arany-dárda,

Szügyembe-fúródott tüzes nyíl,

Virág-ajak, Zöld madárcsőr,

Csillag-fátyol, Óceán-palást,

tudtalak léttelenűl,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy

volt, ahonnan fölszabadultál,

kezdetben nem voltál te sem.

És ím, a semmi földereng,

mint a gondolat,

hogy teremtsen formát és szavakat,

hogy létet adjon önmagának,

értelmet anyagának,

jövőt a múltnak, a jövőnek múltat.

A semmi majd megéled,

darabokra széled,

hogy boldogtalan, önző részekre törve,

egymás ebihal-farkát, gáz-uszályát söpörve,

egymástól taszítva, s a sorstól egymás felé lökve

vágyódjon, rebegjen,

nyomások között ércesedjen,

fortyogjon, sisteregjen,

halálig-énekeljen.

A semmi átdereng, átizzik a köd, fény-zsírtól ragyogó

bőrén kél az első jel, valami rebbenés, apró mocorgás,

mint a csönd alól fölkúszó mélyhegedű-morgás,

ősállatok vonulása, morajló messzi tenger, sárkány-talpak

tompa puffogása, rák-ollók nyikorgása, repülő-sárkányok

bőrernyő-suhogása, szines bordákba nőtt uszony-szárnyak

csapkodása, mirigyes forgókban toka-uszonyok forgása,

s az első-hang mögűl föltör a másik, a madár-sikoly,

a hegedű hőscincér-sírása, dörmögő, alkony-

mély, horgony-nagy szarvú szarvasbogarak

zörgése, üvöltözése közben a másik,

a pár-hegedű, a hím-hangszer rázokog,

a nőstény-hang testére lecsap, forog

a két sikoly, madarak, madarak,

hegedűk, hegedűk sikoltanak,

üveg-cédrusok zizegnek, párducok

sírnak, vas-oroszlánok bőgnek,

arany-bikák, földrészek

nyögnek, megszakadt tüdejű

égitestek köpnek ki alvadt

vérdarabokat,

s kinő e kúsza összevisszaságból,

mint az első virág,

dudvás, szőrös száron, tövissel veretett testen,

a fájdalom-szülötte, a kínok-nemzette dallam,

a tökéletesség törmeléke,

harmónia-foszlány,

a boldogság igérete,

az elsűllyedt éden csücske.

Kinő e fájdalmas összevisszaságból

az első áhitat.

De lezúzzák a csönd hálójára fölfutó gyenge kacsokat,

a harmat-velős, félig-lágy hang-csigolyák tornyát összetörik

újabb sikolyok, nyögések, fém-roppanások,

szarvas-kiáltozások, világrész-ropogások,

tejútcsontváz-töredezések.

Elmállasztja

a köd érccé-lobbanása,

>a hidrogén űr-robbanása,

nap-aranyhalak szétdurranása,

csillag-gerincek hegedű-roppanása,

hattyú-ködök méla úszása.

Mert a boldogságot, mint fémet a savak,

folyóba hullt férfit a fémgomb-szerű szárnyas halak,

sisteregve fölzabálják

a settenkedő, irígy, tűz-gyomrú, telhetetlen

fájdalom-dárdák,

csésze-szemű bűnök,

halálos-gyomorsavú pöffeteg-lárvák,

s mert nagyon fáj, azt hisszük elérhetetlen.

És ím, a semmin átremeg

az első döbbenet,

mint a ló bőrén a mozdulatlan indulat.

A csönd fölpúposodik, kihegyesedik,

mint a terhes anyák hasa,

hogy kitapintható a fej, a térdcsomó

és látható a végtagok mozdulata.

A csönd kihegyesedik,

mint a tojásban épülő madárcsőr,

az üveges hártya vékonyodva földagad,

csupa lüktetés, verdesés, csupa pezsgés a felszín alatt,

csupa dagadozás, embrió-szívverés, embrió-

lábrugdosás, reszketés, nyak-dobogás,

kopoltyú-ritmus,

sustorgás, csupa külön vágyakozás

a valaha-egység, a látszatra-egy,

de a tűzben már csupa különös-szenvedély,

külön-idegenség.

És a csönd feltörik, mint a tojáshéj,

s iszonyú sikollyal kiszakad

forró, gőzölgő méhéből az első, vörösbegy-

torkú, lágy, vér-udvarú szív, kéregtelen, vas-kocsonyás,

lüktető agy,

kiszáll az első dalra-ítélt angyal a sötétből,

szárnya lángból és emlője fényből,

s kiszáll a többi is, mint a tűzvirágok,

kiszökken énekelve,

és fölizzik kerengve,

s köpdösi ez a világnagy anyaméh a sok magányos álmot,

mint az arany-vértű, bíbor-köpenyű kis emlős halacska

hasa gombostűfejnyi kölykeit

a fénypettyel villogó,

zöld árnnyal derengő, álmodozó vizi-lugasba.

De ha jön a lomha, pettyes, zsíros veszély,

a nagy-tömbű, síkos, vitorla-uszonyú,

vagy csőr-állú rettenet,

nem védi meg a most-eszmélteket

az anya-hit,

mint a vitorla-szárnyú, emlős, kis rubint-halacska

fátyol-vitorlás picinyeit,

aki bekapja, szájába gyűjti őket,

mint gyerek a gombokat, a csillámként lebegőket,

s vész múltán, ha csönd teljessége támad,

kiköpdösi a csöpp pikkely-szíveket, az eleven kérgeket,

kieregeti szülötteit, mint a füstkarikákat.

A boldogság

a megvalósulás.

Ha boldogtalan is a teremtő,

az boldog, aki megtestesül.

Ez a törvény.

Tudod te is, hogy ezt tudni még nem elegendő.

Egymást-érintő szívünk nagy láng-bokrokkal kisül,

mint a nagyfeszültségű vezeték,

ha mozdony csápja éri, s lágy darázs-zenével

fölzúgnak odabent a motorok.

Nem a szorongás, ami összefog,

röpít minket,

de a szerelmes összetartozás.

Az egymásba-kapcsolódó tudat,

ami fölizzít lágy részeket,

ásvány-szigeteket,

s kiteljesíti az egymásban-rejtező álmokat.

Mint palántát asszony a földbe,

a szerelmes összetartozás

ültet az anyagba képzeteket,

s oldja az anyagot képzetekké.

Mi attól vagyunk tiszta virág-lobogás,

s attól váltunk könnyező sebekké.

És mégis boldogtalan,

puha, lágy, kérgesedő,

egymás-körűl-forgó

szívek és csillagzatok!

Magatokról ti mit tudtatok?

A csönd csigahéjából kibújt nyálkás és hűvös

égitestek?

A semmi csigahéjából kiköltözött tejút-szarvú

világ?

mit tud magáról?

Az űr kék lapulevelére kúszó,

fűszálaira mászó

katicabogarak

mért csillagzanak,

míg tartja őket a sok semmi-ág?

Milliárd föltört tojás az űr,

csupa szerelemre-éhes magány,

szeretni kész remény,

fény-gombák a csönd ezernyi rothadék-szigetén.

És szeret majd mohón és embertelenűl

egyenként valamennyi és tüzelve mindahány.

Szeret, mert ez a törvény,

a világ-akarat

és nem tudja még, hogy csókjából mi fakad,

nem tudja még, hogy minden ölelése

csak folytatás,

nem megvalósulás,

hogy az alap-elemek ölelkezése,

a csillagok násza, anyagok kéje,

atommag körül elektrón pörgése,

fémek csókja, sók egymásba-éledése,

a víz áteresedése, zsírok tespedése,

sejtek lüktetése, savak rétegzése,

atomok sűrűsödése, hők lebegése,

egysejtűek foszlása, amőbák oszlása,

napállatocskák napokká-robbanása,

élet-körök rügyezése, széttársulása,

mikrobák kráterszerű gőzös pöfögése,

ázalagok, koretrák, sodróállatkák

szerelmes ragyogása, bimbózása, magzása,

eutórinák, ostoros-állatkák virulása,

gyöngyszem-rákok ittasulása, tapadása,

szitakötők egymásba-csimpaszkodása,

bogarak egymásra-zúgása,

szerelmes halak liliom-forgása,

pete-ékkövezése, puha szájharapása,

állatok robajló lángolása,

madarak képletre-lobbanása,

ős-óriásemlősök riszálása

csak egymásra rakódó csigolyája

az idő gerincének,

a hüllők csókja csak tovább-áramlása

fém-ősök énekének,

a madarak szerelmes látomása,

kígyók csavarodása, egymásba-harapása

csak sejt a virágszárban,

amely az emberrel fog kiteljesedni,

amelynek én vagyok virága,

amelynek virága te vagy, Virágom,

mert mi ott fakadtunk,

kettős-ágú száron,

az isten-szagú szerelem-mocsárban,

a halálon és a halhatatlanságon.

Ó, áldott, boldog élet, benépesülő világ!

Boldog, mert él, a létezés, virúl, lebeg, nyüzsög és rág,

húsában, ösztönében együtt lakik a béke és a rettenet,

kocsányaiban ott csobog a megszülető, s az eltemetett.

Foszló gőzgyűrűk, pára-kagylók, gázburkok alól

már az önmagában boldog létezés szívtömlője szól,

a sistergő, olajos gyűrűket pöfögő, fortyogó, szinesedő, eresedő fém

hártyás, likacsokkal bőrző, ráncosodó, arany-ömléses felületén

már látszik, mint a csecsemő szirom-mellkasán, a szívverés,

s terjeng már boldog illatod, te léttel-beteljesedés!

Ó, boldog öntudatlanság, tested még meg-megnyiladozik,

s arany-zsíros forró virággal, mint pólyás, az űrbe húgyozik.

De hamusodik, mocsarasodik, kásásodik a vérpiros vas,

s esők, esők oldják a lángot, a föld szivárvány-karimás, ködsugaras.

Ó, befelé-nőtt tüdőszínű rózsa, földközépi jeges-üveges vas-velő,

föld izzó rózsája, élettel körülömlött, az űrbe szárasodó, gyökeresedő!

Ó, izzó rózsa, rád-ikrásodott, mint rákra millió tengeri rózsa

az eleven-élet, mint kavicsra halpete gyöngye, vírus-kristály a hernyóra.

Ó, boldog, boldog, egyedülvaló, nefelejcskék, mályvazöld tengerek,

hullámok dupla fogsorai, tajtékfátylak az égig lengenek,

ó, zengő, dörgő, teremtő elem, az áldás egyik részese,

kristályok, a föld veséi, fehér párák nemzés-lehelete.

Ó, forró, bugyogó, májszínű lápok első virágai,

a teremtés szőrös-szárú, szőrös-levelű, szőrös-ajkú álmai.

Ó, boldog bibék, virágok szív-fejű, csillámragacsos nemzőszervei,

sárgalisztes, karcsú növényi-falloszok, hosszan kilógó hangszálai

a mindíg-éneklő kehely-toroknak, többször ikresedett lónyakak,

egy-törzsből ágazók, kik orrlyuktalan fejeket csókra nyújtanak!

Virágok, nagy, vizenyős-törzsű, szőrös, tüskés-levelű, ragacsos

levél-comb-közű elsők. Virág, te boldog-illatos!

Kibújtok, mint a csigaszem, puhán, tétován, magányosan,

vagy, mint a láp ágyékai, vágyódtok tövissel-bokrosan.

Ó, boldog első-terhesség, gyönyörű első-anyaság,

fölépűlt teljesség, rendedben ott forog a jövendő világ:

te tűhegynyi lüktető takonycsepp, ott élnek tebenned

az idő álmai, csókok, amik lehullva ujjászületnek,

a baktériumok, algák, gyűrűs-férgek, szivacstűk, a csigák,

a medúzák, férgek, pörgekarúak, ízeltlábú Trilobiták,

háromkaréju-ősrákok, óriásrákok, ős-kelyhek, szivacsok, tömlős-állatok,

tebenned minden leendő, s halandó ott forog,

akár a csillag-rend, a korallok, szélesszárnyú-Euripteruszok,

a kopoltyúkkal lélekző skorpiók, tengeri almák, liliomok,

a csipkecsillag-állatok, tüskés-bőrű tengeri sünök, zöld csillagok,

mélyvizi uborkák, a városként világító virág-alakzatok,

a fejlábúak, a puhatestűek, a tintahal, a negyven-szemű polip,

az Egyenes-szarv tebenned a Selachiusokkal osztozkodik,

ott hemzsegnek az egyiptomi-napisten nevű Ammoniták,

a fedett-fejűek, gyökér-lábúak, mészvázasok, Fusulinák,

húsgyökér-kupacként a gyöngy-karók, csuklós-lábu sáskák, pókok,

az üveg-gyökér-százlábúak, a rézzel-kivert-szárnyú rovar-koporsók,

a kétéltűek, a hüllők, pofás-gyíkok, vérszínű Hattériák,

az eleven-szülő halgyíkok, mereng a hússal-élő ragadozó-virág,

ott leskelődik a Tigrisfogú, suhannak az elektromos Nyilak,

a virágkehely-fejű, fogsoros-porzójú, háromszögtoll-lebernyegű őshalak,

futkosnak, lihegnek, sziszeregnek teknőcök, gyíkok, krokodilusok,

mint kristály-kardok kaszabolnak a vízben az Ichthyosaurosok,

izzanak egymáson, mint szerelmes gyárak az óriásgyíkok,

sütkéreznek méz-pocsolyában a huszonhatméteres Diplodocusok,

rikácsolnak, ugrálnak kék görcsökként a suta, félig-vak

szárnyas-gyíkok, madárlábú-gyíkok, gyíkfarkú emlős-madarak,

fürge, kétlábon-futó szarvas-gyíkok jajgatva fogamzanak,

gyűrűznek csikószemű pikkely-hordók, bőrükön aranykehely-szavak,

százezres csapatban nászra vonúl a Zsarnok gyík-király,

a kacsacsőrű-gyík páfrányerdős iszapban ül, puhatestűeket zabál,

meregeti, mint levest kanállal, csőrével a termékeny, lázas iszapot,

mint kobalt-tűk szálaznak csőre végében a kefe-fogsorok,

mennek meghalni óriás-léptekkel a csecsemő-fejű Dinosaurusok,

vérrel megduzzadt óriás-tüdők a kőmirigy-szakállú sárkány-kakasok,

sárkányok nyögve tojnak, a nap-imádó sárkányanyák,

a fésűs-gyík nőstény a hímnek vinnyogva megadja magát,

hemperegnek nyafogva, roppant kőszivacs-tömbjük áttüzesedik,

a gerincből-fakadt kettős csont-liliomsor véresen hajladozik.

Mint őrűlt rajzai, megtöltik az űrt a Szárnyas-fogatlanok,

emlős-sárkányok, s az apró, hártyás repdező-gyíkok,

kis fátyolszárnyú gyémánt-szűzek cikkannak sziszegve,

szivárványos fátyolszárnyú emlősgyík kölykeit unszolja csecsekre.

És röpködnek ropogva, nyikorogva négyszárnyú zománc-rudak,

kristály-emlő-fejű szitakötő-anyák, gyökérfejű lovak,

csontváz-fejű páncél-atyák, gyöngydob-szemű sáska-süvegek,

mohos fekete esernyők, denevér-sátrak, fém-szárnyú ing-üvegek,

lihegő szőrernyős bársonykutyák, tövis-láb-gubancú zizegők,

fogsoros-csőrű drótvázasok, karmos-szárnyvégű pikkely-repülők,

a pikkelyes első-tollasok, a bóbita-fülűek, bíbor-uszályú toll-üstökösök,

éneklő ásvány-rózsák, arany-szemhéjú szivárvány-ködök,

kopasz ősmadarak, totyogó hártyavitorlák, nagy pikkelygömb-térdű gázlómadarak

és roppant hártya-talpasok, csápcsőrű csillagok, kibélelt vértorkúak.

Tebenned cápák nyüzsgölődnek, ősarany-arcú tigrisek,

üstökös-szakállú patások robognak, szelíd rágcsálók merengenek,

cammognak zizegő óriás-zsurlók alatt a szikla-állatok,

vulkánkő-hab testük gőzöl, izzanak gyűrt pikkelyrongy-hónaljak, comb-hajlatok,

cuppognak két-lábon az ember-szemű, gyík-fejű kocsonya-tornyok,

barna gumi-bőrükön sötétkék pettyek, láng-szeplők, arany-foltok,

narancspiros hasuk puhán lüktet, gyöngyházrongy-taréjuk lebeg,

s hínárfák zöld rongyait tépik a csecsemőcsuklós üveg-kezek

és csipogva totyognak a kék zománc-páncél-vértű óriás-kanok,

fejükön csont-töviskorona, hátukon csontszirom-fogsorok,

óriás csigabigák néznek ki páfrányok közűl kocsonya-hímvessző szemükkel,

óriás gőték, levelibékák pikkely-ágat fognak kék, zöld gumikesztyűs kezükkel,

tebenned asszony után sír a manó-szakállú rénszarvas-ősapa,

őrjöng telhetetlenül Síva isten párduc-pofájú angyala,

ősmadár csőr-fogsorában ropog a szárnyas gyémánt-királynő,

a gyapjas-orrszarvú taknyos-kelyhű mohos szikla-combok után lő,

álarc-tüskéje, mint az egyfogú boszorkány sárga zománc-agyara,

ragyog, mint Gábriel kardja fémgumós-gyökerű pajzs-tompora,

a bánat őseként figyel nagypórusú bőr-páncél arca,

mint Agamemnon király viaszcsöndre-gyűrt hártyaarany-álarca,

és ringanak csordában bársony álom-csigabigák: zsiráfok,

az aranykorona-szemű, pávafark-szempillás óriás állat-virágok,

zöld mámorban hemzsegnek, majmok, pávák, vadmacskák, papagájok,

mint tengeri rózsa csápjait, ingatják ormányukat a kőernyő-fülű, kőgatyás elefántok,

s ember-kezű béka-ősök ülnek a jövő partjain,

s asszony-szívű sasok ülnek sárkányok véres csontjain.

Tebenned ott kering az emberig-futó gyönyörű zene,

amelynek minden létező csak egy-egy üteme,

s így épül föl a nagyszerű harmónia-épület,

s mert összeomlik, nem hagyhatsz ki akár egy ütemet,

a hangból kinő a másik hang, a nála-teljesebb,

és arra rá a soronlevő, a mindíg-tökéletesebb,

tebenned ott vannak már az iszonyú ősállat-temetők,

egysejtűek kréta-halmazai, őskori állat-csontmezők,

tebenned ott vannak föloldva mind a kőzetek

és sejtté, hallá, sárkánnyá, madárrá sűrűsödve a csillag-tüzek!

Ó, boldog, boldog lét, a halál se pusztulás, csak folytatás,

s építő-folytatódó állapot a korhadás, poshadás, rothadás!

Mészkővé-sajtolt kagyló, s csigabigatömegek

csak téged hirdetnek, élet, a márvánnyá sajtolt mészkövek!

Ó, boldog, boldog vegetáció! Első növények, vajon

sejtettétek-e, kék kocsonyaszálak, zöld ondó-szálak a talajon,

hogy bennetek már az ember készülődik megváltani

az öntudatlan áramló világot, szerelmet vallani?

Növények, lombtalan tej-pálcikák, szívnélküliek,

tudtátok-e, mért legelik le majd óriás-unokáitok a Pikkelyesek?

Burjánzó, tömődő, osztódó-szervű, egyre-bonyolúltabb

növények, tudtátok-e, ha szirmaitok, leveleitek lehulltak,

ha együgyű-alkatotok több-szervüvé változik,

ha ön-szeretőből, ön-termékenyítőből nemekké foszladozik,

bolyhos dorongból ihletődött négy-porzójú ajakos-virágúak,

összenőtt szirmotokon a párta-cimpa felső és alsó-ajak,

tudtátok-e, hogy egyszer ott nyittok ki az én szívemben,

s vissza-tűnődve illatoztok emberi-énekemben?

Ó, boldog, boldog vegetáció! Feltörő, burjánzó, sűrűsüdő,

egymásra-nőtt, egymás-halálán fakadó-kiteljesedő,

penészes, barna, korhadó kuszaság, szárak, levelek,

indák, törzsek verejtékező szövevénye, gőzölgő rengetegek,

gyökerek, mirigyszőrök, virágok, illatok, zöld izomzat,

növényi-hártyával benőtt zöld érfutamok, zöld óriás-tollak,

nyakból-kinőttek, zöld hónalj-hártyák, bokába-beszőttek,

mézet nyálkázó kopasz gerincek, idegekbe-átevődtek,

lombot-hajtott kígyók, puha-kérgű nyelvek, görcsös inak,

párázó, szenesedő, bomló, rügyező zöld zuhatag,

hagymák és termők, csészék és bóbiták halála-születése,

ó, boldog, boldog szerelem növényi-megtestesülése!

És mégse tudjátok mi a szerelem,

a végzetes, vad tökéletesség,

az egymásért-marakodás,

a legnagyobb-elesettség,

a fájdalmas-kiáltozás,

a vérrel-permetezett

szelídség,

csók, amely kígyónyelv-lángolás,

csók, amely elrendeltetett.

Mit tudja azt a szeretve-öntudatlan a világ,

hogy benned minden kis atom

szeret, minden kis részecske egy velem,

mint egy megvalósult

boldog társadalom,

mint egy gyönyörű üzem,

amelyben fölzendíti a gépeket az áram,

s ragyogva énekel szerelmes-tudatában,

messze-világítván a holdtalan éjszakában.

Mit tudja azt

évmilliárdok vegetációja,

hogy a hozzád-tartozás

tisztít, vagy sorvaszt el engem,

s ha szerelmünk napjait merengem,

boldog azért vagyok,

mert általad vagyok

embernek is valami más,

lélek és anyag kettős teljessége, teveled-társulás

egyetlen-igazsága, törvénye a jövőnek,

az igazi-megvalósulás.

S szavaim, ha földemből kinőnek,

mint a magvat-hozó füvek,

a te véred öntözi meg

testüket, hogy erősödjenek az időnek.

Hogy szívemre-forrva hordozom szemed,

s az világítja be részeimet,

mint a lámpák a várost,

égitestek az eget.

S ha ellened valamit elkövettem,

a bűnökért naponta megfizettem,

mert tudom, hogy te úgy szeretsz már engem,

hogy haláloddal kiváltanád

létem a halálból,

s fölépítenéd lerombolt hitemet tested szép anyagából.

Mit tudja azt a tenger,

hogy én úgy szeretlek téged,

mint láng az olajat,

s tőled-táplálva,

sisteregve égek,

mert te egyre csak adod magad,

te örök-forrás,

nehéz, színes, sűrű gomolygás,

s tornyozó lángjaimban

valósítod meg tündöklő-önmagadat.

Mit tudja azt

az osztódó, megvalósuló anyag,

hogy mit is jelent az ember szerelme?

A férfiak könnytelen, só-nehéz zokogása,

asszonyok szenvedése

és mindent-odaadása?

Hogy öledben meghalnék énekelve,

mint a madár a mesében,

s elhamvadnék szótalanúl lángjaim szégyenében.

Mit tudja azt a tengerfenék,

rengeteg lénye,

állata, virága, növénye,

a habzó víz-omlatag,

s a létezés sós élet-edénye,

s benne a nyüzsgő milliárd szerelmes-akarat,

amely szeret csak állati, növényi-ösztönével,

de nem emberi-szívével,

mit tudják a fenéken-tapogató halak,

s a csönd tegezében tartott,

a ragadozás-íjjával kilőtt,

kötegekben-szálló Arany-nyilak,

a csigák, a kagylók, az élő-lepények,

a rák-szörnyetegek, hosszú-bajszú, ízelt vas-csavarok,

páncél-gombok, a vérrendszer a hátukra nőtt,

a zöld, karéjfogsoros-csővégű sás-levelek,

a rákokon a vérpiros tengerirózsa-telepek,

gyöngyház-csatok, lófejnyi-gyöngyök, alattomosan-lebegők,

a négy-ágú, gyöngy-bibés lila szirmok,

a lila, piros, kék, ezer ág-gubancú korallok,

az arany-pávatollak, fehér fénykoszorú-ligetek,

az izzó kákicskoronák, tengericsillag-éhségtömegek,

mit tudják azt a csupa-rojt, pántlika medúzák,

a kék, sárga, rózsaszín, erezett, lepkeszárny-mintás,

virág-rajzos, árvácska-arcú arany-tálak,

puhaüveg-korongok, indás-sárgadinnyét,

édes-tököt utánzó, csöndesen forgó, vigyorgó

daganat-rózsák,

mit tudják azt a rajzó kis neon-szálak,

az égő neoncső-halak,

melyekkel, mint a nagyvárosok este,

fénnyel telik meg a tengermély teste,

ó, ezek a vegyi-fények, villany-hirdetések,

fény-plakátok,

a villanyújságok fénypont-sorozatai az örök ébrenlét

jeleit adják a halálos éjszakának,

mit tudják azt a vér-pettyes, tigris-csíkos, tinta-kék,

rózsaszín-uszonyú, gyöngyházbicskanyél-szerű,

sárga has-szirmú, szivárvány-vitorlás, villanykörte-szemű,

napmintás, napfoltos, sárkány-szárnyú,

világító-gerincű, májfoltos, smaragd, villany-mozaik,

ezüst-bárd, bunkós dupla fény-szálú,

alvadtvér-tokájú,

rubint-nyilazású,

világoskék-farú, világoskék kopoltyú-tollazású,

tüske, bőr-lebernyeg, puha-korong, szines szálkabokros-pofájú

halacskák,

az üveghártya-olajban forgó szemű halacskák,

akik egymást pikkely-örvénnyé alakítják,

forgó, szerelmes hal-liliommá,

s míg egymás száját puhán harapják,

s képeznek sokasodván millió fajtát,

míg egymást ittasúlva körűllebegik,

s hasukkal a vízmélyi-levelekről a görcsöket lereszelik,

mit tudják, hogy az ember végzetesen szeret!

Mit tudják, hogy miért csak a te szemed

gyújt bennem olthatatlan csillag-fényeket,

s te-ujjad érintése

hűti le izzó homlokom?

Mit tudják azt a sötétség markában

forgó arany-tallérok,

a mélytengeri halak,

arany-pénzek,

amikkel a mélység fizet a szerelmes-szenvedésnek,

hogy amikor megláttalak,

úgy vágyódtam tehozzád,

mint a békességre az emberiség,

s féltettelek, mint a népek féltik,

hogy elorozzák

s boldogságban-reményét, hitét.

Az idő

nekem álmodott virágot.

Téged teremtett, te megoszthatatlan,

egyszer-létezőt, ki nem lesz sohatöbbé.

Öröktől-fogva gondolt ki téged, s én elgondollak majd örökké.

Én veled leszek hulló, s halhatatlan.

Az idő

mibennünk példázza a halandó világot,

s a halhatatlanság igéretét.

Ó, mindenség szerelme!

A mindenség csak vágyódott, szeretett,

megindúlt és bekövetkezett,

a csöndből kinőtt az égitest-vegetáció,

s a semmi-szárú ibolya-telep

csak nőtt, burjánzott, kövéredett,

míg egyszer fémmé iszamlott át,

a fém növénnyé forrt át,

kámforlevél-bordát épített a só,

halakká virúltak a szerelmes algák,

a halak kicsókoltak magukból sárkányokat,

a sárkányok öle madarakká izzott,

a madarak szerelme nemzett szarvasokat,

a mindenség bomlott, vérzett, magzott,

nőtt, csókolt, meghalt, erjedt, rothadt,

elmállt, virított, pusztúlt, telepedett

sustorgott, megalvadt, újra-áttüzesedett

és nem tudta még, hogy a kövecses,

pikkelyes, karmos gyík-kezek

emberi-kezekké vedlenek

és nem tudta még, hogy kő-margaréta-telepek,

kormosak, mocskosak, füstösek,

fakadnak majd a csókja-áramában,

a föld testén iszonyú kő-sebek

gennyedzenek förtelmes bűnöket,

nem tudta még, hogy szerelme-magvában

több-ágú porcellán-porzók nyitnak a vas-kocsányban,

amelyen áram-vezetékek

dongják az emberiséget,

hogy turbinák, beton-bibeszálak,

hidak fém-csontvázai, termonukleáris-üzemek,

űr-rakéták, konzervgyárak, elektromos,

vér, húgy, velő-szagú vágóhidak,

ahová a tehenek, bikák, borjak bőgve beözönlenek,

nem tudta még, hogy infravörös-sugarak,

repülőgépek, lomha óceánjárók,

vallások, háborúk, forradalmak

öleléséből kirajzanak.

Nem tudta még, hogy téged is ott hordoz magában

és én is ott keringek minden fokozatában,

de megszületünk a létezés egy pillanatában,

a virág-húst, uszonyokat, sárkány-fogakat,

a sárga halzacskós pelikáncsőrt, énekeshattyú-szárnyakat,

szarvas-agancsot, őseink alakját levetve,

mint a varázslatot a tündérek,

őseink parancsát követve,

engedelmeskedve a törvénynek,

apáink áhitatától megihletve,

anyáink testéből kitermékenyítve,

anyáink vérétől megváltva

megszületnek lelkeink,

hogy testtel ragyogjanak,

egymás-felé suhanjanak,

össze-robogó szerelmes szarvasokként,

egymásra-rontó mérgezett nyilakként,

halál helyett tündér-megváltást hozzanak,

hogy lemálljon a ránkvarázsolt szarvas-alak,

hogy valahára magunkra leljünk,

egymás-szívére törekvő,

önmagukból-lőtt, egymásra szökő nyilak.

Én bántottalak

és megaláztalak,

örömeidtől de sokszor megfosztottalak.

Nem tudom, jóvá hogyan tehetném

minden fájdalmas pillanatodat.

Pedig nagyon szeretném.

Kincseidből kiraboltalak,

pedig te volnál az a kaptár,

amelybe az idő méhecskéi

a mindenség mézét gyűjtögetik,

a kezdet óta konok szorgalommal.

Te mindent föláldoztál és mindent odaadtál,

mert benned a mindenség lakik,

s ott van az első mozdulatig

az egész teremtés.

Ó, micsoda zengés

söpör át szerveimen,

ha szív-verésed fölfogja fülem

és létem minden rezzenése:

az ős-szél zuhogása,

óriás-páfrányok lobogása,

s ha hagyom, hogy elmerengjen a világteremtő képzelet,

megsejtem, hogyan építtetett

tested a mindenség anyagából.

Látom az összetóduló boldog atomokat,

ahogy sugárzanak,

mint Grűnewald képén a Fölszálló testisége,

látom a sejteket, buzgó anyagokat,

akik készülődnek,

hogy összefogjanak,

szinesen ragyogjanak,

vágyván, hogy megvalósúljanak,

téged szolgáljanak.

S áldom a sejtet, amely

formáid megvalósította,

s áldom a vért, amely táplálta

hozzám-készülésed,

a babszemnyi vesék, hináros belek,

piros nyálbuborék-lombú tüdőlebernyegek,

gerlice-csontok, pacsirtatojás-koponya

tündér-vár építőjét,

az önmagát habarcsba-keverő,

az önmagából-építő

kőműves-vért

áldom és tudom, a mindenség nem önmagáért

szeretett,

a mindenség csak teveled teljes,

önmagában hazug a szerelme.

Ó, a bársonyos vér-iszapban

két egymást-evő kristály-pelikán

forog a hajszálér-gubancban,

majd, mint a jégvirág az ablakon,

kirajzolódik a csontváz-jégvirága

a lüktetve, dermedezve

terebélyesedő anyagon.

S énekel már a vércsöppnyi-hattyú, földobog,

tengerzúgást idéz a piros-mélyhegedű,

s nő, mint a virág a sötétben

a te tested, álmod és tudatod.

Mi nem lehetünk boldogtalanok.

A boldogságra megérett szívünk,

mi fájdalomban értünk igazakká.

És tudtuk akkor is: nem azért szenvedünk,

hogy elperegjen vérünk bíboros csatakká.

Mi hisszük egymást,

mint ahogy az emberek hisznek

a jóságban, élnek a jóra-való-vágyakozásban,

mint ahogy az elesettek hisznek

a megvalósuló világban,

mert ideje jön annak, hogy fölemelkedjen

a mindíg-jobbra érdemes emberiség.

A boldogságra jogosak vagyunk,

nem födi bánat a mindenség egét.

Én úgy képzelem,

ez a föld nem fal be minket,

mi nem hullunk szájába nyöszörögve.

De érgyökeres kezedre forrasztod kezem,

s elszállunk más csillag-körökbe.

S ha egykor majd egy világűr-utazó

új bolygón kiköt, s gépéből fáradtan kiszáll,

minket egymás szívére omolva ott talál,

mert mi sem élhettünk örökké.

Ott fekszünk romolhatatlan testtel,

nem-romló hússal, nem-rothadó szervekkel,

átizzadt testtel, mint a legendás király,

a virágok között, kiket úgy szerettünk.

Egekre néz a fényét-nem-vesztett tekintet,

s állatok pihennek körülöttünk

és liliom, kökörcsin, rezeda, busa rózsaszál

árnyékozza be méz-illatú, romlatlan szívünket.

A halottak éposza

A menekülő ember

N. L. az ajtót nyitva hagytad,

az űrbe futottál mezitláb.

Cipőd az ágy előtt leraktad,

földre szórtad a lúdtoll-szipkát.

Mezitláb? Ittmaradt a lábad.

A kocsányos, eres üvegből

kiserked lombja a halálnak:

a köröm és a zuzmarás szőr.

Magadat megosztottad önként,

elsuhantál és ittmaradtál.

Mint csiga, megsejtve a törvényt,

a csönd fűszálára tapadtál.

Mi mindnyájan elhagytunk téged,

az árvaságod letagadtuk.

S te csak adtad az emberséged,

mint fényük az űrbeli hattyuk.

Injekcióstű, vatta, hordágy,

végűl veled csak ők maradtak.

Míg eldermedének a bordák,

az ágyék medencecsontra horpadt.

Neked is sikerült meghalni,

beláthatod, nem oly nehéz az.

Nehezebb ölni, lopni, csalni.

Legyen legalább ez a vígasz.

Beláthatod, különb te sem vagy,

mint a mosónő bolond fia.

Akit egyszer az élet elhagy,

annak már nincs miért maradnia.

Leltárt veszünk az örökségről:

magányodat némán elosztjuk.

Nem mondunk le a rettegésről.

Még emlékeid is kifosztjuk.

Ülünk majd nélküled, mi, fattyuk.

Az isten se támaszt föl a csöndből.

S hangodat szorongva hallgatjuk

sercegve forgó hanglemezről.

A szivárványszínű cethal

A sírod besüppedt,

mint egykor a hátad,

ahonnan kivágták

késsel a bordákat.

Mondják, a koszorú

rothadt el fejednél,

megroskadt a deszka

elbomlott szívednél.

A sírod besüppedt,

les fekete szájjal.

Hordom rá a földet

nagy vesszőkosárral.

Amit este hordok,

beomlik reggelre,

amit reggel hordok,

letöpped estére.

Mintha csak te ennéd,

Vágyódó, a földet,

s kopasz fogsoroddal

törnél egyre följebb.

Korall-venyigékről

a só-tajték-lombot,

ami téged falt föl,

falod azt a hernyót.

Falod mohó Álca,

te hatalmas Lárva!

Telhetetlen szájad

tör a napvilágra.

Eszed az agyagot

mozgó állkapcsokkal.

Mit akarsz te köztünk

holt-akaratoddal?

Mit akarsz te köztünk

Koponya, Üresség?

Maradj csak magadra,

tanuld meg a leckét.

Te Cet, földben-úszó,

szivárványos-testű,

ne szegd meg a törvényt,

köt a lenti eskű!

A föld elnyelt téged,

te meg a világot.

Mindened, reményed,

értsd meg már, kilángolt.

Te Cet, zsíros, fújó,

te szivárvány-foltos,

ragadozó-voltod

nem méltó múltadhoz.

A bőrödön színes

mocsarak pöfögtek,

sárga gőzű gejzír

tornyocskák feltörtek.

Erjedtek húsodból

buborék-virágok,

forró füst-bóbiták,

víz-pikkelypáfrányok.

Te észre se vetted,

hogy megcsupaszodtál.

A fekete földbe

bele-zsírosodtál.

A hideg szemgolyók,

zöldkő-fenyők lakták,

elpukkantak, mint lágy

tengeri-uborkák.

Te azt nem is tudtad,

hogy ők elárultak,

júdás-aranyakért

szerveid eladtak.

Vissza-sose-szálló

vándor vágyaidnak

nyomai a légben

dérrel elporladtak.

Ami a szívedbe

lassan lerakódott,

az a kő most onnan

vízzel kioldódott.

Fogkő a fogadra,

bánat a szemedbe,

azt most az elmúlás

lassacskán leette.

Tanuld meg a leckét,

nem így kell remélni.

Aki egyszer meghalt,

ne akarjon élni!

Leszáradt már régen

kínom tövis-ága,

virágot hoz lassan

nem-léted zöld fája.

Ami sebet ütött

agyara a kannak,

a Fekete Kannak,

azok már lohadnak.

Mért nem addig voltál

ilyen konok-éhes,

amíg nem volt léted

halál-szövevényes?

Jogod nincsen kétszer

élni és szeretni!

Nem volna már erőm

másodszor temetni!

Tengered kiszáradt,

ne túrd hát meredten

a fekete habot

nincs-is tengeredben.

Lenyelnéd a napot,

mint aranyhalacskát?

Átszűrnéd fogad közt

a szagos ecetfát?

Te Fölfele-törő,

Csont-virág ne nyílj ki.

A holdfényben sárga

fogsorod ne dugd ki!

Szívemig ne edd föl

magadat Ős-lárva!

Hiányoddal élek,

Hiányok Hiánya.

Nélküled mi most már

elvagyunk nyugodtan.

Nyiss ki a halálos

vágyú liliomban.

A halottak éposza

A halottak felkiáltanak.

A halottak néven szólítanak.

A halottak

jégvirág-kezükbe szorítják homlokomat.

Körűl-nyüzsögnek tekintetükkel,

mint vízbe-dugott lámpát

a halak.

Kék, zöld, dohányszínű, kráteres-fekete,

arany-sziklás, görögdinnyebél-piros

szemek lebegik

körűl csoportosan

és magányosan,

sárga-uszályú meteorkőként elúszva,

nekiütődve,

sugarukat csápként visszahúzva,

nagy éjben virrasztó,

ragyogást izzasztó,

kettős-udvarral világító szívemet.

A holtak az élőket temetik.

A holtak kiszemeltek engemet.

Milliárd pupilla nyílt ki,

beláthatatlan-mélységű virág-fejekként

a temetők köldökéből,

az idő ősasszony-öléből

felnőtt átlátszó virág-kocsányon,

hártyás lúdláb-tarkójú,

sarkantyús-ajkú pupilla-fürtök

illatoznak a csöndből körém nőtt

inda-bozóton,

magányos, ragadozó-kacsú száron.

És rámtapadtak pióca-tömlőkként,

futni nem lehet.

A holtakban nincs könyörület.

Nekem az élőkről kell beszélni,

hagynám a holtakat.

De húsomba marták fogukat

és nem heggednek a metszőfog-sebek,

kék

lánggal ég

a holtak harapása.

A holtak, mint házat a házőrző ebek,

maguknak megőrzenek.

Ó, láttam őket,

láttam egyszer őket,

mert úgy vágyódtak énbennem remélni!

Nem szólt az Apokalipszis bomlott trombitája,

csillag se rendűlt meg az égen,

hogy a mindenség könnycseppjeként

hulljon a néma űrön által,

az osztódó-szügyű, mint az egysejtűek,

osztódással-szaporodó-fejű, égő-gyertyasor-gerincű,

rengő, fekete-heréjű vér-bika sem

dúlt gőzölgő lapockákkal,

angyal se jött a sejteken, csontokon át suhanva,

hogy hírűl adja

jöttüket, hold-sarlón lovagolva, pallossal, palásttal.

Az ezer-patájú idő sem robogott át rajban,

nem zengtek a bűn

vért és aranyat-okádó mámoros kürtjei,

mikor láttam őket elvonulni rajban

a zöld, véreres hold alatt.

A holtak meg nem bocsájtanak.

Az idő mélyéből két végtelen menet

hozott létéről üzenetet,

áramlott át a csöndes nyári égen,

a fülledt, elektromosság-szikrás

augusztusi éjben,

s én álltam csak az eperfának dőlve,

buja virágok túlvilág-szagában,

míg susogtak csöndesen

a földre-terűlt nagy árnyék-levelek.

A holtakhoz szólni nem lehet!

Ó, az a vonulás! Ó, az az áradat!

Áradt egymással szembe a két végtelen-farkú csapat.

Mint rajzó csukák,

előre nyújtott állal, egymást-billentve, sűrűen,

úsztak a Szótlanok, a tátogó-ajkú Tátikák,

a vágy két ujja nyomogatta nyílni dupla-koronás állkapcsukat,

úsztak az árnyék-vizinövényes,

tücsök-cirpeléssel-hínáros,

holdezüst-lombú, hold-alatti sűrűben.

Innen a Zsarnokok, a Megalázók jöttek.

Onnan a Megaláztatásba-száműzöttek.

És mindenki hozta vágyait,

vagy elmúlt-gyönyöreit.

Mint szivárvány, ha hét színben égve

fölkúszik az égre,

kúszott a világ két sarkából

egymás felé a foszforos-uszonyú, zöld-arcú csapat.

Hozta bűneit és álmait

és zúgta szótlanság-himnuszait

a véres hold alatt.

Csigolyából-rakott,

koponya-kerekű hintón,

mellére-nőtt ajakcimpával,

jött pucéran az Elnyomók Királya,

szüntelen önmagát okádva,

s lenyelve újra kiökrendezett szerveit.

Skarlát bőre kiürűl, s földagadozik.

A Világ Rimája,

mint püffedt tűpárna,

izzó szeméremtestek tűz-gombostűivel tűzdelve tele,

némán átkozódva közeledik.

A Vérszopó, a harmadik,

lába nagyujjára-forrt orrú karika,

vére forró, bűzös tocsakjában gurúl,

hajtja stóla-színű, nyúzott sakál-combbal verve őt

irgalmatlanúl,

hogy elérje az előtte-szökdelőt,

az akasztottként szájból-kiálló szőrös kígyó-nyelvű

Hazug Prédikátor,

aki, mint csiga síkos a nyáltól,

s néha a büdös húsba harap.

És lopakszik utána,

mint a csillagos űr,

ami egy emberben beteljesűl,

árnyéktalanúl a Gyáva,

a Szem-csillár, a Gyöngyből-fűzött-erszény,

a Szemgolyó-halmaz, a Szem-kupac,

szorongó-Szőlőfürt, könnyező-Kukoricacső,

a mindenütt-szemű, akinek, mint a szitakötőnek

két óriás pillátlan szem-ülep a koponyája,

s ruhátlan testét ellepik,

mint békafejek a mocsarat,

mint szőlőfürt növényi-érrendszerét a szőlőszemek,

totemet a belévert szögek,

egymás hegyén-hátán a szemhéjnélküli szemgolyók,

hogy nem látsz egy pelyhes bőrfelületet.

Mint gyönggyel-kirakott faszobor mered,

heréi is alma-nagy szemek,

szemgolyóból van a nyaka, ülepe, háta, lábszára,

cseppkőbarlang a szája,

s belűl is talpig szemgolyó.

Akár egy zacskó gyöngy, akár egy zsák zöld dió!

És mászik pukkadozva

mint bíbor buborék,

könnyező, ótvaros, csípás óriás-varangy

a Harácsoló,

szájában arany-fallosz,

ürülőgyűrűjében hatalmas, rücskös arany-dugó.

S ott elől,

önmaga-hosszát hússzor átugorva,

kabóca-szökdeléssel,

recés, zöld szárnyakká vált tenyerekkel

ugrik lelkiismerete elől

a Hazug Irástudó, páncéllá-aszott bőrrel,

kidülledt, téboly-merev szemekkel,

csak lágy hasa világít sárgán,

köldökébe-szúrt tollal,

s háborog az igazak láttán,

de orrlika, szája, végbélnyílása beforrt arany-oklevelekkel

nem ad szelet.

És jönnek mind a többiek,

kúszik az ezer-sejtű Bűn,

összemarakvó-akaratú Rettegés szenvedő szemekkel.

És szembe jön az igazi Sereg:

özönlenek

a pézsma-illatú, citromfa-szagú Tiszták,

a Sohasem-hűtlenek,

az Ember-kezdetétől-eredők.

Hozzák beteljesületlen vágyukat,

a most már beteljesedőt,

halálig-kuporgatott álmukat.

Rajzanak bánatosan,

mert csak az életben van öröm,

a holtak öröme csak a megadás.

Ó, áradó-torlódó, újra-áradó Szelídség,

tebenned nem volt hamisság,

te Megszomorítottság, te Ínség!

A mosónők szálkás, kimart, nyershús-színű keze

aranyba van öntve,

a takarítónők tenyeréből fakad arany-tulipán,

a szövőnők ér-rücskös lába

illatos olajjal van bekenegetve

és arany koronát hord a kis cselédleány.

A nagydobos, mint csiga a házát

hordja a hátára-nőtt ezüst nagydobot,

a koporsós evez arany-szarkofágban,

a postás arannyal-hímzett táskát kapott

és abban boldogító levelet,

a béres négy arany-ökröcskét, arany-szekeret,

a halász gyémánt-harcsán lovagol

és ropogós-léptű drágakő-lovon a harcos.

A tüdőbajos virágot hoz a kezében:

egészséges tüdőt,

a nyomorék ugrani tud, mint a tücsök,

átugorja az Időt,

a vak szeme látó liliom, csillag dörög a süket fülében,

a Vágyakozónak a titok ott a tenyerében,

csak belenéz, s ráncaiban a tudás televiziója.

Akinek mindíg a szíve fájt,

annak szíve romolhatatlan atom-óra.

És áradt, és áradt,

szomorú, csüggedetlen-szemekkel

ez a foszforos-menet,

hozva újabb és újabb rétegeket

a mélyből,

rabszolgákat és katonákat,

jobbágyokat és űzötteket,

megevetteket és megperzselteket,

síró szűzeket és kiszikkadt anyákat.

És mókával vidítani őket

előttük szállt két repülő-hal hegedűlve,

kopoltyúhoz szorították a hegedűket,

nyálkás, zöld uszonyuk a vonót cibálta,

s hanyatt egy hattyú szállt fehéren,

kottás-könyvet tartva talpaiban,

gyöngyvirág táncolt illat-csöngettyűkkel,

a kígyó magát spirál-formába dobálta

és szakállas-nyakú vén szarvas ügetett,

agancsa, mint karácsonyfa földíszítve szépen:

szaloncukorral, rózsaszín gyertyával, hosszú angyalhajjal,

csillagszóró rakéta-medúzái ragyogtak,

pamutfonálon üvegangyalkák zokogtak,

mézeskalács-huszár, csokoládé-toboz, arany-rojt libegett,

s ment esernyővel, szalmakalappal a kövér kos,

menyasszonyi fátyollal, mirtuszággal a kecske,

szaxofonozva, nagy robajjal

a viziló és a rinocérosz.

A pelikánnak torokzacskója volt a hegedűtokja,

de az is hegedűlt,

a sültkakas kukorékolt,

a mezei nyúl két hangon fütyűlt,

s a vonulást bezárva,

csőrében fehér liliommal,

gyöngy-ernyő szoknyával

riszálta magát a páva.

S mögöttük hömpölygött mosolytalanúl a fáradt,

igazabb emberiség.

Szivárványosan kúszott és egyre áradt

és a hold se hullt át gyötrött verejtékcsöppként

az űrön,

zenélt a lágy eperfa-mocorgás,

s milliárd szemével tükröt talált szememben

a zöld halott-gomolygás.

A holtak maguknak kiszemeltek engem.

Tőlem nem kértek tanácsot.

Tán lehetett volna könyörületesebben.

Te Holtakat-lázító, nem győz le lázadásod!

Az alkú nem ez volt!

De mindegy. Most már megértem.

Engem a halál is táplál emberi hitemben.

A halottak époszát megéltem.

S míg a holtakkal nem leszek egy-színű,

az élet-époszáért leszek tiszta, hű.

Velük élek, én is könyörtelenűl,

az életért mindíg szerelmesebben.

Krisztus lépesméze

Vándorolnak a temetők mint a madarak ősszel

Mint a tengerek vándorolnak mint a fellegek ősszel

Szállnak a holtak mint vonuló tiszavirág-raj

Áttetsző kezekkel üstökös-farkként szikrázó hajjal

Úsznak a csontvázak fehéren csattogva eveznek

Csillag-út tej-patak sereglő sirályok lesznek

Úsznak a föld alatt villogó csipke-vigyorral

Mit se törődve a fönti világgal és a pokollal

Hisz bennünk megépülnek ők szívünkben kivirágzanak

Hogy megéledve odabent boldogan fölfaljanak

Meleg valónkból kieszik a lüktető üveges anyagot

Ami lágyan élt rengett puhán rózsaszín tűzzel ragyogott

Az Elsuhanó belénk oltja eddig-érlelt reményét

Mint a homoki darázs amely hernyóba rakja petéjét

Az idegközpontot bénítva meg hogy magának élni ne tudjon

Csak lihegjen a buja ágy a kocsonya-kastély aludjon

S a szilárduló szervezet föleszi a vele-terhes anyát

Mint a sárga munkásasszonyok kopár szerveit a rák

Úsznak a kettős-éltűek kinyílnak mint a rózsák

Ős-jogaikat ellenünkre mibelőlünk kivívják

Míg vándorol a Föld egy ütemre és eszelősen

De hogy mi a szerelem mi a megadás nem tudja ő sem

Testében csont-galaktikák szuperóriás-koponyák

Csont-napszámosok csont-királyok csont-próféták csont-katonák

Ott lent a csont-szeretők egymáshoz lopakodnak

Találkát adnak az ős-apák az előre-ős rokonoknak

Beszélgetnek nagy szünetekkel vagy vígan verik a kártyát

S hallgatják az iramló föld komor nagy suhogását

Hallgatják mint súlyos gyümölcsök érnek ásványok drágakövek

Ős-gigász-csordák sóhaját ahogy érc-dzsungeleken átremeg

Ó te áradó-szívű te víg-szemöldökű hova siettél

Már te is e konok társadalom tagja lettél

Már te is ott vagy a más-síkú más-rendszerű időben

S csontjaid melengeted a föld-magból áramló hőben

Mert a Föld centruma akár a vér ott lágy izzó anyag van

Ott fekszel könyörtelenűl de egyre vidorabban

A fekete ruhában amit vasárnap én viseltem

Te Könyörtelen képlet Némaság kelyhe bánattal betelten

Te Becsület kardja Jóság lámpása Emberség mintaképe

Szegények szelíde Kocsmák arkangyala Krisztus lépesméze

Vakító szeplőtelenség Halálod-utáni-reményem

Anyáddal egy sírban megint a mama ölében

Anyáddal egy sírban aki épp a farsangi bálba készűlt

Cipellőn szalag-csokrot kötött megvonta haján a fésűt

De biccentett Csont-Úr s valcert lejteni vitte

Eltáncolt vele a földalatti fekete bálterembe

Zuhog-lebben a csipke-réteg a meggyvörös pruszlik kidagad

Csont-Úr az űrben pörgeti föl-lohaszt meteoritokat

Csont-Úr magához öleli mellény szakad a szoknya röpül

Csontfa ágán melle lüktető csúcsa mint tüdőszín levelibéka ül

Azok az emlők már elszáradtak bimbójuk por kukac-forgács

Iszap és zöld nyálka lett a zsírosan bugyogó forrás

A méh megkövűlt mint a kőzetek hala a medence fehér kereszt

A szemgolyó beszáradt a csigolyaszár fehér rózsát növeszt

De mégis tudom nem tudnál te beszélni másról

Mint arról a találkozásról és fogadtatásról

Hisz előlünk a csonttal-nyíló liliom ölébe buktál

Panaszod nem volt jó fiú nem zokogtál

Csak szomorú gyermek-fejedet a keblére szorítottad

Szakállal kivert foszforos arcodat kezére borítottad

És hallgattatok most minek is kéne beszélni

Az anya csak sír és csókol a gyerek ha férfi

Mert az ő öle fölépűlt erre a gyönyörű napra

Az ő szíve rég-holtát dobogva tagadta

A koponya-rózsában szemgolyó-harmatok remegtek

A fehér penész összesűrűdött csípőnek kezeknek

A kopár váz ragyogni kezdett ott a földben

Mint arany-hegedű fölzengett arany-hegedű könnyen

Arany-hegedű arany-hegedű föltajtékzott fölrítt a mélyben

Arany-hegedű átzúgott hangja a kő a szén a fém-sötéten

Lerobajlott a zengés a krétakorszakok alá zuhanva

Arany-hegedű arany-zuhatag arany-csobogás arany-hegedű hangja

S megéledt boldogan fölzendűlt a mélyből visszafelelt

Az egymásra rétegekben húllt idő az őskori tengerparti kert

Pikkelyfák zizegnek a kőben idáig suhognak a pecsétfák

Sziklákat horzsolnak az üveg-gombostűfej-szemű tohonya állat-tészták

Pólyásbaba-nagy szitakötők rezgetik angyalszárnyukat

Kámforfák babérfák magnóliák küldik a kőzetekből illatukat

Moccan mint a magzat a sok páncélos tüskés pettyes behemót lila hús-toboz

Stegosaurus Brontosaurus Tyrannosaurus Triceratops

Csipog bőg a kő-alvilág kő-álmát fölzavarta

Az arany-hegedű arany-hegedű arany-hegedű hangja

Megfényesednek a csontvázra-rozsdásodott vértű lovacskák

Szikráznak fújnak a gyopár-szőrű mohos-hasú törpe kancák

A nimfák kő-ujja kő-hárfát penget mozdulatlan

Üstdobok döngenek föl búgnak tovább a keményedő anyagban

A sellők ragyognak nedvesen a vizi-pikkely-arany-hegedűk

Mint réti virágot testükről szedegetik a rátapadt tengeri tetűt

Nyálkás lila medúzát kocsonyás rózsaszín kelyheket

Puha zöld koronghalat körszájú fogsoros könnycseppeket

Felbőgnek szarvas-fiúk a nap a hold agancsukra nőtt

Agancsuk hetven égő gyertyaszál tölgyesek bércek szűzei ők

És vissza-énekelnek kréta-várakba falazott Kőmíves Kelemennék

Hisz arany-hegedű arany-hegedű bolygatta föl nem-létük türelmét

A fiú visszatért a tékozló fiú őt üdvözölni kell

Arany-hegedű arany-hegedű búg s az alvilág felel

A fiú visszatért hát megzendűlt a fölfoghatatlan ősalap

Cetek és ráják farka évmilliárd-tajtékot dörögve csap

Ott fekszik már nem társtalan magából a magányt kilökve

Ott fekszel gyémánt-rózsaszál arany-hegedűre kötve

Ott fekszel körötted társak és ismerősök

És ringatja lassan e sok sárfalú bölcsőt

A Fehér Asszony ringatja sírotok dúdolva

Míg felnőtök szépen a férfi-halotti sorba

Amíg ott másodszor is megöregesztek

Százéves csecsemők férfiak tízezerévesnek

Ott lenn a csecsszopó korosabb mint élők közt a vénség

Hamis a sírkő amibe azt a tíz hónapot vésték

Ott fekszel és elborít kimondhatatlan bőség

És suhan a Föld ez az óriás repülőgép

Egy-egy temető ezen a gépen jól elzárt ablak

Honnan az utasok a tejsűrű űrbe kutatnak

Ott szoronganak az utasok az üvegre tapadva

Kőlándzsával árnyékában a mammut vadász jéghegybe fagyva

Pompeji kurtizán a lávától nőszve ruhátlan

Egyiptomi királylány zománcozott fa-bábban

A népvándorlás lovasa tömzsi paradicsom-szügyű lován

S a közkatonák közkatonák elomolva puhán

Bakák fű-színű köpönyegben virít a fémvirág golyó ezüstfog bajonét

Bakák szájukból kinő ibolya rozmaring jácint margarét

S száll ez a gép pilóta nélkül el sohase téved

Naprendszer-műszerek sugarukkal irányítják e gépet

Szigorú vonzások iránymutatók taszítások

Fém-villogású csillagfolt-órák lobogások

S nem száll le ez a gép soha repülőtéren

Mégis új utasok lépnek a testbe fagyottan fehéren

Útmenti temető te kis ablak mögötted csupa hős csupa rokon

Meszelt arccal nagyapa les ki bárány-öcsém az ablakon

Útmenti temető poros ecetfák kökényes árok

Üvegfa-bürkök zöld üvegernyője kéklángú csalánok

Meszelt sírkövek kápolna száradó koszorúk

Mosolygó temető űzöd a bánatot borút

Szalmavirágok zörögnek ugrik a páncélos-szügyű szöcske

Zizegnek szárazon létüket a semmibe lökösve

Mosolygó temető a falut a dombról vigyázza

Májszínű feketemárvány sírkövek megannyi megőrző dárda

Ott fekszel te is ha süt a hold vissza-szikrázik a kezed

Mint röntgen-képen a mellkas váza és a szervezet

Átsejlik ez a mozaik a Föld mellkasában láthatod

A fehér kalász-hadat az ismerőst és a rokont

A fehér falut ha süt a hold ünnepélyesen és boldogan

Mosolyognak ha az űrön át robajló izzó fém-szemgolyó zuhan

Ha egy-egy őscsillag fém-agyveleje kiloccsan

Ha az extra-galaktikák gyík-farkát valaki letépi gyorsan

S a csonka farok megépíti magát a galaktika-farok kinő

Ott fekszik a sok figyelő ott fekszik a múlt-idő

Rozika állig fehér csipke-fátyolba tekerve

A gróf úr frakkban-cilinderben mint a pingvin a fecske

Van akin alvadtvér-színű bársony a feszes mellény

Van aki aranylovas császárfejes medáliákat visel a mellén

Van ki az utolsó kenet olajával a kezén a lábán

Van kinek dolmánya illatos mint a sáfrány

Van kinek nyakán a kötél-nyom pántja piroslik

Van aki megnyugodván hogy ez a lét itt a jobbik

Van aki itt szoptatja viasz-bábú csecsemőjét

Van aki húsz éven át sikoltozott a levegőért

Van aki elé az asszonyok szárnyukat leejtve leborúltak

Van kibe hetyke kis vágyak bókok szorúltak

Van aki hitte az istent és van aki hitetlen

Van ki azt se hitte hogy álmodni lehetetlen

Itt fekszik a szűzlány mint fehér boríték fölbontatlan

A katona szalutálva vasutas kis zászlót tart nyugodtan

A villanyszerelő szívében húszezer volttal

A holdkóros labdázik az éj félszemével a holddal

A cigány álma beteljesűlt akár a csók

Gyémánt-hegedűt szorít a szívéhez gyémánt-vonót

Fehér virág nehéz akár a seb egész a szívig leeresztve

A bőgős arany bőgőre van szögezve mint Krisztus a keresztre

Itt fekszik a modellező-fiú kigondol új masinát

És Ómama is a fehér tulipán elhozta tót papucsát

Van aki úgy fekszik itt ahogy én sose halnék

Van kinek szájából foszforeszkál a nikkeles-lila tajték

Van aki már mint az úttesten gyerekek krétarajza

Van aki már földbe keverten mint babilón harcosok pajzsa

És egyikük se hason vagy oldalt mint a réten vagy az ágyban

De gerincen valamennyi valami együgyű mámoros nászban

És fölöttük repülőgép száll fut a felhő

Fölöttük kökörcsin vadzab és kutyatej nő

Ott fekszenek és fűszerezik mérgezik lassan a földet

A mirtuszok a legyezőfák tán tőlük oly zöldek

És mégis a kakas az Öt-sebű vállán kiabál reggel

Mikor a tűzmadár találkozik a megroskadt-inú testtel

A tehén ott legelészget szuszog szagolja a vadtormát

Testében pecsenye érik tőgyében cukrosodik a boldogság

Darázs pillangó brummog liheg sírról-sírra száll

Sándor a zuzmarás-szakállú itt hever pipázva fazekat kalapál

Szerelmesek sétálnak itt merengve kezüket lóbálva

A csősz a bodzafa alatt hűsöl arcán lila lepények levelek árnya

Öregasszonyok itt motoznak álldogálnak fekete madarak fekete fejfák

S ha a tél havat szór csillagok forgácsát meteor-pelyvát

A nyúl a róka a nádi farkas az őz vacogó szívét idehozza

Ide sereglik veréb cinke harkály rigó a kukacot bogyót elkobozza

Itt üvöltöznek a varjak is borzas és csipás fekete rongyok

Szamártövis Jézusfa sebeit só veri ki a havat vércsepp-gombok

Itt fekszel te is Tokba rozsdásodott tőr Zene hangjegybe zárva

És nem én vagyok te vagy a holt te vagy az árva

Ott fekszel magadban valami förtelmes titokkal

Meredek homlokoddal a máglya-fényűvel a konokkal

Én nem tudom elhinni most se tudom hogy az te volnál

Hisz az előbb a virágzó szilvafa alól nevetve szóltál

S épp kérni akartam tőled egy könnyű cigarettát

S látom szőrös hab-sörénnyel villog a borotvád

Mint ahogy azt se hiszem, hogy a deszkán kitakartan

Az a hüllő-érintésű gyíkbőr-arc amit símogattam

A cseppkő-ragyogású kéz a viasz-fény alatt a lila hínár-erezet

S a zöld körmök tövükben fehér rózsaszín holdak sejlenek

A gégére petyhüdt bőr sok pikkelye villog mint a halak oldala

Az összezárt bokák a páros-csöndű láb az arany-bütykű boka

Hogy ez a távolságot többé-sohasem-metsző fürge olló

A tiéd a tiéd a sáska sovány hosszú zöld combjához hasonló

Hogy ez a lábfej lábszár térd a csontokra száradt mozdulat

Amely egész az ágyék-szőrig a nemzőszervig fölszalad

S onnan a köldökig-futó sövény s a has a bádog horpadás

S a bordák kupola-vázán a mellkas-szőr a zuzmarás

Hogy az a tiéd nem hittem én legyek átkozott hitetlen

Te nem vagy ez te nem lehetsz a semmi partjára kivetetten

Miért meredtek úgy elém mint kardszájú halfejek

Páncélos fémes-zöld ragyogással krokodil-szájak lábfejek

Ó tenger sziklái havas virágok fagyott gödölyék lábfejek

Ó galambszárnyak liliomok szakállas gyertyák lábfejek

Ó jégkalászú kévék hattyúk pelikánok lábfejek

Üveg-rózsafák bütykösek tyúkszemesek ti lábfejek

Rovarfejek szagló-csipkefái dermedt halló-gyökerek

Krisztus kezének szögei világító angyal-fülek

Az űrbe lógó hídívek horgas csőrök ti lábfejek

Arany gálya-orrok zöldszínű árbócok lábfejek

A némaság őrtornyai a határ jelzőtáblái ti lábfejek

Az űrbe zúgó cserebogár nagy csápjai ti lábfejek

A titkot szállító vaggón arany-ütközői lábfejek

A semmi ágára átugró arany-sáska szarvai ti lábfejek

Bíbor korall-ágak éhes viaszrózsa-csápnyelek

Lomb-szarvú tengericsikók rákokból rügyezett szemek

Ó sárga légcsavarok holtat repítő propellerek

A bánat kristály-lombjai a csönd jégvirágai lábfejek

A megszólalás pajzsai elmondhatatlanság-címerek

Vicsorgó jáspis-kutyák király-őrök nagy körmű saskezek

A reménység ledőlt oszlopai térdek lábszárak lábfejek

Akasztófáim óramutatóim érthetetlenek könyörtelenek

Mért nem futok el mért állok itt ostoba türelemmel

Ki ez az üvegből-épített fa ki ez az üveg-óriás ki ez az üveg-ember

Ki ez a fehér-ingű ki ez a celofán-bábú ki ez a sztaniol-bohóc

Ki ez a Jézus-Krisztus ez a frissen-borotvált te se szólsz

Ó nem is értem illatos mint a forgács álla az égnek csapva

Merev akár egy dárda fülében orrlikában vatta

Ő az te volnál a halántékcsont fölött a haj akár a gyopár

Amely még nő majd akkor is ha az arc kréta-kopár

A tiéd a tiéd ez a szem a semmibe süllyedt

Amely világít zölden eszelősen valamit hirdet

Te volnál ott te árva te a halálra feszítve

Te fekszel itt te gyöngéd vérrel és harmattal szelíden behintve

Nem nem nem igaz nem igaz nem nem

Csak játékból csillog a könny a szememben

Én rólad nem hiszem el áloé megfagyott láng

Hogy hűtlen lehettél valaha hozzánk

Ó látomás ne kísérts tovább kotródj el ideje volna

Ó látomás hagyj engem ölelni menj a pokolba

Zöld sárkánygyík farkadra ülsz fölágaskodsz az égig

Sárga hasad pikkelye mozog hét fejed sziszeg kemény gyík

Lándzsámat pikkelyes szügyedbe vágom feltoronyló láthatatlan

S omlik a véred fekete véred öblös sugarakban

Láz világba-sugárzó csillapodj csillapíthatatlan

Csak álltam ott lábad előtt villanyfény-öntudatban

Ki látta kívülem szívedből hogy szállnak ki a dolgok

Fölszabadítottad életed te határaidban föloldott

A félig-csukott szemhéj alagút-kapuján fütyülve kirobog

A mozdony mint holdrakéták suhannak az űrbe a vonatok

Masírozik a fúvós-zenekar cintányér kürtök rezes ragyogás

Poros akták vonulnak mint a felhők sas köröz a kőműveskalapács

Gémkapcsok szúnyog-raja zizeg a dózni libeg mint palacsinta-hal

Szemedből sínpár fut a hold felé a kövek közt satnya virágaival

A kártyalapok zsírosak légypettyesek legyezőalakban vágnak a légnek

A piros tizes a zöld ász a vadász keze örül a gally tüzének

Mint hattyúk úsznak a fehér ingek lassan méltóságteljesen

A keménygallérok spirálköddé állnak össze függőlegesen

A csókok a falakra tapadnak testüket libegve magasba húzzák

Halvány-bíbor ibolyakék kocsonya-lepények medúzák

Tolonganak az ablak felé fröccsöspoharak borosüvegek

Mint szitakötők tüdők úsznak el lélegezve egészségesek

Áradnak ki a szemedből kórházi ágyak injekcióstűk orvosi műszerek

A fáradt hétköznapesték vasárnapok néha csak spiccesek

Kis lila-pettyes fehér méneken vágtat az űrbe szerelem bánat álom

Csillag-kelyhek sárga virágpora a csülkökön patákon

Ó nem az űrbe a szívembe áradnak a honfoglalók

Ide zsúfolódnak új bolygóra szállnak a vén-bolygó-lakók

Hűlt égitest fényed az időnek adtad de árva maradtál

Te köztünk-is-ember engem a nyomorból hallgatásból kiváltottál

A sokból eggyé aki szólni tud aranypénz életed mi más volt

Pedig nem akartad féltél a fölszabadítástól

Az élet aranypénz téged a halál markába dobott

Én elárúltalak papa szégyenkezem pironkodok

Nem lettem textilfestő se tisztviselő se műszerész

Nincs józan mesterségem s a család megélhetés eligéz

Szerdán az ágyad szélén ültem és újra elárúltalak

Meg fogsz halni gondoltam szorongva és megcsókoltalak

S harmadszor is mikor a kakas szólt most már beismerem

Egy percre elfogott előtted az irtózat és a félelem

Hisz én nem láttalak téged sohasem ruhátlan

Csak ott az öltöztetés előtt a szalmazsák-magányban

Te szegény szegény szegény te nálam is szegényebb

Te kifosztott te megrabolt vágytad a mindenséget

S csak a szívbe etted be magad álmodozó bűntelen

A bűnös én vagyok már jól tudom a semmit kérlelem

Hisz bűn még elgondolni is hogy az enyészet szorongat

Szikár szelídség lényedről minden külsőség leroskadt

A vér leszállt akár az alkony a test mély rétegeibe

Szíved májad ráköttetett gázbuborékok léggömbjeire

Nedveid forrni kezdenek mint a tenger a polipoktól

Sustorog habzik sistereg húsod a gyöngyház karoktól kacsoktól

Zöld szádból bíbor szivacs tódul ki gomolyogva

Ősgyík-fogsorod közűl kék buborék-rózsák nőnek ki forogva

Hőscincér-csápú orrlikadból fehér-tollkévés füledből

Aranyfüst láva-láng tör elő tűzkristály-szemedből

A szemlencse levált hull a szemgolyó mélyeire

Kristályosúlt levél a fáról hajó a tenger gödreibe

Mint gumikesztyű ha fújják élet-virágod földagad

Zöld tajték piros penész vagy csontjaid nyálzanak

Az epe elfakadt s más útra indulsz sietve

Az egymásra utalt elem elszabadúl mássá-elevenedve

Földalatti búzaszál megérik a magva kipereg

A sejt húzódik csobog bomlik lávásan pöfög sistereg

Boldog a zsír a víz a fehérje kolloidok remegnek ragyog a kálium

Sóhajt a szén hidrogén oxigén nitrogén kén nátrium kálcium

Boldog az elektrónok bolygó-pörgése világkatasztrófák

Szép robbanások hordozója lettél mindenség szabadság

Ó hol is vagy az Egyesben sramli-zene szól higany tör át a lugason

S rózsák nagy vércsöppje remeg tövises üveg-szárakon

Fölvirúlnak mint boldog tüdők az orgonák

A gyepen a konda leheveri a kamilla platina-csillagát

Jani bácsi vonatra megy s vele mennek a többiek

S a hajnali ködben a tegnapi fáradtság is velük siet

Mert a hátakra csapódott esőket nem lehet kialudni

Az ölelést a kerék-csattogást nem lehet kialudni

A vállon a harmonika súlyát nem lehet kialudni

A sárga virrasztásokat a civakodásokat nem lehet kialudni

Mint gyík a farkát maguk után húzzák a fáradalmat

S az egyre nő hosszabbodik végűl csak vánszorognak

Hol vagy te hűtelen adj jelt nekem hova repültél

Mert ezüstben csillogó rakéta volt amibe feküdtél

Eltünődve szájad egy picit nyitva is feledted

S a végső fegyelem szíjazta merevre a tested

Föl se néztél ránk földiekre mikor a kabintetőt rádcsavarták

Indúlhatsz az udvaron a jelző-zászlót lecsapták

Cikkan ide-oda suhan bőgve-zengve a gép

Pezsgő zöld lángcsóva mögötte csillag-bugyborék

Pedig még el akartam mondani hogy bánt nagyon szívem

Hogy egyszer az ágyba vittelek dúdoltál részegen

Vittelek két karomban mint a Fáról-leszedettet

Szakállában nyál méz epe vér piros legyek rezegtek

Vittelek két karomban mint verdeső óriás-halat

Mint ernyedt-szárnyú kócsagot ájult óriás-madarat

Vittelek két karomban vigyorgó halál-lárvát

Kamaszfiú-Szűzmária a világ megváltó-halálát

Lüktető átlátszó celofán-üveghártya-rézdrót Ős-sáska

Óriás-combja földig ér gyöngyház-gyökérzet szárnya

Vittelek két karomban Agáma sárga-pettyes torkú gyík

Nyaka feje farka tűzvörös teste lába acélkék hátán fényes fehér csík

Csonttalan gyöngyrongy-állat vittelek óriás-Varánusz

Pávaszemes gyík Galléros gyík lihegő Baziliszkusz

Hónaljig-érő pikkelykesztyűs ágyékig-érő pikkelycsizmás Hattéria

Lötyögő mozaik-ruhás zöld kék fekete sárga barna gyöngyből kirakva

Fejed a földig ért medúza-gyökér hajad

Lógattad földig gyíkkörmű kezeid nagykarmú gyík-lábadat

Vittelek lemosdatott lehorzsolt-arcú vér és sár-ragacs szőreidben

Ágyékodon törülköző meztelenséged buborék-könnyen

Zúzott sovány Meztelen sároddal véreddel kent keresztfád voltam

Hímvessződ betakartam könnyű nagy testeddel tántorogtam

Nevettem te is nevettél elaludtál nem értelek

Mért nem ütöttél arcúl hogy meg ne sértselek

Ha géped tejút-pókhálóba akad Szökevény üzenj csak

Kezembe-forrt rózsaszállal fölsuhanok kiszabadítlak

A virágok hatalma

Huszonhat évesen

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten

fölsikoltsak: „Koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér!”

Pedig, hogy szerettem, átkozódtam, temettem!

És nem magamért.

Ad még nekem a sors, vagy akármi

annyi időt és hitemnek annyi erőt,

hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni,

a halál előtt.

Virágaim még harmatosak. Kórság nem rothaszt, nem öl.

Mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajték-szőrű csikók.

Konok vagyok. S naprendszereket szikráztat föl

szívemben a csók.

Virágaim tán szalmává száradnak maholnap,

vetésem kénkő, kőeső veri szét.

De addig csak hadd égjek-robogjak

az űr arany-ménjeként.

Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm?

Élek. Tündöklő robbanás az életem.

S ha más égitest-tömegbe ütközöm,

útjából kivetem.

Mert más ki mondaná el helyettem

amit csak én tudok?

Amit, ha csak sejt is a szív, beleretten

és fölragyog.

Ne féltsetek. Elszánt vagyok és hajthatatlan.

S ha érdem ez, nekem elég.

Feltör ajkamról a kimondhatatlan

emberiség.

Könyörgés hűségért

Hozzád könyörgök néma holnap,

lehessek hű mindhalálig,

hogy sebeimbe ne pusztuljak,

egész a fölmagasztaltatásig.

Tüzes szigonyát a sátán

bordámba vágta nagy iszonnyal,

s ott vergődtem a habok hátán,

véres uszonnyal, mint a cethal.

De húsomból a vasat kitéptem,

mirigyet, zsírt, vért kirántva.

Ne legyen csak a seb a részem,

ne haljak a szigony vasába.

Könyörgök hozzád ismeretlen,

ne féljek attól, ami majd jön,

hogy jajgatni kell új sebekben,

újabb szigony, hogy ledöfjön.

Hisz hűséges szívem se gyáva,

hozzászokott a veréshez.

Legyek, hogy ne éljek hiába,

mint a kutya, oly hűséges.

Adj nyers erőt, hinnem abban,

élet-halál lesz a részem,

hogy magamat soha meg ne adjam,

semmi fölismerésben.

Hogy ha már csontjaim ropognak,

akkor is hű legyek hozzád,

(ne ahhoz, ki vas-szárnnyal szorongat!)

te legbiztosabb bizonyosság.

Legyek hűséges, mint a gyermek

hű a rágcsálható csecshez.

Add meg nekem a kegyelmet,

mert boldog, aki megkegyelmez.

Legyek hűséges, mint a rózsa

hű vérmes, nagy illatához,

bár a hűtlenség harapósa

bokámba mar és elátkoz.

Csatolj arany-páncélt szívemre,

arany-kagylókkal térdeim védjed.

Arany-sisakot gyapjas fejemre,

legyek a legbátrabb vitézed!

Akármi borzasztó kisértés

tekereg rám, bármi ördög

röhög szemembe, nem győz le vérzés,

hideglelősen nem üvöltök.

Ha rám sárkány-csodák robognak,

hűség légy pajzsom, kopjám, reményem.

A bősz rondákra hadd ugorjak

aranyvért-szügyű büszke ménen.

Emberszabású álmaink

A forró tájban szenvedés,

kinyílik a fölismerés.

Békakonty sorvad lázasan.

Ami volt, annak vége van.

Kókadnak mohó ösztönök.

Erezett celofán zörög.

Pilléres száron töklevél

rongya lóg, mint zöld denevér.

Itt bent is üveggé lohad,

leperzseli az öntudat

azt, ami dudvásan kinől

a létezés mélyeiből.

De nő a gondozott remény,

mint tengeri atom tüzén.

Ápolják józan hormonok,

tőle én el nem pártolok.

Az ember mégis maga dönt,

világos törvényt nemz a csönd.

Mert több az ember, mint a vad,

megérti, hogy miért szabad.

A sáska-hím, mikor szeret,

ad életet, s veszt életet.

Tűfoknyi állkapcsok kettős

fogsora váj a szervek közt,

a nőstény hímét zabálja:

a háromszög-fejben szája

fűrésze jár, a tűhegy-ív,

míg savak zsákmánya a szív.

Én is így vagyok már veled,

lettem megáldó-embered,

s mert termékenyít tudatom,

falsz, emberevő-korszakom!

Mint egy-egy forró vérdarab,

vet a fa lucskos árnyakat,

a petrezselyem zöldje rőt

árnyékból csipketerítőt.

A növendék-libák nagyok,

fagyos, sárga hájdarabok,

bőrük ikrás toll-pörsenés,

a zsíron vulkán-kitörés.

Rájuk kés villog, rám a gond,

késeivel szívemre ront.

Engem nem nyakaz le a kín,

túlnövök véres vágyain.

Gunnyaszt a ráncos elmúlás,

ölében imakönyv a gyász,

vert sárgaréz-feszületen

ujja, mint kis zöld gyík pihen.

Kislányom futkos, neki még

elég a pettyes labda, kék.

Kis lelke olykor befogad

emberszabású gondokat.

Mond furcsa, édes szavakat

és közérthető vágyakat.

Játszik, sír, nő, nevet, szalad

az idő-traverzek alatt.

Korunk lehetne emberi,

csak meg kellene menteni.

Már él, mint embrió, vakon,

a hermafrodita atom.

Anyám nyugágyban szendereg,

két szárnya pázsiton piheg.

Kigondol, miértünk sokat,

emberszabású álmokat.

Tyúkszemes, indás lábai:

mosókonyha virágai,

sóhaj-fa gyökér-álmai,

érző, fáj-rügyes ágai.

Átizzad a palatető,

fém-tarajos csatornacső.

Testemen zöld diófa-hűs,

fojt a kénszagú nyári tűz.

Vér-belű, sárga pillanat

a méreg-kelyhű vasárnap.

Asztalomon bor, szóda van.

Én nem oldozom föl magam.

Virágok hatalma

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,

holdfény higany-tócsáiban derengő lenge Mák,

te bújdosó, te álmatag-vérű, lebegő rejtelem,

vérfoltos-arcú, májfoltos-bőrű hold a fény-szigeten,

mint terhes-anyák a hold alatt, állnak nyitott ablak előtt,

s érzik a szemgolyót, fogakat megtestesítő eljövőt

és ríddogálnak boldogan, könnyű ezüst harmat szakad,

mosván a tejtől-fájó, nehéz, fehér-nagy halmokat,

úgy állsz te itt, úgy álltok itt, reszkető kis csoport,

s hinti fejetekre az űr-golyó a foszforos sárga port.

Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,

mint a tűnődés gyönge szárán kinyílt szerelmes alkonyok,

fogalmak, amik a gyönge, lágy merengés talaján kihajtanak,

csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat,

édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak

és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak,

vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörűl odább,

a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb-

csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve,

lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve,

hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak,

létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat,

s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott,

mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok?

Vagytok-e ott, az ember-nélküli, állat-előtti boldog magányban,

a most-alakúlt, vagy évmilliárdos magányos pusztaságban,

az alig-lehűlt anyag melegéből, piros enyvéből kikelve,

az ember-előtti állatok pikkely-pillérei közt illattal-énekelve?

Remegtek-e a páncél-fenyőből lehajló csöpp-orrlikú taknyos szuszogásban,

fáztok-e az eget elfödő madarak toll-ege alatt a bábeli kiáltozásban,

tündér-szemek, angyal-kezek, kis borjúszájak, csecsemő-fülek,

Estikék, Nárciszok, Csodás ibolyák, Mezei ördögszekerek?

Ón-szálakon ezüst csészék, a holdban remegők,

az idő fülei, az űr zaját kihallgatók, a hangot ellesők,

ti érthetetlenek, meghaló s megújuló csodák,

csonttalan-testű illatos agyak, zöld-gerincű álmok, Imolák,

a csönd harangjai, egy-lábú titkok, csupasz tüdők,

piros vese-szövevények, néma torkok, kik túléltétek az időt,

s nem tudjátok kivallani bennetek milyen titok van,

növényi-miriggyé, porzó-hangszálakká varázsolt torkotokban.

Csak itt éltek, ti, földre-átkozottak, élni-száműzöttek,

szépségre-ítéltek, e föld szövetébe gyökérrel-fűzöttek,

csak itt tudtok élni, másutt sehol, más-égitesten,

e föld vizétől duzzadozva, mint vízkórosok lucskosan-levesen,

e nap tüzét belélegezve, mely ragyog az atomok tejút-rendszerében,

s csillog, mint arany-istenszobrokon a több-élű bibéken,

csak e szivárvány-gallérú, virágtalan hold alatt,

mint másutt meg-nem-élő, meg-sem-születő gondolat?

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,

holdfényes mezőkön foltokban reszkető méz-sűrű virág,

nehéz-gőzű tavak partján megikrásodott illatok,

mért fáj úgy a szívem, miért, ha rátok hallgatok?

Nekem ti vagytok a hazám, más földet nem ismerek,

mint e küldetésre-űzött savanyút, zsírosat, szíkeset,

én nem tudom más földön nyittok-e szirom-kosarat,

idegen bolygón van-e virág. Üstökös gyöngyike, Felálló iszalag,

Fehér mécsvirág, Piros mécsvirág, Ragadós mécsvirág, Ékes vasvirág,

Naprózsa, Fényes kutyatej, Tündérfátyol, Tornyos ikravirág?

Én nem tudom, más földön vagytok-e, hűségesek,

kigyúltok-e, ahol forró a víz, a nap-csillag lángja vérmesebb,

vagy hűségetek csak itt tolja szárát, levelét, szótlan szirmait

mindíg-újra, e-földhöz-hű-gyerekként, csókolva síkját, halmait?

Kis lila ernyők, néma haranglábak, bálványfejekkel-teli tornyok,

virág-koponyákkal aggatott ágak, sziromköcsög-fák, írott pecsét-ólmok,

por-csillagok, csillámfák, eres szirom-szemgolyók,

hab-golyvás zöld gyertyák, vércseppfürtök, horgonyzó űrhajók,

országutak lisztes árkaiban nyelve a nehéz por-ködöt,

ott égtek csüggedetlen robaj és csönd között,

s mint kő-malom oszlopát, gerendázatát a bazalt-moha,

létetek fehér por fedi, erjeszti autógumi, lópata,

s csak a harmat, a könnyű eső mossa meg arcotokat,

a tű-ujjú, eres levelet, a napszítta, rongyos lombokat.

Vasúti töltések partjain tenyésztek szikrában, gőzben, koromban,

ágaskodtok talpfák, sinek között a piros kő-folyamban,

kátrány, olaj taván úsztok kék hattyúk, növényi-gémek,

sárga-üstökű, piros koponyájú hódítók, hűséges jövevények,

kemény-szerkezetű, érces-lombú, puha-csontvázú bátrak,

ha tehervonat robog remegnek a húsos-dúcú, tejcsontú-sátrak.

Ó, salakdombok fekete habján világra-tört szüzek,

szemétdombok tündérei, a boldogságtokat ki érti meg?

Rongyok, cserepek, üvegtörmelékek közt, fazekak rozsdás lukjain

kitörve ringtok, mint jégzajlásban vitorláshajó, a mocsok óceánjain,

ujságpapír, barna drót-gubanc, fémforgács-hínár közében

éltek, mint korallok, hús-csillárok a tengermély édenében,

éltek, mint boldog halhatatlanok, halni-kész halandók,

tüske-ágak, csillagszóró-szépek, eres húskezű-kancsók,

áttörve döglött macskák foszló, olvadt, émelyítő húsán,

áttörve a halálon, ülve világító rothadék penészes trónusán,

egér-csontvázak roncs-gályáira halványkék-kagylókkal tapadva,

szirom-kopoltyúkkal mozgatva a fényt, zöld uszonnyal a lángot kavarva,

kigyúltok halotti méccsel az elvadúlt, árva temetőkben,

kis sárga méccsel a holtakkal elhagyott mezőben,

katonák viasz-csigahéj füle mellett, huszárok kék-sebű szívében,

dédapák szakállában, elásott magzatok fehér tenyerében,

mint zöld-viaszú gyertyák fölgyúltok a dámszarvasok nyomában,

alsó-állkapcsok félig-lemorzsolt kukoricacső-karéjában,

disznó-körmök, csibe-koponyák mellett a trágyadombon,

rozzant óltetők málló halpikkelye közt, fekete vas-lombon,

a repülő-roncsok szitakötő-fejében, műszerek földbe-kevert falán,

olajos, gumi-szagú fedő és hártyaszárnyak perzselt aluminium-halmazán,

foszfor-zöldes műszeretek az elsűllyedt zöld-taknyú bárkák gyöngygerincén

szelídkedik, s a légnyomástól fölfordúlt fehér-hasú halak uszonya-csücskén,

poshadt halfejek szigetein, bombák átok-uszonyain, ágyúlövedékek

ólom-magú réz-acél nemiszervei, sárgaréz hüvely-kelyhei közt égtek,

piros lámpásotok fölgyúl, fehér orcátok föltündököl

lótetemek szőrös bőrcafatjai alatt, hová a fény bedől,

erek nyúlós, vizenyős indáit, csontok őspilléreit megfestve,

fehér-fáklyák kigyúltok ott az ég felé repesve,

fölszálltok, mint az éji-csillag forogva, könnyesen, magában,

fölszálltok tündökletesek, kimondhatatlan-tisztaságban,

fölszálltok a rondaságból zöld szellemek, zöld szárnysuhogással,

fölszálltok fehér glóriában, gyönyörűséges-megadással,

fölszálltok megnyílt koponyák fekete, sárga kopasz aggyal,

fölszálltok fejrenőtt-szívűek, békével és haraggal.

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,

ti bűntelenek, jól tudom, mi-szívünk mostohább,

ti erősek, hatalmasok, ti hangtalan-születők,

ti szótlan-meghalni-tudók, hősök, megadó szeretők,

minket annyi bűn szorít, bujaság, önzés, öncsalás,

a szenvedés elszomorít, hiúság fásít, ledönt a megadás

mert mi csak emberek vagyunk, veletek egy-alapanyag,

sírunk, ha születünk, sírunk, ha meghalunk, az élők sikoltanak.

Az állat is nyöszörög, liheg elfúlva, míg fészkére zúdítja kölykeit,

egy-láz a kis vörösbegy is, míg költi szeplős tojásait,

az asszony jajgat, ordít, átkozódik, mint tajték hánytorog,

amíg kitolja teste hüvelyéből a vér-lucskos, barna fejbúbot,

s fáj a magzatnak is ez a rettenetes, világ-szép viadal,

sikít nyálban, vérben, zsírban, a fájdalomtól elkékűl, mint a hal,

s hideg, sűrű gyönggyel veretik ki testem a legvégső vitámon,

míg fenakit-bálvánnyá alvadok ott a halálos ágyon,

de ti virágok, szótlanok, miért vagytok oly erősek,

vérttelenek, a föld idegszálai, az idővel-viselősek?

Megszülettek, akár a szerelem, elmúltok, mint a bánat,

együgyűek, sejtelmesek, kelyhei a magánynak,

sovány legelők törpe-szőrű halántékán, kaszálók kötényében,

ott biccentgettek karcsú-lábszárúak, sarkantyús-bokájúak a fényben,

viszeres-combúak, talptól-szárnyasok, csomós-hátúak, kígyó-körműek,

ott álmodoztok bütykös-derekúak, hólyagos levelibéka-levelűek,

hármas-nyelvű, dorongos-nyelvtövű, lila, lisztes nyelv-aljú szájak,

hatszirmú kajla fülek, fejnélküliek, deréktól fülkagylós vágyak,

lápok püffedt, vizenyős bőrén, vizenyők zöld tollbokraiban,

laza, kőomlás-köpenyű hegyoldalak palás-zuhatagaiban,

horhosok hájasan lefolyt, kiálló-gyökeres, száradékos hátán,

szíkesek só-ágyéka körűl, szürke-pamatú tikkadásán,

zöldpikkelyű, aranyfejű sellők tűnődtök a patakparti szivacsos pihenőkön,

puszták csülök-ajkaiban, savanyú hegyi legelőkön

ültök, ti Föld-hangszálai, mézes nyálmirigy-gumók, küllő-gerincűek,

tarkóra-nőtt lágy-fogsorúak, homlok-uszonyúak, hólyag-fülűek,

erdők kúszadékaiban, gombák és redves fatörzsek tövében,

kagylóval, csigával telepetézett mészkőtörmelék fény-övében,

ti szívemhez-kötött hallgatagok, ti tündér-nevűek,

Istenke-kesztyűk, Lisztes kankalinok, Kék mályvák, Bársonyos tüdőfüvek.

Itt égsz te bennem, öröm és bánatként, földem néma lelke,

Kikerics, Hólyagos habszegfű, Boglárka, Aranyveselke,

szívemet gyökérrel át-meg-átszövöd, rögömet befonod,

mert én ez a föld vagyok, termő-anyád, rabod,

mert nélküled lenni én se tudnék, ki élni küldtelek,

puszta-kopáran megavasodnék, de élsz, mert hittelek.

Ha fém és ásvány-siváran néznék az űrbe, mint a vakok,

ha meddő, szines por födné arcomat, miért vagyok?

Itt gyúl ki csillag-fejed, zöld ágad, tested kék ablaka,

Pitypang, Kabóca-fa, Tövises gilice, Holdviola,

itt élsz te bennem Hóvirág, Téltemető, Vérontófű, Gyöngyvirág,

Peremizs, Békaliliom, Gólyahír, te édes Búzavirág.

Ó, kimondhatatlan, bánat-oldó, mágus-nevű csoda:

Tőzike, Nadálytő, Ükörke, Zsióka, Janka-tarsóka, Ösztörűs veronika,

vad, vérmes, haragos Borzas vértő, Hússzínű kosbor, Kapotnyak,

lágy Salamonpecsét, Sárma, Sármányvirág, Papsajt, Kékcsillag,

itt bontod farkad csipke-sátrát arany-páva, Hölgy-páfrány,

emelgeted őskori-kócsag-lábaid szívemben Pikkelypárfány.

Itt merengsz szívem zöld árnyaiban sokfejű levelibéka-bálvány,

Karéjos vesepáfrány, zöldszárnyú Saspáfrány, Hólyagpáfrány,

óriás zöld szempillák, harmatos hajnalomban itt zizegtek,

Harasztok, Zsurlók kék csipke-árnyat gyökeres arcomra hímeztek,

megváltó-vérem ott lüktet zöld csuklótokban, a levélhónalj-erekben,

szirom-halántékotok kék ágaiban, a szőrös húsköcsög-fülekben,

növényi gyík-szakállal, varangy-fejjel hemzseg vérem növény-sündisznóháta,

a Fülemüleszittyó, Varangyszittyó, Gyíkpohár, Békakorsó, Harmatkása,

csillog, mint ősasszony ágyékszőre a tarka, hosszú bozontos-szőrű Vidrafű,

a Prémes kígyótárnics, reszket a Pólé veronika, Kolokán, Koldustetű.

Megváltó-véretek zöld gerincvelőtökben épűl, hónalj-májatokban buzog

ti zöld varázslók, virág-sámánok, virág-orvosok, gyönyörű gyógyítók,

eleven gyógyszerek, szívér-tágítók, légzőszerv-tisztítók,

ti tüdő-buzdítók, seb-forrasztók, fulladást-szüntetők, szemet-vidítók!

Virág-kobra, növény-skorpió, mérges virág-pók nem vagy, Élet-tűz:

Szélfű, Szemvidító, Csikorka, Kálmos, Ziliz!

Itt izzotok bennem, mint az angyalok arca, ti okosak, gyöngék, bánatosak,

merengésem legszebb árnyai, legcsodálatosabb éposz-szavak!

Álmomból törsz elő, fölkúszva csillagok pikkelyes szárnyaira

Csenkesz, Hólyagos csüdfű, Ebfojtó müge, Bársonykerep, szikár Gurgolya,

Füles hölgymál, Lepkeszeg, Pozdor, Dákoska, Borbálafű,

Kakasmandikó, Borzas szulák, Patkócím, Zsázsa, Ördögharaptafű.

És tódul álmaimból a zöld-taréjú, kehely-tökű virág-horda:

Fodros gólyaorr, Kopasz oroszlánfog, Pézsmaboglár, Vicsorgó, Galléros tarsóka,

az Olocsán, Szirtőr, Sarlós gamandor, Párkányos bangó, Bakszakáll,

a Pukkantó dudafürt, Meténg, Meddő rozsnok, Cickafark, Szalmagyopár,

tódulnak virág-hódítók, szelíd gyökérlábú keresztes-hadak,

a leigázni-nem-akarók, lábukkal-földbe-nőtt, csont-szárnyú virág-bogarak,

a Héricsek, Katángok, Hólyagfák, Sóvirágok, Dárdás labodák,

zöld pikkely-vértben, zöld pikkely-trombitával fátyolszárnyú virág-katonák,

a szelídség kürtösei, a lehetetlen-hódítók, a virág-madár, szirom-oroszlán:

a Kéküstökű csormolya, Keresztes galaj, Tátorján, Babér boroszlán,

a Szúnyoglábú bibircsvirág, Kígyótárnics, Csörgő kakascímer, Genyőte,

a Csába ire, Földi-tömjén, a Bóbitás küllőrojt, virág-tarajosgőte,

a Gatyás saláta, Fehérszőrű zanót, Jerikói lonc, Angyalgyökér,

az őszi Oroszlánfog, Enyves aggófű, Varjúköröm, Vitézvirág, Pipitér.

Ó, mi is lenne velem, ha megúnva lázas, gyötrött földemet

elhagyna minden virág, s elindulna az űr felé a virág-menet,

mint Jézus-kereső útjukon a Máriás-lobogós búcsúsok

hömpölyögnének a liliom-állatok, szirom-sárkányok, pikkelyes növény-gyíkok,

levél-pajzsos lábakkal, gyökér-karmokkal, virág-csődörfejekkel

vonulna a sereg, csillag-zenét figyelve zöld-dobhártyás fülekkel,

menne a Madársisak, Mente, Százszorszép, Deres fényperje, Prémes gyöngyperje,

a Harangvirág, Zsálya, Kökörcsin, Sáfrány, más-csillagdörgésre figyelve,

a Bürök gémorr, a Foszlár, Nenyúljhozzám, Subás farkasfog,

szállnának ágyék-koponyákkal tüzelve a feledés-kancsók,

az aranymirigy-fejű óriás Szümcső, a Pettyegetett lizinka:

a levél-hónalj-virágú, s a mirigyes-szélű rovarszáj-pártacimpa,

a Szakállas csormolya, Varjumák, Méreggyilok, Bábakalács,

a Kígyószisz, Ördögszem, Lándzsás aszat, Bogáncs, virág-madárvonulás!

Földem nem tudná kimondani virágtalan magányát,

kihányná arany szerveit, kiökrendené pusztító tűz-üvegvirágát!

Jaj, Rózsa, Liliom, Nárcisz és Szarkaláb:

legyetek konok őreim, ti korong-nyelvűek, szirvárvány-kocsonyák,

ti páfrány-csápú virág-lepkekoponyák, szívemből-kiszólítottak,

bársony-lángú zászlók, meghódíthatatlan-meghódítottak.

Szívem mohos üregeiből kiúszva uszonyos szájjal tátogtok,

óriás-szemgolyóm partjain zöld szakáll-bozonttal lobogtok.

S mind, ti meg-nem-nevezettek, ti föl-nem-igézettek,

mélyemben, ormaimon, lapályaimon ott rezegtek,

egy-helyi vándorok, akik az idő csönd-bércein törtetek át,

hozva magatokkal az ős-lét illat-örömét, édes bánatát,

kik születtetek a teremtés kezdete után, a meleg, higgadó sárban,

fémek húgai, ásványok lányai, szerelmes bujaságban,

ti csillag-tejű fény-emlők, lapos ikra-hattyúk, spirálköd-csigabigák

leszármazottai, elemek csecseit szopó mohó babák,

a foszfor, a vas, a bór, a réz, a kén tőgyét habzsoló zöld borjak,

sók idegdúcai, vulkánok vérrokonai, szilíciumból fakadó tollak,

nitrogén álmai, arany-anyaméhből kicsókolt érctelenek,

láng-nemzettjei, termő-köd embriói, szivárvány-üzenetek,

aluminium-sűrű, forró párák megbontói, kék esők

megfogant vágyai, nap-köldökzsinórral táplált sejtrögök,

zöld nyálkák, hártyák golyvás, szív-süvegű nyakai, unokái a nagy tüzeknek,

lágyabb öccsei a vérpiros, sárga, fekete, kék, mélyzöld kőzeteknek,

ti lányos öccsei a dörgő óceánoknak, nagy zsíros cethalak szépanyái,

rákok, tengerbe-topogó uszonyos hosszúnyakúak, gázlók iker-babái,

ti halak nővérei, sárkányok, ősgyíkok dédanyái,

rovarok nénéi, szarvasok, kígyók menyei, madarak ükanyái!

Te fém-tüzek jövendője, fortyogó vas-kása boszorka-szíve,

olajok anyja, szén nemzőszerve, csontok megváltó-hírnöke,

virág, aki vagy, s megjártad a megmérhetetlen időt,

zöld-csülkű, törékeny lábadon, te egyhelyre-nőtt!

Ó, virágok, mindenttudók, földem virágai,

a sejtetekben ott bőg még az ősi szél, a hajdani,

ott kering üvöltve a benti űrben, a protonok, neutronok

csillag-képei között, hirdetvén a megszületést, a boldogot,

mikor végigsuhant a szagos csöndben, a tűz és a nemzés határán,

s milliárd fejetek összekocódva sóhajtott boldog-árván,

s arany-istenek szálltak ki méheitekből, lisztes szellemek

és omló, sárga fátyol födte szabad szerelmetek,

virágok, a múltat-megéltek, mit tudtok ti rólam,

mit tudtok a szívemről, hogy mért él oly mohóan,

hogy mi fáj nekem, mért szép az áldott, büszke hit,

miért termi eszméletem nehéz-illatú, örök-szép virágait?

Virágok, ti időtlenek, s mégis-oly-könnyen-megtörhetők,

kocsonyás-csípőjűek, levelükkel vállban keskenyedők,

mirigy-homlokúak, gégérenőtt-ajkúak, gyengéd tüskéjűek,

virágaim, törékeny álmok, gyenge-bordájúak, lándzsás levelűek,

virágaim, fekete-nyelvűek, tej-vérkörűek, arany-gallérúak,

virágaim, hónaljba-nőtt kopasz-tüdejűek, zsiradék-koponyájúak,

virágaim, zsírhajú-laposfejűek, érkagylós-ádámcsutkájúak,

nyilt-sebű gégéből harangütőkként kilógó lisztes-hangszálúak,

virágaim, vizenyős-húsúak, tejtől-lucsogós derekúak,

az ember mit tegyen, ha álmodik és magára marad?

Virágaim, ti győztesek, elhullni sohasem szabad,

az ember álmodjon tovább, mert ember csak így marad!

Ti, zöld-ösztönök, éltek a zsenge levegőbe törve,

ívesen kigörbülő, bolyhos oszlopokon, ajak-csészékben tündökölve,

mint egymásból-nyíló ejtőernyők, a férfitestre-csatoltak,

ahogy hull át az űrön láncosan nyiladoznak,

úgy lebegtek ti át, nyitva újra s újra, évmilliókon,

örökre-nyíló, örökre-szálló ernyőkön, szárakon, gubókon.

Ti hallottátok a rák-rája-polip-medúza-nélküli tenger roppant loccsanásait,

láttátok a holdfényben nyüzsgő bálnák tornyos nagy gőzfújásait,

ahogy a sárga-uszonyú, bibeszál-nyakú, egér-fogsorú emlős-gyíkhalak,

a Plesiosaurusok, lila kocsonya-Tátikák, a tengeröbölben csókolódzanak,

a homokra kihányt rózsafejű-polip üveggé-száradásait,

a lágy, piros-hasú, páncél-kaktusz hüllők játékos szerelmeskedéseit,

hogy a kagyló-borítású combtőből lágy eres hagyma-harangnyelv lengedez,

kékhagyma-szőrfészkű, üvegszőrös bőrzsákban dinnyenagy here-pár rengedez.

Ti láttátok a Gigantosaurusok páncélos, véres harcait,

a króm-zöld, tüske-taréjú hüllők fogvicsorgásait,

ahogy a Három-szarvú pajzsos csont-pikáit tolja a Gyík-király szügyébe,

s omlik annak tüdő-csomókkal, zsírral kevert sárga-lila kövér vére,

suta, vinnyogó szárnycsapásait az első madaraknak,

zúgását hallottátok a teknőc-nagy bogaraknak,

éreztétek lepedőnyi, szerelem-jelű lepkék nemző-viharát,

láttátok teknőcök lomha vonulását, halálos sóhaját,

hallottátok suhogni az ember villámló érc-nyilát,

láttátok avar csecsemők különös-édes mosolyát,

hún hadak mokány lovait, az ezer-orrlikú, egy-szügyű förgeteget,

trák szűz mosta harmatotokban a vér-ínyű emlőhegyeket,

alúlról nézte szirmotok tengelyét szerelmes latin leány,

orrára csaptatok sárga szigetet, ha aranyüszög-csiklótokra hajolt a cigány,

ti hallottátok bőgni, makogni a magyarok barmait, tulkait,

mikor zúdultak, ők is üldözöttek, vágyván a bükkfák árnyait,

vesztett nagy csaták jajjait, hörgéseit őrzi porcikátok,

a kocsonya-apokalipszisben dárdák, pajzsok, balták, buzogányok

nyíltak, a csönd vas-virágai, üveg-nyelv-bibék, szőrös üvegek,

ti az átkok foganását, csókok puszta-tüzét őrzitek,

ájtatos rongy-cafat menetek porfátylú, zord siratóénekét,

akik a Második-Személyt viszik, a fára-szögezett Zöld Kő-epét,

a lázadók fájdalmas-bűzös kereszten-fonnyadásait,

a páncélos-mének deres zöld-takony ajak-cimpájú kupacait,

ti bombázó-gépek elbőgő gyors-árnyait is reszkettétek,

kő-erdők omlásait, embervér-permet a szirmotokra hólyagot éget,

ti hallottátok kemény poéták lágy beszédeit,

próféták átkait, szülőanyák eget-megrázó boldog sikongásait,

virágok, illat-üstök, itt a holdfényben remegők,

szikrázó-pénzűek, sejtelmesek, gyönge árnyat vetők,

ó, a hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,

tövükben kék gyíkok alszanak, a törpe-saurusok,

korcs-utódok, pillék, vagy szirmok, nem is tudom,

higanyos, kékes ragyogás ömlik el a kis patakon,

a nikkel-hártya alatt örök-mozgó zöld lombok alszanak,

köztük verdeső fehér tokával aprócska halak ringanak.

Csak azt tudom, hogy ember vagyok, hínáros ösztönök

forró ős-mocsarából kikelt, halandó és örök,

emberré-érdemesűlt sejt, lángban megtisztult tudat,

tudom, világ a dolgaid, s elrendezem a dolgomat,

ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ,

ti ezt már úgy sem értitek, Nefelejcsek és Ibolyák.

Ti azt már úgy sem értitek, hogy amit én nyitok,

az a virág beszélni tud és szebb, mint a holdas Nárciszok.

a szára föl az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik,

porzóira száll az üstökös-idő, szirom-dongája nem hervadozik,

hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat,

hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat,

tollakat, csillag-ködöket, tengert, növényt, tüzet, vasat, meszet,

ó, ezt ti holdban-remegő virágok úgy sem értitek!

Nem érted Rezeda, Zsoltina, pedig nálam te élsz tovább

Jajrózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb.