Egy ismeretlen vándor-költő krónikája 1514-ből
|
| Ezekért sírok én; szememből, szememből víz folyik alá, |
| mert messze távozott tőlem a vigasztaló, aki megélesszen |
| engem; fiaim elvesztek, mert győzött az ellenség. |
|
| Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni? |
| Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni? |
| Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni? |
| Kő-csülköktől zúzott venyigék, ki tud titeket elsiratni? |
|
| Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért! |
| Gubancos, tarackos árva földek sírjatok magatokért! |
| Fák, erdők, kiket nyársnak hegyeztek, sírjatok magatokért! |
| Kiket sátánok röhögve fölsebeztek, szűzek sírjatok magatokért! |
|
| Dárdanyelek, lándzsafejek, kicsorbult kardok szálljatok magasba, |
| kaszák és bunkók, érccsillagok, nyílhegyek rebbenjetek föl, |
| letaglózott fejek huhogjatok szakállasan, áradjon fény a szemekből, |
| fekete szálló tornyotok csavarodjon a nap felé, magasba. |
|
| Mint az istentől-űzött vándormadarak, jajgató, sötét oszlopokban, |
| kiket a belső-láng zavar és suhanni kell a rokon-tűz felé, |
| szálljatok el, megülve fákon, templomtornyokon az út felén, |
| ne lásson többé senki itt titeket, elnémult honotokban. |
|
| Sírjatok hazám lányai, vénei, lágycsontú, báva csecsszopók, |
| tejes virágok sírjatok, harmatos-vállú, árva kicsinyek, |
| hóhér-bárd villog felénk, sarkunkban nagyfogú sárga eb liheg, |
| ha kihajt e tar föld, virágai: hegyes, zöld karók. |
|
| Hadunk kardhegybe döntve, hitünk lealázva, földünk bevetetlen, |
| fölmagzik a növényi gonoszság eres, borzas levelekkel kövéren, |
| gyomok és indák, tüskék és nádak bozontos sűrű gyökerében |
| kering a fájdalom, s szívárog szét a reszkető levelekben. |
|
| Magányos ordasok vagyunk, ködös őszi erdők gőgös vándorai, |
| ki-kicsapunk még a síkra rikoltva, kócosan, szakállosan, |
| az üres falvakban hemzseg a róka, a mezőn bíbic fut magányosan; |
| halálra ítélt meteorok, még magunknak se merjük bevallani. |
|
| Állok a szirten fakó lovammal, sugarak súlytalan aranylemezei alatt, |
| mint lágy, dermedő üveghegy közepén, a csönd lávájába fúltan, |
| nélküled, remény, a magány teljes lángjától megvakúltam, |
| lovam eleresztlek a szélnek, vagy a szügyedbe mártom kardomat. |
|
| Legyen hüvelye tested, a karcsú, az engem hűséggel hordozó. |
| Minek a kard, az íjj, a könnyű dárda, a hirtelen-halált-hozó? |
| Majd befödi őket a lomha avar, a moha, a szigorú hó. |
| Indulj lovam, szükség van rád, lehetsz még éhes, fáradt igahúzó. |
|
| Gőzöl lent a mocsár, böffen bezabáltan, villog a bőre néha, |
| kúszik a moha, lencsefű, világít kürtös sziromba rejtezett lángja, |
| itt-ott egy talp, láb kiáll, mint a láp csontokra vedlett vázú virága, |
| mocsár-alatti-fejre csatolt, elhullott sisak a meleg sár nagy buboréka. |
|
| Zöld hínár-szakállasan, moszat-nyálasan csontváz ül kis nádszigeten, |
| róla a szenvedést fekete madarak zajongva, gyorsan leették, |
| nyesve a húst, mint fejszével ácsok a gerendát, belepték, |
| ragacsos vésőkkel kifaragták kocsonya-görcsödet, szem. |
|
| S a lágyabb, finomabb részt hagyták a dongóknak, legyeknek, bogaraknak, |
| akik fogókkal, csipeszekkel, reszelőkkel, állkapocs-fűrészekkel boncolták, |
| mozgó templomok, fénylettek torony-gömb szemek, tágultak picinyke bordák. |
| Iszonyú tor! Boldog zsibongása nagy volt a mámoros hadaknak. |
|
| Nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló kicsi hangyát. |
| Feszülnek, tapadnak, ránganak, mozognak könyökök, csuklók, izomcsomók, |
| s kimetszik a hús-tömböt a fejbe ágyazott parányi páncélos ollók, |
| s a falattal a merev-szemű, szörny-erejű daruk az embert tipegve elhagyják. |
|
| S megy a boldog hír, csáp-antennákon, eleven-test-szülte áram küldi felétek |
| ti többiek, a boly-vár lakói, rajta hadi-népek, |
| hús, hús, emberi hús, védtelen hús vár, hogy bevegyétek, |
| hajcsárok, gürcölők, s indulnak már a búvársisak-fejű gépek. |
|
| Ime, a pusztulás! A befejezés! Magányos társaim ez lenne a mi sorsunk? |
| Sárga virágos láp ne kényszeríts engem e csontváz-feleletre. |
| Ne esküdjetek e légbe, rovar-gyomrokba széthordott testre. |
| Nem lehet, nem igaz, nem, hogy mi a halál elébe loholtunk! |
|
| Íme, a halál! Reszket a láp fény-fátylas, lüktető bőre. |
| Mélye, mint óriás anyaméh, telve iker-oszlású embrióval: |
| fegyverrel, katonával, szekerekkel, kölykökkel, fölpáncélozott lóval, |
| s ágyugolyóval, mely a mocsár-lét fölszálló vas-gyöngye. |
|
| Ó, nádas, bóbitás, bicegő, részeg csipogás tölti be mélyed. |
| S a szilánkos víz alatt állkapocs, koponya fekszik, |
| mint barlangba medve, szemgödrébe tüzeshasú béka menekszik, |
| a áttetsző, lüktető lárvákat rejtenek a foszlányos gyökér-szövevények. |
|
| Kis tocsogó, nádas-mély égbenyíló ablakai, a halál edénye: |
| a csigolyák csipkés alagútjában, oszlopok, pillérek közt lebeg |
| a kis tarajos, pettyes, cápa-pofájú hüllő, boltívek, |
| vízbe sűllyedt városok tornyai, kupolái fölött sáska ugrik a fénybe. |
|
| S mint széttárt kéz árnyéka a hóra, nagyító esti fényben: |
| a vizipók árnyéka lencsevégű küllős kerékként terűl, |
| oda épp, ahol réz karperec, s lánycsukló szenderűl |
| a víz alatt, nyílvessző vastollával a csukló kékszájú hüvelyében. |
|
| Ó, képzelet ne bontsd szét porcikákra ezt a néma tájat, |
| mint nagyító üveg, ne lássam minden boldogtalan titkát, |
| ne szőjj be pókfonaladdal, mutasd derűsebb sugarad útját, |
| ne dermesszen meg a halál-kobrától bűvölt nyúl-alázat. |
|
| Mert boldog az anyag felszíne, mélye, boldog a magasság, |
| párzás, osztódás, megtermékenyülés, peték, tojások, virágporok |
| hirdetik, hogy bensőnkben a mindenség tüze háborog, |
| szívünkre bár a némaság nagytalpú kő-gúláit rakassák. |
|
| A lét öröme húsos szirmokba türemlik, szinekben, száz alakban, |
| te boldog nemiség, szemérmetlen, bűntelen őskorok tiszta láza, |
| ember-előtti lét tudatlan, buja szerelmes magánya, |
| nekünk csak visszasajgó töredék-tudás, nekünk kimondhatatlan. |
|
| Csobog a nedv a sejtek között a tapintva-tudatos növényi szárban, |
| levél levél fölébe tolódik, rügy duzzad, mint anyaemlő, |
| húscsipke-tálból a légbe szökik rézsút millió fehér küllő |
| és kis üvegtenyerek ablakozzák be a félgömböt szivárvány-sugárban. |
|
| Boldog ez az építkezés, önmaga kőmívese, mérnöke, lakója, |
| önmagát tervezi, építi a mag szarkalábnak, fűnek, kutyatejnek, |
| tetők és kúpok, törzsek és lombok születnek, leomolnak, születnek, |
| egy sejtben milliárd madár-szív dobog, bombaként viszi magát a kis légi bója. |
|
| S új csillag épül, tömörűl az elporlott anyag, termékeny anyaméh lesz |
| és boldogan kering a boldog űrben, fordul a fény után, |
| boldog a kristály magánya, cseppkő-szakáll, a fény-kupán |
| boldog a habzó űr, hozzátartozik a boldog egészhez. |
|
| Boldog a láp, a hegy, az elhagyott, kigazosodott föld, |
| virágzik, magzik, szederinda, iszalag fonja be fejét, |
| liliom, sás lepi el a csobogók, patakok csillámló tejét. |
| Az elnyomott szabadság belőlük robbanva, kúszva kitört. |
|
| Részegen zsong a bogár, füvibolha, szöcske, szerelmes lepke. |
| Fal a hernyó, hernyót a gyík, gyíkot a vascsőrű karvaly. |
| Redőzik a toka, tágul a torok, pillog az elégűlt tolvaj. |
| A virágra kövér darázs süllyed dörögve-lebegve. |
|
| Kinyílt méhű csillag-kehely, kitárult szemérem boldogan fogadja, |
| bibék, porzók, mint havas fák, mint malom lisztes oszlopai, |
| lisztes fejű molnár a darázs, arany-harangok poros lábai. |
| Karcsú üveg-s-fém-masinák cikáznak hangtalan a magasba. |
|
| Ó, részvétlen, újratermelő zabálás, önelégűlt növényi zöld! |
| Csak az ember boldogtalan, látván az ember-alatti létet. |
| Mint borzas csavargók, behorpadt hassal alszanak az ugarok, rétek. |
| Boldogan, mert ölni akartak éhesen, de végül egy se ölt. |
|
| Hol az ember e tájról? Kihalt. Ha él, hát önmagába rejtve. |
| Miben higyjek még? A szabadság megperzselt, embertől-zabált húsában? |
| Csak puszta állati, növényi lét embertelen materializmusában? |
| Ösvény nem ismeri, talpa rögtől, növénytől-elfelejtve. |
|
| Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság? |
| Nyögi a göröngyöt holt szíve, borzongja a lenti sötétet, |
| körmét növeszti kard-hosszúra, hogy kikaparja magát elébed |
| ezrivel, néma vetésként, – hetyke butaság, gőgös gonoszság. |
|
| E táj, ha nézem, jobban éget, mint a nap, az arany-pupilla, |
| e táj, ha nézem, megfájdítja, vakítja szerelmes szemem: |
| gaz perlekedik az éggel, embercsont, zöld kardvas, lótetem, |
| s némán fölmagasodik, lánymellig ér zöld-lángú kínja. |
|
| Hemzseg az egér, futkos vidáman, éli a tort, a lagzit, |
| mozog a föld vakondtól, a fekete túrás, mint sátrak tábora, |
| sikló tekereg, s a homokban a tojásból kikelt fiak gyűrű-sora, |
| üres gyíkbőrön férfi-velőn elhízott rubint-légy mosakszik. |
|
| Falkában jár a nyúl, nem fél a csönd-léptű senki-vadásztól, |
| patakszélen, réteken üveg-rögökként békák milliárdjai párzanak, |
| s arany-pillanat! a tó arany-pillantásaként fölvetődnek a halak, |
| bár bottal üthetnéd a kövér madarat, nem fél a nincsen-vadásztól. |
|
| Vadkacsa, fácán, vizityúk: fekete táblák, fekete kúpok, fekete lombok; |
| zizegnek, sírnak, szaporodnak; a boldog kakasok kora ez, |
| egy asszonyért nem lesz taréjuk vérharmatos, nyakuk sebes! |
| Szaporodnak a rókák, farkasok, sasok, vakondok. |
|
| Trágyás tomporukkal kiszorulnak az erdőből a szarvasok is, |
| vessző-szakállukon, hús-szirmukon a húgy cseppkövei, bőgnek, szimatolnak, |
| ezres hadakban mozgó, tarka bozótként vonulnak. |
| Micsoda bőség, özönvíz-előtti, az ember bűne ez is! |
|
| Hol az ember? Magányos lovas, ha néha itt elrobog, |
| van akkor menekülés, özönvizi, szarvak gubanca, lihegés, torpanás! |
| De, mit is az ember! Hebeg a nemes szív, ellanyhul a futás |
| és nyugalmat hoznak, szerelmet a félelem-nélküli alkonyok. |
|
| Ó, csak akkor, csak akkor lesz emberivé e bakszagú táj, |
| ha alkony után indul a hold mosolyogva, |
| ha hajnal előtt ring a hold mosolyogva, |
| ha az űrben a félhold, mint szomorú fehér hattyú száll. |
|
| Ha a hold süt, csillogni kezd az árva, vad, néma ugar, |
| hajt fény-levelet, higany-kalászt, a virág jáspis, opál, |
| dereng a csülök-nyom, elhullott patkóvas, mint éji lepke száll, |
| ha a hold süt, smaragd tuskó a rög, mereng a csönd üveg-lombjaival. |
|
| Ha a hold süt, nagy, buja rózsákat nyitnak a kertek, |
| s a karókon szőlőfürt izzik föl jövendő-lángú borokkal, |
| s az üszkös házfalak megtelnek fénytáblás ablakokkal, |
| ha a hold süt, a gyöpös udvaron köd-húsú tündérek lebegnek. |
|
| Ha a hold süt, derengve röpködnek a tálba a répák, |
| lomb közül gyerekszem világít, hallsz pici hangot, |
| ha a nap süt, a füstös cserépen pislognak a bagzó varangyok, |
| tücsök alszik, a szemek izzó gyönggyé varázsolt levelibékák. |
|
| Ha a nap süt, a rögök a vér megalvadt, fekete csomói, |
| a karókon csecsemők feje szárad, leng fekete ruhafoszlány, |
| földúlt tűzhelyet lát az ablakon benéző bunda sörényű arany-oroszlán, |
| a falból gaz sűrűdzik, kő-fürtként csüggnek a szeder bogyói. |
|
| S lát meztelen asszonyt, aki nem födi pucér szemérmét, |
| köldökén katicabogár, haja virágban, dárdával van leszögezve, |
| mellén gálya ring, csigabiga, szem-árbócait a semmibe meresztve, |
| öléből pipacs hajt, s fűárnyék sakktáblázza be márvány térdét. |
|
| Nagy tábla csönd a bodza fehér virága, illata terjed a fényben, |
| szikla-bozontot idéz, de megreng a madárka-lábtól, |
| görnyed a fényből jött súly alatt, ragyog a füvön a virágpor, |
| kis pikkelyes madár-láb látszik csak, csivogás terjed a fényben. |
|
| Ó, hol az ember, a holtat sirató? A jajgató Jeremiás, az átkozó hol van? |
| Vén kecske lépeget, a holtat szagolja, telizabáltan elterűl. |
| Leng, reszket a bodza lepényvirága, s aranyba dermedve elcsöndesűl, |
| örvénylik a fény, amerre szállt, a madár láthatatlan. |
|
| Ember? Ne higyjetek neki! Káromlás, aljasság, nevetség! |
| Ember volt az is, aki e telt, fehér emlő alá vágta a dárdát, |
| repedt a hús-szövet, habos tüdő-vér buggyant, ropogtak a bordák. |
| Milyen hit éltet? Csak az, hogy ember és ember közt van különbség! |
|
| Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér! |
| S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember elleni, |
| szabad a paréj uralma, szabad a szarvastehénnek gidát elleni, |
| fogan a nőstény, s apró fogakat, csontokat épít a növényi láng, a vér. |
|
| S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába, |
| mint remete a hajdani sziklaörvényből magasúlt kőpalotába, |
| mint madár az ős-cet megdermedt, bazalt-sípú fuvallatába, |
| mint a szem-torony a csigába, mint az ösztönös hús tekergős csigaházba. |
|
| Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat, |
| a félelem lombosodik, görnyeszti a vállperec gyönge ágát, |
| mint kígyó tekereg bennünk a döbbenet, viseljük a kín töviskoronáját, |
| pallosok tüze villan, ágyasul jegyzett minket a vasmellű bánat. |
|
| A szél, a szél karóbavertek hosszú, keserves jajgatását hozza, |
| kerékbetört parasztok csontja hasad a húsban szilánkra, |
| harmatos tüskéket hajt a lábszár, mint rózsafa ága, |
| vonítanak a keresztrefeszítettek, mint kutyák a holdra. |
|
| Én csontjaim, ti hasadoztok a küllők közt a tébolyúlt keréken, |
| én kezeim, ti vagytok nagy ácsszögekkel a szálkás gerendára szögezve, |
| én szemhéjam, téged gyaláz meg a csont-orrlikú, sárga madárcsőr csipegetve, |
| én lábaim, ti száradtok, mint tökinda a fehér napsütésben. |
|
| A szél? Ó, árva isten, nem a szél hozza e hörgést fülembe, |
| Zápolya mulat, mosolya fölött jérce-emlő, vállfodor csipkéje habzik, |
| mint pókháló csüng a karón a csontváz-mellkasú utolsó paraszt is, |
| s alatta lehullott ízei intenek a nagyobb fegyelemre. |
|
| De itt zúg örökre bennem, az érverés áramában e jajongás, |
| a málló lapocka hangját gerincem hordja örökre, |
| a végső pillantások rámtapadtak, mint kagylók a kikötő-cölöpre |
| és húsomban reszket a csatában fölszakadt újszülött-jajongás. |
|
| Hallom Dósa szavát, a keserűt, hallom sülni gyönyörű testét, |
| pupillámban hordom az izzó vas-trónt, rajt Dósa testét, |
| pupillámban hordom szakállas, koronás fejét, öklét, s jogarkeresztjét, |
| mint pupilla-tükrében a gyermek az ablak üvegtábláit, s keresztjét. |
|
| Ha a szemembe nézel, nem téged mutat a fekete lencse, |
| Dósát mutatják a fényes, fekete gömbablakok, |
| madár, ha köröz magasban, szememben belőle mit mutatok? |
| Egy keresztes teste csügg ott, kereszten aszalódva, kicsinyítve. |
|
| A szél? Majd esőt hoz, s ködöt, majd deresednek a hajnalok, |
| deresednek a rongyok a lábon, repedtre kifagynak a szegények lábai. |
| Fehér méneken jön a tél, zizegnek páncélos hadai. |
| A szél most dögszagot hoz, dögszagot hoz és virágszagot. |
|
| A szél? Beüvegezi majd az erdőt, kiszakítva lombfalait, |
| a tar ágak szeszélyes keretébe rak hűvös, kék üveget, |
| ablakkal teljes kupolák lesznek a fák, a törzsek közt táblaüvegek |
| eresztik át a fényt, mutatják a vadon elrejtett szentélyeit. |
|
| Ó, áttetsző erdő, szövevénye a sok kopasz, fekete ágnak, |
| rajtad át mutatja magát a végtelen, s a derengő erdei sötét, |
| az isten vonja el tőlünk tebenned végleg a szemöldökét, |
| tar erdő üvegcsarnoka: lámpája a kopónak, árulója a betyárnak. |
|
| Ó, őszi, téli erdőmély, kivilágosodsz, mint lánggal a lámpa: |
| föladva a benned, a körötted rejtező szakállas vadat, |
| farkas helyett az embert, szarvas helyett a maradék harcosokat. |
| Üvegbörtönné finomúl a bujdosók, a bujdosók rengő, zöld magánya. |
|
| Ó, jaj a betyárnak az üvegvár, az üvegpalota, az őszi erdő! |
| Az utolsó áruló! Ha felzúg a hitszegő, a tiszta őszi szélben, |
| azt mondja csak: itt vannak ők, a toprongyosok, itt, áttetsző szívében. |
| Ó, jaj neki, ha süt a nap, ha a hold derengve feljő. |
|
| Ha a virág tajtéka foszlik, s csak tüskés szerkezete marad, |
| küllők és gerendák esernyőváza s rongyok, cserepek törmeléke, |
| hol lesz akkor a bujdosó-magányosak, az árva-büszkék menedéke, |
| ha látni már a messzi várost a fák mögött, s a sugárzó csillag-oszlopokat? |
|
| Ha a nap a fák közé lerakja fény-dúcait, arany-pilléreit, |
| s így építi fel a zengő égi kupolát, fény-talpas templomát, |
| ha a hold a fák közé lerakja vaskos, fehér oszlopsorát, |
| mi lesz veled maradék-tisztaság, végső-dac, magadban-lobogó-hit? |
|
| Mert élni így is rettenet, e lázongó zöld szerelembe rejtve, |
| megadva magunkat a legcsöndesebb, fegyvertelen, növényi lázadásnak, |
| nézni higanyát a gyorsan növő, a fénybe toluló kalásznak, |
| zsíros rongyokban, elvadult szőrrel, csontváz-fejünket leejtve. |
|
| S míg fölépül bennünk a példa, nézni a szerelmes sáskát: |
| fémlemez, s üveg-gép öleli nagy vastöviskarokkal buja társát, |
| s eszi mohón a nő a hím fejét, mellkasát, hallod a csont ropogását, |
| nézni a pillátlan szem tüzét, a kérődző szájat, a csáp-dúcos fej bádogos villogását. |
|
| Igy fal minket is a magány, van velünk nagy szerelemben, |
| szerelmes áldozatok, pusztulunk magunkat odaadva, |
| roncs-apákká, szörnyek-szülőivé, szörny-roncsokká apadva. |
| Hátunkra feszül mereven a halál, s részesít nemző-kegyelemben. |
|
| S látomásként fölvázolja az égre a gyönyörű harcot a láz, |
| de a győztes csata képét szétrombolja egy fényben tántorgó pille, |
| s harmat esik üszkösödő, tüzes késsel kimetszett sebeinkre, |
| s már nem is tudjuk, dárdaseb az, vagy csak kígyómarás? |
|
| S szikkadt húsunkban a nyílhegy vándorol vas-szakállal, |
| mint tengerben a kardhal, mint az űr húsában az üstökös, |
| fáj, ha moccanunk, mert robbanva-kúszva szívünk felé lökös, |
| hogy találkozzon ott egy boldog pillanatban a halállal. |
|
| S rosszul forr össze a csontunk, ujjaink kampókká merevednek, |
| kaszát nem tud fogni már kezünk és forgatni soha kardot, |
| megszaggatott izmainkból a vadhús csúf levelet hajtott, |
| ércbunkótól bezúzott koponyánk: mint halma tarfüvű mészkőhegyeknek. |
|
| Az asszony? A gyerek? Ránk is, mint vadra vadásznak, |
| ha vadmacska-szem világít, hisszük sátán-pupilla tágúl, |
| ha őz sír (tán vadász-síp az?) nyögünk a keserves futástúl, |
| bicegve, nyögve, szőrösen lohol a maradék-had. |
|
| Büdös, fekete kacat a testen, kivillog a hát, a bőr, a borda: |
| tüskebozót az, bevonva őszi ökörnyál finom szövetével. |
| Fut a sánta, a béna-nyakú, a deres-szakállú kaszálva kezével, |
| fut mezitláb, lobogó tüskebozótként a rongyos, megriadt űzött-horda. |
|
| S van, ki csak magányosan, végső-bőszen bújja a sűrű nádast, |
| ha zörejt hall, odasújtja a dárdát az izompántokkal-sovány kar, |
| s van, aki törten megadja magát, meghibbantan csak bűnhődni akar, |
| s van, aki kiront még urat kaszálni, s hujjogva üli a tajtékos hátast. |
|
| Ó, ne lássátok e sereg-törmeléket, e végsőkig kifosztott ördögöket, |
| mint meteor szilánkjai a földön, feketén feküsznek az izzó-sors után, |
| az egy-test kigyúlt, suhant boldog-fényesen a lánggal-vidám! |
| Ó, ne lássátok e zülleni kényszerűlt fekete hősöket! |
|
| Hortyog az egyik, s bőre alatt kirajzolódik nyúlt-állú koponyája, |
| eget néz a másik, havas melleszőrét morzsolva-cibálva, |
| a harmadik a vízben áll, bámul szótlan a patakágyba, |
| fogna halat, hogy pikkelyestűl, uszonyostúl, pukkantóstúl bezabálja. |
|
| S egy keszeg csoport lefejtve épp az íjjal ejtett öreg szarvas bőrét |
| a testre mered; hártyától lakkos a kék hús, kiállnak szemgolyói, |
| a száradó bőr kék erei, mint térkép kúsza, bőráncú folyói. |
| Lakmározik, rajzik, zenél a boldogan pezsgő légy. |
|
| De kutya csahol, cserje ropog, kutya üvölt a bujdosó szagára, |
| prüszköl a ló, a tüdőbe nyílvessző vág, jött hangtalan suhanva, |
| s ugrik ezerfelé a hajszolt paraszt, a torzonborz banda. |
| A kopasz szarvas, a bőr, meg a holt az ottmarad magára. |
|
| Ez a hajsza! Ilyen sose-volt rettenetek! Az isten-átkozottak menekülése! |
| Vad sose félt így, üldözőt sose szorított így a belső-iszonyat prése, |
| sose volt büszkébb a menekülő, nem volt nagyobb a rend rettegése, |
| gyávább a büntető, konokabb az uralom vas-ölelése. |
|
| Mint szőlő a sajtolóban, e vaspánt-szorításban az ország, |
| kisajog leve majd, a rend kelyhében habzó cukros, édes alázat, |
| nyögjük a ránkfonódó érc-indájú, páncélbordázatú vázat. |
| Jaj, élni nekünk érdemes-e, vagy élni nekünk csak bánat és botorság? |
|
| Zápolya büntet. Tán még király lesz? Lehet belőle még király is! |
| Arany trónszéken ülni fog, belengi tömjénfüst, fény és dicsőség, |
| bearanyozott lábai alatt háborog a vér és az átokban-bőség. |
| Zápolya büntet. Lépte nyomán megüszkösödik még a virág is! |
|
| Aki ha jó, ujjával virágot fakaszthat, annak a madarak csicseregnek, |
| s nézik a halak, a felszínre dugván fejüket, a sasok a vállára szelidülnek. |
| De ő leheletétől a bő-mézű bimbók is szenesre összesülnek, |
| s a zöldtejű levelek ráncosan, sorvadtan, feketén leperegnek. |
|
| Zápolya pusztít, (haj nem volt elég?) inak és izmok, erek szakadnak, |
| a részeg tombolás fáj a holt, s az eleven anyagnak, |
| fáj a halálnak ez a szövetség. Sebek, vér-gejzirek fakadnak, |
| sebek és kínok, holtak és könnyek ki nem apadnak. |
|
| Fáj a vasnak, ha nyakszirtbe sujt, fáj a karónak, ha belekbe dúl, |
| fáj a nyílhegynek, ha a rengő szív kamrái, billentyűi közt megakad, |
| fáj a dorongnak hallani a csillag-zuhanásnál süvítőbb csonttörés-hangokat, |
| a föltépett tüdő csecsemő-sipításától a lándzsa-érc fölindúl. |
|
| És undorodik a légy, s a fehér hullabogár, csömörig jóllakott már, |
| s a medve fölborzolódik a zsíros, emberszagú erdei méz illatától, |
| a sujtásos, hímzett palástú lepke kábul a virág hulla-szagától: |
| bűzös abrosz ez a föld, a haza barbár áldozati oltár! |
|
| Fut a paraszt, a hajszolt betyár, fut a fekete, sánta gubancos, |
| ropog a csönd előtte-utána, freccsenti csengő szilánkjait, |
| tövis fúrja ki facsont-csőrrel széles, repedezett kérgű talpait, |
| fut a keresztes, a dac szeretője, feje a fény-gallyas éggel agancsos. |
|
| Fut ezerfelé a tíz nyomorúlt: a tisztás körül a sűrű csalitban, |
| mint megriadt hangya-csapat, ha rá a talp árnya vetűl. |
| Futkoz réműlten, kitudja-merre, neki-neki indúl tehetetlenűl |
| az egyik tétova, a hiába-mohó, s érzi a társak gerince-gégéje roppan. |
|
| De merev a térde, a húsban jeges szaggatás lángja, hiába serény, |
| hát fölüvölt hörögve hosszan a napsugarak ketrecrácsaiban, |
| (fölmered ágaskodva az óriás szem-gömb, csáp, mellcsont-gépezet, karjaiban |
| a semmi) ló-tekintet villan, ló-orrlik reszket, lobog a lósörény. |
|
| Bércfalként körötte az elzárt remény, föléje épűlt a döbbenet vára, |
| kék sziklák, tornyok rézkakassal: a lovak bóbitája, |
| s kiront az űrből a déli nap négy borjúnagy aranykutyája! |
| Ablaktalan magányban, fényfalak közt sziszegve vár a halálra. |
|
| S mint a zöld csillag-állat, önmaga parittyája, a kristály-létű szöcske, |
| bár féllába van csak, mert a másik combtőből leszakadt, olyan |
| iszonyút ugrik; ferdén a légbe zúdúlva üveg-rakéta-gép suhan; |
| mert a félcomb röpíti, e roppant parittya-gép, száll gyíktorok elől szökve: |
|
| ő is a csillagok felé ugrik, de lefogja vadrózsa-szövevény, |
| a tövig-metszőfog indabozót, e tekergő halál, mely a testén hordja fogát, |
| s nyáltól csillogó fogsorral rontanak rá a hatalmas kutyák, |
| s tág pupilla-poklok, nyelvek, eb-gőz örvényében forog a szökevény. |
|
| S már mit se lát, csak érzi, ágyéka körül csobog a láng, |
| szemgolyót pukkant, mirigyes szájlebernyeget tép a hüvelykujj bütyke, |
| s mint Krisztus keze szöggel, ő tenyere kutyafoggal átütve, |
| s a mellkas pinceboltját bontja már a másik, a szívre-falánk. |
|
| S ím, egyszerre elviharzik a sok csaholó sátán, messze lágy patadobaj |
| és ráhajol anyja, be különös ez, fogy a levegő, fogy a fény, |
| s ő ott áll csillogó vérttel, diadalban a győztes seregek elején, |
| majd csönd, majd moccan, bizsereg, tappog a talaj. |
|
| Nagy, leveles indákkal épít föléje a csönd boltozatot, |
| hallja, ahogy nő, kiserked, teljesedik semmi-lombja, |
| csönd-állatok lépegetnek körötte, megállnak rászagolva, |
| s vállára teszik mancsukat lágyan és csőrüket is a csönd-alakok. |
|
| S még egyszer a látás a pupillán vastag kévében kitódul: |
| látja, fölötte villámlón reszket a bolyhos hasú legyek zöld szőnyege. |
| A többiek, az egy-társ férfiak? A többiek? Az ég teteje |
| sziporkázni kezd ezüstösen, tűzcsík az űrbe lódul. |
|
| A többiek? Már az se fontos. Emlék? Jövő? Terjeng a sötét. |
| Mint roppant agancs a csillag-bozontú ég kinő a homlokából, |
| fény-ágak, láng-hegyek, csillag-görcsök időtlen gubanca világol. |
| Mint isten tartja homlokán a mindenség kecses fémszerkezetét. |
|
| Fekszik a magányos, mint beomlott épület, tetőtlen fal az éjben, |
| beomlott remények, tetőtlen vágyak megalvadt szívében, |
| szakállából a vér buzog, sárga csillagsugár konok szívében. |
| Settenkednek, lopakodnak a többiek is, magányosan az éjben. |
|
| Aludni volna jó, de őrködik a még szabad, lassankint hulldosó, |
| ha odvas fa foszforeszkál, vetve derengő könnyű fényt, |
| már rettegik a kölcsön-izzású, satnya, faalji növényt, |
| s a fénybogárt, nem fülel-e a mély ölén a felbőszült kopó? |
|
| És el-eltünődnek hallgatagon, büdösen, szőrösen, mezitláb: |
| törni a rögöt, vetni, nemzeni fiat volna érdemes inkább, |
| asszonyöl-máglyán hamvadni el, fakasztani csípőből rozmaringfát, |
| törni szagos cipót, kötni az ágra gyereknek könnyű hintát. |
|
| De így éljünk tovább? Hörögve, fuldokolva a némaság rétege alatt, |
| mint az élve eltemetettek, rángva, mint perzselő homokon halak, |
| mint hálóba bukott ünők, mint árvíz-időn a mezei vadak, |
| a templomtoronyba szorult lakók, a keresztre menekült madarak? |
|
| Dárdával ütünk le fácántyúkot, s gyöngyöző röptű apró cinegét, |
| kis várából kiszopjuk a csigabigát, hűs húsát, kitoluló szemét, |
| málnát, madártojást, s kitépett lepkeszárny tövén a méz gyöngyszemét, |
| s az ujjak recéi közt a csillogó szárnypor mutatja sorsunk szégyenét. |
|
| Ó, ki tette ezt velünk, miért vagyunk mi íly magányosak? |
| Ki hozta ránk e pusztulást? Felelj, egek szép Asszonya! |
| Az úr, az úri rettenet, s megváltó-fia: Zápolya! |
| Nem, nem voltunk mi íly esettek, hajdanán íly magányosak. |
|
| Hadak és hitek? Atomokra züllött menekülők, csiga-bátrak, szegénylegények. |
| Fölfaltuk Dósát, s széthullott az utolsó sereg is, a maradék. |
| Karók és bitók görbülnek ropogva, jajongva forog a kerék, |
| égő falvak fekete füstje borzolódik, kis pásztorkalyibák durrogva égnek. |
|
| Gida és bárány, galamb és fehér nyúl leöldösve feküsznek, |
| kis jérce, zsenge csecsű, zsendülő füvön nőtt fiatal anyakecske, |
| kőszáli sas és medvebocs, akinek kéne még a tejecske, |
| átfúrt szüggyel a szarvas, – a tejútat mossa szennye a füstnek. |
|
| Fekete kosok hempelyegnek a réten, habos nagy ludak szállnak: |
| a füst, a füst ez, fehér-fekete gyapjak és szárnyak, |
| küllők fölött, karók hegyén átkozott Jézusok kiabálnak; |
| a nagy Tor füstje ez, az urak vígadnak, a nemesek zabálnak. |
|
| Eszik a szegényt, tehetik újra, az is megette Vezérét! |
| Marja a szégyen! Nem az urat, a kócos lázadót magát. |
| Mért tódult ki a fényre, s aztán mért nyelte enmaga húsát? |
| Mért vágta le a sok rubint-fejű urat, mint az arany-ragyás bőrű jércét? |
|
| A paraszt? Gyáva rabló – így mondta a vajda, a fiatal Zápolya úr. |
| Az utolsó törmelék-hordát hogy lőtte szét a jószívű Gosztonyi úr? |
| Ronggyal és fűvel, szalmával lőtte szét őket püspök Gosztonyi úr. |
| S tapsolt vaskesztyűs tenyerével, mint a kislány, Zápolya úr. |
|
| Ó, sírni, sírni e szégyen után! Férfiak sírni ne szégyelljetek! |
| Gosztonyi úr szalmát, rongyot, füvet tömetett ágyúiba, |
| s a tömzsi ércbikák szalma-lángot, rongygombócot böfögtek oda, |
| ahol nem is voltak már a köd-paripájú köd-seregek. |
|
| Csak ennyi volt? Csak ez volt? A lázas velőben zúg a fájdalom. |
| Fű-lövedék zöld csomója rombolta szét az álmainkat? |
| S a nyárvégi nádas ágyúfüstöt, köd-lepedéket ingat, |
| s hálót sző a nád közt a vizenyős-testű, krisztus-jelű, kristály-lábú barom. |
|
| Te szent Lobogás, országos nyomor ágyékából feltört gyönyörű tűz, |
| termékeny veled csak a halál, a fekete-keblű lett? |
| Te szent Kavargás, emberi-Örvény elültél? Ti dinamit-hitűek |
| hova lettetek? S te, a magány-magzatát-kihordó, hova menekülsz? |
|
| Gyomrunkat üli a szörnyű falat, s csak így élhetünk tovább? |
| Rángó gyomorral, s cseppkő-nehéz szívvel, megalázva? |
| Nehezebb áldozatot ki hozott ránk? Testével felruházva |
| mint anyák nyögünk, magyarok, árvák, mostohák. |
|
| Ki élhet Vele, s Nélküle? Sólyomszárny, vasszarvú-járom, |
| köt és emel az áldozat, a léleknek gyötrő csöndje támad. |
| Kis mécs mellett, barlangba bújva, borzasan siratom hazámat, |
| magányosan, kiszikkadt szemmel, süvöltő éjszakámon. |
|
| Kis sárga mécsláng, elér az ulicsi mezőre fényed tiszta ága, |
| arany-lüktetés mögött, a láng méhében látom a nyári mezőt: |
| mocsárgőz terjeng lassan, mágusok füstje az áldozat előtt, |
| pöfög a sár, renyhe gyűrűket vet meleg, virágzó lazasága. |
|
| Gőzöl fehéren a láp ragyás, fekete bőre, füstölögnek az ingoványok, |
| vadvizek alján növényi füst, hínár, imbolygó halak, |
| nyüzsög az állati-lét: rovarok, kétéltűek, jeges tapintásúak. |
| Mocsaras erdők, nádasok, erecskék sejlenek, különös virágok. |
|
| S a két folyó is, s ahol összeér a két test boldog ölelésben, |
| ott a vár, a dacos erőd, a fekete-arcú issza a hajnali fényt, |
| kis léha felhőkre mutat temploma-bástyatornya isten kő-ujjaként, |
| bástyafokok, terraszok, szőlők nagy lomha levelekkel, boldog kiteljesedésben. |
|
| Mint fűben heverésző óriás asszony villogó két combja: |
| a két folyó, s a találkozásnál, ahol a buja ágyék gyapja után elindúl |
| lágy kapaszkodó, napfény-erezések, s a tetőn, a gyönyör édes lankáin túl |
| a vár, a kő-csókra éhes köldök; kőből rücskös pereme, gombja. |
|
| Köd lengi körűl, harmat és pára, csípőjén lenge ködfodor, |
| kő-pártában tündöklik a magasban a fekete kő-kisasszony. |
| És lent a mező és lent a mocsár, a tavalyi haraszton |
| leng az új fű, smaragd-rétegek redőzése a fű, a nádas, bokor. |
|
| Ott táborozott a had, a perzselő-diadalmas. Ott táborozik |
| a nyüzsgő-buborékzó emberi láva, a mélyből a fényre gyötört. |
| Zörögve, rikoltva, tódulva, áradva, lüktetve ide is betört |
| a sátánok sáskahada, a gubancos-fejű, kecskepatás pokol ott vígadozik. |
|
| Rettegve nézi a vár embere a füstölgő, hemzsegő óriási kört, |
| lándsájáról a fény villám-jelet küld vissza az űrbe, |
| lova fölnyihog, orrlikát növeszti, beleszagol a fölfele tóduló füstbe. |
| Vitázik szívével: „Ez az a horda, mely Budától Temesig mindent elsöpört?” |
|
| Lent fekete hemzsegés, nyüzsgő kupacokban a zsíros, csimbókos üstök, |
| sátrak, kalyibák, ágyúk, szekerek, lovak, ürük, szürke nyájak, |
| a folyóban asszonyok mosnak, sárgaréz-vértű zsoldosok dárdát hajigálnak, |
| a vár alatt vasba-öltözött lovak, lovasok ugrálnak, mint a fekete tücskök. |
|
| S a térben egymás mögött, egymást lepve, takarva végűl, |
| gyűrődik a végtelenig, mozog, lüktet a fekete tábor |
| és ködbe vész ki tudja mennyi még, mi tör elő a köd-nyalábból, |
| s szárnyat kap-e a vár, e kőmadár, hogy más földre szálljon menedékűl? |
|
| Kis füstgombák nőnek odalent, lovak isznak a víznél, habos nagy kortyolással, |
| vas-ingek állnak a füvön, ragyogván, mint kis templomok, |
| meztelen-mellű vitézek mosakosznak, Apolló-homlokú bika robog |
| hágni kis ünőt, az reszketve bőg, orrlikát nyalja, betelik virágzással. |
|
| S küld feleletet a vár embere, a gőgös úr, a kő-pokolba zárt: |
| levágott fejet kopjahegyen, csontkelyhű, fekete bóbitát. |
| Kis körszakáll, barna sörtesövény köríti az arc kúsza rajzolatát, |
| eres kő-csuklya födi a két szemet, rózsaszín agyag tapasztja át. |
|
| A hosszú haj a nyak alá leér, mint törpén fekete palást; |
| leng, mint a lófarok, a kopjarúd köré gyűrűzik csigákban, |
| e szörnyű gyertya viasza csorog, megalszik vastag erekkel, lávásan. |
| Nyújt-e a kő-koporsó tetszhalottinak e gyertyaláng vígasztalást? |
|
| Vígasztalást? Még bíztatást se ad! Új sírgödör fölött a fejfa az. |
| Önáltatás, a bűn kis fátyla, a dacra-ítéltek éneke. |
| Halottas ének száll majd nemsokára, zsoltár fekete, vad lebernyege. |
| És ömlik majd e sírgödört temetni, a tömzsi vas-kosokból majd a kő-vigasz! |
|
| Halotti máglyák füstje csap a gyöpre, gomolyog sötéten, |
| mint víjjogó sötét madár bolyhos, nehéz, fekete uszálya, |
| halotti füsttől borzong majd a fű, fuldoklik majd a kővirág, a sáska. |
| S fölzeng a győztes síkvidék, nagy örömtüzek közt énekel a réten. |
|
| De ott a várban még Báthory az úr, s küld feleletet úr-volta miatt: |
| „No, lázadók, ez lesz a béretek, tűz-bélűek, kén bűzét lehelők, |
| mint káposztákkal, letaglott üstökökkel ültetjük be a legelőt. |
| Ne mulassatok oly nagyon, ne vígadjatok csordában őgyelgő sátánfiak!” |
|
| „S te fej, egy suhintással elorozott, friss-szakállú, selymes megváltó-arc, |
| oly gyönge még, hogy ér-, s gégecsöves tövéből tán tej csobog, nem a vér, |
| neked mindegy már a pézsmarózsa, kankalin, kakukkfű, pipitér, |
| kis lovászfiú, jobbágygyerek, lovaid sírnak, te már sose szólhatsz. |
|
| Nagy emlők szagát, lágy fövenyét, a barna rózsát homlokodba zártad, |
| a tejhab ott szárad még a bajszodon, az őstengeri tajték |
| és nő majd új csikó, s nem láthatod, nő hattyú, liliom még, |
| de nem lesz szeretője, prüszkölő lovacskája sem a vén bakó fiának! |
|
| Mert addig kő lesz, kő-kopár e fönti gőg, villog a holdsugárban, |
| kő, kő, kő és csont és vas-üresség, egy-két száradék növény, virág! |
| E lágy belsejű, kő-szirmú rovart feltöri majd a dühödt kő-láng. |
| Elpusztúl ez, kő-ujjal eltöröljük, mert hinni kell a pusztulásban! |
|
| S csontvigyorod, az állkapocs-nélküli, hű őre lesz e némaságnak, |
| szikrázva leng a tél a kopjafa körül, kavarog hó-íbisze, |
| s a kopjafán nőtt csont-gomba lesz e kő-kert drága dísze.” |
| Igy üzent Dósa tekintete vissza a vár felhördülő urának. |
|
| Ó, ez a tekintet, a pupilla-űr, benne a mindenség reszket, füstölög pokla mélye, |
| benne a vár kőcsipkehabja, sok tornya, bástyája, meredélye, |
| s a tar, s őserdő-bozontú fejek százezer buborék-reménye, |
| ménesek futnak abban, érc-paták fénye villog, dörög sötét csülök-zenéje. |
|
| Mert most egy ménes fut Szeged alól, azt nézi gyönyörűséggel: |
| egymásra tóduló fejek, mint zengő kalász-özön vad lobogása, |
| nyak nyakra hajlik, fej fej fölött, tátikavirág-orrlikak lélekző égrenyílása, |
| nagy, kiálló szemek meleg, párolgó fénye vonul részeg rémületével. |
|
| S most a párás messzi tájat mutatja a fekete pupilla-kör: |
| mint ködből kitörő szirtek, áll Lippa, Solymos vára, a megalázott, |
| reszket a jegenyenyár, páfrányfenyők és felleg-állat-vonulások, |
| s a mocsár-úton súlyos sátras-szekeret von két fekete-szakállas vesszőjű ökör. |
|
| Áll Dósa, födetlen fővel, csillag-homloka fénylik, mint a bádog, |
| nehéz sisakél piros vonása metszi át az arccsontokat, a halántékeret, |
| áll ingben, pipázva a suttogva-annyiszor-megölt, a halál-után-is-rettegett, |
| szakálla loboncában kis piros-mozaikú lepke háborog, ken virágport. |
|
| S a lángocskát, a lüktetve-lihegő kis szent-József rajzú templomi lobogót |
| a poros indák közül a legnagyobb-síkú fényre szabadítja, |
| hólyag-szíve fölött megfogja málló-vakolatú szárnyát és kinyitja |
| két ujja roppant fogóját: s az tántorog, csapkod a fényben, mint a vakok. |
|
| Szabadság! Te egyetlen isten, az ész tág tartománya, te legvadabb mámor, |
| mi alázott szívünket fölemelő, mi perzselő vágyakozásunk, |
| kivont szablyánk tűz-érce te, mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk, |
| ellened mi les a pusztára épült pára-városokból, köd-palotákból? |
|
| Mikor ideért a milliárd lábú paraszt-üstökös, a lomha, nehéz eső elvirágzott; |
| a kelő nap a bádogfonál-zuhatagot, a gyöngy-omlást elvágta arany-ollajával, |
| s megtelt az ég virágok, rovarok, állati bőr, növény szagával, |
| s kéltek a légben párából lovak, s nagy, fehérkelyhű virágok. |
|
| S az elcsigázott nép gubbasztva ült egy percig itt a síkon, |
| fejét lógatva, remegő lábbal, döngve dőlt el a nedves füvön a barom, |
| s fönt áttetszett a vár, a kő húsa is, mint viasz-arc ravatalon, |
| s kinőtt a sűrű légből forgó kacsalábon az oltottmész-fehér semmi-rokon. |
|
| Kis torzonborz lovacskákon, nagycsontú barna méneken jött a sereg, |
| nagyfejű, pamat-sörényű kancákon, ökrökön, szamarakon |
| ömölt az éji áradat; csacsi húz kordét, suttyó ül fekete-szőrű bivalyon, |
| imbolygó-fejű ökrök visznek nagy, vaskoskerekű, vasalt szekeret. |
|
| Tömör szürke szügyükben mozog a faggyú, a csont, a zsír, az izom, |
| nagy leffedt bőrük a gégétől a szügy aljáig, e gályák vitorlája, |
| a szikes sárba lóg a szakállas vesszőtok szénnel odarajzolt szára. |
| Mint márvány-hajók úsznak lassan a süppeteg, lágy puszta-úton. |
|
| És cirpel a kerékagy, mint a tücsök, felhorkan egy ló néha-néha, |
| s a fényes esőbe bőg az állat, cuppog a nyúlós éjjeli szurok. |
| Esőtől fényes hajú anya ölében alvó vaskos-ikrájú csöppség szuszog. |
| S fölvillan messze hátul egy kaszaél, egy fémsisak gömbje-taréja. |
|
| Szekér, ló, ember végtelen pántlikában kígyózik át a pusztán |
| és ömlik az eső, özönvízkor volt tán íly duzzadt-emlőjű az ég |
| és víz és csapzott, lelógó szőrű barom, hemzsegő vassisak, mint esőbuborék |
| és vízfalak, harmatos szakáll-bokrok, előredőlt fejek az esőben úszván. |
|
| A sziklás, széles pofacsontok fölvillognak néha, s a fehér fogak, |
| csomókba összetapad a haj az asszonyok, vad-szemű férfiak fején, |
| a rongyokon, gatyákon, a csigolyáig lenőtt tarkóhajakon esőfény, |
| s alusznak a lovasok a lovon, s alszanak, lehúnyt szemmel mennek a lovak. |
|
| Alszik a jámbor ökör, lehúnyt szempillával ring a lomha bivaly |
| és ömlik csak az eső, a gyöngy-özön, alusznak vánszorogván a mezitlábasok, |
| s odvukba rozsdásodnak a tücskök is, a kis fekete gép-alkatok, |
| mint asztmás nyög a sátras szekér, csörög a laza mellvért, fegyveri zaj. |
|
| De az eső végtelen végekben omló, zöld üvegből szőtt szövetét |
| a hajnal szabója lemetszé, s lőn világosság újra, s derű, |
| s párolgott buján a laska levél, tollas, zöld szolga-fejét emelte a fű, |
| s akkor megállt a tábor az ulicsi mezőn, s körülhordozá roppant tekintetét. |
|
| Egy percre leroskadt – s új életre ébredt, megbolydúlt a tábor, |
| gőzölgött a rongy a vállon, a barmok teste, a csimbókos, barna koponya, |
| gőzölt a szekér-fa fehéren, s a mocsár, a virágzó zöld kocsonya, |
| kinyílt a virágok szemérme, száradt a méhek bolyhos farára tapadt virágpor. |
|
| Az ember-bozont kinőtt a síkon: teszi dolgát, ki ezt, ki azt. |
| Gunyhó épül, száradék gally lángol, tulkot nógat a jobbágy-sarjadék, |
| álgyúba csiszol kő-golyót a másik, hajába törli kőporos kezét, |
| s karéjló kurucok közt citerát bolygatva éneket mond egy vak, öreg paraszt. |
|
| „Szagos sarjú-fűben, félkönyökre dűlvén, |
| a tegnap-időket bolyongja az elmém. |
| habos szakállomba – habos szakállomba. |
|
| Ha szememhez ér, e virágtalan tőhöl, |
| a tejes ujjacska onnan visszahőköl, |
| a bánatok kútja – a bánatok kútja. |
|
| Vascsőrrel kivájták az én látásomat, |
| fonállal levarrták tuskós szemhéjamat. |
| akár a próféták – akár a próféták. |
|
| Vasfejű madarak karma dúlt fejemen, |
| vas-torkú hahota dobzódott könnyemen, |
| kövér parancsára – kövér parancsára. |
|
| Asztalán füstölgött gyér világú mécse, |
| tenger-zajlása volt a láng sercegése. |
| fekete olajjal – rózsa-szagú borral. |
|
| Krisztust is te vontad, csürhe-fi, keresztre; |
| az úr szöllőfáján, elhamvadt gerezdje, |
| sokszögű lándsádat – sokszögű lándsádat. |
|
| Gyöngyvirág-illatú testét kifacsartad, |
| eres disznóbélként napon szárítottad. |
| hörgött a nemes úr – hörgött a nemes úr. |
|
| Találsz te majd benne szelíd égi társat; |
| készítsetek neki tüske-csúcsú nyársat! |
| s szemeim kifúrták – szemeim kifúrták. |
|
| Ám ekkor zsivajgás fülem megütötte, |
| s fölzokogtam, arccal a porba ledőlve. |
| csókot és kenőcsöt – csókot és kenőcsöt. |
|
| S láték újra fényben, hadat és virágot, |
| úr-szakállt perzselő, zajló sokaságot, |
| tejútként csobogni – sok ércben csobogni. |
|
| Hisz eddig mit ettünk? Gyökeret és sáskát, |
| néztük a vadludak őszi vonulását. |
| nagy búslakodásban – nagy búslakodásban. |
|
| Robotban apadtunk, úr-csóktól száradtunk, |
| kereszten fonnyadtunk, csömölig jóllaktunk! |
| nékiek hajtottunk – nékiek hajtottunk. |
|
| Valamennyi lányunk: vas-illatú rózsa, |
| drága olaj fakad bőrükből a csókra. |
| nyak-húsukba vájták – nyak-húsukba vájták. |
|
| S termő méhük kihűlt, mint a madártojás, |
| mert fertelmes néki az emberfogdosás. |
| mint béka petéket – mint a hal az ikrát. |
|
| Alig vastagodott magzataink csülke, |
| alig faggyasodott szűzeink szűz telke, |
| mint szent-hátú szamár – isten-nyergű szamár. |
|
| De most a fizetség Budáig ellátszik, |
| a paraszt kaszája holdfényben szikrázik, |
| el Budáig látszik – el Budáig látszik! |
|
| Sápadt virág-feje most a karón szárad |
| a nagy nemes úrnak, a jobbágy-pasának, |
| a kék búzavirág – a kék búzavirág. |
|
| Jobb nekie ottan, mint a lányunk keblén, |
| jobb nekie ottan, mint szűzünk ágyékán! |
| már nem gyaláz minket – már nem gyaláz minket. |
|
| Őseink kis, gyapjas paripákon jöttek, |
| apró ménjeiken új hazát szöröztek, |
| egyaránt szöröztek – egyaránt szöröztek. |
|
| Lova csak az úrnak, a dölyfös nemesnek |
| van már újidőben, azok mézet esznek, |
| Halljátok magyarok – tudjátok magyarok. |
|
| A nemes két karja gyönge bujaságtól, |
| bendője, mint hordó, borköves a bortól, |
| eres, mint a hurka – eres, mint a hurka. |
|
| Lábát megmosatja tejszagú lányunkkal, |
| bütykeit megtörli nagy, fátylas hajukkal, |
| Jézus Magdolnával – Jézus Magdolnával. |
|
| Illatos olajat kenet a hajába, |
| török ellen kopját hajítani gyáva, |
| mint láng kő-kalaptól – mint láng kő-kalaptól. |
|
| Zabál arany kácsát, orra csupa pára, |
| zsírtól fényes, ragyog buja nagy szakálla, |
| csődör-kalapjára – virágkalapjára. |
|
| Fölkelt nép pusztítsd hát az urat vidáman, |
| gyomláld ki e földet mérgező fattyától, |
| a gonosz sátánnak – a gonosz sátánnak! |
|
| Szent dúlásod áldom, nagy lázad lemérem, |
| nap-csillagként izzik a te lázad, vérem. |
| öreg citorámat – öreg citorámat. |
|
| Látomásaim vannak a te nagy jövődrűl, |
| mondok majd éneket a vár-dúló hősrűl, |
| mint a folyam sodra – mint szél háborgása. |
|
| Vak szemembe zárva hordom én a várat, |
| a kő-ludat; tajték-fürtös paripákat, |
| a fölszálló mélyből – a mocsár-sötétből. |
|
| E hús-ajtó mögött ott a végtelenség: |
| érc-gőböleivel a tülekvő mennyég, |
| s édesanyám arca – édesanyám arca. |
|
| Vak arcom, előtted fekete űr játszik, |
| látó ujjaimtól homlokom sugárzik. |
| fiam ábrázatját – fiam ábrázatját. |
|
| Szakálla kiserkedt, vas-mellényű harcos, |
| mióta csak bévűl világít a lámpás. |
| dermednek szívemben – derengnek szívemben. |
|
| Ti hoztatok ide rajzó magatokkal. |
| Hadd derüljek én is a győztes napokkal. |
| titeket mindétig – titeket mindétig.” |
|
|
| S öreg keze a húrokról lehervadt, szem-odujából indúlt a könny csergedezése, |
| szakállát verte a friss szél, arcába zúdította a nap virág-esőjét, |
| homloka fényes volt, akár egy istené, – s ekkor Dósa szólította őrét: |
| adjon lovat! Portyára indult, kitudni azt, kikél-e majd a bosszú szép vetése? |
|
| Mikoron visszatért habzó paripáján, izzott melle vas-sátora, |
| vas-ingében a vezér szállt tajtékos, kicsi ménen, |
| vas-ízelt baljában őzgidát hozott, s a síkos tarisznya-mélyben |
| zsíros testű halat, s oldalán császármadarak fürtje bóloga. |
|
| Robog a kicsi mén, dübörg az érc-toronnyal, húzza fehér hab-uszályát, |
| megtorpan, áll és tátogatja feketebársony-belsejű, habzó virág-pofáját, |
| hátán az érc-lobogó: Dósa, vas-jegenye veti hosszú árnyát, |
| piros zománcozású legyek csillagzanak, lepik a ló fekete szeme-karimáját. |
|
| Felsír az őz, ver szeplőtelen szíve a vastenyér alatt, |
| a fejükbe zúdult vértől bódultan pihegnek az elfeketűlt taréjú madarak: |
| arany hold-vidékét, sátora-mélyét mutatja a sűrű-lombú nyak, |
| szemhéjuk föl-lecsukódik, billeg a szemgolyón, mint sárgarézkupak. |
|
| S a portya-zsákmányt leoldja gyorsan, asszony gondjára bízni, |
| dobot riaszt, kürtöt fuvat, sátorába hívja vezérit: |
| Lőrincet és az alvezéreket, s Gergelyt, testvér-ágát, anyja-szíve-vérit, |
| hivatja őket, gondot gondolattal, vágyat okos tervvel tetézni. |
|
| Jön a medve-tarkójú pap, a galamb-léptű kis szőke fiú, |
| a sátorlebernyeg lebben lágy lüktetéssel sorba, |
| s gyűlik a sátor méhiben a sok vezér: a tegnapi szolga, |
| bádog-mellényben a harctudó zsoldos, s csalán-ingben a rücskös-inú. |
|
| Leülnek, állnak, gubbasztanak, ki-ki néz magába, másra. |
| Ítélet ez a kép: ércben, szemekkel kivirágzott sátori mély, |
| arc arc mögött: csontig leszikkadt, virág-szelíd, urakra-kevély, |
| a másik tömzsi-nyakú, vas-arcélű, lemez-borítású, mint a sáska. |
|
| Egy arc: lapos, tömpe orr, fekete szakáll-hab, a szemvágat ferde. |
| A másik: csonttalan szinte, kékszemű, aranyban virágzó nagy pupillák. |
| A harmadik: mint bazalttájon sziklahordalék, vérpettyes szemhéjú pillák. |
| A negyedik: csontkúp az, s setét szurok zubog a vállnyeregre. |
|
| S Lőrinc: nyúlánk, fürge-tekintetű, homloka szirtfal. |
| És Gergely: zömök kis székely, kerekarcú, fénylik csepp szőke szakálla, |
| bokától ágyékig vasgyolcsba tekerve kövér-izmú lába, |
| nyak-ere ráng, dagad, elhólyagzik, mint kígyó, ha békát fal. |
|
| És Dósa a hallgatag emberi kör közepén: fekete kőszál, |
| fekete haja csigákban göndörödik nyakára, tiszta homlokára, |
| kihabzik az a sisak alól, nem fér szűk belső-borulatába. |
| Székelyföld fekete rózsája ő, pillantása a magány mélytengeréből fölszáll. |
|
| Okos, barna szemében derű, egyszerűen, lassú szóval mondja: |
| „Ez ingovány-vidék seregünk őre lesz, a telet ittfoghatjuk, |
| e kő-tetvet szétmorzsoljuk, két körmünk közt megroppantjuk, |
| Báthory muslinca-sírását majd a mi fülünkbe zsongja.” |
|
| És szól Gergely, ki úgy ült, térdeit felhúzva, mint a tücsök, |
| fölugrik könnyedén, s látszik, izmos, vaskos combja van, mint a tücsöknek: |
| „Elleneink tán nemsoká vasban e réten feldübögnek, |
| méltón őket kaszáljuk, ha e mezőn kivirágzanak a vas-üstökök.” |
|
| Egy vezér: „Igaz!” Gergely: „György, csak lepjük körül a várat, |
| öntsük köré a teljes bénaság szótalan vasfalát.” |
| Egy alvezér: „Se ki? Se be? Csurgassuk rá a bosszú kő-zuhatagát.” |
| Egy barát: „Báthory onnan utat csak Belzebúb honába találhat!” |
|
| S föllebbenté ekkor Dósa a sátor lenge selyemajtaját, |
| a vár felé mutat, áll szótalan, csak áll meredten: |
| alkonyodék, zöld-sárga gőz tódúl az ég felé ernyedten, |
| sipol, zeng, sír, jajgat a táj, alig bírja el az ég a madarak zaját. |
|
| Nagy falkában kavarog a vadlúd, récék fekete habja tölti az űrt, |
| sír a vizityúk, jajong a bíbic, rikolt a fácánkakas rekedten, |
| fekete várak épülnek fel, s omlanak el az űrben ijedten, |
| lüktet, szikrázik a rét: csöpp fény-lovak párzanak, búgnak kos-hegedűk. |
|
| A vezérek arcán réz-villogás, aztán csend. Néma a vár, a rút. |
| Buján virágzik a láp, az ég e roppant szerelmes nyárban. |
| Elcsöndesűl a széles tábor is. A vezérek virrasztanak hadi-tanácskozásban. |
| S átlövell az űrön, mint a szűz isten magömlése, a tejút. |
|
| A holnap? A jövő? Fény-híd, lávafüst, virágszag, |
| szenesre pörkölt kos-göndör fej, tündöklő kehely; ki-ki szívében. |
| Hajnalra pedig riad a százezer szunnyadó, az éden |
| várományosa. S vágyainak Dósa medret és határt szab. |
|
| „Hidat verünk a kis folyón, a vár mellye alá özönlünk, |
| a víz-övet öléről lecsatoljuk, derekát tesszük szabadnak, |
| álgyúink majd a büszke dög húsába marnak, |
| s a vár mögött kinyitja kapuit jövőnk, érc-ölű földünk.” |
|
| Terv tervet födöz, vágy vágy fölébe száll; – s hidat ver a nép, |
| hullhat özönnel a várból a szakállas golyó, a vaskalász, |
| gázol a vízbe, fúl a vízbe, tódul a hídra egy helyébe száz |
| és százat nyom sürögve tízezer keresztes: ömlik ember, hadigép. |
|
| A legnagyobb tett: a fegyelem! Ez az erő, a verhetetlenség. |
| Ezt meg kellett tanulni! Hisz az ember nem arra született, |
| hogy szétlobbanjon vágyai szerint, mint csillag-gőz, vagy repedt |
| tömlő ezer tűfoknyi vízcsápja. A halál: a szertelenség! |
|
| A halál: megadás, a csonttalan vágyak pondróhada. |
| A halál: a korláttalan lét, a tobzódó öntudatlan. |
| De ők az élet! S zuhog a várra már szabályos-szakadatlan |
| a kő, a vas. S tolong a túlsó partra lándsa, sisak, gőböl megtorló garmada. |
|
| Árad a nép! Hasal a vízben a hordóláncolatú híd, |
| mint óriás fahernyó hullámzik, gyűrődik a tömeg alatt, |
| hordó-ízei tágúlva-szűkűlve nyögnek, tömör, kristályos hab |
| lebben a magasba, mint fehér madár, kő-bomba visít. |
|
| A várból kő-béka ugrik a vízbe: ont sűrű vízpetét, szül vízoszlopot, |
| s kalimpál asztmásan tátogó hal, zöld nyál a vízkehelyben, |
| s visszahull az önmagából kitörő, buborék-lomb rebben, |
| száll föl a mélyből, a nádban eltévedt kis réce zokog. |
|
| Vasgolyó kövér tulkot üt homlokon: az szinte béget, |
| megugrik könnyedén, mint az üveg-álom szöcske, sokakat legázol, |
| s már bugyborog a lélek fehér hólyagokkal szivacsos-rózsás orrlikából, |
| dög-teste vízben hempelyeg. Urak, búsuljatok, ez: ostrom és ítélet! |
|
| Ostrom és ítélet! És ezentúl zuhog a kő. Egy hónapon át. |
| Meddig? Csak zuhog, csak zuhog, csak zuhog a várra, |
| kő-esőt küld az összegyűlt harag, félelmes zuhogása. |
| Hinnéd, a mindenség ellen lázad e megtébolyúlt világ. |
|
| Pedig a felnőtt értelem veri a vár elaggott fejébe a kő-logikát, |
| konokan, mint tanár az egyszeregyet a hülye gyereknek. |
| Szabályos ütemben a kő-magyarázat szavai peregnek, |
| mert nehezen lehet oktatni jóra a korcs szülők fiát. |
|
| Kő, kő, kő: hát nem értitek, utat míly egekbe vág |
| az alap? E tételekből oly nehéz a következtetés? |
| Nem értitek, hogy új nemzet javára érik kenyérré ez a kő-vetés? |
| De a Vár hallgat, pislog bután, elzárja vizenyős agyát. |
|
| Dósa ágyúi köpik a követ, istenem, míly csönd volt az elébb! |
| Lesöprik a tornyok bóbitáit, tépik a várfal kő-szövetét, |
| a fellegek felszíne fölé száll az ágyúk torkából a kő-bugyborék, |
| elbódúl a vár, amikor beszívja a sík kő-leheletét. |
|
| Nincs kegyelem! S tódúl a dombokon a nép, a várat bevenni: |
| loboncos fejek, dárdák, kasza-csápok, ekevas-orrú pikák. |
| S az ostor kő-sudara, a korbács kő-nyelve, ami odavág, |
| e fönti kutyát lapulva szolgálni, tisztességre nevelni! |
|
| Nincs kegyelem? Ha lenne, miért? Aki e haragot fölidézte, |
| csak szorítsa most szívére lánymellen elpuhult kezit. |
| Megadatott most a szolgálat bére, az úri derű most temetkezik. |
| De Báthory kiront érc-falkaként a várig-lombosodó merészre. |
|
| A vár is, mint sün, ezernyi kő-tüskét ereszt, csurgatni vért, |
| hull a falakról kő, vas és gerenda, nyílvesszők sziszegnek, |
| s puskagolyók hosszú füstcsíkot húzva az űrben ellebegnek. |
| Önmagáért hős ott fönn az úr is. Önmagáért. Nem a nemzetért! |
|
| Hemzseg a dombokon fölfele a keresztes, suhog a vadzab, |
| kiegyenesített kaszák örvénylő kígyója tekereg fenekedve, |
| ezer fémcsillámmal kúszik fölfelé, hogy megroppantsa rátekeredve |
| kő-testére, s lenyelje majd ez a csillámló-táguló, ezerszemű fekete madzag. |
|
| S lebukik vérben sok keresztes, lőporfüstös melle kivirágzik, |
| virágon vérberagadt bogár fuldoklik, készül a végső iszonyatra: |
| szárnyait, potrohgyűrűit, csáplemezeit zengetve-nyitogatva. |
| A légben füstpamatok úsznak. Testek emésztődnek. Nyakakról sok fej hiányzik. |
|
| Sisakos fejek gördülnek le a dombon, pillájuk mozog, szemük fehérje, |
| golyó csapódik, pattan el, perzsel fehér homályt a csillogó mellvértre, |
| rongy lobogók repkednek, kürtös hull kürtje rezére, |
| a várfalról bádog-vitéz szökik, hogy a magasban urát elérje. |
|
| És kő és kő és kő hull a várra, a lenti erősek áldomása, |
| rettenetesebb beteljesedéssel, mint János apostol látomása, |
| ontja a zúgó alvilág a fehér kő-petét rakásra, |
| derékig ér, nyüzsög az úr szöllejében a kereplő kő-sáska. |
|
| Isten kő-átka érte ezt a várat; a büntetést ki kérte? |
| Csurog fejére a vihogó sátán kénszagú kő-vizelete. |
| Kő-ikra: egyétek! Kő-tej: igyátok! Ez a föld kő-felelete! |
| Rátok a felforrt valóság rettenetes kő-ítéletét mérte. |
|
| Ezernyi kő-kecske ugrál a várfalakon, kőbak hág kőgidát, |
| tapos kő-patákkal, kő-legyek rajzanak, dúl a kő-vihar, |
| s milliárd kő-béka ugrál, ellep kertet és kutat vágyaival. |
| Ám, Dósa még nem készül lezárni e roppant nagy vitát. |
|
| Vitát? Ítéletet! Hisz ítéletre megérett e satnya és önző puhányság. |
| Mit akar még? Mire él? Örömet kinek oszt? Magának? |
| Vasbéklyói ők, nem sasszárnyai a magasba áhító hazának. |
| Ha szegik, kire szegik, míly húsba, csontba verik a kardot, a lándsát? |
|
| György megül kicsi ménjén, homlokára tapadnak a sisakból kinövő kacsok. |
| Föl-fölvágja karcsú fejét a mén, körötte füstbojtok, lángpamatok. |
| Zablájáról zöld hab csepeg, inyére húzza orrlyukas ajkát, nyerít, topog. |
| Orrán vasálarc, kidülledt szemeit kimutatják, körítik forró vasablakok. |
|
| Ahogy ott üli lovát, s nézi az ostromot moccanatlanul a Székely, |
| a gyeplőt visszafogja, a lófejet fölpeckeli vasszorítású kezével, |
| hogy nyitva a száj, mint a kancsóvirág, dühe csurog, mint alvadó fehér tej |
| és száguldana, de érc-kalodában a test, fém-lábak lakatában a derék pej. |
|
| Hát csak áll mereven. A lovas a füstölgő, gyötrődő várfokokra néz. |
| Tán a múltba, a jövőbe tán, érik az eddig ki-sose-mondott |
| gondolat, kint ember, füst gomolyog, belül emlékek, gondok, |
| s a kettő között Dósa a híd, s közeledik-e a beteljesedés? |
|
| E táj lesz a győzelem öle majd, vagy a remények lágy temetője? |
| E vár az élet kelyhe lesz, vagy a kudarcok sírköve majd? |
| Nem, nem, a halál nem rájuk méretett, e mocsárból kihajt, |
| e dús televényből a még kimondhatatlan tisztaság, az emberség jövője, |
|
| Szabadság! S ha itt vész valamennyi? Fel tud-e még éledni e nép? |
| Lesz még magyar, hordozni rejtett kincseit, ki nemzeni nem gyáva? |
| Vagy kövéren, a végső lélekzetét felböfögve összenő a láva |
| feje fölött, s feledik majd, mit rejt a mély, nem őrzik emlékezetét? |
|
| Hisz pusztul, árad, nő ez a sereg és rajzik szét e hazában, |
| győztesen, leverve, s újra győztesen az ölni-keseredett szegény. |
| S egy tetté összefogni őket lesz-e szabály, emberi, kemény? |
| Gubacsról jött a hír: holtak ezrei úsznak, mint nagy ecsetek a Dunában. |
|
| A vas-tajték a mezétláb-hadra zúdult, a nehéz lovasság, |
| jött, mint ezer egymás-hegyén-hátán nyüzsgő, bicegő-bólíntó gyerekjáték, |
| ami rugóra jár, mozog, bólogat szögletesen, jött a hemzsegő vas-árnyék; |
| s a parasztok belét a homokba, kalászba keverve taposták. |
|
| S hullt térdre ezerszám a megrettent lázadó és úgy könyörgött, |
| gyalázta magát, csókolta a földet, a vas-lovak patáit, |
| a király-küldötte urak csillogó, vassal-bekagylózott lábikráit. |
| S mi volt a felelet? Nincs kegyelem gyáva, gyalázatos ördög! |
|
| Futott a zöld bádoglevelű, nagyeres-lombú kukoricásban, |
| a maga-se-tudja-mért alázatos, a lét alá szorított könyörgő, |
| s döfte, buktatta őt a mennyekből nehéz zajjal ledörgő. |
| És csillant vér, szikkadt, fekete tarkó, üveges szem a fém-vonulásban. |
|
| Gyáva volt? Csak esett. És jaj, drága vérüket a föld hörbölve itta. |
| De gyalázat nem őket érte, de titeket Tomori Pál és Bornemissza. |
| Időkbe-látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát a sírba taszítsa. |
| Jobb lett volna büszke vezérek gondolni erre, önző dühötök elcsitítva! |
|
| Irtástok irtóztató volt! Vasban zúdultatok védni a gyalázat jogát. |
| Nyestétek barbár kézzel a kivirúlt fa ezernyi rügyező ág-bogát. |
| És akadt áruló is, kis felkelő-vezér, ki megsarkantyúzta lovát |
| a vas-felleget mikor hempelyegni látta, futott és – megadta magát. |
|
| De futott a paraszt is, futott szegény a perzselő, sűllyedő homokon, |
| futott a víz felé fölemelt karral, mint lihegő, fekete vadon, |
| egymásra hágott nagy rémületében a vízben is, egymást tapodva agyon |
| és befogadta őket a zöld koporsó, vízberogyottakat kövér víztető nyom. |
|
| Egymásra bukva rángó rétegekben fekszik a keresztes alant, |
| hínár tekereg válla köré, zöld háló borítja, nyugtatja vizi hang, |
| lebeg fölötte pezsgő levegő-gömb, reng a víz, mint óriás harang, |
| mint vastag ezüst szögek, a bordák alá furódnak a halak. |
|
| Az emberi vértől hájasra hízott halak uszonyos hasa fehérlik, |
| átdereng a zúgó koporsófedő, zöld vizi-indák kúsznak a víztetőre, |
| búvár-csík bukik a felszín alá, vinni a hírt, ülvén a víz-szeretőre: |
| odafönt még a megalázottakat, a csillám-lelkűeket metélik. |
|
| Vízalatti rózsafák, megerednek majd, rövidesen kiújulnak, |
| ha a húst lemarta már a víz, s a halak is pukkanásig laktak; |
| a csontvázakra pikkelyes-sűrűn kagyló-tüskék tapadnak, |
| lesz rózsa-ág a csont, s hegyén a világító halak kis rózsái kigyúlnak. |
|
| Lent virágzás. De fönt a táj? Az a gubacsi táj: egy temető! |
| Törten lobog a legázolt kukoricás, a homok emel kis tornyokat, |
| láthatsz beomló láb- és patanyomokat, karókon ember-lombokat, |
| mint óriás varangyok sokasága pillog, ül a földön a levágott emberi fő. |
|
| Hogy azt hiszed egyszercsak tappogva megindul ez a vizenyős-vakarcsos menet |
| és elárasztja sűrűn a várost, e tündér kő-tüneményt! |
| Hogy azt hiszed, szíved szakad és üvöltenél az isten követeként! |
| Rekkenő nap aszal hólyagos-kunkorosra falevelet, áttetsző emberi fület. |
|
| Ott aszalódnak a karókon a paraszti hadnagyok: diákok, papok, csizmadiák, |
| hörögve, sírva, ordítozva, kiszakállasodva a keresztfán, |
| mint az az árva kis zsidó, a vastag-orrú, buja-ajkú emberi magány. |
| A kókkadt, lecsüngő lábak elfonnyadnak száradékká, mint a tökindák. |
|
| Ó, testvér-szenvedés, megváltó-verejték, hideg gyöngy-zápor! |
| Emberi szőlőtők, csepegtessétek lecsüngő fejemre borotokat. |
| Szívembe-kövesedő sóhajok, hordozzam örökre izzó kínotokat, |
| mint a föld az érc-ereket, kristályok ragyogását, messze a világtól. |
|
| Ó, légbe-markoló karmok, görcsös-ujjú kezek a nyári fényben, |
| ó, légy-lepett, darazsaktól fürtös, elvékonyodott arcok, légy-domb a térden! |
| Kínotok oldja szenvedésem, hisz a szegényen nem segít az a szégyen, |
| hogy legyek lepték Jézust is a fán, ott bozsogtak átvert tenyerében. |
|
| Lábak, amikre ágyékig úgy tekeredik az erezet, mint a szederinda, |
| besüppedt, kagylósra száradt medencék, korhadó dongájú mellkasok, |
| porcelánná száradt fülkagylók viselői: sziklákhoz kötözött sasok, |
| üszkös rózsák, hasig-fölhúzott-térdű magzatok, bólog a szörnyű hinta. |
|
| Mákszemnyi és babszemnyi színes legyek a szem körűl dulakodnak, szedik a harácsot, |
| zengenek kupacban a sebeken, mint a fosztogatók, gyors tudománnyal, |
| bolyhos bundába ágyazott szemekkel, dülledő, gyapjas koponyával, |
| tapadó-lencsés kezüket összedörzsölik, mint az elhízott uzsorások. |
|
| Ó, szörnyű légypapír: kiöltött nyelv. Fekete napraforgók, megnő az árnyuk, |
| a homokra vetődnek verdeső, repkedő, csüggedt hosszú rácsok. |
| Fekete cseppkövek a tenyerekben, az arcokon lila veríték-ragyogások |
| és szikkadván csúsznak lefelé, miközben nő körmük és szakálluk. |
|
| Ó, ez a nyögő liget a barka-potrohú, gyász-szalagos darazsaknak is ünnep! |
| De vihar söpör végig a tájon, a karok vibráló felhőkbe merülnek, |
| villám csókol szenesre jajgató fiút, a rabló-falkák menekülnek, |
| tátognak az esőben a holtak is, a még-elevenek felüdülnek. |
|
| Fölnyihog a ló, sárga füst borítja el, fojtja György révületét. |
| Arca egyre élesebb, szögletesebb, szeme alatt kék fájdalom holdudvara nő, |
| a szemgolyóban fölragyog a holdbeli kráterek kopár világa, palakő |
| csillám-szirterdeje mutatkozik, ahogy a füst visszaadja a fény helyét. |
|
| A lélekben is fény aranyozza be a füstöt, homályát kiszorítja, |
| fénytábla közepén áll a másfajta-harcok lankája, mezeje már, |
| jutnak eszébe a végek, hajnali portyák: ott még a régi-hűség embere jár |
| csepp sereg élén, híre hájasodóban, szépsége, karja-ereje ritka. |
|
| Jutalmat, bíbor-ruhát neki a király adott, asszony-szíveknek gyönyörűl, |
| lovagi bugyogót, málnaszín palástot, de nyelvet rajta köszörűl, |
| de hecc-kedvelő ficsúrok, gőg-vértű nyalkák dongták csipkedve körűl, |
| s gúnyolta-dorgálta Csáky is, a püspök, rablónak nevezé, nem könyörűl. |
|
| Rabló? Ti léha-nyálasok, ti harcolni-gyáva leányka-bóditók, |
| csöpp buja asszonyok perzselő ágyékát vadúl versengve hódítók, |
| szűzek oltár-ajtaját gyöngyözve, barbár-örömmel bezúdítók, |
| arany-csődört rajongva imádó kövér kanok, csecs-rózsát szagolók! |
|
| Férfiak? Szemetek körül csak a gyönyör kék Szaturnusz-gyűrűje örök, |
| szemetek buja-sötét, fénytelen, mint napfogyatkozáskor a láng-ostya, |
| fuvola-szóra billegő, hegedűszóra hörbölő sok lágy-izmú kanocska, |
| miféle gúny jogosa vagy te, az udvar kő-lombja hűsén pezsgő sok majom-kölök? |
|
| A te léted is védtem, te csipkebokorba-öltözött-nyakú, golyvás kukac, |
| te, a verejtékünk állóvizében tenyésző, zsírtól üveges húsú szúnyoglárva! |
| Téged nem harc robaja vidít, de zsíros böfögés, a részegi lárma, |
| legföljebb szűzek vére, nem a töröké, amit ujjadon fölmutatsz. |
|
| Krisztus könnye érted is hullt, Krisztus vére érted is csepegett? |
| Ne gyalázza őt a férfi, aki megvívott epeirosi Alival: |
| egymás fele pattog a két mén, lendül a lobogós kopja, a kétnyelvű zsivaj |
| hökken, s felgomolyog karikában: a két kopja suhogva ellebegett! |
|
| Nehéz szablyát villogtat Dósa, a török görbe nagy jatagánt, |
| a tébolyúlt-szemű mének ágaskodva egymást átölelik, |
| s már a földön ráng, mint besózott békaláb a vas-hernyó, látjátok ott Alit |
| félkarúan, sírva lerogyni, fehér lova elrobog bőszen, toronyiránt. |
|
| Dósa fejét veszi, dárdahegyen Ali feje már! Mikor is volt e viadal? |
| Még átlátszó erdők ón-csöndje mögött láttad a hold süvegét, |
| az enyhülés sakktáblát rajzolt a tájra, kockákat: fehéret, feketét, |
| hidegebb vizekre szállt a tél, február játszott a várak kő-sakkfiguráival. |
|
| De a föld szaga a szívet szorította, kábított az alkonyi lilában, |
| ha a tocsogók sebei behegedtek, s jéggé alvadt estig a víz csillogása, |
| de a derékig jégbefagyott füveknek már gömbölyödött viaszos kalásza, |
| s zöld rács övezte a nádat, edződött a téli rozsda-lángban. |
|
| És nedvek lágy illata, tavaszi fűszer, arany-gőz, terhes, édes-éden |
| lávája szédité a szeretni-kész világot, elég a dermedésből! |
| És cinke szólt, frissen festett bundájú méhe lövődött ki méz-hüvelyéből, |
| viasz-templomát elhagyva kóborolt az álszent lovag, sárga-csíkos öltözetében. |
|
| S a rügyek a napra ültek, lila tokával, mint kis püspökök, |
| pelyhedzett a kamasz föld, sajgott a gyönyörre-áhító patak |
| és megsűrűsödtek vágyaikban a levegőbe szagoló lovak, |
| s zsírosan omlani kezdtek, kövéren felragyogva a rögök. |
|
| Mit érzett ez a föld, hogy oly vadúl villódzva készült a tavaszra? |
| Hogy sikoltva szinte, sietve dobta le nehéz téli ruháit? |
| Jöjjön a tűz csókja, láng ölelése, bár a csontig lemállik |
| teste a nyers szerelemben? Hogy tán ez az utolsó teljes pillanatja? |
|
| Mit érzett ez a föld, e pőre csont-magány, e csont-bozót, |
| e csont-kelyhű messziség, e csont-villogású táj mit érzett? |
| Hogy zöld csipkét aggatott magára, eresztett mirigyeiből mézet, |
| sarjasztott illatos mosolyt a csont fölébe, áldást, szerelmet-hozót? |
|
| Mint megejtett kicsi szűz, duzzad a kutyatej lombja sárgán, |
| a tej-erek megdagadnak, lüktet az emlő a tej-zubogástól, |
| az őskor üzen százezer pettyes torokból az újraszületett sásból, |
| s páfrányok réz-cirádája, rézből hímezett tolla reszket a szilfák árnyán. |
|
| S míg alszik a madár, vagy fésüli búbját, nyak-köpenyét csőrrel, |
| benne kis házat épít az isten kőmívese, mész-kastélyt, |
| benne az anya-láz cellát növeszt a hold köré, meleg estét. |
| S lázadva feszíti a lomha föld sötétjét az arany-láng csíra-tőrrel. |
|
| S zöld, kék üzenet, lila örvény, láng-tócsa, zománc-hab minden, |
| csorog a völgybe, lobog a fákon, üli meg a dombok hajlatát, |
| a szikla se meddő, zöld ágat ereszt, tar fejére parókát, mohát, |
| büszke a kis fűz, illeg a víznél, zöld selyemingben. |
|
| Ez a föld mire készült? Virágot érzett itt az is: a holt kő, a kóc! |
| Roskadásig telt gyönyörrel a táj, mint serleg izzó gyönggyel. |
| Mit érzett ez a nép, hogy tódúlt, a szívből a szemekbe fölszálló könnyel |
| a kereszt alá, mikor kihirdeté a szent háborút Bakócz? |
|
| Gyűlt, gyűlt, gyűlt villám-szóró szemekkel, mint a fergeteg, |
| özönlött Rákos alá, megfakúlt templomi zászlók nyomában: |
| a megbolydúlt iszap-világ a méz-szagú mezőn, félig ruhátlan, |
| kötéllel átkötött ingben, bőrsisakkal, nagy zsíros üstökökkel pezseg. |
|
| Szúrágott, vén, fekete fa-Krisztusokat cipelve áradt a szenvedő: |
| fejükön virágkoszorú, az eres, fekete fa-lábakon szines pántlikák libegtek. |
| Mint vén sasok, nagy Krisztus-árnyak úsztak át a réten és megpihentek, |
| töviskorona árnyékában szoptatta kicsinyét egy tojás-csecsű kicsi nő. |
|
Mária volt minden bizodalmuk: |
|
| A lélek is, mint a tavaszi táj, hol fényben, hol barna borulatban. |
| Fénylik, ami édes, zordon, ami fáj! Vad áradás, hold-ezüst apály, |
| béna sziklavidék, habzó tengeráram, virágos völgy, siket aszály |
| villant egymás után; a halál, az élet Dósa szívében, megbonthatatlan. |
|
| Ó, ez a szövetség! Az egymást kiegészítő árulás-hűség, |
| a bűn, s kiengesztelés összefonódott gyönyöre-telje, |
| a magában-mindegyik-hazug, a csak egymást-átölelve |
| létezhető nagy szerelem, bonyolúlt-egyszerű, haragvó termékenység! |
|
| Virágok szaga alatt nem érzed-e a rothadás enyhe-édes illatát? |
| S a holtak árnya mögött a virágpor illata-olaja édes. |
| S ha csókkal érsz holt apád derengő, kék-eres, viaszgally-kezéhez, |
| a borzadályt? S hogy fiában győzte le a halál romlás-szagú gyalázatát? |
|
| Holt anya nem szült gyermeket még, de eleven belehalt már a szerelembe. |
| S fölsírt a vérben-lubickoló picíny, s a csillag-köd megalvadt, |
| temette anya fiát; a halálból jajongva kisarjadt |
| az ember, felnőni készen a szabad értelemre. |
|
| Kimondhatatlan titkú szépség: átzuhogsz te az időn, |
| gyöngyözve-habzó, csillogó, lángoló-hűs, robajló zuhatagban, |
| az anyaméhből a sírba, istenné teljesűlsz magadban. |
| És nincs több! Ez a legtöbb: az ember örök sugárt ver át a halál-ködön. |
|
| Az ember: a beteljesűlt szépség, értelme a világnak. |
| Az ember: a valóság megfogalmazója, a halál szügyébe vert dárda. |
| Az ember? György fölnéz a megtépett-szirmú, szikrázó kővirágra: |
| csepp lovon csepp harcos ül, a vár egy kő-levelén, mi holtakra vet árnyat. |
|
| Vértje szikrázik, sisakján szélkakas forog, mint a bűnös ég nagy csillaga, |
| zöld smaragd-szakállú fénnyel kakaskodik felhők magasában. |
| És reng a föld, s izom feszül tízezer paraszti lábban, |
| s konok arccal néz Erdély felé, Buda felé néz Báthory szatrapa. |
|
| Te kő-kalicka foglya, rabmadár, tán az égbe nyilalsz, |
| ha zárkád ajtaját kinyitja a szabadító bűn fekete angyala? |
| Báthory úr, csak lelked száll pacsirta-könnyedén! Száll? Hova? |
| Lebukik feketén. Nem védi úr-szíved se kő, se tűz, se pajzs! |
|
| Már egyszer megfutottál, habzó lovacskád eres nyakára borulva, |
| égett Csanád, szállt a tág egekbe szét az adós-levél, sorvadó pernye, |
| mint kaktuszlevél kimeredt tüskés-zölden Csáky, Telegdy nyelve. |
| Lám, nem-méltatlan az adósság-fizetés a szenvedésért szakállas kurva. |
|
| Mint köd-ménest a nyers őszi szél, a gyémánt-szabályok hírhozója, |
| a fákat földig görnyesztő, a vérszeplős száraz lombot az űrbe sodró, |
| mint a gyűrődző bőrű zöld tej, a tenger, homokvárat habjával lebontó: |
| szétfújtuk mi az úri hadat, s már Csanádra tűzve a láng lobogója. |
|
| Ej, az a harc; egymásra tóduló lovak, mint rángó kacsok sokasága, |
| nagy, zöldszemű idegek gubanca borzolódik feléd magasság, |
| villogó-hamvadó emberi-állati szemek buborékos lávája lüktetve ráng, |
| nyihog, sír, reszket a sík. Metszi a lovak védtelen hasát a felkelők kaszája. |
|
| Omlik a bél, a gyomor gőzben, kifordul a csontváz-kosárból, |
| velőt kever füvekkel egybe az eget-földet karcoló lópata, |
| mint vas a kovakőből, szikrát csihol égbe-csapódó villanata. |
| Vas-meteor pöccinti Báthoryt, rézsisakja tarkójába horpad, lefordul lováról. |
|
| Aztán csönd, derengő hold-magány, kisérteti táj, kvarc-fény, |
| patkós patafoglalatban emberszem csillog, mint gyűrüben ékkő, |
| sóhajok, tücskök, győzelmi hurrogás, csillag-kövek, s a kéklő |
| éjszakában döglovak fogsora csillan, holtak nemiszerve, a gesztenyehéj-erszény. |
|
| A reggel! A lovak dermedt, lila orrlika harmatos, darazsak, legyek dongják, |
| lándsák, kardok, vértek ezüstös folyama kövül a síkon. |
| S kúszik tejútként reszkető-sűrűn az ember-fém-kása az úton, |
| dárda, sisak, kaszahegy, lófej Temes felé. Hogy ott a végső szót kimondják! |
|
| Mint rajzó szárnyas hangyák özönöltek, rezesen csillogva, meteorsugárral: |
| fekete angyalok zúdultak ki az űrből, kezükben izzó virággal, |
| a kő-édent, Csanádot megostorozták tüzes rozmaringgal, tüskés vasággal, |
| e kőváza kőcsokrát eltaposták rettenthetetlen fekete lábbal. |
|
| S eltűnt a gőg vártemploma, por lett és hamu a bíbor büszkeség, |
| vele nem lett üresebb a föld, vele nem lett kevesebb az emberiség. |
| Mint hamvadó seb, ha vérben fölszakad, parázslik a város üszke még, |
| füstöl a cserepes föld, mint a kemence, aranylik füstben a rom-maradék. |
|
| György, a tengerszívű székely ítéletet ül, hozatja Telegdyt, Csákyt, |
| örvénylik dárda-kerités, jön a két rab, akinek nem jutott ló-menedék, |
| láthatod lüktetni, mint hőségben levelibékát a püspök zöld halántékerét, |
| a másik tántorog szinte. Egy sovány kutya légy után kap, leül, ásít. |
|
| Az érc-liliom homloka felhős, tüzel kékes-olajos göndörsége. |
| Körül hallgatag keresztesek, mint őszi kórók, cafatban, rongyban, |
| erekre, gégére-tikkadt nyakak, sebhelyes arcok, láng a szemöldökbozótban. |
| S kezek fonódnak, agyagból gyúrt, kiszáradt, otromba fogók a kaszanyélre. |
|
| Csönd. És újra csönd. Cikkanó tekintetek, suhanó arany-nyilak, pillantások. |
| Morajlik messziről a vonuló sereg, fém zörgése, paták dobogása. |
| És újra csönd, szemekkel-sűrű csönd, mint az űr, a mindenség lakása, |
| mint a föld sötét belében ásványok tüze, kéneső, tébolyúlt égitest-zuhogások. |
|
| De Csáky fölzokog könnytelenűl: „Váramat lealáztad, népemet lealáztad, |
| szívemet lealáztad, ki voltam az ország tartóoszlopa. |
| Te székely-vezér, pórhadak fekete arkangyala, nélkülem soha |
| csillagod föl nem ragyog! Bűnös volnék? Az isten is hibázhat! |
|
| Te isten trombitája, légy könyörületes, s szolgállak halálig, |
| jószágom legyen tiéd, elébed öntöm bőségem tekergős szarujából: |
| s hull lábad elé ökör, arany, hájas föld, nagycsöcsű asszony a javából, |
| csücsülhetsz a sűrű aranyiszapban, míg csontodból e fájdalom kiválik.” |
|
| Dósa fölemeli olajos fekete csigákba gyűrűződő gyapjas fejét, |
| s bíbor tűz szivárog fel a nyakába, a harag ad rá piros inget. |
| Némúl a püspök, lázas, kiálló béka-szemmel ide-oda tekintget. |
| Távol dobok peregnek, igazítják az elvonulók lába-ütemét. |
|
| „A néped? Fölemeltem! Az magát emelte!” „Föl, a bűn magasára!” |
| „Bűn? Testedben zsírba-pólyázva renyhülnek a csontok, a rostok! |
| Hitvány varangyok, ország-urak, kik az igazat szolgálni mindíg haboztok! |
| Szent hattyúszárny a nép, száll patyolat-tisztán a jövő hűs ormára.” |
|
| „A jövő? Nem győztél Dósa te még! Hova készűlsz, mit akarsz te? |
| Azt hiszed megbocsájt neked isten-király, s az ország-bíró nemesség?” |
| „Fecsegj csak püspök úr, korcs szavaid harcosim hadd nevessék.” |
| „Mefisztó-szárnyad e föld szennyét-bűzét az egekig keverte!” |
|
| „A jövő? Áldja majd minden szülőanya, világra-nyögve magzatát, |
| bátor karunk, s a tapodatlan-keblű szűz, ki gyönyörben most vétkezik.” |
| „Mert kanját mindegyik tebenned sejti, ha gömbölyödvén, levetkezik!” |
| S Csáky lábheggyel megpöndörinté az elébe sündörgő kutyát. |
|
| „Rabló voltál, háborgatád a szászokat, a bűn zsoldosa voltál, |
| s ország-rablóvá serdült föl szíved, nemes-sarjadék Dósa!” |
| „Te takony-szívű, púpos-lelkű, százezreket sanyargató, jobbágyok vérszopója! |
| Rabló az úr valamennyi, te anyád emlejéből is csergő aranyat szoptál!” |
|
| Ekkor egy tömzsi vén keresztes bök egyet lándzsaheggyel a püspöki vesén. |
| Az fölsipít, mint a csibecsőr-koppantástól a kis varangyosbéka: |
| zöld agyaggá merevűl, fölhólyagzik lila-pettyes tokabuboréka, |
| vakarcsa-ragyája kigyúl, mint a csillag, sikít az emberlábú ősállat-csökevény. |
|
| Üvölt: „Kutyák zabálják föl szíved, isten rohassza le szemérmed!” |
| György felhörög tág torokkal, zúg az ámulóknak: „Korpázd az bestyét!” |
| S vasbunkókkal megtöretik, s karóba vonják habzó, gyenge testét, |
| orrcimpája mozog, mint elmorzsolt pille szárnya. Telegdy a lúdtollnál fehérebb. |
|
| Ökrendezik a humanista, epét a kíntól, a látomástól: |
| tótágast sír a püspök, nagyfüstű szakálla arcára visszaborúl. |
| A perzselt földön satnya virágok merengnek, fölkunkorúl |
| hártyás ablakokkal a paréjlevél, zörög a nyáralji szélsuhogástól. |
|
| Nagy nyár, elevent emésztő, lángok abrosza, tikkadt pusztaság! |
| Zenél a földszin ropogós-száraz megadással, pattog eszelősen, |
| a puszta-vizek szinén megannyi ékkő, s porladó zöld nyál a gödörben, |
| ahol csordák után, mint rózsaszirom fölhajlik a sár, délibáb-csodák! |
|
| Sárga holdacskák a virágok, sáska hánykódik, milliárd, |
| óh, istenem, légtornász-hegedűk lengenek a semmi trapézain! |
| Telegdy elfog egy párducként lendülőt, az lüktet ujja kis melldombjain |
| szinte szerelmesen, rózsaág-lábszárát kirúgja, mozgatja csápidegdúcát. |
|
| A tudós feje sápadt, látása iszonyatos, szavában bolyongó őrület, s tudás: |
| „György fiam, mire törsz te? Istent, s hazát feledve |
| e romlott csőcselék vezére lettél, e szennyes tajtékra, istentelenekre |
| építve lelkedet? Nem látod, végzetünkbe visz a belső-marakodás? |
|
| Egymást faljuk föl, harapva, összetekeredve, mint a kígyók, |
| s harci-sziszegésünk csak a töröknek édes huri-zene! |
| Csak pusztulunk, s majd elveszünk, s nem lesz férfi, ki nemzene |
| boldog fiat, anyát jövendő nemzedéknek, fajtát, szárnyalni-bírót. |
|
| Mit akarsz te? Tökéletes világot? Ezekkel itt? Nem lehet gyöngy a sár! |
| Istent megcsúfolod, gőgöd hazátlan, hisz földi uralmunk csak képletes. |
| Gyarló az ember, de isten a legkisebb művében is tökéletes. |
| Nézd ezt a sáskát, a fejét, isteni-mértan alkotta ezt, emberentúli szabály. |
|
| Ez orrliktalan fej, e bádog emberarc, e kaucsuk álarc, guminyak, |
| a szemek: gyöngy-gombok, templom kettős gyöngykupolája, sziklán! |
| dupla gyöngy-torony: a csápok! A lángeszű emberi mű is mily hitvány! |
| S lejjebb, a pontosan záró csapóajtók, ahol beáramlanak |
|
| az anyagok a fej-várba, a homlok szirtfala alatt a csuklós várhidak! |
| S a tokából kifakadó gallyak, agancsok, amik a szájnak segítenek, |
| s a száj körül pici lábak: a száj kerítése, a szájat koszorúzó tenyerek |
| dolgoznak sebesen, ez üveg-lúdláb-örvény is segél éhes ámulat. |
|
| S bent egymást-metszve-mozgó csontgereblyék, csontkefék |
| szabdalják szét az isten ajándokát, rezegnek gyors fogsorok, |
| lehetetlen-pontos masinaként az egymásba-illő szaru-uszonyok. |
| Ó, kimondhatatlan-titkú arány, isten műszere, te, isteni-szép!” |
|
| „Ne folytasd háborult-agyú! E kicsiny barmot én is ismerem, |
| paraszti jószág, méla hegedűnk csillag-zúdító nyárvégi éjszakákon. |
| Ne bódíts meg szó-bűvöleteddel, mágiádat nincs idő kivárnom, |
| pusztítani teremté ezt az úr, a te istened nekem már nem istenem! |
|
| Urak, szószátyár fecsegők, törökre menni roggyant-ülepű vének! |
| E sáska-példa a pusztítás jelképe csak, az volt már az ősi imákban. |
| Ti urak, ti sáska-gyomrúak, zabáltatok, zabálni tudtatok hibátlan. |
| Mint a poshadt gyümölcs elmállik húsotok, ti bűzös boredények! |
|
| Nagy rajokban szálltatok életünkre, ti öncélu-zabálók, |
| a telhetetlen bendő csak korgott szüntelen, el-elbődűlt, |
| mint vad bika és dúlt a sáska-faj, az ember-alja, s az őrült |
| lakomákon a lányingek lándsára tűzve, mint diadalmi zászlók.” |
|
| „Európa összefog! Európa megvédi jogunk! Nem bocsánatos a vétek!” |
| „Szétrágtátok a nemzetet ti rondák. Béletek kavarja vaskanál.” |
| „Mit tudnék szólni, tenni még, ha el nem pusztítanál…” |
| A holt sáska kihull szikár Telegdy kezéből. Dósa: „Vigyétek!” |
|
| Igen! Meghalt nem-könnyű sebben! De micsoda vád |
| érheti haragos szívét, parancsot-osztó, büszke akaratát? |
| Micsoda nyomorúlt vádaskodás mocskolná e hattyú-hím tollazatát, |
| ki suhan az űrön át, követve isten-szépsége sugallatát? |
|
| A tegnap? Nyomor és megaláztatás, pusztulás és szótlan szenvedés, |
| a csontig-rothadt, korcs-eszményű vének dáridója, |
| éhhalál, karó, kettős-félelem, egyház és földesúr adója |
| és bujdosás, betyár-sors, ha tiltott vad szügyébe hullt a kés! |
|
| Mert vad az annyi volt, mint hajdanán a szelíd paradicsomban, |
| zöld, barna, veres csordákban, a holdig púposodó részeg rajokban |
| hömpölyögtek-szálltak földjeinkre, cafatos-zsoltáros károgó bolyokban, |
| s törvény tiltá öldösni őket, ha öltük, hát lesi-módra, titokban. |
|
| Égettünk trágyát, s ültünk reménytelenűl a ködös pusztaságban, |
| marta szemünket a füst, de odafönt a kő-darázsvárban |
| habzott a ser, a zsíros bor drága-mívü serlegekben, ónkupákban, |
| Bacchus imája szállt a hólyag-ablakú cellákból, csak mi voltunk hazátlan. |
|
| A török? Gondoltak ők a törökre? Meghalni egy se akart, |
| e posvány-lelkű népet élni csak egy tüzelte: a kapzsiság, |
| mondják, a fajta arany-ága ők, de elsorvadt már e szikrázó arany-ág, |
| bennük nem ismered föl Árpád, István fiát, a hajdani magyart! |
|
| Igen, a népben lesz erő, megvíni a török handsár-viharával |
| és lesz erő új évezredek felé törni fény-teli, nagy ablakot, |
| csak nélkületek romlott-hitűek, giliszta-létűek, a kéjtől púposok! |
| Bosszú? Bocsánat? Válasz a kemény ítélet, vita az istennel magával! |
|
| Igen! Édes borzongás, s hollószínű sejtés suhog át az ostromot-irányítón. |
| Ó, kévébe kötött pillanatok, mikben az ősidők mélyei sugaraznak. |
| Mióta tart e harc, egy perce csak, egy hónapja tán, e várra mióta havaznak |
| követ, vasat fellegei a szabad förgetegnek, az eget elámítón? |
|
| Mit hordoz az ember örökre magában, milyen hadat, |
| hogy le nem roskad észvesztő, lebírhatatlan óceán-legétől! |
| Az időt, a múltat, s a majd-eljövőt, mely a magasság felé tör. |
| Székely föltekint, feléje a füstön-ködön át egy katona szalad, |
|
| megáll, liheg, hasa szelvény-szívként mozog, mint a lélekző szöcskének, |
| jelenti, Erdélyből követ érkezett, mikor a füstből előrobog törpe |
| habos lován Gergely, dárdáját rázza, fut nagy-ívű körbe |
| nyihitva a ló, s megtorpan csepp fejét szügyébe törve. Hogy megörül öccsének! |
|
| A vaskos lovacska sörénye oly kövér, mint a cigánylányok zsíros kontya, |
| fark-uszálya kontyban, hasa habos, viasz-orrlyuka dupla hold, fehér, |
| a nyaka, a lába vastagon erezett, mint belső felével a töklevél. |
| Ropog az öccs válla, ragyog a szakálla, mikor az ölelésből magát kibontja. |
|
| A nappali fények tokjukba bújnak, az est citerái dalra kinyílnak, |
| a két ló is összehajlik, harap puha szájjal; röhögnek, egymásra fújnak, |
| György a viháncoló paripákat nézi, Gergely mosolya kivirrad, |
| csepp szakálla fénylik, mint a félhold, csepp szakálla ragyog, mint a csillag. |
|
| Vastag hamut szór az alkony a lombra, megüllepszik a hamvadás, |
| sötétlila, zöld, sárga, piros rétegek rakódnak egymás fölébe, |
| lassan a puszta mélye földereng, fölúszik a lárva hold az égre, |
| dobokon szamárbőr nyög, a rézkelyhet riogatja a méla trombitás. |
|
| György pihenőt fuvat, legyen idő a holtakat temetni, |
| legyen idő holtakat számbavenni, sebet kötözni, a gondokat feledni, |
| legyen idő a szerelem húmuszába olajos rózsamagvakat bevetni, |
| legyen idő sírásra, cicázásra, ürü-sütésre, a múltakat nevetni. |
|
| Hajnalra majd Lőrinc is visszatér, a lázító-útról, lobogva. |
| Gyönyörű lesz a fénylő kisasszonynak harmatos, szűzi virradása! |
| Elnyugszik a harc füstje, zaja most, a hold-idő kell örömre, másra. |
| Mint végtelen százlábú bogár vonul a holdfényben Dósa sok hadifoglya. |
|
| A roncsolt, üszkös várban Báthory virraszt magányos-árván, |
| az ezüst csönd vizén ringatódzó kő-hattyú hasában, |
| köpenyébe burkolódzva ül a tömjénittas, füstfoltos kápolnában, |
| fölötte Jézus Krisztus lebeg, vasból vert karjait, mint szárnyakat kitárván. |
|
| Fölcsillámlanak a szentek, kis faggyumécs vet a sötétbe sárga glóriát, |
| vihog a kuvik, suhog a denevér, az oltár mögött varangy kaparász, |
| könyököl Báthory, szakálla fekszik oltárasztalon, zörög, mint száradó kalász. |
| Nézi a csipkés lángnyelv köré fonódó szivárvány-karimát. |
|
| Töppedt, öreg arcán, tömpe, kanalas orrlikú orrán fény-tajték. |
| Beszivárog az ablakon sülthús-illat, pata-robaj, haldoklók nyögése, |
| gyomráig kavarog a vérszag, s a húsos virágok mérges illatömlése. |
| Világító állatkák röpdöznek, fénnyel ereződik a sívár isteni hajlék. |
|
| Levelet ír Zápolyának, a pöffeszkedő, törtető útálatosnak, |
| legyen hát béke köztük, de jöjjön az éltető, a fölmentő segítség, |
| s a királynak is, a pipotyának, mert egymást faljuk föl, akkora az ínség, |
| a pokol-tenger hullámai már e sziget szikláin átcsapdosnak! |
|
| Mert eszik a lovakat sorba, hadiméneket, igásokat, gyenge csikót, |
| lóbőr szárad a vár kőudvarán, eszik a verebet, levelibékát, |
| isszák a lóhugyot, csődörök tejét, eszik a büdös húsu sáskát, |
| s cafka áru lett, mirigyet lobbasztó, undokságot fakasztó az asszonyi csók. |
|
| Cseléd és céda-nemesasszony nincs nap hogy vígan ne hágnának, |
| bujálkodnak hajnalig, összetapadva, mint a csigabigák, |
| szikkad a gyönyörben a fehér liliom, égeti kór, bujaság, |
| vérpettyes combja belseje, mint az egyiptomi sáskának. |
|
| Mert lohad a hit már az emberekben, köpnek a feszületre, |
| mert gyáva, rongy a nemes is, ki e csőcseléket dúlni hagyja, |
| mert megérdemli, ha ez az istentagadó gyülevész-mocsok learatja, |
| esküszik, esküszik akár a vért-vizet folyató krisztusi sebekre! |
|
| S kitántorog a kápolna-homályából, hullákra, lerágott lócsontokra hág, |
| foszforos fényt vet a csonka, kútra-horgadó öreg diófa, |
| isten kis rézciterái sírnak, fölhallik a tánc-dobaj, víg ricsaj, a móka. |
| Fönt sárgán áll a hold, s lent ragyog, vibrál, mozog a mélytengeri világ! |
|
| Ó, micsoda mélység, a lét mélytengere tódulna föl szörnyeivel, |
| ez a nyomortól elváltozott, sötétben tündöklő valóság, |
| kiket a felszini halak aláhulló lombja, hamuja táplál és ravaszság. |
| Az éjszaka víztáblái alatt nyüzsög, világít csodálatos-alakú lényeivel. |
|
| Különös fényben él ott lent a mélység, növény-állatok csöndje: |
| tengeri csillagok, állat-tollak, tengeri rózsák, tengeri szekfük, |
| tűztestűek, reszkető liliomok, s medúzák, világít puha testük, |
| ezüstös bárdhalak libegnek, eleven kovatűk rubintpiros kürtje. |
|
| Csápvégek lámpásai kigyúlnak, szikráznak-sugaraznak suhanó pettyek, |
| violaszin, narancsvörös, gyöngyházfényű, világoskék pontozások. |
| Te titokzatos, te félelmetes lenti világ, ibolyaszín-ragadozások, |
| te rózsaszín-csönd, te halál-ölű csábítása a tündökletes pálcikakötegeknek! |
|
| Te kígyó-karú förtelem, medúza-nép, bénító mérget lövő torzsák, |
| te csupa-száj szörny, szemed a fél koponyát betölti, te csillag-átok, |
| az áldozatra szájadon kitűrt gyomrodat ráhúzod, mint a zsákot, |
| de lenyeled, s bőröd kitágúl, hogy látszik a gyomorban fél Magyarország. |
|
| Te, kinek lábát, ha tűfüggöny-fogsor letépi, azt gyorsan újranöveszted, |
| de megél a letépett láb is, szeme nő, tüdeje lesz annak akkor, |
| s megélsz úgy is, ha kell, hogy belső szerveid kilököd magadból! |
| Óh uram, míly teherrel versz meg, mit raksz ránk, milyen keresztet? |
|
| Elsűllyedünk, mint Atlantisz egykor, s fölöttünk összeborúl |
| zöld zengéssel a víz és nyoma sem marad boldog életünknek? |
| Csak iszonyú víztömbök és halál-némaság, átkos ünnep |
| s rajtunk ez egy-száj, világító-gyomor, fény-bóbita nép flórája virúl? |
|
| Ó, lenti világ, nyomorúság, különös alakzatba nyomorított! |
| Föl tud-e szökni egyszer még a mélyből, e ragadozók fogától? |
| Habos lovon, félig holtan szökött Báthory, a menekülni-bátor, |
| mikor Dósa fölapritá Csanád alatt a vasnégyszög-rendreutasítót. |
|
| Tarkóját nyomta a súlyos sisak, a nádasig kúszott vacogva, |
| s ott feküdt összetekeredve, mint vizisikló, hajnalig a nádban, |
| s akkor láta egy magányos lovat, ette a virágot a béna pusztaságban, |
| ráugrott eszelősen, szökött a ló égre-emelt fejjel a habokba. |
|
| Átúsztatott a folyón… Tán a halál… Sípszó tekereg a mélyből… |
| És visszafordul, kábúltan botorkál, a kápolna-mély tán kínját feloldja. |
| A kőújj int kopáran és fehéren az ellibegő holdra |
| és nyerítés, lóröhögés türemlik ki a kő-oltár belsejéből. |
|
| Tele lóval a kőgyomor, Mária köténye szelíd szénatartó, |
| az ablakon kihajló lófej ezüst kancsó, lófar az ajtóban, |
| egymásra torlik szorongva a maradék-konyha az isteni-ólban, |
| Báthory felhörög, mereven elzuhan, villámként nyilall a tarkó. |
|
| Odabent folyt a ló-szerelem, tág-orrlikú nagy lóvihogás, |
| roskadó gyönyör, a mécsfényben citerát vernek lándsás vitézek, |
| rengő csöcsü asszony táncol, szálkás, hosszú combja van, mint a szöcskének. |
| Odakint hajnalodik, arany tülkét megzengeti az égi kanász. |
|
| Hajnalodék… Virradt már a történelem legátkozottabb napja. |
| Az előre-nem-tudott, a néha-sejtett? A felsziszegve jósolt! |
| Sűrű, lisztes a levegő, tömött zöld árnyék, arannyal beroncsolt, |
| reszket Dósa sátrán, harmatos szárnyát a lepke napon szárogatja. |
|
| Rabló bögöly zöng, csiga mászik, aranyozott a Buddha-templom a hátán, |
| fecske suhan, mint gyermek gyors, szögletes ceruzavonása, |
| idehallik a nádból a vizimadár szerelmes-édes zokogása, |
| ágon aranykarimás-szemű levelibéka ragyog, mint zöldkő őskori bálvány. |
|
| Vadrécék pettyezik a sárga folyót, rebbennek, elülnek a pettycsomók, |
| pattognak kő-állatistenek, zöld dárdák, lilaszárnyas kosfejű aranyciterák, |
| zengenek tüskés-dúcú fürészbakok, repkedő feszületek, ugráló mértani ábrák, |
| a mocsár-erdők zöld csöndjében hallgatóznak a csontörvény-homlokú szarvasok. |
|
| Lovak nyakán a fény lilán sugárzik, isznak a folyónál, |
| nagy gégéjük mozog, ropog a torok, nyelésük nagy darabos, |
| puha kaktuszlevél-ajkuktól habos a víz, zöld-olajos, |
| béget, bőg, tülköl a partra áradó gulya, topogó nyáj. |
|
| Felhőtlen ég, béke. Béke? Csak a lét egy édes pillanata, |
| egy perc-töredék, meteorhullás az irgalmatlan éjben, |
| egyszer nyíló virág, bódító-kelyhű, minden századik évben! |
| Hova száll, míly hegyeken lobban át a sátra előtt álló Dósa gondolata? |
|
| Mit gondol ez a roncsaiból újraépülő nép, a most születő? |
| A vérben és szennyben is tiszta liliom, a csillag-álom, |
| aki már túl van és mégis innen az életadó halálon, |
| a föld magvába hajdanán bezúdult, tűzlelküvé kövesedett cédruserdő? |
|
| Ahogy az ősidőkben pálmák és páfrányrengetegek beomoltak |
| e csillagzat belébe, s a tűz-kása lett a gőzölgő temető, |
| úgy omlott ez a nép az elnyomás alá, e rángó-vonagló eső. |
| S a jövendő erejévé értek fénylő erekben a szén-álmú holtak. |
|
| Nézd, e mélyben-érett fejet, csecsemő-ártatlan tekintete, |
| kék révület, az elvékonyodott piros orr, a fekete arc ragyog, |
| mint egy darab szén szögletes-éles tömbjében a szénlapok. |
| S a másikat is, ő is az, a hallgatag-morajló mélység rokon üzenete. |
|
| Évmilliárdok sötét nyomása alatt gyötrődött, alakult ki |
| ez az érc, nemesfém, kristály-világ, igazzá nemesedve, |
| ásvány-derengés, piros és zöld kristály-sünök álmodtak betemetve, |
| szén-fák, arany-vizesések, érc-szenvedés akart fölszabadulni. |
|
| Székely meghordja tiszta tekintetét a bozsgó táboron, |
| meg-megakad szeme itt-ott, kis ágat választ pihenőül, |
| mint madár, a füst kis gallyát; az ég lassan megőszül, |
| roncs és üszök lesz e táj is nemsokára, csupa megadás, csupa korom. |
|
| Valami fanyar-édes sűrűség szivárog, valami elkövetkező. |
| Ó, boldog ősz, betakarított munka, mustszag, tarlók magánya, |
| mézet és viaszt verejtékező méhecskék halálos végű tánca, |
| eliramló fecskék, vonuló darvak, aranyveres lomb fölött sziklakő! |
|
| Készíti magát minden a halálra, a mindenség nyugodni készül: |
| méhe a viaszt, fiatal fecske szárnyát, lomb, hogy majd lehull, |
| ellomposodik a lepke szárnya, megkopik, cserepe omlik, mintája kifakul, |
| a fészek, hogy üresen marad, a lét, hogy a halállal újra kiegészül. |
|
| S a végtelen ágaira égitestekből sűrű hálót köt a tél, |
| mint a pók: beszövi fényeivel a mindenség ablakkeretét, |
| az megreszket, leng, ha érzi a világszél sátán-röhejét. |
| Mereng a tollpihe, s az útifű azt kérdi, mire születtél? |
|
| Halálra? Az életre talán! A világ, mint az emberfia teste |
| magát milliárd részre osztva, s osztódva szüntelen létezik, |
| nemz, tapad, terhesül, bomlik, fogan, bennünk jövendő ősök, ősökben fiaik. |
| A halál csak részleges. Ezért rikolt a madár, áll az égen csillag este. |
|
| És micsoda élet erjed itt, amiből a jövendő lángja kiforr! |
| Mocsárpárti táborozás és munka, a mocsarak lecsapolása, |
| pihenő, várakozás, szerelem, játék, kamaszok civakodása! |
| Ott tüzet gyújt egy asszony, amott egy legény lovat csutakol. |
|
| Szanaszét a földön ül, hever az ember, fekete gomolyagban, |
| van, aki ásít, szakállát vakarja, más az eget nézi karjait szétvetve, |
| van, aki mereven alszik a harmatos füvön, mint nappal az éji lepke, |
| van, aki leskelődik, szimatol, vadat keres a könnyező mocsárnyomokban. |
|
| Sütnek kis ökröt, birkát, tollát égetik a leölt madaraknak, |
| tarajos madárfejek kupacai, zárt csőrök, arany-sírdombú szemek, |
| lenyúzott bőrök párolognak, ülnek a földön nagyszarvú ökörfejek, |
| hideg-lombú agancsok, belek és gyomrok gőze száll a napnak. |
|
| Legény asszonyt néz fene nagy borzongással, remélni szeretne, |
| hattyú-keblű szűz körül rajzik a mohó férfi-darázsnép, |
| s ott, ahol vad ecetfák alatt már hűsebb a lomha árnyék |
| birkózók döngölődnek, a fénylő testek, mint kacsok összefonódva-tekeredve. |
|
| Harcos pajzsára dűlve hallgat, cigánynő jósol, kém rettegve fülel, |
| lovasok kopját törnek, a levegőt bökdösve egymásra rontanak, |
| nyílvesszővel íjjasok emberarcú, faragott tököt elborítanak, |
| kutyák iszkolnak könnyű csonttal, pocsolya melegében kérődző bivaly hever. |
|
| Cigánylány nagyvirágú mellyét tüzesíti rác fattyú szorongva, |
| koldus-barátok énekelnek vidáman a forró porban ülve, |
| falnak komor papok, zsíros ujjukat kövér szakállukba törülve, |
| mint nagy ludak, fehér lovak repdeznek az ég felé lobogva. |
|
| Dárdavetők célbadobnak: leng a dárda, mint a keselyűszárny, |
| nyögnek sebesültek, ágyékig-üszkös-lábúak, félvak fiúk, |
| feszes nyakú keresztes, nyakán, mint a holdban sok sárga kúp, |
| tűnődik vágyain, a vár fele tekint, füstölög a kő-sárkány. |
|
| Rothadó-veséjű férfi sikolt, szíve alatt is lándsa-ék seb-árnyéka, |
| könnyebb-sebű harcos hideg csigabigát rak az égő szövetre, |
| pókhálót terít a másik, pépes füvet a friss hegekre, |
| átmetszett gégéjű haldokló légcsöve szól, mint a levelibéka. |
|
| És citora szól, sípszó odébb, táncolnak koros parasztok, |
| táncolnak, mint nemes galambok, délcegen, aprókat tipegve, |
| villog a balta, kaszanyél reng, csapódik a talp dörögve, |
| rikoltoznak a körben-állók, mocorognak ők is, feszülnek a csattok. |
|
| Sűrű embercsomó, mint a haltej, sötétzöld árnyak alatt, |
| sültszárcsa ragyog, tolltorsa gyöngyözik, kopasz bárányok halomban, |
| csobog a bor tökhéjba, kupákba, néha a húsra is loccsan, |
| kormos lepények tornyai füstölögnek, szőlőpiramisok világítanak. |
|
| Félholdszakállú Gergely is ott ül, fogával húst tép a sűltkakasból, |
| marokra fogja, vígan ropogtatja, tömzsi tücsök-combját válláig húzva föl |
| mókázik, a tréfát ismeri, csepp szakálla tündököl. |
| Fecskecsivogás, keselyűsikoltás hallatszik a magasból. |
|
| A lakoma föld-asztalánál borzas, szőrös, torzonborz evők: |
| Jánosok, Pálok, Péterek, hasalva, térdepelve, könyökükre dülve. |
| Csak egy hely üres a középen, egy földkaréj, oda nem települ le |
| mord harcos, gubancos-arcú hahotázó elcsitúl az üres tér előtt. |
|
| Ez a földkaréj sugárzik, mint csillag, fölragyogtatja távol-sugarával |
| aki a mocsaras erdők ingatag útjain kószál kis lovával, |
| nagy lapuk, párázó indák között üget zöld és arany árnyaktól pettyes lovával, |
| vas-sűrűségen törtet át, üveg-homályt zúz, mocsarat gyöngyöz sűrű patával. |
|
| A Vezércsillag az erdőt, a nádast bújja, gyűjt a holnapra erőt, |
| a tőle-ragyogók, s a kisebb-tüzűek, a rokonként-felgyúló-szívűek pedig |
| virrasztva várják, víg lakomával, elmulatoznak tán estelig, |
| szelíden, nyersen, vad tréfákkal, szemérmes dalolással áldozva isten előtt. |
|
| Vacsoracsillag nincs még fönt az égen, mégis az utolsó vacsora ez: |
| sűrű fény-láva pép-derüjében, a rút-szép arcok, szakállas fejek, |
| valami sejtelem, s valami áldott-tiszta szépség az isten-követ arcokon remeg, |
| mint lomb-alatti tócsák mélyén a fény, ha a felszín arany-olaja lesz. |
|
| A várdomb oldalán törpe olajfák árnya kékül, törpül-nő az idővel, |
| lenge szőlősorok levelét emelgeti augusztus Golf-áramlata, |
| mint óriás cet libeg a vár a kék latyakban, nem moccan kő-uszonya, |
| de gőztornyot fúj, elúszna nagy csapkodással, ne találkozzon a szigonyvetővel. |
|
| És ez a földabrosz dúsan megterítve; lakoma, áldomás, vacsora-sejtelem, |
| s a tündöklő földsziget körül megtorlott emberfolyam: |
| jobbra Gergely csevegve, balra Lőrinc, a kopár szirt, komoran, |
| s gazdag változatban a harcos. Tán a legszebb pillanatod magyar történelem! |
|
| S páncélok, dárdák, sisakok fém-sziklavonulata, sűrűsége izzik |
| beláthatatlan vastagon: szirtek rézből, őserdők acélból kiverve, |
| s ez a fém-láva telt férfi-nevetéssel, asszony-gyöngyözéssel keverve, |
| s messzebb a szikrázó utak, sáskahemzsegő, füstölgő fehér szik. |
|
| Nádsíp édes búgása-buborékolása libeg-tekereg, lecsap, elhal, |
| ébresztgeti a nád szellemét ős-Orfeuszként a kis kanász, |
| orcája ki-bebugyog és fújja és fújja a sípot, homlokán vértolulás, |
| zsíros csimbókja repked. És illatozik sültkakas, sültökör, sülthal. |
|
| Eszik; szárnyakat, combokat rág a lakmározók sokasága; |
| szaggatják foggal, ujjal, szopogatják, csontot, birkakoponyát hajigálnak, |
| s félig lerágott, nyers-eres combot hajítanak a kutyáknak. |
| S a konyhák körül lehervadt taraj-lángú kakasfejek kupacai, mint a kikerics virága. |
|
| Szakálla merő zsír, szálkákat köpdös egy felgyűrt orrú vidám pap, |
| most aszalt birkahátra borúl, szakállával egészen beteríti. |
| Mint tüskés lábszárával a szárnyerekből a kabóca, hangot sikerít ki |
| a sánta hegedős a kopott hegedűből, s gajdol a lakmározóknak. |
|
| György úr pedig, a csillag-homlokú, üget a sűrűségben, az ingoványra léptet, |
| zöld növényi hálók, indafüggönyök akasztják meg a ló szügyét, |
| lándsát döfköd ilyenkor, a növényi-merengést ércbunkóval veri szét, |
| s üget tovább, szablyával, gondolattal szétfejteni a párás sűrűséget. |
|
| Lágyan meghajlik néha a mocsár-út, alatta tán a földmagig kocsonyás tűz, |
| alatta tán a tojássárga-lágy csillag-középig réteges temető van: |
| csontok és fegyverek, edények, s lejjebb őshüllők, őssárkányok a sűrű lángban. |
| Te süppeteg sír, az emberiség anyja mégis, ki az űrben repülsz! |
|
| Te, az űr angyala, suhogó, vak asszony, a teremtésre-átkozott, |
| te fortyogó-érc-méhű ősanya, nap-lánya, naphoz kötözött rabmadár, |
| te világ-közép, száradó emlőjű világanya, a mindenség köldöke, sár, |
| te, amiért érdemes volt a létnek megszületni… György kis lován merengve kocog. |
|
| A kantárt elereszti, ha megroggyan a ló fara, a sörénybe fogódzik, |
| s ha térdig süpped a csepp-fejű mén, lába a penészt sodorja, |
| a patáktól pukkanó hólyagot vet a láp, víz gyűlik a nyomokba, |
| György is, a ló is csupa barna-sárga folt, a lombok kék-lila hiánya villódzik. |
|
| Zsombékok, nádas, kákics tömör tüske-rétje, csönd-elevenség, |
| surranó madarak, fölzajló szárcsák, gémek kréta-templomai állnak, |
| szarvas riad meg, fordul a zöld magányba, a homály látomása volt csak, |
| de szomorú arca ott függ még a csöndön, mint szövetre hímezett kép. |
|
| György megállítja lovát, leszáll, elengedi, harapja csak a lángot, |
| a tejes-mérgezett, méz-szagú zöldet, amit kisóhajtott a láp, |
| maga görcsös, egymásba-bonyolódott fák alá ül, arany penészes tisztásra lát. |
| Megmérni kell most a lélek álmait, s a bűnében háborgó világot. |
|
| Szitakötők lebegnek szinte mozdulatlan: üveges zöldek, vérpirosak, |
| kékek és feketék is, illatozik a lápliliomok néma szenvedése, |
| mint szűzek a máglyán… A nádmozgás selyem és fém zizegése… |
| Dósa vértjét kicsatolja, kardját leoldja, fürtjéről földre kerül a sisak. |
|
| A mohába ujjal betüket vés, hisz Ambrus pap írni tanítja… |
| De ő szablyával metszi ki most az éposz legszebb sorait! |
| Igen, mit is érez, furcsa-édeset, régit, visszahozhatatlan valamit |
| és elmosolyodik, hátát a fának dönti, szemét a nádon ugráló madár vidítja. |
|
| Ott, túl az erdők magányán, valahol arra lehet, valahol följebb |
| az ég mögött is, túl az időn, hegyek és fennsíkok édene: Erdély… |
| Onnan figyel az ifjúság, a rég-volt, onnan suhog: férfi vagy, teremjél, |
| magadat ne csak asszonyért, ne csak a bíbor-örömért öljed! |
|
| Az ifjúság? Vad volt és áldott, nyers, mint vadménesek, töretlen, |
| az a ház sas-tojás, az a báb angyal-szövésű, az a tölgy villámok fészke, |
| az a Mária-tiszta anyaméh, a beszáradt, nagyeres csukló, hova lett érverése? |
| Vad száguldás törpe lóval, testvér-karvalyok szárny-kavargása kamasz-ütközetekben! |
|
| Este, reggel… minden szép, ami volt, ami köd-országokban él tovább: |
| holdsarló vártoronyra tűzve, mint rézkakas, virágtól lecsorgó hegyoldalak, |
| medve-üldözés, vásárok buja forgatagja, sziklaúton kocogó szamarak, |
| s annyi magányos, elpazarolt év, aminél az isten se volt tékozlóbb, ostobább! |
|
| És annyi szorongás és annyi nyomor, lázadozás és megaláztatás |
| és annyi rettegés, magányos hősi küzdelem, sebekbe hulló leveretés! |
| Nagyapák meséje győztes nagy csatákról, gyerekszívet sajdító; merész |
| álmok és álnok igéretek; kamasz-áhítat, villámcsapás. |
|
| Hányszor ült ott a sziklatetőn, korcs, lapos-lombú fenyő ad tű-sátrat, |
| a völgyekben köd ragyog, s bezártak a völgy lakatai, a várak, |
| míg messze lent porzott lovassereg az úton, mint mikrobái a tájnak, |
| csillantak lándsák, sisakok vasgömbje sűrűdzött csomóba, mint petéi bogárnak. |
|
| Vágyak, istenem, nem volt repítőbb-vágyú nála senki, szilajabb! |
| És hősök: Hunyadi, Kinizsi, Mátyás… vihar-borzongás, ha jut eszébe |
| a hallott diadal, – s a rettegő, karókkal-fenyített világ keserűsége! |
| És annyi ifjú-mámor: isten angyala vagy, repűlj, ne hagyd magad! |
|
| Szavak, amit a lélek sara őriz, mint fagyott sár paták nyomait |
| és anyacsók, ami csillog a homlokon, mint fényes égitest örökké, |
| mint kőzetben csillám, eleven-tüzű a szívben a szó, nem vált korom-röggé, |
| s őrzi tán a növekvő fogsor harapásait a szent-rút emlő, az anya-hit. |
|
| Ha őrzi még! Jaj, tán soha többé nem érintheti csókkal a kezet, |
| s holt lábát se ujjal, s összezsugorodott halántékán a jég-ágakat sírva |
| és mennyi bűn, amit be kéne vallani, de nem lehet és jaj, ki bírja |
| magában hordani a dac-szűlte gonoszkodást, aprócska vétkeket? |
|
| Meg kéne mondani: „Mama, csak butaság volt, én nem is akartam |
| és mindenben igazad volt, bocsáss meg hát kis angyal. |
| Mert érthetetlen minden nélküled, nem élhetek a haragoddal, |
| súlyosodik egyre, mint a gyermek, a szív alatt a bűn, pedig már kihordtam.” |
|
| De ott fúl meg tátogva-vergődve a magzat, ott változik át kövesre |
| és sok iker-öccse is zárt ajakkal; hordjuk az utolsó viaskodásig, |
| mint az ős-tűzbe fúlt páncélos szörnyeket a föld, kő-tejbe zárt hüllő-totyogást is, |
| de nem tud e világra omlani a bűn, hogy önmagát jóvátehesse. |
|
| Meg kéne mondani… a világnak is: hogy fáj ez a rend, s azért van |
| öldöklés, dac-keserűség, új hitek mámora, harc, kegyetlen! |
| Megmondani? Hisz tudják ők magukban és hirdetik a temetetlen |
| holtak, hirdetik a karóra-száradt belű, hervadt-fejű parasztok bűze nyiltan. |
|
| A becsapottak nem tudnak szeretni, csak valami mást, vagy belehalnak! |
| Bakócz? A király? Hazugság, förtelem, ringyó-buják, fekélyek, |
| szavuk: a pokol, tettük: a tévedés, a bűn, jövendőjük: a csak-igéret. |
| Csak nélkülük lesz értelme, ha lesz, itt embernek és magyarnak. |
|
| György verejtékezik, megtörli homlokát, arca beszikkadt, homloka eres, |
| előtte épp egy sáska száll zörögve, mint bádog-Sátán, zöld legyezéssel, |
| nagy görbe ívvel ellebeg és eltünik szögletes-üveges fénytöréssel, – |
| de visszahull magába a Vezér és fénylik befelé. A nádon lenge nesz. |
|
| Rákos? Buda? Gomolygó képzeletek, keresztes-látomások. |
| Az út Cegléd felé: kétségek, növekvő gyűlölet, sejtelem, hadi-okosság. |
| De Cegléd: az már a fölismerés, az új látomás, teremtő-bizonyosság! |
| Az a beszéd: harag-örvény, új igék lobbanása! Az a nép: vas-vihar-átok! |
|
| Nekik: kő-csorda! Nekünk: láng-remény! Nekik: jég-okádék! Nekünk: éhség! |
| Nekik: a fortyogó kén! Nekünk: angyal-kavargás. Szent lázban a nép, |
| micsoda higanyszál tudná lemérni végtelent izzító hőmérsékletét? |
| Nekik: lázadás! Nekünk: csillagtól csillagig átzúgó lendület, Mefisztó-merészség. |
|
| Mert retteg az úr a gyülevészektől, csőcseléktől, kinnálló-betyároktól, |
| de ez a sáska-nép, pokol-csőcselék a világ értelme maga! |
| Akit a félelem bokrosít ölni, s rettent a test, a szakáll verejték-szaga |
| most mind ellened törne, cafatra tépné végtelen láncodat csillag-ostor! |
|
| De ez az angyal-sereg, ez a sok sátán-petéiből kikelt borzas, villogó-fogú, |
| kő-jegenyét vett kezébe, vas-cédrusokkal veri ezt a poklot. |
| És jajgat a céda nemesség, mint anya, kinek magzata a méhiben elfoszlott, |
| mert rothadnak szervei, a bűn miatt. Csak üss tépázó-ostorú! |
|
| Inkább a török? Inkább a karvaly-éhség, a szabad ragadozás, |
| az alkú, a szégyen, mint ez a nép, akit a nyomor ágyéka kiökrendezett? |
| A világ-segítség: majd özönlenek ide a vasdongájú, vasbuborék-fejű idegenek |
| és vasba tapossák gyötrött szemeidet féktelen mélyvilág-villogás? |
|
| Mint gáz, ha összesűrűsödik, s elektromos szikrától robban hirtelen, |
| a felgyűlt indulat kitört egy szikra-pillanattól. Gyönyörű robbanás! |
| Feldobta színes, lapos, cafat, s lebernyeg-alakú szörnyeit a vulkán-lobbanás, |
| a tenger-alatti tűz, s most, mint falevelek úsznak-nyüzsögnek a felszínen. |
|
| Temes vidéke. Ott fönn a vár, körűl a mocsaras csönd ragadozó-lapulása. |
| Vár? Csak kő-törmelék, elmázolt rovar utolsó rándulása. |
| Gyönyörű lesz a lázadó anyag utolsó, győztes feltódulása, |
| az értelem, s a fertőzött szenvedély nagy, teljes bajvívása. |
|
| Vagy ez a vár, mint húsevő virág növény-kancsója magába csalja |
| harcosait, akár e szelíd ragadozó a bogarakat, a boldog legyeket? |
| S e ragadozó-némaság a csönd fürtjeként tünődik, eleven üstöket lebegtet |
| a szár, láthatatlan lángtól izzik, a hangra les, hogy a hordozót befalja. |
|
| Pompázó csalétkek, méz-illatok bódítása, csapóajtó, mely befele billen, |
| a virág-verembe hull a fény szerelmese, vergődhet, a kancsószáj összezárúl, |
| mint a szüzek méhe ijedtségre, megráng a virág az áramütés villám-sudarátúl, |
| s a rab donogva sír, míg fáradtan lehull, ki nem röpülhet innen! |
|
| S növényi savat, mérget, lúgos váladékot választ ki az eres lila gyomor, |
| s reggelre legyek csontváza halomban, mellkasok roncsa e temető-kehelybe, |
| a kecses tömegsírban kiszopott-belsejű vázak, mit a levegő üvegez be |
| és virúl és kövérebb lesz e csönd-tigrisszáj, falánk szerelme forr! |
|
| A halál hányféle változata! Hányféle támadás, amely imának látszik: |
| csuklónál összetett virág-kezek, amik a semmi kelyhét tartják alázatosan, |
| cukrozott nyelvek, a légbe-nyíló fogsorok, amik összecsapódnak boldogan |
| a zsákmány fölött, imára kulcsolódnak, összeférceli őket az éhség a pusztulásig. |
|
| Eleven tüskekosarak, tűszatyor, ami összezárúl, mint a holtak fogsora, |
| húsörvény, pettyes, világító-húsú csupa-lebernyeg torok, növény-vizilófej, |
| tövisketrecek, amik a fogoly-szenvedés lágy részeit kiszürcsölik, szirom-delej, |
| hullaevő vadak, tündér-alakú mohóság: csal, hazudik mind, mert mostoha. |
|
| Vagy ez a láp, mint húsevő-tányér, amely csupa árammal telt tapadóakna, |
| halálos ragasztó, elevenre-éhes hamisság; ez fal be minket, |
| ez lepi el szemünket sötéttel, ebbe ágyazza a halál a szívünket? |
| Nem, nem lehet, a sors minket teremtett a halálnál makacsabbra! |
|
| Mi arra születtünk, hogy értelmet adjunk a magányos anyagnak, |
| hogy megváltsuk önmagunkat, mert más értünk keresztre nem feszűl. |
| Halál? Szolgánk lesz az is, szolgája annak, ami mibennünk megtestesűl! |
| György föláll, enyhül szigorú arca, már ferdén ver gyöngébb sugara a napnak. |
|
| S lát egy varangyot, aki szitakötőt fal: minden porcikája nyel, rezeg, |
| habzsolja a tündér-pillanatot, gyűrődik le torkán a porhanyó-üveg, |
| redőket vet húsa, tokája, a gyűrkőzésben majd megfúl, liheg |
| és eltűnnek a szem-óriások, üvegfátylak, hajlékony ízű üvegcső-szervezetek. |
|
| Ezen egy picit eltűnődik, aztán patalukat keres az ingoványban, |
| s a láp könnyével arcát megmossa, göndör fejére csatolja sisakját. |
| Füttyszóra jön a ló, röhög: indul Dósa, már alig látni alakját |
| a fény-lótuszokat nyitó, nap-érccel befont sötétzöld magányban. |
|
| Játszik a Székely a lósörénnyel, a lovacska laska levelek felé kapva poroszkál, |
| rázza fejét, fölhúzza orrlikát, megugrik, megvidámul a teste. |
| Friss lélekkel üli György a mént, megy hazafelé lágyan ügetve, |
| s mikor a síkra ér, vad vágtába kezd, kanyargós sugárban robog már. |
|
| Berobog a hemzsegő tábor közepébe, vágtában ugrik le a lóról, de az |
| megtorpan abban a pillanatban, ágaskodik, röhögve viháncol. |
| Fogadja vad ricsaj, boldog rivalgás a Vezércsillagot, utólja a táncból, |
| dülöngélés, hahota: épp csavarja, tépi egymást két meztelen kamasz. |
|
| Leül a szakállas kupac közepébe, enni kezd, nyújtanak neki |
| fácán húsát, kibelezett fajdkakast, mézes borral rengő kupát, |
| isznak is áldomást, György gégéje kortyra mozog, megoldja vért-vasát, |
| nem messze tőlük az árulás jutalmát egy karóba-húzott hadnagy hirdeti. |
|
| Mert aki könnyűnek találtatik, fölszáll, mint vízben az olaj, |
| a felszinen vet sárga tányért, nem tud a tisztasággal keveredni. |
| Igyatok fiúk, meg-nem-tört szárnyúak, de sokat kell még verekedni, |
| igyatok tücsök-hangú apókák! De mintha rengne, mozogna a só-álmú talaj… |
|
| Ó, te, az élet tábora, együtt a bűn és tisztaság, gyönyör és fertelem, |
| legyek felhői, szerelem, kaszák zúdulása, mocsár és tiszta ég, |
| gyönyörű bozsgás és csillag-nyugalom, páncélos, toprongyos kanok, gilicék, |
| tékozló szenvedély, keselyű-tánc, eszelősök és gazdag értelem. |
|
| Az értelem! Mert azt akarjuk, hogy ne vak ösztönök uralják szívünket, |
| ne az anyag ős-törvénye, láza, ős-bűne, vérengzése és bujasága, |
| ne a mindenség szállni-vágyó virágpora, az ágyék paráznasága, |
| az egymást-faló, s egymásban-boldog érzékiség igázzon le minket. |
|
| Ne a buja kristályok násza, csillagok tapadása, sejtelmek rettenete, |
| a sejtek kocsonya-láza, a világűr mibennünk, babonák varázsa, |
| ne a táltosok hazudozása, idegzetünk fény-érzékeny máza, |
| de a rendezésben rejlő értelem legyen az ember végső igézete! |
|
| Az ember legyen úrrá a mindenség magányán: ez a sorsa! |
| S az ember magányát oldja fel a mindenség hite. |
| Ó, tábor, te legszebb küldetés, háborgó angyal, a szegények özönvize, |
| szépséged rettentő-harag, te hited emésztő, hited az emberiség sorsa. |
|
| Ősz taták cirpelnek egy csomóban, mint a tücskök, ők imígyen mulatoznak, |
| tömör kerekű szekér alatt terhes anya fekszik, kisjézust álmodik szegény, |
| bő-vérű zsoldosok pipáznak, bor csurog mellyre-szakállra, olajlik vért tükörén, |
| pikkelyes madárlábak repdeznek, mint nagy szúnyogok, holtat mocsárba taposnak. |
|
| De jön a halál, tereli fekete hattyúdalát, senki se sejti, |
| úszik a fekete vizen, honnan tudod? Hisz csak a nyárfa levelét ejti, |
| honnan tudod, hisz árnya sincs, hírt nem hozott róla senki: |
| tereli nyüzsgő vasmadarát, ragályos nagy támadását kifejti. |
|
| De lódobajtól, patakopogástól zizegni kezd a fákon a levél, |
| valahol vasvértű lovaktól sebhelyes a föld, zörögnek vonulva, mint a sáskák, |
| páncélos mellűek, vas-bábból lövi a ló szem-villogását, |
| vasba-pólyált-karú vitézek kezében reng a fekete dárdanyél. |
|
| Dobszó és trombitaszó, tarram-tarram, vagy csak dögmadár víjjogása, |
| vagy csak fák tülekvése a forró szélben, ami idesír, az orkán foszlánya ez? |
| Paták dobogása, vagy csak az égre föltóduló meteorok sustorgása volna ez? |
| Seregek pora göngyölög messze, vagy csak a vándor-homok repűl, a kvarc-kása? |
|
| Vashabú gonoszság kúszik Ulics felé, árad ezer ágra oszolva, |
| a kukoricásban lovassereg törtet, alighogy kilátszik a lovasok sisakbúbja, |
| sárga habon ércludak úsznak, esőhólyagok a vas-csobogással vonúlva, |
| s jönnek az úton is, vastagon lecsorogva puszta mezőkre, rejtőzve sűrű porba. |
|
| György figyel, föláll, Gergelyre néz, Gergely öklével törli gyenge szakállát, – |
| messze porzik aprócska pont, lovassá tágul, ahogy száll közelebb, |
| s e tajtékos futócsillag Dósa elé robban, nyujt át neki álnok levelet, |
| levelet Zápolyától, hogy ideért, jött világra-segíteni György úr magzat-álmát. |
|
| Harsogva olvassa Ambrus a levelet, György arca egyre sötétebb villogású, |
| s ekkor a sűrű embercsomóból feléje evickél, elébe pattan, mint kabóca |
| egy rác fattyú hetykén, kérkedni kezd: a nagy hős, víjjon meg vele Dósa! |
| Áruló? Bolond? György lándsája pillanat-öklelésű, kardja halálos-csapású! |
|
| Egy pillanat, s a két mén összeugrik, egymásra omlik vas, ideg, hús, |
| egy pillanat és Dósa sok-élű lándsát az áruló álla alá akaszt: |
| kipöndörítette a nyeregből, s levágta, mint egy kevély kis kakast. |
| S felzúg az ámuló nép, terjed a kiáltás fodra: Jézus! Jézus! |
|
| Jézus! Jézus! Örvénylik a tábor, kavarog a szakállas-sisakos fej, csecsemők rínak. |
| Jézus! Jézus! Lovak nyihognak, fegyverek zörögnek, gyávák imádkoznak. |
| Jézus! Jézus! Dobok ropognak, ércmadarak: trombiták rikoltoznak. |
| Jézus! Jézus! Lovasok csomóba topognak, gyalogok vezérük köré ikrásodnak. |
|
| Jézus! Jézus! Most üssetek! Most dől el sorsotok fiúk, apák! |
| Jézus! Szűzanya szíve alatt érett, most hozz szerencsét a lenti magyarra. |
| Jézus, te ács fia, ülj lóra most, száguldj velünk, kezedet fond a lándsavasra, |
| hisz erejét ismered, hegyéről szívtál ecetes szivacsot, szíved az hasította át. |
|
| S föláll az angyal-hordalék a síkon, egyetlen akarattá kristályosodik, |
| középen Dósa lova táncol, vas-borítású csöpp fejét föl-fölveri, |
| áll a roppant gubancos-rongyos világ, megdőlve szinte, csak egyet kell inteni! |
| Ott túl, a puszta mélyén Zápolya hada, mint végtelen karéjú ezüst csík. |
|
| Aztán kis porpamat rebben odaát, s elindul a milliárd-ízű fémrovar. |
| György karját emeli, s robogni kezd, szembe a vaspók-nyüzsgésnek, |
| lándsáját előre nyújtva száll, a ló nyakára görnyed, készül a döfésnek, |
| a vastajték szembe árad, nő a lófej, dárdahegy, ollóit mozgatja a csupa-szem rovar. |
|
| És György után zúdul a többi is! És összetorlik a két sereg. |
| Jézus! – zúg itt is, ott is, kardok cikkannak, paták vöröslenek, |
| őrűlt lovak vért okádnak, tajtékot a keskeny fugájú fémálarc-pofalemezek, |
| ember arcára, állat hasára kiül vastag erekkel a gyíktorokként lüktető ideg. |
|
| Topognak nehézkesen vas-öltönyű lovak, habzik a vértek rése, |
| szügyek réz-mellénye, tomporok fém-burka alól fut aranysörényű tajték-patak. |
| Fém-látomás! Bádog-koponyákban kocsonya-rózsák, nagyszőrű üveges orrlikak, |
| a lágy részek élete oly finom, mint a lehúzott szilvahéj belsejének erezése. |
|
| Vérpikkelyek a tüdőbe taposódnak, mozognak, mint eleven kopoltyúk, |
| dárda reked meg paraszt nyakában, kaszahegy úri kobakban, |
| csikó nyihog, Gergely csillag-szakállát látod néha fényleni a vas-csatakban, |
| papok szoknyája emelkedik, kis baltáikat pörgetik a hajdúk. |
|
| Lőrinc tüskés vasbuzogánnyal tombol, s bíztatja katonáit, |
| homlokán megpattant egy ér az izgalomtól, úgy verekszik. |
| Csődörök egymás lágy tokját kiharapják, hasas kanca lihegve lefekszik. |
| És messze bent a vas-bolygás közepében György fehér vértje, sisakja világít. |
|
| Harc? Nem volt még nehezebb! Harc? Nem volt még keserűbb! |
| Mint lágy emlő reng a föld, tódul a sokaság előre-hátra, |
| megroggyan itt-ott Zápolya vasfala, hátrál a lázadók tüske-gátja. |
| Zápolya lovasai: rajzó kőrisbogarak, pajzsosai: rakáson hemzsegő tetűk. |
|
| Ó, ki ne tudná: ez az utolsó verekedés, a legnagyobb, könyörtelen! |
| Csak üssetek, csak öljetek fiúk, zúzzátok szét a gőgösök hitét. |
| Ha elveszünk, nem lesz többé magyar, megrothad, ami szép. |
| Nem volt elég a zsibbadt némaság, az embert lealjasító gyötrelem? |
|
| György? Vihog vasszoknyás kis lova, mint tészta bugyog a hab a vért nyílásain át. |
| György? Dúló isten-csillag! Pillants oldalra is, szablyáddal szelt hold-udvarodra! |
| A sűrűségből odapattog egy fém-Ájtatos Manó, dárdáját két marokra fogva, |
| s lesújt, a dárdaél a combtőn átszalad és átveri a Vezér kis lovát. |
|
| Eldől a ló a szörnyű sebtől, Dósa combja a lovához szögezve, |
| ahol a mellvértet a combra csatolják, ott szaladt be a bitang dárdahegy! |
| És viszik már Dósát megkötözve, a sas szárnya kókkadt, bicegve megy |
| lándsák koszorújában, utána Gergely tántorog fehéren, szakálla ragacsba keverve. |
|
| Vége? Nem! Jaj, mi lesz velünk? A könnyű lovasság megszalad. |
| Dósa fogoly. Már ökölharc dúl, vad mészárlás, zavarodott. |
| Hol a vezér? És Gergely merre jár, a szőke csillag halálba bukott? |
| Jézus! Jézus! Lőrinc üvölt: „Keresztes forgasd véres kardodat!” |
|
| Futás? Halál? Öldöklés? Félelem? Fut húszezer? Negyvenezer? |
| Fut a keresztes, fut az árva vesztes, tódul a mocsarak felé, |
| a folyó pezseg, ahogy rakáson fuldokolnak, fut, fut az élet felé |
| az árva paraszt, könyörög, térdrehull, s holt hány hever a síkon? Húszezer? |
|
| Ahogy a csillagról elűzött angyalok hemzsegve zúdultak le a mély verembe, |
| s kavargó sűrűségben szárnyak és arcok örvénye zuhant a lenti pép tüzébe, |
| úgy zuhantak ők a halálba át; a halál tejútja hull a semmiségbe. |
| S iramlik már a tábor is: ménesek, gulyák, nyájak rohannak bőgve-rengve. |
|
| Fut a törpe, zömök kis árnya is, ülepén-ugrálva szinte, élni siet, |
| biceg a sánta hegedős hátára kötött hegedűvel, gyér szakálla csupa hab, |
| lohol a cigánylány, hegyes csecsei ugrálnak, orrában rézkarika, ki ér hamarabb |
| a nádasok sűrűjébe, anyák zokogva hurcolják csöppségüket. |
|
| Sebesült-ágyékú vonszolja magát, mint parti homokon az ebihal, |
| habos paripán vén zsoldos menekűl, sisakját elhajította, |
| másik holtat tetet, mint a fűbogár, hátára fordult ló kapál nyihogva, |
| átlőtt halántékú harcos a ló nyakára dőlve nyargal. |
|
| A láp! A láp! A ménes a mocsárba zúdul, összetömörlik, sír, remeg, |
| orrlikak, fogsorok, szemek kazla, mint hangyakupac egymáson a lósokaság, |
| sűllyed, vergődik, ökrök fehér kásája remeg, bőgnek nyakig elsűllyedt bikák, |
| a fekete lángba taposódnak, kiállnak ökörszarvak, lófülek, tátogó lószemek. |
|
| Tán egymást a tűz-derengő földközépig letapossa a sok állat, |
| haldokló orrlikuk gyűrűket fúj a sárba, hánykódik a sár, ahogy merűlnek, |
| csillaggá csomósodott birkák úsznak a fekete mézben, forogva kergűlnek, |
| kis gyűrűs szarvuk után sár-hólyag marad a felszinen virágnak. |
|
| Hogy zabál a mocsár, fortyogva, böfögve befalja mind a menekülőt! |
| Gyomrában majd csontvázak csipketornyai, a halál csontkastélyai libegnek, |
| a csonttalan egysejtű, az ős-puhány így lesz csontvázzal több, mint a gyermek, |
| ha épül anyja méhiben, de most még kortyol, hemzseg a fuldokló barom, üvölt. |
|
| Ó, ez a menekülés! Özönvíz előtt nem volt íly futása a létnek. |
| Kis kordék robognak, szamárfogatok a lassan lehulló éjszakába, |
| sáska-lábszárú harcosok szaladnak bujdokolni, vagy a halálba, |
| foglyok kötegeit terelik, az elbukót lökik a lándsaélnek. |
|
| A láplukakban vergődnek nagy, nyúlós-szárnyú sárdenevérek: |
| szakállas férfiak, a némuló csatamezőn ló vizel, fáradt mén csatangol, |
| holtak közt sikítva szül egy asszony, harcban-megkergült gyerek barangol |
| és sűrű vad szaga terjed ragadósan a virágnak és a vérnek. |
|
| Zúgnak nehéz legyek, a várban beszélni kezd a kis harang, |
| nagy máglya kezd lobogni odafönt, Báthory népével zajongva levonúl, |
| vasvértű csődör kancára hág, de a roskadó bádog-örömről lefordúl, |
| fáradt szegény, virágja hervadt, tajtékban fürdik, hát inkább füvet harap. |
|
| Mocsarak, erdők? Sustorog a sok pudvás-levelű növény, zizeg a nád, |
| kit rejt a sűrű sír, kit rejt a vatta-velőjű bodzafa? |
| Lőrincet fáklyás lovascsapat keresi, világító szúnyogok gomolya. |
| De ő új harcot gyújtani száll gyors lovon, keresni új hazát. |
|
| Új hazát? Új hitet? Hát hova fusson, aki már idenőtt e röghöz? |
| Mit vétettünk, hogy íly bosszúval sújt az Úr, hogy leömlik ránk haragja? |
| Mi vétke volt szívünknek, hogy enszájunkkal megzabáltatja |
| nemző hitünk, hogy nagy ívben szállni nem tudunk öröm tiszta sugár-körödhöz? |
|
| A vízözön, talán az volt íly rettenet, íly értelmetlenűl galád, |
| tékozló pusztítás, kéjes tobzódás, szemérmetlen hazugság! |
| Ez a menekülés… Az a futás! Futnak a szarvasok, a cítrusfák, |
| s látom, robog a bölénycsorda, üget a hegyek felé százezer tevecsalád. |
|
| Zúdúl az űrbe bogár, rovar, vastag sugárban, mint a dárda, |
| varangyok, hüllők, pikkelyesek tódulnak egymáson, mint a láva, |
| együtt szalad a szelíden-legelésző, totyakos-tomporú, kígyó, galamb, hiéna, páva, |
| oroszlán, gazella, s mint óriás csorda virág a zsiráfok tündér-iramlása. |
|
| Együtt úszik cet és viziló, millió elefánt a városok fölötti latyakban, |
| madarak tű-csődülete száll, világ-menekülés, ember siralma, |
| torony csúcsán csigabiga ül, házán kisebb csiga szarvát hajlogatva, |
| mozognak rakáson, tódúl mind a csúcs fele, ott nyüzsögnek kupacban. |
|
| És ömlik a víz, s a világról lesodorja az embert! Szakadj meg látomás! |
| Tán egy őrült képzelet okádta embergyűlölő lelkét az ember-szívekre. |
| Szörnyűbb a mi halálunk, istennek nagyobb vétke nem lehetne! |
| Szöcske-ugrással szökdelt a viziló? A jövendő omlott össze tebenned utolsó-futás! |
|
| Hát hova fusson, akinek gyökerét csak ez a só élteti, |
| akinek lombját leperzseli a másfajta harmat, mint a láng? |
| Csak meghalni lehet e szörnyű földön? Csak eltűrni, ami bánt: |
| napok tőrét, a némaság gennyedző sebét, a kórt, ami tüdőnk elégíti? |
|
| Ó, ki tudna jobban sírni, mint az ember, aki megmaradt |
| a tékozlás után, hol az a Jeremiás, az az egy, aki az űrbe süvölti |
| bűnét az úrnak, mert maga is egy rondaság, nyálka, vér, szájából sár ömöl ki, |
| s körötte rothadó dögök, fölpuffadt tetemek, szárazon aszalódó őshalak. |
|
| Körötte iszap, moszat-üledék, zöld nyál lóg mindenütt, tenger haja, |
| halak hemzsegnek a kő-városokban, falakon kagylók, medúzák, mint sebek, |
| csigák fürtökben a kopaszágú fákon, vizinövények nyálkás lombja libeg |
| és nagy sószag, kábító és terjed láthatatlanúl a bűn, átok, nyavalya! |
|
| Ki tudna sírni, mint a próféta sírhatott a pusztulás után? |
| Jajgatni, húsát tébolyúltan tépve? Én láttam Dósa György halálát! |
| Hogy ették mellét, térde-ikráját, hogy ették bütykös lábát! |
| Karókon hörgött a haza. Én láttam Gergelyt az utolsó szívverés után! |
|
| Csillag-omlás volt, keselyek-dáridója, karók nagy napja, ünnepe: |
| elporlott a gyönyörű, világnagy-csillag, a kisérlet angyala elégett, |
| a szikla-fergeteg ledőlt, akinek homlokán arany-sasok raktak érc-indából fészket, |
| csillag-falók, mi, csak nyögünk és jajgatunk, mint a szegények istene. |
|
| Ó, nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló embert! |
| Ahogy ökrendi-zabálja szegény tébolyúlt a szabadság eleven húsát, |
| a rondaságra kiéheztetett, a félelemtől önmagát elárúlt nyomorúság, |
| eszi és kiokádja, de újra harap, mert mások bűnétől nem vár kegyelmet. |
|
| Lovasok gyűrűje, papok bozsgó légy-dombjai, dárdával odaterelt csőcselék, |
| Máriás-lobogó, pörkölt ember-hús szaga, lándsák özöne mered: |
| György ráng a trónon, bőrén kinőnek, mint a szőrzet, megpattannak a hajszálerek. |
| Pajzson elébe teszik a megalvadt csillagot, Gergely viaszba-csöndesűlt fejét. |
|
| S jönnek tántorogva, az éhségtől szinte vakon a bódúlt bizalmasok |
| és Györgyre rohannak, eszik a lábát, marcangolják, mint a farkasok |
| és nádsíp szól, sír a kis-kanász, a sánta hegedős cibálja a vonót, zokog |
| és füttyszó és hajdútánc, s a hazában szanaszét kukorítanak a kakasok. |
|
| Halleluja, halleluja! – zúg a kidagadt-szemű papok víg kórusa. |
| Halleluja, halleluja! Te lázadó-király, en-kölkeid befalnak! |
| Halleluja, halleluja! Király húsa, mi kéne más a felbolydúlt parasztnak? |
| Zabáld csak önmagad te nép, vagy megérinti szíved melegét lándsánk hideg vasa! |
|
| Üvöltsd, hogy így jó ez, ahogy van! Trónnak jó lesz a máglya arany-kelyhe, |
| korona kell, másnak-még-sose volt? Hát tessék: az izzó ökörszájkosár! |
| Éhes vagy? Zabáld meg istened elevenen! Mi kell még: béke, nyáj? |
| No, hát egyél te dögevő egy-bendő nép, világűr-gyomrod még nincs betelve. |
|
| A sánta hegedős a hegedűt kiejti kezéből, könnyét törli, szipákol, |
| elszáradt lába viszketni kezd, hát a világot feledve megvakarja, |
| de odaugrik két izmos cigány, szakállát, haját markolva elvonszolja. |
| Megtébolyúlt hadnagy kacag, száján gyomra kifordul, át a halálba táncol. |
|
| Dósa? Egyetlen-átok! Felordít: „Farkasok, magam-nevelte vérebek! |
| Megesszük egymást mint a pókok!” De már nem gondol semmi mást, |
| szakálla melle-szőrébe omlik, a korona ölébe hull, elvégezte az isten-roncsolást. |
| Zápolya fölhajt egy kupa bort. György szívét lándsával megdöfik. Elvégeztetett. |
|
| Meghalt? Vele a remény bukott a sírba, vele a tavasz üszkösödött meg. |
| Nélküle hogy élhetünk? A gonosz föld mérget burjánzik, kvarcot sistereg. |
| Nézz szét e hazában: karók, keresztek, foszló ágyékok, nagykörmű lábfejek, |
| lábszárakat terem az ág: mint fát a repkény befonják nagy üveges viszerek. |
|
| Ott lóg a gajdos, a hegedű nyakába akasztva, legyek borítják, mint moha, |
| karón a másik is, kúsza görcsbe torzúlt, mint sziklába tekeredő fa-gyökér, |
| szakállas tüske, kicsavarodott ércköteg, összeaszott arc és tenyér, |
| izom és térd-gubanc, lapos arccsontú fej, rajt legyekből töviskorona. |
|
| A harmadik, mint szitakötőszárny, tündöklő légi üresség. |
| Ó, emberi szenvedés, legteljesebb magány, élők és holtak jutalma! |
| Eszembe jut a Grünewaldi kép: kicsavart húsgyökér, szakállas emberfa! |
| Itt korhadt lábak alatt egy anya ül, hagyja, hogy lándsások nevessék. |
|
| Ó, anyák, minden kín viselői, nem átkozzátok el áldott méhetek? |
| A gyönyört, a vétket, a férfi-bűnt, a nektek mindig szenvedést hozó bujaságot! |
| Hogy legyen méhetek, mint a sivatag, ezt érdemli csak a világ, nem virágot! |
| Testetek száraz kút, emlőtök mérgezett tejű, hisz rátok a halál ostora méretett. |
|
| Anyák, akik zokogva borúltok a viasz és üveg-fára, reménytelen-csönd fiatokra, |
| s csillag-nehéz fejét tartja öletek és nem értitek mi történt, |
| csak sírtok nyüszítve, nincs is már könnyetek és szültök újra, betöltve a törvényt, |
| mi, férfiak esdünk bocsánatért, anyák, hozzátok megtörten fölzokogva. |
|
| Meghalt? Megettük? Gyors cigány-kés ágyéktól szívig fölmetszé testét: |
| szívét kitépték, s azt is meg kellett enni a kergülten táncoló hajdúnak. |
| Fejét dárdára tűzik, s három lovas viszi robogva Szegedre Pálfynak. |
| Beleit megsütik, hogy röhögve velünk azt is megetessék. |
|
| Meghalt? És mi, kik ettük húsát, élünk tovább örök iszonyban? |
| Mert ettem én is, elárúlva hitét, s testének minden falatja |
| égeti szerveim, s megüli szívemet kopáran, mint a láva kihűlt habja. |
| Nélküle élhetünk? Az árulás nem oszlik el a lélekben és gyomorban. |
|
| Mint daganatot az idegek, erek, benövi szívünket a rettegés, |
| s végigcsorog bennünk a szenvedés fényes gyökerekkel, mint földben az érc-erek, |
| arany kín-zuhatagok, kristály-daganatok mibennünk izzanak, fémlenek. |
| S a belül-sebes valót gyógyítja-e a teljes-sugalmú fölismerés? |
|
| Meghalt? Mi zúdúlhatott át agyán egy pillanat-törmelék fény-viharában: |
| hát érdemes volt? Értük? Magamért? Szégyen? Igy maradt magára? |
| Övé a bűn? Hányszor kell még majd újrakezdeni? Talán hiába? |
| Meghalni? Ez a legkevesebb! A legtöbb: értelmet találni a halálban! |
|
| Mikor már csillag-tejek között suhant a félig-öntudatlan, |
| s körötte új világ: égitest-ikrák, fény-idő-halmazok, tejútak ár-apálya, |
| mozgó fénypetty-tömegek, gázfonalak, csillag-láncok, ködök bomlása-társulása, |
| óriás-csillagok forrósodása: te elveszett nép akkor sem voltál magadban! |
|
| Meghalt? S mi szétomlunk, mint a füst, eloszlunk értelmetlenül? |
| Fölfalt minket a régi hazugság, mint anyagot a vonuló termeszek? |
| Mint vöröshangyák az elefántot? Tömpe fogsor-halak módján a Zápolya-sereg? |
| Zápolya? Izelt-fém ujjaival mellvértjén dobolt, hitte már trónon ül. |
|
| Meghalt? A fecskék, a kis-könnyűek, hogy cikáztak a nyári égen, |
| bukdosva, felpörögve, egyhelyben állva, összetorlódva boldogan, |
| hab-csontú, fehér-hasú vidámak, míg nem jött a végső roham, |
| míg érezte: vas-dudvák, fémlevelek nőnek a pusztán s a trón tövében. |
|
| Meghalt? Nem volt íly szenvedés még e kölcsön-fényű, ősz égitesten; |
| mikor a forró nap-sárra az őseső csapódott, az volt íly fájdalom talán, |
| mikor robbant a tűzmocsár, óriás páfrány-földrészek nyögtek láng-záporán, |
| mikor taréjos őshüllők, pikkelyes-állatsziklák haldokoltak mennykőtől sebezetten. |
|
| Meghalt? De Lőrinc, mint a mocsarak lidérce nagy homlokával föl-föllobog |
| szerte a hazában, száll, mint az elűzött angyal, kezében tűzvirág, |
| csillagtól csillagig repűl, gyűjt hadat, hol itt, hol ott lobban még a láng, |
| bolyong a zord űrben magányosan, s hamvadnak a várak, templomok. |
|
| A mocsár? Megőrzi kövér lángjában az embert, gyomra, tüdeje betömve |
| nyüzsgő meleg kocsonyával, a ragacsban lebegnek fürtökben, mint a rovartojás, |
| alszanak álomtalanúl és léttelenűl, mint a csecsemők, fölöttük gyönge sás, |
| fölöttük jajgató haza, növényi bűn-orgiák, anyák hasztalan könnye. |
|
| Mert ez a föld buja bűn-tenyészet, itt úr az ördögök királya, |
| dudva, bürök, szamártövis, lapu zöld vas-üveg tajtékja borítja |
| és vad, fűszeres, halotti szagú virág lepi zsírosan, mint az ikra, |
| ez a föld varangyok, fürge viperák, gyíkok, szakállas-szügyű vadak hazája. |
|
| Üres megyék, ugarok, virágok méze, mérge… Jaj, belőled mi maradt |
| emberi remény? Csontok kepéi, koponyákon párzó szentjánosbogarak? |
| Szerelmes lepkék arany-palatetője, zsindely-kúpja a mécsfény alatt? |
| Virrasztó magányosak, loholva menekülők, elszálló vándormadarak? |
|
| Mert fut, menekül innen az élő: vándormadár-táblák, oszlopok |
| suhannak az űrben, vetkőzik a madaraktól-üres táj, a szárnyaktól-üres ég, |
| suhog a láp füve, mérgezett virága, a tüsketornyok zsindelye kiég, |
| megszarusodnak a rozsdás kaktuszok, a szitakötők szines köd-tánca ellobog. |
|
| A méhe viasz-koporsóba fekszik, szakállas remeteként, |
| a sárga-feketegyűrűs, üvegpalástú királynőt ablaktalan kristálypalotába |
| falazzák testőrei, s a testőr-gondolat magát befalazza viasz-koponyába: |
| iszap-sírba, viasz-cellába menekűl, aki már föladott minden reményt. |
|
| Menekűl? Ó, mért nem szállnak el a jajgató őszi vándormadarakkal |
| rebbenve a kis falvak, kő-csattogással a városok, a kőrisek, a tölgyek? |
| Mért nem tódulnak az űrbe a szarvasok, medvék, lovak, nagy abroszokban a földek, |
| hogy itt csak az üres űr maradjon, holt szív, átdöfve arany-dárdával, a nappal? |
|
| Mert a darázs, mint sírjából a Jézus, tavaszra megint föltámad, |
| bűzt és pinceszagot árasztva sírjából kiszáll pompában megújulva. |
| De ti, akik elnémúltan feküsztök a csüggedésbe, a mocsárba hullva, |
| mit keresnétek e sivatag földön? Mézet? Virágot? Röpülni szárnyat? |
|
| A kis hüllő, ha először vedlik, üveg-lángot szül, gyűri le magáról |
| a szenvedés pikkely-zsákját, kínját-verejtékét testéről lerángja lihegve, |
| hasa, lencsés torka ráng-dobog, egyetlen dülledés, foszforos foszlány a teste, |
| aztán megnyalja szájaszélét boldogan, – s nem fél a második vedlés iszonyától. |
|
| De mit vedlett le a mi testünk? A hitet? Az életet? A nyomort? |
| A kínlódva megvedlett ország Európa kövein liheg, nem újította meg magát! |
| Marad a még-mélyebb-lét, a tengerfenék tündöklő nyomora tovább? |
| S termelünk villany-sugarat, bozótos fény-dúcokat, sárga fényport? |
|
| Ó, mivé nyomorodtunk mi a kristálysírlapú, áttörhetetlen sírban: |
| vagyunk szörny-erdők odalent a mélyben, kocsonya-derengés, állat-virágok |
| korcs fájdalom-ligetek, lebegő idegkócok, félholdszemű lebernyeg-álmok, |
| rojtos szoknyaként libegő csápkoszorúk, ott rejtezünk a mohó fényzsírban. |
|
| Fölvettük növény, virág, csillag alakját, csaló, idegen formák |
| varázsa rejti szívünket, lettünk mérget lövellő tejútak, hús-ecetfák, |
| halálos szorítású rabló-hálók, hullaevő legyezők, dögevő-fénydárdák, |
| világító-fürtös gyomorláncok, foszforeszkáló hús-csillag-hordák. |
|
| Élünk tányérszerűen ellaposodva, fénylő koronggá alakulva, |
| egyikünk csupa ragyogó tapogatószál, a másiknak egyetlen óriás szem a koponyája. |
| Van elektromos fényünk, foszforeszkálnak idegdúcaink, szemünknek szép a lángja, |
| kitermeljük magunkból a fényt, szüljük a ragyogást az életért ellapulva. |
|
| Egyetlen-szem, egyetlen-gyomor, egyetlen-tapintás a mi létünk, |
| kisajtolták belőlünk a nem-emberi-lét milliárd változatát. |
| Csupa-ravaszság, csupa-rettenet, csupa-rejtőzés ez a világ |
| és mi lesz velünk és élni nem tudunk, ha e nyomorból kilépünk? |
|
| Beledöglünk, vagy testünk vért ereszt át, mint Krisztus homloka? |
| Szétdurranunk, vagy kiokádjuk szívünket, kilőjük gyomrunkat a csillagokra? |
| Léghólyagunk úgy kitágúl, hogy szájnyílásunkon át belső szerveink kinyomja? |
| Kiökrendezzük önmagunkat, kitüremlik a rejtett éhség szájunkon a homokra? |
|
| Mert a foszforos agyak, fénytermelő-csápjaink a levegőn eltaknyosodnak, |
| mert páncél-védekezésünk, puha-tündöklésünk elmállik odafönt? |
| Hisz oly sok a fény, oly tág az ég, a könnyűség oly roppant súllyal köszönt! |
| Mert másképp élni nem tudunk? Nem születtünk mi érc-csillagoknak? |
|
| Vagy, ha élünk, hordjuk tovább a szervekben, lélekben, idegekben |
| az idő bűnét, a nyomorúságot, s tovább adjuk ivadékainknak? |
| A fajta hordja tovább a korcs-reményt, élünk örök igézetében annak? |
| S őshalak rothadékát vágyjuk, cetek máj-maradékát, zsírját a lehulló belekben? |
|
| Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrízd meg a lélek nagy hitét! |
| Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. |
| Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, |
| mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség! |
|
|
|
|