A halhatatlanságra vágyó királyfi

Mikor született, se a nap, se a hold
jelt nem adott. Csak királyfi volt.
Üstökös-fényszót nem írt az ég,
láng-szózatot a csillag-messzeség.
Növekedett a királyi várban,
mint az ország jövendő királya.
Szerette nézni az őszi ködöt
a vár mögött, az erdő fölött.
Bolyongani az őszi nádasokban,
szerette hallgatni, ámúlni titokban
a nádcső-roppanást, levélzörejt,
madár-örvényt, csobbanó vizet,
különösen a rézveretű nádban,
ha köd göngyölög, az ősz-homályban
deres pókhálót, rezgő bóbitát,
hallgatni, hogy a vadlúd hogy kiált,
nézni, merre száll a könnyű alkonyatban,
merre suhog a vadvizek vad lelke
a táj fölött, hol mint üllepedett
méz, ikrás-szárnyú már a napfény,
kristály-sárkány növekszik: az alkony,
s följebb áttetsző fénye lebeg
a halott napnak, a nyugati parton,
s a hold kirajzolódik a nagy-pórusú űrön,
mint halvány ceruzarajz a bőrön,
s mikor már a tócsillám se látszik,
hogy az ég felé a pásztor-füst virágzik,
vagy télen a lehelet ezüst ágát,
pillanat-nyíló ezüst-virágát,
ha szirmát, levelét kibontja,
s oszlik, mint a füst virág-gyapja.
De azért mindíg vidám volt,
múlatott, nyargalt és táncolt.
Látta ezt apja, a vén király,
s hogy valamit tenni kéne már,
tudta azt is, s úgy határozott,
tanuljon a fiú tudományt, jogot,
könyvlapokba-szedett bölcseséget,
tapasztaljon két, vagy három évet.
S a királyfit más országba küldte,
s azóta a szívét bánat ülte.
S ott a királyfi három évig
tanult, kóborolt. S míg lelke érik,
s a szűz koponya lassan beépűl,
mint ős-vidék frissen-rakott házzal,
filozófiával, tudománnyal,
orra alatt lány-szív-ejtő ékűl,
dús, fekete bajusz fakadt ki,
hó-keblecske érte meg tudott szakadni!
Tejes csontjai megkeményedtek,
vonásai is kiteljesedtek.
Az időtől mohos lett az arca,
a nagyvilág emberré avatta.
S visszajött három nagy láda könyvvel,
az uralkodás iránt közönnyel,
bánat-szemmel, szomorkás mosollyal,
mindíg-ráncos, kérdező homlokkal.
Tünődött, búsúlt a király, az öreg,
sorvadozott a gondtól megütötten:
világjárt fiának baja mi lehet,
lelkét mi rágja, miféle szándék,
szívét milyen bánat-dögkeselyek
dúlják, s a gazdag téli ködben
miért is kószál, mint a farkas-árnyék?
A hóviharban kószál egyedűl,
ha bogáncs süvít, száraz gally repűl,
tar fa sikít, bokor suhog,
ember, állat búvík, vacog
és láng mellett múlat kedvesével, dallal
más ifjú. Vagy vérmes, kövér lovakkal
citerát verve szánon suhannak
lányok, vitézek a kristály-verőfényben,
s az arany-arcú hajnal vár piros sáska-mellényben,
s a penge-hidegben a lovak pofája,
lányok pillája, fiúk bajuszkája
dér-sós lesz a fagyott lélekzettől,
a zúzmara-szárnyú temetés-ünneptől,
mint akik cukorba mártva vannak.
S nyak, fülecske, orr, tokácska,
mintha répából volna kivágva,
vagy parázsból gyúrva, rézből verve:
izzik az ifjúság tűz-kelyhe.
S mikor a vitézek vadra vadásznak,
ő a bronz-darázsnak figyelgeti röptét,
mikor szöcske-léptű lovakon cicáznak
vitézi tornán, hogy egymást böködnék,
izmokat-buggyantó kő-nehéz dárdával
ő a csillagoknak ámulja nyüzsögtét;
paripák pattannak porfürtös patával,
merev lovasukkal Ájtatos Manóként,
kövér, mázsás combjuk sáskacomb-rugalmú,
tombolnak feszülő farokkal, tomporral,
s villog a sisak-búb, rajt-repkedő tollal,
s sisak-rostély mögűl villogó-nyugalmú
szemek pattintanak szikrát a nagy éjbe,
s öltöznek a lányok csipke-harang fehérbe,
s lobog a bő köpeny, feketén-fehéren
a szökve-tusakvó kő-karú vitézen,
pezseg a bírákból gyűrűben az „éljen”
a holdat sápasztó öblös fáklyafényben:
ő a múlandóság ábráit kutatja,
egy lepkeszárny rajzát, pikkelyét múlatja.
Mikor a legények röhögése nyers-nagy,
s állati szerelem-lakomán vidúlnak,
s a lángoló-szájú pejkó diadalma
kigyűrődik mint a csigabiga szarva,
s a tajtékos lovat két szolga vigyázza:
kötél foszlik, véres zabla-karikája,
s szőr alatt az izmok vas-kötege játszik,
s lúdtojás-nagy szeme, mint a hold szikrázik,
s cicomás vitézek vihogó bandában
bámulják a részeg, ágaskodó csődör
diadalát a rengő-farú kancán,
mikor az rubint-dárdával előtör,
s orrlikából a gőz ütemesen robban:
ő a levélhullást figyeli titokban,
s elmereng a harmat könnyű csillag-arcán.
S ha a várudvarban buja vígalom van,
s borvirágos-orrú, puffadt, vén szakácsok
fácánpecsenyéje ragyog ott halomban,
s a rézbozont-mellű vad csaposlegények
görgetik a hordót; s nyársra-rántott tulok
vér-máglyaláng fölött sisteregve izzad,
s kemény, hegyes csecsű vígadalmi lányok
torkából patakzik sűrű-vérű ének,
s visongva futnak, ha gömbjüket markolni
dévaj-lángtól bódúlt ijjász is fölugrik:
tömött csöcsük reng, mint fiatal kecskének;
s vastagon kicsurog a párás kancsóból
a sörhab a fakó, százéves szakállra,
csurog, mint a viasz, ahogy a vén kortyol,
s piros orra, mint a kanóc hegyes lángja,
s mikor deli ifjak kecses-párosával
hegedűvel, síppal, dobbal és dudával
csikart összhang mellett lejtik a szép táncot
a tág oszlopcsarnok márványkő-kockáin,
mint sakktábla páros-színű figurái:
ő a vártoronyban a nagy, hártya-lombú
könyvet lapozgatja, pingál betű-láncot.
Múltkor is, fiát ott találta
a toronyszobában, mikor a kakas szólt.
A láng a gyertyát már csonkig lerágta,
homloka gondtól sugaras volt:
a rácson át a messzi ködbe nézett,
mint árbóckosárban a tengerészek,
a hold, mint fövenyre-vetett tengeri-csillag: száraz,
s nézte, a ködös vidék, mint hold-arc
nehéz gőzökben borong, gomolyog,
s villogó tüske szúr ki abból, gyémánt
tornyok merülnek, arany-mosolyok
buggyannak, mint bővízű forrás.
Egy sas keringett, azt nézte némán:
alámerült, s fölbukott oldalvást.
Persze a királyt a tömérdek
kiváncsiság, mint almát kicsi féreg,
tölgyet vas-állkapcsú álca:
keresztűl-kasúl fúrkálta, rágta.
S elindúlt a fiát kifaggatni,
róla, mint csúf köpenyt leszaggatni
a bánatot, a nem-királyi gondot,
s vett dühhel a vártoronyba rontott.
De a fiú helyett csak üresség
fogadta tág, beszuszogó testét.
Olvadt gyertyacsonk, remegve
viaszba ragadt kis éji lepke.
Mint szenesre sűlt fekete féreg
a kanóc, görbítvén az éj kérdőjelének
sűlt izeit; pipa-hamú, dohánypor dombja,
a királyfi egyik köpenye-gombja
az asztalon, s egy viaszból gyúrt, zord
cseppkő-szakállas ember-szobor.
S egy papír is volt ott kiterítve,
rajta az írás gonddal kerekítve:
„Nem tudtam a szívemet megcsalni,
azt hazudni, nem fogok meghalni,
mikor minden emberre halál vár,
halál-tűzben mállik az ember-sár,
mikor élet-lovam istállója
a jövendő nagy koponya-tornya,
mikor szívünkben lapul az ármány,
a halál, a jég-tüdejű sárkány!
Ne keress apám, meg úgyse találnál!
Találok én jobbat a halálnál!
Nem kell nekem asszony, kincs, királyság,
elindúltam, hogy szemeim lássák
azt a földet, ahol nem hal senki,
(vajon onnan lehet-e üzenni?)
halandó az örök élet halmát,
a halhatatlanság birodalmát!”
A vén király nagy búja kiáradt
torkán, porig döngölte alázat,
üvöltött a fájdalomtól, pörgött
kínjában, jajongott és süvöltött,
verte, (zúgott nem-emberi szóval,)
szíve-táját a gyertyatartóval.
Futárokat küldött, s azok sorba
visszajöttek, megtörve, lefogyva.
A fiú már nagyon messze járhat.
Maradt utána iszonyú bánat!
Ment a királyfi rendületlen,
eleinte még egy-lendületben,
s lassan elhagyván a lakott vidéket,
valamilyen nagy sivatagba tévedt.
Fejét csüggesztve gyalogolt és éhen
és szomjan, sivatag-bíró teveképpen
ringatta testét a süppeteg homokban.
Föl se nézett, nem is tudta, hol van.
Nem látta, hogy ritkul a növényzet,
egy-két bokor feszűl csak a szélnek,
s ritkás fűcsomó leng, (lassan az sincs,)
mint borotvált fejen hagyott hajtincs.
S elmarad az is, csak homok és homok,
redőzött aranypor süti ki konok
tüzét és tüzel föntről az ég,
s láng-tollat növeszt az arany dombvidék.
Megy a királyfi, íly útnak készületlen,
semmit-tudón és boldog-révületben,
s nem érzi, hogy kiszáradt torka porhínáros,
mint szikkadt agyag, szíksótól virágos,
ajka és nyelve cserepes, sebes,
hogy karja, lába már csontváz-üveges,
a fényt szúrják a bordaszögek,
mint szöcske lábszár-tüskéi, s a mellkas-csontszögek,
pórusain a vízgyöngy kipezseg,
s apad róla a hús, s lassan csak az erek
csomós, kiálló hálója tartja
(mint kötélzet körűlcsavarja
a lábszárat, combokat, karokat, nyakat
és őrülten lüktet a csontokra-tapadt!)
e csont és bőr és szőrzet-hordó lelket,
aki immár láztól énekelget!
S térdrehull egyszer, eldől a porban,
e láng-robbanó por-arany pokolban
és naptól-aszult fejét fölemelve,
mert szájába dagadt rügyes agyagkorsó-nyelve,
fölzokog, látván, hova jutott.
S ím, a közelben óriás kaktuszok!
És odakúszott a homokot habarva,
testét, mint kígyó tekerve, csavarva,
fekete ujjaival az izzó elemet
kaparván csúszott és evezett,
a homokba porfelhőt lihegve,
tűz-lombú por-fát hörögve.
S az óriás tüskékbe kapaszkodva
fölhúzta testét, megállt rogyadozva,
s valahogy tőből egy húsos levelet
lemetszett, mint egy szőrös, nagy fület.
S a vérző-gödörben fölgyűlt levet
szürcsölvén, enyhűlt a csontig-elepedt.
És meglátott akkor ott egy koponyát
a kaktusz tövében, s bordacsontokat.
Fölvette: szem-gödrön, nyak-likon át
pergett a homok, mint sótartóból a só!
S hogy kirázta a gömbből a homok-agyat,
fölkiáltott: „Te írtóztató
halál!” S az agy, a szemek hajdani házát,
az eszmélet hó-vigyorú vázát
a csigolyalukon az ujjára tűzte,
megpörgette, s beszélt, mint a tűzbe:
„Hatalmad hova lett te csont-buborék,
amit a teremtés fújt vala a nyakra,
szappanhab-gömbnél is romlandóbb agyag,
hova lett világ-rendező agyad?
Pitypang pelyhét a könnyű szél, a tűz-ujjú nyári ég
nehezebben rontja szét, mint téged az idő,
az ember-szívet megkeserítő!”
S aztán a hab-héjat a kaktuszhoz csapta,
s indúlt új erővel a tűz-sivatagnak.
De már kis csücske látszott csak a napnak,
s rá vacogtató nagy éjszaka szakadt.
Körötte a puszta, mint tenger-fodrú só,
fölötte a hold, mint lassú tündérhajó.
S ment tovább, térdig a sóban, a hóban,
bizakodván az égi hajóban.
De reggelre újra csak lerogyott,
s vergődve alighogy továbbjutott.
És egyszer csak rettenetes nagy árnyát
lebbentve föléje, ott lebegett,
kitárva ronda, nehéz szárnyát
a dögmadár. Keringett, s fölnevetett.
És vijjogva és dögszagot ontva
lecsapott a nagy madár a porba,
a homokhoz verdeste kő-szárnyát,
büdös tollai, mint a hasábfák.
Két lába, mint két pikkelyes dárda
befúródott a királyfi-vállba,
sarlós, toll-szakállas sarkantyúját
a lapocka-alji lágy részekbe túrta,
s meglebbentve szárnyát a nagy útra,
rikoltott és emelte a zsákmányt.
Elalélt a királyfi, a zúzott,
a madár meg csattogva elúszott.
Nyakát kinyújtva szállt az égen,
majd eltűnt a felhők sűrűjében,
s a felhők fölött, a végtelenség
tűz-köreibe mártva testét
csak szállt, csak úszott, boldogan keringett,
arany-nyálban fürdetve a kincset,
amikor a napból, (azt ki tudja?)
tollaranyrögként süvítve, lebukva,
előtte kőkérgű-csőrével fölmered,
csillagkarmú-szárnyait kitárva lebeg
egy másik madár! S már csap is fejével,
mint rönkre favágó fejsze-éllel,
a toll-karimás kesely-szügybe,
a szőr-koronás kesely-bögybe
és tépi róla nagy cafatokban
a tollat, a húst, s mint szirmot a rózsa,
a fej a véres tollat ejti,
a pikkely-szakáll vércsokrot lövell ki,
s a mellkast marja a köröm-tüskerózsa,
s a toll libegve száll, alvadt csomókban.
Egyetlen tollas, bűzhödt gomolyag
a két madár, rikolt és harap.
Egymást szárnnyal ölelik, csőrrel marják,
s szorítván egymást eszik, csavarják.
S ím, lazúl a szörnyű kapocs a vállban
és hull a királyfi nagy sugárban,
felhőt-átütve hull a meggyötört,
ki előbb még a homokkal pörölt,
ki előbb még ott szállt az ősgyíknyakú-sassal,
összenőve a kesely-hassal:
egy szalmakazal közepébe,
s a kazal durrogva, zenélve
füstöt vet, zengő arany-lángot,
mint tó, mibe a ménkű vágott.
A suhogásra kifutott a háznép,
a baromfi sipog, kotkodál még,
a ludak szárnyukat suhogtatva
táncolnak, görbűlten fúj a macska,
kutya szőrét fölborzolva vinnyog,
istállóban a ló idegesen tappog,
futkos a virágzó fák alatt a páva,
úszik utána kan-hímű palástja,
tódul ki a házakból a nép, köp:
mi hullt, angyalkönny, isten-vércsöpp,
tűz-rög, az ég ejtett kormos követ?
Találgatják, hogy mi lehetett?
Behorpadt-szemhéjú vak koldusok,
falábon-bicegő vén harcosok,
rongyos csavargók, szikár kőművesek,
szikkadt sírásók, hájnyakú hentesek,
iparosok zsírtól fényes arccal,
púpos banyák ritkás, nagy bajusszal,
bőrszagú tímárok, gyantaszagú ácsok,
szikra-kráteres kezű kovácsok,
s egy kolduló barát is jön totyogva,
mint kétlábú nagy gyík, szuszogva,
mint pipacs kelyhében a fekete bibe:
golyva-rózsán ül napégett feje.
S ahol legikrásabb a sok csődület-hős
áll, mint a hold, a szivárvány-gallérú emlős:
a kocsmárosné, az asszonyok éke,
hisz kocsma ez itt, a bánat menedéke!
Húsa fehér, orcáin pirosság,
a fülei Krisztus-képű ostyák,
kontya lazán a nyakára omlik,
orrtövén egy-két szeplő piroslik.
S körülötte hökkenten-vidáman
zúg a népség, nagy ámulatában.
S rikkant egyet az egyik csavargó:
„Nézzétek csak, füst száll a kazalból!”
Valóban, a mohos kazal felett,
apró, aranyrojtos felhő lebeg.
S már özönlenek is, a létrán tolongnak,
mint akik várat ostromolnak,
néznek a füstölgő kazal-lukba,
ott a királyfi, fejjel lebukva.
A kocsmárosné, (hogy kihúzták onnan,)
a királyfiba szeretett nyomban,
bár csúf volt kesely-tépetten, barnán:
a töprengés-tűz átsütött szőr-álarcán.
Rongyait róla levetette,
sebeit tejföllel kenegette,
borbéllyal szakállát nyiratta,
fejét emelve maga itatta,
borogatta töretett testét,
itatott vele tyúkleveskét,
fehér húsát a gyönge tyúknak
szálakra tépte a fiúnak,
s tetézte mindezt vörösborral.
És virágot tett az ágy mellé csokorral.
S mikor már sebei beforrtak
valamelyest a királyfi-vándornak:
nappal a kertben vetett neki ágyat,
árnyékában az almafának.
Feje habos párnákba süppedt,
a puha toll körűl fölpüffedt,
testére árnyék-levelek lebegtek,
fehér szirom-cserepek peregtek,
s korona-bóbitás fejjel a hím-páva
rikoltott és rengett nehéz gyöngy-ruhája
az ágy körűl. Lehúnyt szemén
rezgett és táncolt az aranypetty lombszűrte fény.
Egyszer még föl is nevetett:
egy féllábú kereplősáska bicegett
a takarón, mozgatta állkapcsát, mint a kecske,
lihegett és sántikált bicegve.
Düllesztve sokszögűre köszörűlt piros kristálytojás-szemét
megállt, s szájszerv-kopoltyús rózsaszín csuka-fejét
forgatta mereven, majd egy roppant
ívben, kékpettyes félcombját kirúgva elpattant.
De ára volt ám a nagy jóságnak!
Mikor a varratok leszáradának
a sebekről, s könnyed volt újra lépte
a fiúnak, az asszony odaállt elébe.
A kertben álltak, az esti lobogásban,
a rejtelmes árnyék-suhogásban,
zengett a fű közt a hars-torkú alkony,
cincogott az űrben kék denevér-bársony,
óriás-árnyéka volt a virágoknak,
levele izzott a ribizkebokornak,
egy-egy bogár szállt még vakon a fénybe,
bódúltan kerengett, búsan zöngicsélve,
egy tehénke bőgött, gőzölt a föld lassan.
Ott állt a szép asszony szendén, illatosan,
s nézte a királyfit, majdnemhogy fölitta,
pilláira a könny víz-bogyóit csalta,
tüzelt a szerelem gyönyörű szemében,
fátylával nem födte mélyét a szemérem,
átizzott telt testén remegve, fehéren,
mint az esti láng a nagy eperlevélen.
„Maradj égi küldött, csillag-fi, angyaltoll,
nem kérdem ki voltál, születtél akárhol,
tán a napnak vagy te arany-robbanása,
tán a hajnalcsillag üvegtüske-lába,
talán a világfa letört arany-ága,
tán a hold könnycseppje, a mindenség lángja,
maradj velem!” Szólt és a kezét kereste,
nagy buja lángokat lövellt szeme, teste.
A királyfi bámúl megigézetten,
a fa törzsének dűlve, az asszony előtt,
körűl gőzöl a növény halál-mérgezetten,
szagosan lihegi ágyék-tüzét a föld,
az égre tojást vert az este:
udvarával a sárga holdat,
arany-nyál csurog a levelekre,
füvek, virágok mocorognak.
Mint óriás cserebogár csápja:
réz-levelekkel zizeg a kis nyárfa.
Nézi az asszonyt, mintha kénes lángok
közé révedne, de bele kell hullni:
vadkanca-szeméből nőttek arany-karmok.
Szíve így vergődött, félt megszabadulni!
A hús, a hús örvénye ilyen még sose volt,
nem igézett így kórost a hold,
bűnöst a bűn, öngyilkost folyó,
hazudozót a nem-hazudozó!
Csókolja az asszony, sebez kanca-csókja.
Denevérek szállnak visongva a holdra.
De kitépi magát a nyers ölelésből,
futna, mint akit kerget a halál
és részegen még a láng-dühöngéstől
tántorog lihegve, s bódultan elindúl.
„Nem maradhatok itt, ne tartóztass engem,
nekem messzire kell mennem,
messzebbre, mint az az izgága csillag,
ahol a halhatatlanok laknak,
engem egy nagyobb vágy vándorútja vár!”
Felel a fiú, s a kapun kifordúl.
A kocsmárosné szemét zöld villámok
erezik, de sóhajtva így felel,
s szava hidegebb, mint az üveg-virágok:
„Nem tartalak, a szívem viszed el!
Te angyal-csődör, hogy néha eszedbe jussak
egy csizmát adok, lábadra azt vedd:
Sárkány szíve-bőréből készítettet,
Sátán fitymájából készítettet,
Halál-asszony szűzhártyájából szabottat,
Óriás szemhéjából kiszabottat,
Víziszellem úszóhártyájából varrottat,
Ördög-anya dobhártyájából varrottat!
Te kesely-hányadéka, sas-okádta csillag,
lehetnék árnyékod, forró tajték-lepled!
Árnyékod lennék, ki nő, töpörödik,
s megkettőzi magát, ha a fény úgy kivánja,
a hosszú úton veled ki törődik,
kertem égből hullott rózsaszála?”
A hold-csiga az űr szélére kimászott,
nyújtva a semmibe négy fényvirág-csápot,
s a holdezüst-nyálas, harmatos fűben,
asszony láb-kar-gyökerektől szabadúltan,
nőstény-polip gyöngy-ölelésétől szabadúltan,
szabadságtól részegűlten
ment a királyfi a jegenyék alatt,
az űr terített rá csillag-szárnyakat.
Lábán új csizma. Nekiütődtek,
tejútként nyüzsgölődtek
hemzsegve, zúgva tűzarany-vadak:
a zöld kristályfényt izzadó szentjánosbogarak.
Ment a királyfi dalolva a porban,
arcát fürdetve a napban, a holdban,
gyalogolt völgyeken át és városokon,
hóförgetegben szikrázó ormokon.
S ím, érzi egyszer: süt a csizma szára,
talpa vas-kagyló, éget a varrása!
Leül, de abban a pillanatban
döndűlve két talpára pattan,
mint jancsiszög, ha oldalára döntik:
vastű-szárával megint fölágaskodik!
Megállna, de a csizma megy tovább,
égeti, szorítja, rágja, mint a láng,
lecibálná: ha hozzáér, tüzet köp,
mint vulkán, fölcsinált anya-ördög,
térde körűl a csizma szára
lángot lő, mint a sárkány pikkely-szája.
Vas lett a csizma, ami bőr volt nemrég,
pörzsöli belűl e rettenetes emlék
és viszi tovább és meg nem áll vele,
gyötri, a húsát sorvasztja le
a befelé-ágú vastövis-csizma,
a vastüske-csizma szaggatja, marja,
mint két ezer-fogú habos, forró szájban
vonaglik a csizmák páncél-fogsorában,
mintha két krokodil-fej rágná lábaszárát,
az ágyékig nyomva csőr-állkapcsát,
csupa harapásnyom a comb, a lábszárhús,
falánk a csizma-vaskrokodílus!
Eszi a lábát, a teste egy lucsok,
a vér a csizmából fölül kibugyog,
mint elvágott tehéntorok
gégenyílásán vérkéve sustorog,
mint fölszakadt ütőér-kehely:
a csizma-száj vér-zsurlót lövell.
Fut a vérpettyes csont-zsiráf,
fut a csizma és vele a láb!
A gyopár-szakállú koponya-kölyök,
mint kókadt kalász, száradtan zörög,
A csizma most már sziklán dübörög,
hogy borzonganak a barlangi dögök,
szikláról sziklára ugrál, mint a zerge,
s onnan lerohan a csizma a völgybe,
fut a pusztán, át a vetésen,
úton és úttalan idegen vidéken.
A vascsizmából kifröccsen a vér,
a királyfi már megváltó-fehér,
szakálla sárgúl, fut a vérüveg-kan,
habos szájjal fut a boldogtalan.
Már csak két bütykös üvegbot a lába:
pókháló fut ott vascsizmába!
Fut a vérsörényű, a sárkány-szívbőre-csizmás,
az átok-harisnyás, sátánfityma-csizmás,
halál-asszony szűzhártyájából-varrt-csizmás,
óriás-szemhéjából-varrt-csizmás,
viziszellem-úszóhártya-csizmás,
az ördöganya-dobhártya-csizmás.
Arca tűzhólyagos, szőrei szén-zászlók,
vesszőjéből vér dől, a szájából átok!
Futtában alszik, mint a vak lovak,
kínjában füvet rág, faháncsot harap.
A semmihez fordúlt kegyelemért,
mikor egy gazdag vidékre ért,
s egy patak partján ájultan lerogyott,
fél-arccal a mohos vízbe bukott,
s míg kortyolt a száj, a sárgára pállott,
a csizma kristálybot lábáról lemállott.
Alkony volt most is, a réti madárhad
futkosott a fűben, borzolva a szárnyat,
hold-szerelemtáncot lejteni a fényben,
kakas-viadalmat fogyó-hold tüzében.
Izzott a varangy, a sündisznóhátú föld.
Elhalt a vízalji növény remegése,
kocsonya-zászlós ebihal, tarajosgőte tüzes toka-pihegése
élt csak a vízben, a tűzpontú vad és sűrű zöld
párát ontott a rét, a sáslepett víz fölött zömök
üvegszárnyú arany-gombostűk szálltak: a szitakötők.
Hajnalban ocsúdván fölül dideregve,
söpri magáról a harmatot merengve,
s szeme a meggyötört lábakra téved:
két lába két korcs fa, sziklákból kitépett,
zöld-körmű csont-gyökér, vérmohás pikkelyfa,
nagykarmú Jézus-láb, kereszten aszalva!
Lábfején fürtösen lógnak az erek,
mint hullán csontszakáll-fűgyökerek,
a lila érgubanc feszűl és lüktet és dobog,
mint egy fészek toboz-gyíkhas, gyíktorok.
Ujjain bütykök, most-fakadt rügyek, csontcsomók,
fehér gyökér-pupillájú pikkelykorsó-szemgolyók,
ujjait, talpát sűrűn beborítják
a tyúkszemek, mint kis sárga rózsák.
Lábát áztatja a zöld-szakállas patakban,
sebeit dúdolva mosogatja,
s tűnődik lassan, merre, hol van
a halhatatlanság birodalma?
Locsolgatja a láng-kelyhű sebeket,
szisszen és nyög és dúdolgat rekedten,
egyszer fölnéz és meglátja az eget:
tengerzöld az és ebbe beleretten!
S a dombról, a mocsaras réten át
tömzsi lovakon vágtatva jönnek
a hírhozók, s harapdálva a lovak dagadt farát
utánuk a sáskák özönölnek.
Suhognak, mint a Hír jaj-szárnyai, a Bánat viharszele,
s a mezőn a lovak kagylós patanyomát,
mint szemet a könny, vadvíz futja be.
Rettegi már a föld a Büntetés sáska-fogsorát!
Csapzott lósörényre borúlva száll a görnyedt
hír: „A sáskák, a sáskák, meneküljetek!”
S mögöttük harsogva, ropogva ömölnek
a sáskák, méregzöld szájszerv-felhő lebeg.
A tömzsi lovak robognak a réten,
szügyük habos, rajtuk a lovas fekete zászló!
Zöld Angyalt retteg a gyászbóbitás ló.
A kancák, csődörök tajtéktól fehéren
versenyeznek a Rettenettel.
A zöldszárnyú Óriás-angyallal, páncélsisakú Sáska-Itélettel.
Iramlanak, szinte időtlenűl,
most őskori barlangfestményeken a szarvasok.
A szem véresen kidagad, mint eres csőr előre szúr a fül:
mögöttük iszonyú sáskahad ropog.
A kantár, a nyereg, a haspánt-aranyabroncs izzad,
szállnak a lovasok tépett lobogóként.
A lovak vicsorgó pofája hab-rózsát potyogtat,
eres combjukon, derekukon tekeredik a tajték,
mint arany-kígyó kúszik sietve,
mint fát a folyondár, oszlopot a repkény,
szederinda-bozont: őket csavarodva belepte.
Hab-kígyó, tajték-gyík hemzseg a Rémület testén.
Zúgnak az óriás sáska-tollú szárnyak!
Zokog a hírhozó véres-arcú Bánat,
s a csődörök vesszője habosan csattog a tokban,
vagy csomós véggel fityeg a tokból,
mint görcsével fekete cérna tű-fokból.
S a sáska-orkán a tájra lobban.
Röpülnek a lovak és nyomukban a sáskák,
tomporukon csípik, eszik a szőrt,
lobogó, tömött farkukat rágják,
nyihog a réműlt ló, a lovas üvölt.
Mert az Ítélet jött el, a zöld-koponyájú Harag!
A sáskák, mint viadalhoz fölkészített lovak
és fejükön karcsú arany-koronák
és kezük karoló smaragdtüske-ág
és arcuk akár az emberek arca
és homlok-bajszuk két arany-giliszta
és hajuk akár az asszonyok haja
és foguk, mint az oroszlán foga
és puha szügyükön tüskés vas-mellvértek
és térdük, mint a csontváz-térdek
és szárnyuk zúgása, mint vasszárnyú hadak
és szemük két óriás kristályrózsa-daganat
és skorpió-farkuk van és fullánkjuk
és mint a csecsemőknek, lágy a gigájuk
és fejükben csontállat-rózsák mozognak
és füstöt és tüzet és kénkövet szuszognak!
Szállnak, szállnak a lovak az izzó réten át:
fekete kürtök, véres harsonák,
zuzmarás jajongó halál-hegedűk,
vinni a hírt, az özönvizi-bűnt!
A Rémület trombitái a gyors lovasok,
víjjogva-hörögve elhúzó sasok,
az édeni tájat gyújtogató jelenés-szikrák,
félelem-lábú rohanó pók-sziklák.
Fekete gyászének, fekete jajongás, fekete zokogás ez,
s ahova érnek, a táj zöld ropogás-lobogás lesz.
Suhan a hat tömzsi ló, hat puskagolyó,
fütyűl a légörvény-zsák mögöttük,
pukkan a föld a párosan-ropogó
paták alatt, izzik verejték-szárnyú röptük.
Ó, lovasok, lovasok, a Pusztulás vérbojtú gyászdalai!
Ó, paripák, paripák, az Átok habvert kis fekete lovai!
Amerre ti fecske-mód átlebegtek,
fölszállnak a búzatáblák, a csöcsös venyigék, a kertek!
Ó, lovak, a nyereg alól fekete vér szívárog,
a sarkantyú-sebből is, mint kezéből a Megfeszítettnek.
Megváltást-sohasem-hozó lovak, hajdani cigányok:
az orrlyukak habzó fekete szőr-kelyhek,
s a szügy, a szív-alakú, az izomkévékkel-kidagadó,
az eres has, az érhínáros tompor csupa hab, habzik az izom-dió.
Testükön alvadtvér-páncél, mögöttük őrület-sörényű zokogás,
véres a fű, a föld vérhabos, a lovason tajték-palást.
A lovasok! Mint roppant gyöngy-köpeny, zöld fátyol,
lobog mögöttük a sáska-vész:
zöld tűzvész, húsüveg-robbanás, köpeny pusztulásból!
Lerogyna már a ló, a szívük oly nehéz!
S ím botlik a ló, lerogy, nagy fogsora villan,
majd fölszökik reszketve, új futásra,
de lávaként (milliárd merev szem csillan,)
fortyogva köréjük ömlik a sáska, a sáska!
Szikrázva pattog a föld, az ég, a sáska-tömény,
zöld füst, zöld jég, zöld sár a világ,
potroh, csáp, mozgó-száj hínár-szövevény,
fejszék esője: nyüzsögve ráng.
Zöld örvényben kavarog a fekete ló,
lovasa nyakára borúlva hörög,
míg elönti végleg a sáska-folyó!
S társ-paripák robajától reszket a rög.
S a lóra, lovasra ráborúl az Angyal,
a Hatalmas-arcú, vicsorgó fogakkal,
fodrozódik eres gyöngy-hártya szoknyája,
vergődik zöld-tejút sáska-tollú szárnya,
növényfátyol-inge fölgyűrve combjára,
fénylik tőr-fogsorú csontoszlop-lábszára,
koponya-kévéje, nagy csápkoronája:
aranygyökér-haja ráhull a világra!
Őshajó-potrohán lélegző-ablakok,
roppant borda-ívek közt rezgő bőrdobok,
zöld dongák, szelvények hernyója hánytorog,
zöld gumi-tokája páncélok közt dobog,
óriás-potroha, mint vulkán-hegysorok,
zöld szőr-kráterekből cukros zöld nedv bugyog,
mint égig-nyúló zöld kukoricacsövet,
beburkolják zöld kukoricalevelek,
s mintha nemzené a földet csődör-tűzben:
lüktetve vonaglik tompora az űrben,
s angyal-kanca feje már a lovast rágja,
a fej százmillió páncél-bokor szája,
forgatja a lovat üveg-kezeivel,
szorítja nyikorgó farönk-térdeivel,
a zöld Sáska-asszony minden része sáska,
minden sejtje sáska, minden moccanása,
mint zöld vas-szögekből forrasztott ős-szobor,
dörgő vasszög-szárnya tűz-gömbhalmazt kotor,
a zöld Sáska-angyal, az Úr Óriása:
százmillió gyomor, csont ló-ajakcimpa,
százmillió torok, toka-páncél, szárny-fog,
a test minden része harap, nyel és csámcsog,
az Óriás-fejű a lovast forgatja,
lüktetve dolgozik milliárd állkapcsa,
a combja is eszik, lábszára is eszik,
a hasa is eszik, a nyaka is eszik,
csupa láb-koronás száj a koponyája,
matat az állkapcsok lábszár-koronája,
a gyomra csupa száj, ráng szuszogva, nyelve,
harap, rág milliárd gyöngylapát-szájszerve,
kicsüng nagy szájából a piros nyál-hínár,
bél, húscafat, sörény, szőr, köröm és szakáll,
óriás-szeme mint zöld zománc-kupola,
csiszolt zöld tüzének nincs könnye, mosolya,
nincs abban gyűlölet, indulat és szándék,
meg se rebben mikor borzongva továbblép,
leforrt kristály-rózsáit nem forgathatja,
mereven dűlled, mint sziklára nőtt szikla,
s a Halált-petéző, az Óriás-asszony
lép tovább, keresni amit fölhabzsoljon,
zöldlevél-szoknyáját fodrozva riszálja,
erei fénylenek, mint a villám ága,
mögötte ürülék, pillaszőr, köpenyrojt,
szép fehérre rágott embercsont és lócsont,
potroha alatt a pusztulás vigyora:
ember-koponya és fehér lókoponya.
A királyfi fölpattan, de lerogyik sziszegve.
S ömlik a tájra suhogva, zizegve,
mint megbőszült tenger zúdúl a tájra
ropogva, harsogva, zabálva a sáska.
Csattog, nyekereg, akár a kereplő,
recsegve csap le a zöld sáska-felhő.
És nem únja az ég, prüszkölve dobálja,
falkáit a vadnak hörögve okádja.
Ellepve mindent, mint a kiáradt
gonoszság, a pöffeteg útálat.
S ki teremtette őket ekkorának?
A pusztítás zöld páncél-lovának?
Zörögnek, mint hegyen a szekerek.
A páncélos fejek, e háromszögek
összeütődvén csattognak, pörögnek,
mint nehéz vasakkal pántolt kerekek.
Páncél-szoknyában dübörögnek.
Villog a szemük, mint a csődöröknek.
Mint szökdelő kukoricacsövek,
a még zöldek, tejesek, éretlenek,
mint lábrakelt zöld kukoricatábla
ugrik és röpköd és árad a sáska.
Zabálnak és döglenek rakásra.
Izzó kard-suhogás combjuk villanása.
És esznek és falnak, amit csak találnak,
a füvet, a szőlőt, a tököt, a lombot,
almát és fakérget, ugrálva zabálnak,
lezabálják a kalibákról a zsuppot,
eszik a szalmát, háztetőn a nádat,
epret, virágot, temetőkben a fákat,
borjakról a szőrt, kósza libákról a tollat
és lerágnák az égről a Napot, a Holdat!
Ugranak, ülnek, falnak, ugranak,
két lábuk közé fogván a zöldet, mint a nyulak
és utánuk csonk és üszök marad
és mindez szinte egyetlen pillanat!
A királyfi sikolt és réműlve látja,
előtte épp egy botnagy sáska
habzsol vad, részeg önkívületben,
összetett szemei csillognak meredten:
a soha-le-nem-húnyható gyémántvese-szemek,
a szempillátlanok, a szemhéjnélküliek,
a zöld csontsziklán nőtt csiszolt-sejtlapú kristálygombák,
a szemüreg-nélküli merev hatszöglet-üveghalmaz facetta-rózsák,
s a mellékszemek is, mint gombostűfejek,
amik díszítik a korona-fejűt, a páncélsisakos koponyát,
mint drágakövek a koronát,
s a szemgolyó mellett kinőtt csáp rezeg,
az űrt tapogatja a két csont-köcsögből fakadt bajusz-szál:
a homlok-nádszálak hajlongva szimatolnak,
a sok-ízű arany orrlikcsövek, a csápvégi orrlikak szagolnak
és zsugorodik a táj a mozgó állkapocsnál!
Nézi a lókoponya-alakú fejet,
s a kopoltyúként lihegő szájlebernyegeket,
a viaszrózsa-száj sziromállatként-szétnyíló ajak-páncéllemezei
közé a torokba eszelősen a tájat tömi,
mindent a mozgó fésű-fogsorok közé habar,
gyömködi torkába a tájat a száj kristálylevelibékakéz-pótlábaival,
mint mohó gyerek a foszlós kalácsot
és majszol mereven e jól-megácsolt
szerkezet, a gyöngy-tüskés mellkasra ölelve
vadzab kalászát, sohasem-betelve,
e szájig-homlok, ez eleven-rostú vassisak,
e kerge csont-láng, ugráló zöld bádog-bak!
Nézi, hogy mozog az orrliktalan-arcú zöld gumi-pontyszája,
az üvegpajzs-arcú vasálarcos csataló-koponyája:
tátog-becsukódik a zöld üveg-gumi-csontzsák,
az alsó és felső állkapcsok, az üvegkagyló-ajakcimpák.
És mozognak póklábak: a száj zöld üvegszakálla,
az állkapcsokat koszorúzó üvegkorona sokbütykű üveg-ága,
a fej több-izű üvegujjai, a koponya szájkörüli üveg-töviskoronája,
az alsó és felső, az oldalállkapcsok üveg-harapófogói,
a szájszervek sokcsuklós gyöngykerítés-karói
tömik a létet a zöld csontrózsalevél-alkatú szájba:
a gége-agancsok, toka-ágak, állkapocs-gyökerek,
bütykös üvegrudak, a szájnyílás polipkarjai, sok-könyökű pálcák,
hajlékony csuklós agyarak, lombtalan üveg-fák,
mint csuklónál levágott karok, kézfej-nélküliek,
a szájlábak bunkós üvegcsuklói a salátarózsa-szájat etetik,
mint csonka alsó-karú katona, ha eszik,
két csukló-bütykével fogja a falatot,
tömik a szájat a kéznélküli zöld üvegcsontvázkarok.
Nézi a szögletes, pántos-csatos fejet,
a kard-élű szárnyakat, a lábszár-töviseket,
a szemöldök-nélküli homlokot, fodros salátalevél-ajkait,
a felsőkar csontrügyeit, likacs-sorait,
s a mohos gallér, a csonttető alatt
a dobogó, puha zöld hártyanyakat.
Nézi a doboz-alakú, orrcimpátlan fejet,
fölül a lófülként mozgó füleket,
alul a csőrszerű rágószerveket,
honnan a levél nyálasan kifityeg.
Nézi, hogy villognak részeg
tüskés áglábak, csonttövis-ölelések!
S a tor gyűrűi, a csuklók, a forgók mozognak,
a ló-szájban a levelek ropognak,
s a potroh gyűrűs zöld dongái kinyílnak,
majd pikkelyesen összetapadnak,
a potroh fém-ize lazán kitágúl,
majd beszívódván összezárúl,
vájódnak a földbe zöld tövis-talpai,
sebzik a világot nagy sarlós-karmai,
csücsül a zöldháncsú, nagy kukoricacséve,
hónaljból szögell föl háromszög-pillére,
liheg a dög, akárcsak az ember,
lüktet a potroh, a cső-alakú szív ver,
s a szárny-ablakok csillognak meredten
és zabál és fal vad önkívületben!
S a halhatatlanságra-vágyó, a jajgató szégyen
vacogva elbújik a patak vízében,
mint téli-álmú hal, fehér halál-lárva
befúrja magát a vízmélyi vak sárba,
de még így is látja az űrbe földagadt
Világot-majszolót, Üvegcsontváz-vadat,
a Hártyaköpenyest, Zöldhernyó-potrohút,
A Föld-urát, zöld-eres Hártyalevél-szárnyút,
a Zöldüveg-testűt, dühöngő üveg Rovar-óriást,
redős legyezőszárnyain zöld pergamen-palást,
látja, ahogy eszi a tejútat, mint lombot,
rágja mindazt, amit a teremtés kigondolt,
hat lába hat csuklós tüskés üveg-oszlop,
a térd-izületet, a zöld könyök-csontot,
látja a bőr alatt az üveg izomfonadékot,
bőrben a sejtrendszert, kis légbuborékot,
tüzel az izgatott, a többször-ujjászületett, az áthasonúlt, a vedlett,
ahol kőgyökér-lábai a has és oldallemez-csatlakozásnál izesülnek,
s a lábak izei: a csípő, tompor, comb, lábszárcsontok,
a több-izű lábfej, a karom-izeken az üreges karmok
ragyognak, mint izzó zöld égi jelenések,
a hátsó-comb-belsőn a csapos kitinlécek,
ragyog a szárny-fogsor, a cirpelő-ér üvegfogacskái,
ragyognak a külső lábszár-él tüskéi,
a csontfürészek, szárnyak, áttetsző comb-izmok,
a szárnyfedő tövén az érszegélyű bőrtükör-dob,
látja a potroh-vég zöld-zománc fűrészfogú kardja,
fölmered ragyogva, mint a sárkány taréjos sarló-farka,
látja a zöld-bordás potroh dobog lágyan,
rángatja izgatott, lüktető, forró vér-áram,
az első szelvény két oldalán két fül van:
dobhártyák feszűlnek csontüveg-kagylóban,
látja a hatalmas zöld üveg-dög testében
kering a zöld vér, ezer gyökér-bolyhú véredényben,
a Nyitott-érrendszerű testében hogy él, hogy zubog
a nyálmirigy, idegrendszer, a szív, áramlanak a hormonok,
dagad a bélcsatorna, a mirigyes középbél, a zúzógyomor,
(belső felületén százezer kitinfogacska-sor,)
dolgoznak a légzésközpontok, mozgásközpontok, bél-idegek,
a garat-alatti dúcok, hasdúcláncok, Malpighi-edények,
lüktetnek a repülőizmok, a torban ráng a csípőizomzat,
izzanak a szárnyba-nőtt idegek, csapkodnak a hártyalevél-tollak,
dolgoznak aranygyökerek, kristálygyökerek, kristálygyökérfonadékok,
lüktető aranyfák, gyémántvenyigék, érc-kígyók, arany-gyökérgubancok,
látja a világ zöld pépje áramlik le a tápcsatornán
és ürít a Világ-evő, fekete salak-kukac gyűrűzik ki a bélcsatornán,
s látja a mohó, a vad, az óriás Zöld Üveghús-állat
testszelvényein a hunyorgó, zárható, lélegző-stigmákat,
mint halak oldalvonalát: az átlyuggatott pikkelyeket, pikkelynyílásokat,
az oldalcsatorna pórusait, köröcske s pontsorozat-orrnyílásokat,
roppant testének légzőnyílásait, légcsőrendszerét,
ahogy szétágazik halál-húsában a légcsővezeték:
minden légzőnyílástól lefelé, oldalvást, fölfelé,
egyre finomodva, egyre titkosabb rétegek felé,
testében szétágazik a rengeteg kopasz zöld üvegcső-fa,
mindíg finomabb légcsövekké ágazódik üveg-ága,
s a legvékonyabb üveg-ágak, mint kis legyezőcskék
a szervekbe üveghajszálcső-gubanccá bomlanak szét.
És látja nyakán az óriás zöld orrszarvú-koponyát,
az arany-patkányfarok-csáp szimatolgató orrlikát,
a homlokcsontra-forrt arany-csontkesztyűből kiágazó szagló-karokat,
a homlokcsontdudorból kinyúló csigolyás orrlikat,
s a csontra-nőtt kristály-daganatot, a szemhéjnélküli oldal-szemet:
a zöldgyémántszíveken a millió hatoldalura csiszolt sejt-felületet,
ahogy a homlok gyémánt-rügyei izzanak: a stemmák,
az óriás zöld facetta-napraforgók fölött a kristály-levelibékák,
s látja a nyakpajzs zöld zománc-gerincét, a tarkó páncél-nyergét
és látja a zöld tokát, a bőrre tapadó gégét,
mint öves páncélosegér-csontváz far-páncélja: zöld zománccsődör-arca,
rejtelmes és szótalan, mint azték napisten arany-álarca.
És látja a fej mohó kagylóit, a nyílókat-bezárulókat,
a csont-ajakcimpákat, az alsó és felső állkapocs-pajzsokat,
mint Siva-isten hónaljból-nőtt karjai a szájlemez-pótlábak,
dolgoznak az arccsontba-gyökerező zöld-koszorús kukoricaszárak,
zabál a Zöld Templom-állat, Állat-katedrális, Sáska-Notre-Dame-csoda,
a kő-rost, kő-ág, kő-rügy, kő-gyökér üvegablak-kupola
és látja, hogy átrágta magát már egy másik világba,
csillaghalmazokat ropogtat csontlevél-állat szája
és mint az áttetsző Zöld Ítélet, mutatja belsejét és érzi,
ez a mindenséget, a halhatatlanságot is megemészti!
Érzi tüdeje elpukkan, szeme kidurran. Kimászik a patakból.
És fölzokog, amit lát, elege van abból!
S a patakba ugrik újra a királyfi,
arcát a hűs, néma mocsárba rejti,
de szusz fogytán fejét kidugja,
s reszketve lebukik a víz alá újra.
Madár, földi vad sikongva menekűl,
a vakond a földben a tűz-asszony felé merűl,
emberek az eget átkozva zokognak,
bottal vervén a sáskát, hadakoznak.
Sátánt fenyegetnek, istent megátkoznak.
Körűl iszonyú nagy tüzek lobognak.
És habzsolnak zengve, ropogva a sáskák,
ülnek meredten, mint kisebb zöld hasábfák,
mozaik-szemük kidűlled, mint a lovaknak,
hemzsegnek, ránganak, híznak és harapnak.
S röpítik őket a szörnyű combok,
s pusztít e részeg áradás, e bomlott,
a sáskák, a sáskák, sodródó zöld levelek,
föltámadt, s megfiadzott egyiptomi istenek,
csőr-fejű kajánok, agár-fejű rémek,
lüktető harmonika-hasú zöld mének,
a sáskák, a sáskák, a sáskák, a sáskák,
rágcsáló botok, emésztő zöld pálcák,
szakállas zöld manók, dühöngő bolondok,
szárnyas bendők, páncélos zöld gyomrok,
suhogva röpködő zöld kardok,
szökellő zöld kések, ugráló zöld torkok,
harsogva perzselő zöld lángok
eszik és falják az egész világot!
Merednek a földön, mint sünön a tüskék,
s a hasakba vonúl a növényzet tüstént,
tömik az örökre-zabálni-kész testet,
nyelik a zöldet, egy se tesped!
Izgága ménes, tengernyi zöld ló,
vándorló gally-mámor, a földet letarló.
Mint egyetlen Ítélet millió zöld fogai
tépik, hasogatják, ahol még van valami,
nyüzsögne, az útat eltorlaszolják,
s tébolyúltan már egymást falják
és emberhez hasonlít ez isten verése:
a ziháló gége alatt a potroh pihegése!
Villogó fogak, szárnyas koporsók,
pezsegve egymást lökdöső orsók,
amik zúgván magukra pörgetik
az eleven tájat, fölgöngyölgetik!
És üszköt és csonkot és torsot és halált
hagy ez a zöld horda, amerre járt.
Nyomort és bűnt és kárhozatot
e csupa-gyomor, csupa-szem botok!
Mikor a királyfi újra kidugta
fejét, egy kis sáska-szagú szuszra,
rendekben ott hevert a sok falánk,
(némelyiknek még szárnya, feje ráng,
s combja tüskéje nyálzik letörten,)
mint kaszált csalamádé, dögölten.
Zabálván egyszercsak kimúlt,
s a maradék suhogva elvonúlt.
És elindúl a szomorú vidéken,
a letarolt földön, a fölhabzsolt réten.
Biceg, a térde meg-megcsuklik,
olykor egy sáska-kazalba botlik.
Fehér fák, levélcafatok, rostok,
csonkok, meredő, árva csontok!
És sír a fiú, mi volt itt, jaj, nagy ég!
Húsos és buja, lágy reszkető vidék,
a gyümölcsösöktől az ég is szagos volt!
Helyette itthagyták ezt a poklot!
S elért egy faluhoz bicegve,
mint egy gubancos-szőrű kecske.
Jajgat a nép, jajong a madár is,
rútnak érzi magát a szűzlány is.
Komor a férfi, sír, jajong az asszony,
tömődik az ég a keserű panasztól.
Villákkal boglyába hányják a sáskát,
s hallgatják a lángban zsíros pattogását
a páncélos dögöknek: akik a lángokban
föltaréjosodnak, s eldurrannak nyomban.
Bőrük fölhólyagzik, testük zöld daganat,
zöld fátyluk elolvad, arcuk lángban rohad,
a tűzarany-fogsor eszi már a sáskát,
nagy szemét kirágja, a potroh-dobhártyát.
Merednek a tűzbe a szegény parasztok,
olvadnak, fúvódnak, mint üvegpalackok
a sáskák a tűz vad vér-leheletétől!
Elvette ami volt az ég a szegénytől!
Egyik tébolyúltan elrohan nevetve,
csak a kányák ülik a tort, csipegetve
egy fejet, egy szárnyat. Sír a rigó, cinke,
virág nincs, amire rászállna a lepke!
De lepke sincs, azt is megette a sáska,
élőt, holtat vágyott óriás-harapása.
Egy lány foltos göncét letépi testéről,
sikoltoz, nem is tud a meztelenségről,
szalad a semminek, hogy e bűnt megváltsa,
hosszú combjával ugrálva, mint a sáska.
Bűzlenek a máglyák, száz fekete oszlop
tódul az ég felé, sírnak a parasztok.
Szekerekkel hordják a sáskát a lángra,
van ahol térdig jár a ló a sáskába.
Van aki földjén a dögöket beszántja,
ami büntetés volt, legyen zsíros trágya.
Sántikál lassan a fiú, szinte görnyed,
szíve alig bírja viselni e terhet,
amikor egy öreg megfenyegeti,
s könnyeit nyeldesve odaszól neki:
„Hé, te fiú, merre haladsz itt,
mért nem jajongsz, mért nem maradsz itt?
Ránk az Ítélet nagyon haragszik,
a Pusztulás ült itt ma lagzit!
Hallod, odébb még hallatszik,
mint jégverés, ami itt parazslik!”
S egy asszony kiált feléje, rázva öklét:
„Tán undorában hányt ki az öröklét,
hé, te nyomorfi, te bámész,
hová bicegsz, mondd, hová mész?
Téged is megrágott, s kiköpött a bánat,
s azután újra lenyelt az útálat!
Tán a Sátán vagy te, szemedben nagy a láng,
tán te hoztad ezt a pusztulást miránk?”
A királyfi megállt, majd leroskadt,
nem szólhat ő, nem is zokoghat,
ha mondaná, hogy szívét jég-gyökerekbe fonva
jeges marokkal, a bánat szorítja,
ha mondaná, hogy benne milyen gond van:
vasvillákkal kergetnék meg nyomban!
Egy nép, akit pusztított a sáska,
nem vágyik a halhatatlanságra!
Hát mit tegyen végűl?
Jobb, ha hallgatván, velük kibékűl.
S elsántikált szőrösen, fehéren,
rogyadozván, megbillenvén térdben.
Körűl a pusztulás van fölírva,
bicegett a kis királyfi sírva,
könny-ragacsos, sáska-büdös szőre kóca lángja,
zúzott lábú madár, mint ama kabóca, vagy kereplősáska.
Meg nem állt, csak ment. Megjött az este,
sötétjével a fiút keresve.
Könnye füstöt lobbantott a porban,
arcát megmosta a csillagokban.
Ki tudja, hányszor ballagott a Medve,
a Kos, meg a Rák az égbolton át,
hányszor váltotta föl apró fillérekre
ősarany-pénzét a Nap: a csillagokra?
Hányszor kalapálta sarlóvá a Holdat
az idő kovácsa, a csillag-szakállú?
Hányszor ejtett az űr izzó arany-tollat,
mindenség-szárnyából, az ősmadár-árnyú?
A királyfi fejét-csüggesztve sántikált,
rá-rádűlve egy zöld, frissen-metszett botra.
Kedve holt, a tájra nemigen tekintget,
nem tudta ő, hogy a nappalt, az éjszakát
váltogatja a Föld, mint halandó az inget.
Csak ment, csak ment, s már nagymesszire ére,
mikor föltekintett egy fa tetejére.
Illetve fölnézett, a fa még messzi volna,
tán az ég csúcsáig ér kövér, zöld tornya,
s tetején a fának tán a nap pihenne,
vagy a torony-csúcson aranysas libegne?
Óriás gyertyaként lángol a hatalmas
ős-fa, dühös lángja ropogó aranysas.
Közelebb megy, látja, a roppant zöld oszlop
tetején aranysas rugdalkózva csillog.
Szárnyával, tollával olykor elborítja,
(mint tenger-tajtékban elmerűl a szikla,
s újra csak kibukkan,) tetejét a fának,
föllebben, s sodrával újra nekitámad.
Forgácsokban az ág, nagy pernyékben, törve
hull a levél, sastoll pengve áll a földbe.
Ágak és levelek rongya között itt-ott
sastollak, a földből kilövellő lángok.
Lábával rúgdossa a fát, a sas ottan,
szárnyával szaggatja, farkával veri,
csőrével dúlja. Zokog a fa, cafatokban
peregnek zöld könnyei: levelei.
Ám lebukik a sas, a királyfi előtt
emberré változik, sas-volta leforr,
vénember-lénye álcáját leveti,
lefoszlik a csőr, a karom, a toll.
És ott hever véres gőzölgő kupacba:
toll-ruha, toll-sisak, nagykörmű pikkelycsizma,
toll-szakállas csőr-álarc, a fejből-kinőtt.
És rézszínű szakállát símogatva
(félkeze szőrhabban nagy-makkú csődör-csengőjét rejtegeti,)
kérdi a fiútól, akárcsak az apja:
„Te bőrdob, szőrzsák, eres disznótökzacskó,
csontvirág, gyümölcsként megaszalt tacskó,
csonthegedű, a halál citerája,
mit bámúlsz itt, hol hányt ki a föld?
Mint a sovány gyíknak, gyűrve lötyög bőröd,
mint a vén törpéknek, fehér ágyék-szőröd,
tested csiga-kéreg, füled sáskamell-zöld,
mi dolgod erre? Hasonlítsz a halálra!
Ha te volnál az, boldogan üdvözöllek,
tán előbb kapok kedvedtől kegyelmet!”
Szólni se tud a hökkent vándor,
csak néz a szakállas, kedves öregre,
aki nem irtózik, íme a haláltól,
várja, hogy a csontja előtte zörög meg.
Sírni-nevetni volna mostan kedve.
Mi teremtménye lehet ez a földnek?
Aki pőrén bújt ki a vér-szagú sasból,
mint krokodíl-kölyök krokodíl-tojásból,
csecsemő-ráncosan, rojtos bak-szakállal:
s máris találkozni akar a halállal!
„A halál elől futok jó öreg,
mint árvíz elől a megréműlt vadak.
Hova is fussak, ki mondaná meg,
hogy el ne érjen a csontkezű-pillanat?
Neked ami jóság lenne, nekem átok,
ami neked börtön, szabad ég nekem,
befutottam már a fél világot,
de azt a földet sehol sem lelem!
Kerestem a halhatatlanságot,
de eddig csak a szenvedést találtam,
de ha már a combtövemen járok,
akkor sem nyugszom meg a halálban.
Tán az öröklét hírnöke vagy,
korcs reményem első szép virága?
Szívj magadba, mint harmatot a nap,
ha tested nem hallgat a halálra!”
Így válaszolt a fiú az öregnek,
a kötekedő, sas-volt vénembernek.
És a vénség felelt a fiúnak,
aki fejét csüggesztette búnak:
„Harmatnak koszos vagy, kecskének okos,
büdös vagy, mint virág, min mezei poloska párzott,
rétegekben áll húsodon a kosz,
de szemedből a csillag a szívemre mászott!
Fény nem vagyok, de már csak derengés,
leheletemtől lángot nem vet asszony,
mint parázsló fa, erőm kevés,
hogy belőlük virágot fakasszon.
Sas-képében kell szétdúlnom e fát,
porrá zúznom, mint sulyok márványtömböt,
s addig élek és nem hal a család
és elkerűl messze a kaszás ördög.
Míg tövestől ki nem rúgdostam innen,
a halál nem fogja irhám elvinni!
Maradj velünk, nem élünk ingyen,
csak egy dolgod lesz: enni-inni!
Hatszáz évig tart a sas-fa harca,
ítéltettem hosszú kárhozatra.
Hatszáz év! Addig pudvás lesz a lélek!
Itt a kezem, többet nem beszélek!”
„Azután mégis csak meg kell halni.”
Felelt a fiú. „Nem maradhatok!”
„No, azért gyere, valamicskét falni,
megnyírlak és egy rend ruhát adok,
s egy aranytollat, ha két ujjad közé fogod,
repűlni tudsz, mint a lángész-gondolat,
olykor talán még használhatod,
hogy a halálnak el ne add magad.
S ha rostjaid kis zsírt szoptak magukba,
mint levéltetű rózsalevél cukrát,
mint hangyák levéltetű cukor-tőgyét szopva,
eredj tovább te nem-ember-szívű,
halál-elől-futó, tűzvész-tekintetű,
keresd az öröklét birodalmát.”
S a vén, faduló sas házába értek.
(Elől a pucér király-bogár, leng óriás hőscincér-bajusza,
két tenyere alatt gyöngyruha-ágyék-baziliszkusza.)
Ott elmúlatott szépen a királyfi.
Csinosodott. A nagy ivások, evések
után füstöltek a férfiak pipái.
A legkisebb lány úgy megszerette,
hogy alig bírt aludni este.
De a fiú szíve mástól részeg,
bizony nem a szerelemtől félszeg!
S egy reggel, mikor a kertet járta,
(harmattól görnyedt a virág, a mályva,
a gyümölcsfák, tűzvirág-szökőkutak,
s a szomorúfűz növény-kecskebak,)
egy virággal épp a kezében
megállt a harmatos fényben.
Szíve elszorúlt, dobta a virágot,
s vette a tollat, a szelíd arany-lángot,
két ujja közé csípte, mint szalmát a fecskék
csőrükbe és kifeszítve testét
búcsúzás nélkül az űrbe fölugrott.
A lombot súrolva fölugrott a napba.
(A gyümölcsfa harmat-ingecskét leoldott.)
Zsugorodott már a Földgolyó alatta!
Kifut a kislány, reszket még a lomb,
nézi a virágot, pereg a szirom.
Szívére szorítja azt a kis virágot,
s nézi zokogva a fénykő-magasságot.
Akár a gondolat, annál sebesebben,
röpűlt a királyfi, fogta a toll-lángot,
cikázott az égen, mint csuka a vízben,
húzott maga után fénybuborék-zsákot.
Aki az előbb még bukdácsolt göröngyben,
száll mint izzó bolygó tűzarany-gyűrűkben.
Őszi vándormadár száll íly suhogással,
fütyűlve a vadlúd, sípolva a szárcsa,
szív-bénító, könnyes, édes csattogással,
mikor az ősz-eget evezi a szárnya.
Röpűlt puszta fölött, árnya ott a földön,
párás rengetegek fölött elbódulva,
ahonnan a lomb-gőz örvénylett tömötten,
útjából vadmadár menekűlt rikoltva,
röpűlt esőben és röpűlt márvány-ködben,
tavak fölött kettős-testtel, át a völgyön,
viharban villámok közt ragyogva szökkent,
füst és mennykőszagú fekete rongyok közt,
villám-gerincű nagy bivalyok közt röppent,
utánozván ősasszony-hajú üstököst,
mint apró zöld légy és nem akart leszállni,
ha csak nem a Napra, a bivaly egy szemére,
röpűlt míg egy roppant nagy hegy fölé ére.
S látja ám, a hegyről nagy kosárral hordja
egy kopasz vénember lefelé a földet.
Ásóval, kapával a kosarat pakolja,
a celofán-manó ropogva meggörnyed.
Leszáll itt, gondolta, legyen is akármi!
A kopasz lihegve jött föl az ösvényen,
s szólt a fiúhoz, ki ott csücsült a földön:
„Tán egy sas pöttyentett ifjú szép vitézem,
hogy azt bámulod, az időm mivel töltöm?
Tán angyal fosott ki, tündérlány röptében,
s madár-ürülékként áthulltál az égen,
s idetottyantál te véres csattanással,
sorsom elé hulltál meszes lottyanással,
talán kiökrendett a Griff-anya szája,
vagy a Hattyú-asszony piros bőr-rózsája?
Mit koslatsz itt, hol a madár is ritkán száll,
ember-ganéj, akit csak a lélek táplál,
rózsaszín mocsok, ki eteted a lelket,
a benned furakvó szusz-itatta férget!
Ne bámulj ha mondom, (rikkantott mérgesen,
s kosarát lecsapta,) mert a fejed veszem!”
A királyfi ezen jót nevetett,
pipáját megtömte, s fújta a füstöt.
Múlatta a tappogó, károgó öreget,
aki nagy kosarát csapkodva dühöngött.
Feje kopasz és nagy, nagy szeme kidűlled:
mint ezer kis szemből épített fény-bástya,
pikkelyes mellvértje zöld-ezüstben sűllyed,
áttetsző vér-fátyol füstből-szőtt palástja.
Olyan volt, akár egy nagy szitakötő.
A királyfi mellette gyökeres, sárga kő.
Mint fátyol-uszonyú tömpe szem-hal tátog.
Majd a kosárra ül, rágyújt a pipára,
öltöny-pikkelyén kis kék fényrobbanások,
körötte vér-ködként terűl a palástja.
„Uram vérmes csikó tánca csak ilyen gyors,
akit perzsel, hevít, cukros sűrű vére,
a te arcod szottyadt, kezed is varangyos,
mért nem parancsolsz hát lelked vak dühére?
Csak bábod csillogó, ahonnan a lélek,
mint fekete lepke, kiröppen az élet.
Bámulom, mit teszel, mért hordod a földet,
szürkével mért födöd odalenn a zöldet?”
Így a vidám kérdés, s a felelet rája:
„Ne hergelj te pimasz! Tejfölös a szája,
mint a kis verébnek! Puha még a csőröd,
pállott-sárga, csipás, lucskos veréb-kölyök!
Meg nem halhatok én, amíg el nem hordom
ezt a hegyet innen, azért lóg az orrom,
dühöm azért bőszül, mint pulyka bosszantásra,
mirigyem és tollam azért fuvalkodik!
Amúgy király volnék, egy ország királya!
Nyolcszáz év, az ember bárhogy iparkodik!”
S mérgében pipástól a levegőbe pattant,
s fátylával zizegve lassan visszahuppant.
A királyfi mostan még jobban elámúlt,
szava lassacskán, mint kő vízben, aláhúllt!
„Azt az országot keresem én,
ahol a halálnak nincsen hatalma,
szívemben levelet bont a remény,
talán te tudod az útat arra?
Életem, akár a szárított tökhéj,
amiben gyertyát visz a gyerek!
Bozontos koponya-barlangomban csillag-éj:
fényével betölti a héj-üreget.
Csak oda vágyom, az az én szerelmem,
uram irányíts hát amaz útra engem!”
„Lucskos tök, tökfej, az vagy vitézem!
Bár ott feküdnék a rög-alatti mélyben!
Te meg a halál elől szaladsz!
Élhetsz, bolond, ha itt maradsz,
legalább segíted kapálni a földet,
amit addig isten rám nem görget,
míg el nem hordom ezt a nagy hegyet.
No maradsz? Vagy az ég veled!”
S kabóca-inakkal fölpattant újra.
„Sietni kell, lassan, már megfújja
esti tülkét a kanász a lapályon,
s pásztortüzek füstje száll a tájon.”
„Nem maradhatok!” Felelt a királyfi.
„Akkor menj!” Bökött oda az öreg,
s a kosárral kezdett a völgybe-tántorogni.
De megállt. „Várj, haláltól-futó, mert szíved didereg,
egy gyűrűt adok, ha ujjadon megfordítod,
ott leszel éppen, ahol akarod.”
A gyűrűt odaadta, s futott a kosárral,
hogy lent kiborítsa, s itt fönn újra-töltse.
A királyfi a gyűrűt kisújjára húzta,
nézte: nő a völgyből az est növény-füstje,
lent a pásztor már a kürtjét meg is fújta,
s hemzsegett a zöld űr szőr-arany-virággal.
Melléből egy nehéz sóhaj kiszakadt,
a gyűrűt megfordította kisujja-tövén,
behúnyta szemét, s egy pillanat alatt
a világ végén volt, egy város közepén.
S megszólíta ott egy embert
a bozsgásból, épp egy őskékhajút:
„Mondd uram, sorsom hová vert,
s hová visz innen az út?”
„A kék király országa, ahol te vagy,
s ez az ország fővárosunk volna,
királyunk meghalt, a hajdani, nagy,
most a népet a kisasszony uralja.
Gyönge nyakát a korona lehúzza,
mint gólyahír szárát szirom-koszorúja.
Ő a holt király egyetlen leánya.”
„Hát hol van a kisasszony rezidenciája?”
„Ott ni, ott a tér túlsó felén,
ahol fénybóbita reng a tornyok aranybuborék-fején,
hol égbe szökik, mint könnyű füst, az oszlop.”
S eltűnt a férfi, mint aki eloszlott.
A királyfi mentéjét megpaskolta,
csillagport a szövetről lesodorta,
űzte a verejték, s mennykőszagot,
s lassan az épület felé ballagott.
Kő-liliomok tartják moccanatlan
a félgömböt, kockát, háromszöget,
kő-zsiráfnyakon a kő-koponyát,
kő-halak kő-bordás kő-uszonyát,
kő-elefántok kő-fülét, kő-majompofát,
kő-pávát, kő-párducot, kő-halált,
kő-orrszarvút, kő-vizilovat, kő-alligátort,
kő-indát, kő-levelet, kő-papagájt, kő-virágot,
a kupolát, tornyot: az épületet,
sok lándzsa-toronycsúcsa szikrázik a napban.
A lépcsők alján megállt, visszanézett,
egy kő-sellő kőpikkelyzsák-derekára ült merengve,
s szemét bűvölte a tér, mint az igézet:
ibolyafoltként libegve-rengve
kéklett az ember-tér kék hajjal, kék kezekkel,
kék ruhában és kék szemekkel.
A lépcsőkön, tűnődve, fölfele menet
csak a szikrázó, villogó követ
bámúlta. Árnyéka megtörve
púposan lopakodott mögötte.
Szívében kis fájdalom sajgott,
mintha a fogban az ideg rothadni kezd:
az otthoni ház, az otthoni halmok!
Érezte, boldog most már sose lesz!
„Ki vagy te idegen, ködként belopakvó,
kisasszony-szívemet mért vérzi föl jöttöd?
Ki vagy te mormogó, merengő, haragvó
csillagporos-ingű, hol ringott a bölcsőd?
Magányom kőhéját egy ujjal lerontod,
mint tajték-várkastélyt: e díszes szikla-vermet,
s mint ház-nélküli csiga pucéran borzongok.
Ki vagy, hogy előtted nagy lázban didergek?”
Csengettyű szól talán? Fölnéz a királyfi,
a grádicson a kis király-asszonyt látni,
árnyékban ül, védve az aranyszájú naptól,
a bőrre pettyeket sütő tűz-bozonttól.
Hímvarrószékén nyugszik kezecskéje,
szemében tűzkagylók: gyűrűinek fénye,
kék gyöngyháló tartja nyakán a kis kontyot,
kék gyíkbőr-mellény a két kicsi tej-tornyot,
kék gyönggyel taréjos apró cipellője,
csipke-árnyékot vet szempilla-seprője,
megismernéd őt a sok kapu-szoborban,
s pirúl, mint az abrosz, ha megázott borban.
Harangvirág-kehely ruháját a térde
kiböki picinykét, s kis gömbölyűsége.
„Szavam, mint nagy éj alatt a bogár-láng
erőtlen, holt fényével szépséged hogy dicsérje,
kisasszonyom ne nézz, mint gyász-szivárvány
haragvó szemmel a vándor-szegényre.”
Bókol a királyfi, s rá a kisasszony:
„Hazudsz! Hazudsz! Én nem haragszom!
Hadd esengek inkább édes idegen,
légy te uralkodóm, maradj itt velem!”
„A vándorút hosszú volt, kínokkal kövezett,
vad tövissel ékes, amíg ideértem,
urad és szolgád nem lehetek.”
Felelt a királyfi, főhajtva, térden.
„A halhatatlanságra vágyom én,
ahol sose lesz petyhűdt a bőr, a hús nyüves,
a szemhéjból sose rothad ki a pillaszőr, a szívből a remény,
s nem lesz a test földbe-pólyált, gyökér-köteges.
Ahol a koponya az elme súlyától lehorgad,
mint kalásztok a kövér búzától.
Ahol a halhatatlan ének szára sarjad,
s a halál élet-mögötti messzeségben lángol,
mint lárva-szájú csillag, mérgét csak mosolygom.
Bocsáss meg érte, hogy ezt itt kimondom.”
A királykisasszony ekkor a fiút
egy roppant, oszlopos terembe vezette,
a padlóba ott millió leszúrt
tű szikrázott, a napfényt rezegtette.
Úgy tele volt szurkálva a deszka,
hogy habzott a napfény a tenger-tűsörényen.
A terem tű-szakállas arca
mint hulla-arc fölmeredt keményen.
„Fagyos leheletével nem töppeszti testem
törtre, kocsonyásra, mint fagy a virágot
a halál, amíg el nem használtam
e sok tűt, s bár ujjam nem jár resten,
ezer évig tart e munka nálam,
csókomban lehet, meg is találod…”
S már hüppög, szipog a lány félreállva,
rázkódik, mint gyönge lomb a válla.
„Bocsásd meg, hogy betértem hozzád tündérrózsa,
szűz csillag, csalfa fényre virágzó barackfa.
Gyöngytoll-szavad lelkembe taposta
lényed, mint galamb lábnyomát a hóba.
De a hó sem őrzi örökre e tiszta rajzot:
fölnyalja a tavasz arany-nyelvével deres szívemről arcod!
A tavasz-tűzgömb halhatatlan vágyam!
Nem nyugodhatok meg a halálban!”
„No menj tűzarany csillag-szagú, ha szív helyett
fehér cseppkővirágot növesztett mellkasod.
Cseppkőrózsa-szívű, nem kaptál szívet,
de sárkány-köröm-nyomú, ősbordás, rákbajszos kőzetet,
a boldog vér, mely élni éltetett,
nem embert táplált, de vándorcsillagot!
Fehér üstököshöz hasonló a mag,
mely összecsap a testben, s megfogan.
Akit a köldökzsinórtól anyja sírva elharap
üstökös lesz és boldogtalan!”
S a lány a fiúnak egy kis pálcát adott:
ha megsuhintja, az ember-alak
változik azzá, amivé akarja:
lesz hüllő, vagy madár, vagy teknőc hasa-alja!
S egy csókot is, szelídet, homlokára.
S egy folyónál volt a fiú nemsokára.
A folyónál már leereszkednek
az ég kárpitjai, a tűz-selymek,
vastagon redőzik a kék függöny,
madár nincs, amely tovább repüljön,
bogár át nem rágja azt a fátylat,
ideje nincs ott csillaghullásnak.
Folyómentén megy föl a vándorló,
fehér köpenyt kap a pókhálótól,
rágicsálja a kákics új zöldjét.
Hol leli most az öröklét földjét?
Megy a folyó partján, kövér nádban,
evickél a zöld kard-tolulásban,
örvénylik a zöld növényhab-dárda,
térdig habzik föl a béka nyála.
A kis öböl, mint arany szűzhártya,
izzik körűl dudva-koronája,
a zöld vízlap: redőzés, sustorgás,
sikló tekeredik: foszfor-írás,
s sütkéreznek a nagy halak lomhán,
uszonyuk kilátszik fűrészformán,
a parton zöld kövek melegednek,
aztán lábuk nő, vízbe csöppennek:
kecskebékák, reng a vízi-élet,
szitakötők vígan cicerélnek,
a sekélyest merengve gázolja
rezgő tükörképpel egy vén gólya.
Aztán továbbmegy a folyóparton
és elámúl, amikor az alkony
holdja a folyóban, a kárpitban
hármas tükörképpel sárgán csillan.
Vagy, ha csillag hull, az nekikoccan,
s onnan megint e világra pattan,
s ha a madár vakon nekirepűl,
tört szárnyakkal ide visszaperdűl.
Egy reggel egy harmatos ligetben
pipázgatott, heverészve, csendben,
nézte, hogy a lomb alatt az ingó
füst míly furcsa foszló kacskaringó,
s tűnődött, hogy most mitévő lenne,
azután, hogy kicsit megpihenne?
Elindúlt és hogy a tömött lombok
kupolájából kilépett, romlott,
kedve földerűlt csudásan, bőven:
egy várat látott a levegőben!
Ott lógott a folyó fölött éppen,
árnyéka meg ott rezgett a vízben.
A kis aranypálcát megsuhintá,
s átváltozott gatyás gyöngygalambbá!
Fölrepűlt, só-szárnyát csillogtatva,
s leszállt a néptelen várudvarba.
Épp akkor nézett ki az ablakon
a királyné, reggeli álmából kelvén,
megtetszett neki a galamb nagyon:
villant a nap gatyás lába pelyhén.
S adott vala szigorú parancsot:
hozzák eléje a szép galambot!
S futottak katonái pikkelyes ruhába,
pikkelyesen, mint a kakas lába,
nagy hálókkal, hogy majd ráborítsák,
a galambot csapdába szorítsák.
De az magát emberré pörgeti!
Röhögnek a vár vas-legényei,
bökik ujjal a lapocka táját,
rángatják hitetlen a ruháját,
körűljárják, félszemmel sandítva:
s viszik már, a hálót ráborítva,
mint nagy harcsát, négyen, meggörnyedve,
fickándozik a királyfi benne.
A királyasszony előtt a királyfi
előadta ember-származását:
s tette pedig azért vándorútját,
(legyen a hölgy véleménye bármi,)
lázas szemei, hogy megpillantsák
a halhatatlanság birodalmát.
Csudálkozék a gyönyörű fehérnép,
s meghajtva könnyedén királynő-térdét,
a fiú fejét megsímogatta,
s a termen túl is körűlmutatva
szólott a vándornak válaszaképpen:
„Te űzött-szívű gyermekem, s cselédem,
aki úgy vágytad a halhatatlanságot,
hogy nem döglesztette meg e boldogtalan lángot
rühes reménytelenség, bűzös szenvedés,
mert e vágyat ölni ez mind kevés,
ki úgy akarja, nem fogja enyészet,
se vascsizma-fogsor, se zöld sáska-végzet,
se vérbozont asszony-öl, se gyöngyház-térdek,
célodat hát immáron elérted:
én az Élet és a Halhatatlanság
királynője vagyok, s itt a birodalmam!
Halld úrnőd egyszerű parancsát:
élvezd örökre nem-haló hatalmam!”
S a királyfit alkonytájt körűlvitte
birodalmán, hogy az megtekintse.
Hat lovas vont fölibük sáfrányszínű sátrat,
piros paripákon, aranyoszlopokként.
S ők megülték a vérszínű, ideges paripákat:
tomporuk bársony-belsejét, mint levelet erezték
a duzzadt idegek, hátukra arany-háló terítve,
arcukon arany-álarc, hajuk aranyporral behintve.
Csattogott a köveken a patkó,
s a patából szemfogként kihajló,
s visszagörbített patkószöget
kis holdnak hitték a kongó kövek.
Az éjszakát szépen elmúlatta
a királyfi, a vágyott-honába-tért.
Lángolt millió karóvastag gyertya,
cseppkő-ága csurgott, megalvadt fehéren,
mint borjak orrlika, szivacs-rózsa szája
nyálzott a sok gyertya, fénylett nyál-szakálla.
Táncolt a fiú a füstös fényben,
vígadván annak, hogy végre hazaért.
Ezer évig élt itt idejét múlatva,
s az elröpűlt, akár egy pillanat.
Ám egyszer álmot lát: „Pipázik az apja
fehéren az ágyban, csöndeskén múlat,
királyi anyja bütykeit áztatja,
a macska dorombol az ágy alatt.
S fönn a toronyban, annak ablakára
rászállott egy hímestollú páva,
s csőrével kétszer bekocogott,
s elszállt énekelve, libegett utána
kövér farkatolla, pávaszemű fátyla,
énekelt, s holtan a nádasba bukott.”
S fölül az ágyban, rettenetes sajgás
marja a szívét, rágja belül:
látja, a vár mögött ring a tömött sás,
a nádiveréb zöld-szeplős tojására ül.
Apja totyorász az udvaron morogva,
a kerti fák susognak, bókolván a szélnek,
füstöl az esti rét, száll tücsök-zokogva,
valahol egy síp szól, s méla lassú ének.
Nyihognak, röhögnek a kövér csődörök,
a konyhából gőz száll fodrosan, mint a bél,
s a libák szétlegyezett szárnya könyvlapként zörög,
érzi: zsíros illatával meglegyinti a szárny-levél.
S anyja zöldpettyes, fakuló-színű szemét,
a fénytelenedőt látja a sötétben,
s hogy kikericsektől sebhelyes a rét,
s a piciny jegenyesort a bivalyok szemében!
S látja magát is, ruhátlanúl
nyargal egy sárga csikón
és meztelen-csiga-szájú lányok terelik, ott túl
az úton a nyájat, csillagpermet fénylik a kocsiúton.
Megfoghatóbban a kőnél, az agyagnál
tapinthatóbban vonúlnak a képek.
Jön a belső hang is: „Mondd, hova szaladtál,
mért futottad meg e messzeséget?”
S utólérte a hazavágyódás,
annyira, hogy kiugrott az ágyból,
levelet írt, percegett a róvás,
repűlt a toll, szinte már magától:
„A hiúság úgy kihullt a szívemből,
mint kalászból a mag, mit bottal vernek,
nekem a halhatatlanság nem köll,
hazamegyek, királyné, embernek!”
S fölmászott a kőpikkely-toronyba,
mintha mászna a sárkány nyakában,
s kiállt a kőrózsa-toronyablakba,
mintha állna sárkány orrlikában.
S nem nézve az árnyék-vártaréjra
a hold felé ugrott, mint a béka.
Lent zsivajgás, fáklyák tülekedtek,
körülötte tüzes nyílvesszők sziszegtek:
hogy fölszögezzék, mint keresztfára,
arany-szögekkel az éjszakára,
mint ajtóra denevér moharongy-szárnyát,
drótlegyező bársony-istent, éj hártya-virágát.
Izzott a holdsarló C-betűje,
ágyában a toll elűlt kihűlve.
S a királyfi, a százszor megcsudált,
az aranytollal a földre visszaszállt.
Mikor a kék ország fővárosához ért,
gondolta befordúl egy kis italért.
Hát üres a város, kongó és visszhangzó,
fű sarjad a falból, nagyszőrű virág-kancsó,
ikra-fejű dudva, vérpettyes gaz leng merengve,
zizeg a vaskos, vas-álmú lomb lengve.
A királyi rezidenciában
pókháló, por, akár egy malomban,
a hálókban mohó szőr-csillagok ülnek,
nyál-harangban, csipke-toronyban csücsülnek,
nagybundás karokkal, táltos-szakállú szájjal,
lúdtojás-potrohhal, gyémánt-köves szőr-koponyával.
A lépcsők is kagylósra koptatva,
a kő, akár a föld kitaposva,
mint tenyéren a ráncok, vágások:
a talp-tálakban a fehér kő-rostok.
Belűl a vár bársony-gyászruhába,
lüktet a fal vak fekete nyála:
denevér-gyászposztó nyafog, vinnyog,
ránganak szemhéjak, kutya-orrok, karmok,
vastag-eres bőrfülek, szőrkagylók,
hártya-ernyős denevér-vakondok.
Lepi a falat rengeteg-csöcsű gyászrepkény-ruha,
bordás hártya-csomó, kutya-fogsorú moha.
A kisasszonyt a hímvarrószékre
borúlva a fiú ott találja,
foszlik a szép hímzés bárány-legelése.
Rút vénség lett, kezei kitárva.
Álla, mint az asszír kőszobroknak:
kő-halfarok. (Itt érte a halála.)
Orrából a földig szőr-patakok zuhognak,
ezüst gyökér-függöny vénasszony-szakálla.
Melle száraz varangy, kő-uszony mellkasa,
kiszáradt moha-kút kő-gyűrűs kis hasa,
hónalj, s ágyékszőre medúza-uszállyal
gyűrűzik a padlón, göndör csobogással,
eres kő-kopoltyú szőr-kút orrcimpája,
rothadó egérláb karmos szempillája,
kő-kagyló füléből szőr-szoknyák omolnak,
szőrvödör-szájából cseppkő-agyarak csorognak,
bütykös törpe kő-fa csont-gyökeres lába,
horgas lábujjai kő-rügyes kő-ágak,
oszló papucsát a láb-körmök áverték,
a szaru-gyökerek sarjadva kidöfték:
s mint óriás rugók, összegöndörödve
mennyezetig dagadt húsz köröm-tekercse,
a köröm-göngyöleg óriáscsiga-héj,
őskori tekercs-könyv, betekert kőlevél,
haja, mint az ősfák léggyökér-bozontja
a hatalmas termet fehéren befonta,
a púpos kőtörpe nagy szőr-koronája.
Gyökér-szökőkút kő-dió koponyája.
A koponyán ülő selyem-rózsa-állat
csápkévéivel a teremben szétárad.
A kő-fejből óriás gyermekláncfű nőtt ki,
fehér pihe-gömbje a termet betölti,
mint palackban a pók háló-gombolyagja
a várban gomolyog haja gyökér-lombja,
s a várablakokon kitörve leszakad
a repedt falakra az ősnyál-zuhatag.
S a tömpe ujjakon nagy hús-gombák,
dagadt, köves pikkelykörte-formák,
teknőc-nyak ujjakon kőpikkely-teknőc-csőrök:
csigaházként tekeredő körmök,
a pupillán hályog-borsó szárad,
bazsarózsák az ujjvégen, lencsék,
akárcsak a levelibékának.
S ott millió tűszúrás, lila kráterecskék.
Nemrég járhatott itt a halál.
A hüvelykujjból a végső tű kiáll,
mint szigony a bálna oldalából.
S millió moly szikrázik fehéren,
mint a hópehely a lámpafényben.
Fut a királyfi, fut a néma várból!
S az aranytollal a nagy hegyig repűlt,
hol egykor a bősz királlyal vitázott.
De a hegy helyén csak üszkös és kisűlt
pusztaság maradt, a bógáncs virágzott.
Ott fekszik a vén kopasz haptákban,
száradt varangy-keze katonásan
rásimúl a kék nadrágvarrásra.
Penészesen fekszik, mint deres hasábfa.
Zöld porladás haja, bajsza és szakálla,
szemhéja tengeri-csillag száradása.
Lábai pikkelykés galamblábak:
kék-kagylósak, horgasak, kopárak.
Mint önmagába-alvadt tócsa, melynek
zöld nyála porzik már, repedtre kiszáradt,
teste szőrhabszobor a kopasz királynak!
Redvesség, omlás, korhadás, kő-szivacs és restség!
Nézi a királyfi! Balján a kapája,
csonkig sorvadt a vas, kosara a jobbján:
rostjaira hullt szét. Körűl tücskök zengnek.
Egy zenélni kezd a király rothadt-gomba orrán,
dörzsöli két combját, csiholja a testét,
száll szárny-gyökerének fűrész-muzsikája:
talán a bánatnak kell most hangot adni.
Indúlt a királyfi, nem tudott maradni!
Az éj már behabzsolta ropogtatva, puhán,
mint denevér-száj hártyás bogarat,
a napot. Szállt a fiú újra,
égitestek tűz-ingébe bújva
bolond és bohó álma után,
szállt a csimbókos, roppant ég alatt.
De azt a nagy zöld tornyot se látja
hajnalban, csak forgácsai vannak!
Fekszik a sas, kiterítve szárnya,
foszladoznak immár a vas-tollak,
köztük a fű átüt, kihajt kéken.
Csőrét a földbe bevágta mélyen,
húsa foszlik kukac-erjedésben,
dorolják a legyek gyöngy-nyüzsgésben,
egymást csiholva, nyűve zöld csomókban.
A sas van a földdel örök csókban.
És ment tovább zord útján a fiú,
fejét lehajtva, paskolta a bú,
sehol egy ember, csak rengeteg-magány,
csak ment, csak ment, úgy az „orra után.”
S valami nagy pusztán látott egy lovat,
ott legelt szelíden, mint eszmén gondolat.
Vad gyapja nőtt a csontos öreg lónak,
ős-sörénye, farka a földet söpörte,
ringott a nagy fűben, mint zöld-nyálú csónak,
ős-békaszakállal rojtos hasa, csülke.
Deres combjai közt véres manó-szakáll.
Ropogtat a ló, a fiú megáll.
Nézte, aztán, hogy társa legyen,
fölpattant rá és elkocogott:
s zöld korall-szivacs ős-rengetegen
rágódott át az életet-lopott!
Sűrű volt itt a levél, az inda, a bozót!
Evickélt a ló, mint óriás tojáshéjpocakú pók!
Ám, amikor egy tisztáson fújtatva megálltak,
megúnván a lassú utazást,
eszébe jutott a gyűrű: a láthatatlan-szárnyak!
A gyűrűbe rejtett röpítő-palást!
És földerűlt arca, a tüskéktől szöges!
És megfordította a gyűrűt az ujján,
s tövis-robbanásként, mint a villám
a ló hátáról, szörny felhő-álmokon
áttörve, hazaszállt egyenest.
Nagy hóba csapódott az elmúlás fia,
mint égből hullott aranyliliom.
Az űrből izzó aranydrót ér a földig: röpte-nyoma.
Bömbölt a hóvihar, hó-lángja harapta
az otthoni tájat, földig hajolt a fa,
karmolászta nyögve a földet, sikongva.
Itt fölépűl a hó taréjos fény-tornya,
onnan meg ellebben, mint szikrázó fátyol,
s alázkodik a fű a szél haragjától.
Idegsokkos törpék vacognak: a bokrok,
a királyfi havat nyelve csetlett-botlott,
ami régen volt itt, nyoma sem maradt meg,
nyoma sem az élő, a vér-rózsás testnek.
Vak könnye lecsurgott, megfagyott szakállán,
előtte várfal nőtt hóból, mint a márvány,
s ellebbent jajongva, nézi a királyfi:
ami itt volt, abból már semmit se látni,
amit a ló tiport, a patanyomokban
kiütközött a fű, jégkérgű csomókban,
mint vén fülkagylóban a szőr mész-pamatja.
Ki tudja hol porlad anyja, édesapja?
A fán üres kosár a madarak fészke,
az eget nem böki a vár komor csücske.
Megy közelebb oda, elszakadt ahonnan,
könnyezve, lihegve, tű-örvény hóporban.
A vár fölbesűllyedt apástól-anyástól,
helyén egy hatalmas kénköves tó lángol,
kék lánggal ég, mint a szűz szilvapálinka,
hóval viaskodik a tó kék láng-fátyla.
Mint nagy lúdláb nyoma, bőrözve arannyal,
az elsűllyedt vár ős-lelke lobog jajjal.
Mint őssárkány nyoma, befolyva kék jajjal,
talpa nyomcsillaga elmúlás-hajnallal.
S ott egy kövön, éppen a kénes tó partján
ül a Halál, a hó átzúg köves csontján.
Csontkezén jégkesztyű, ágyékszőre: jéglomb,
hótollas gyöngy-sisak a csontbuborékon.
Lábánál egy kóró bukdácsol a szélben,
sziszegve szállnak rá fagy-dongók fehéren.
Ül a keshedt csontváz, borda-harangjában
kristály-méhcsaládok rajzanak vidáman.
Rá szikrázó, kövér hó-darazsak szállnak,
mintha porát kérnék a vén csontvirágnak!
Csontjain hó-taréj, vállain hó-szárnyak,
fogát aranyozzák a hideg tűz-árnyak.
Ott áll a királyfi a tó túlsó partján.
Rámorog a Halál foghegyről, mogorván,
s hangját nem győzi le a fehér-szívű szél:
„No, Haláltól-futó, ideje, hogy jöttél!
Éppen ezer éve futkosok utánad,
s most az ős-lúdlábnyom lángjainál várlak,
apád-anyád csontját a föld már kiköpte,
most elviszlek végre, betömlek a földbe!”
„Nem úgy Kaszás!” „Öcskös fél-bolond vagy!
Hol az Élet-asszony, akihez most szaladj?”
Rohant a fiú, a Halál ugrott rája,
vad gyémánt-suhintás világszél-kaszája,
vicsorgó Csont-tigris fújva rávetődött,
az öreg tél-medve toporgott és bőgött,
kavarogtak a kövér hópihék,
már messze volt a tó, a láng, a kék!
Talán egy tűz-szárnyú angyal szállt a tájra?
Nem! A tűz-suhogás: a Halál kaszája,
de rendekben szeli csak a havat!
A királyfi köpenyét eldobva szalad,
s utána a Halál, a gyászos Csont-öreg.
A királyfi megáll, köpköd és liheg,
veszi a tollat, száll, akár a sólyom,
mögötte a Halál fütyül, mint az ólom,
mit puskából lőttek a királyi vadra,
s űzi a Halál, a hóvihart elhagyva
a büszke fiút, az Ezer-évig-vártat.
Most zörögve, csattogva vágtat
a földön a Kaszás, méz-koronás réten.
A tollat vesztette a nagy űzetésben
a fiú, s a Halál már mögötte nyekereg!
Gondolja, a Csontost hadd tréfálja meg!
A kis aranypálcát megsuhogtatta,
köd lett hirtelen, s átszaladt rajta
az Üldöző. A királyfi visszaváltozik,
s nevet a Halálon: hogy csalatkozik!
Hogy, mint a liszt a szitákon
átfolyt az ostoba Halálon!
Ám a csalást a Halál észreveszi,
megfordúl és üldözi újra.
Röpűl a Bánatos, az iszony élteti,
lángbuborék-csokrot az űrbe kifújva!
Már sziklás, kopár vidéken szaladnak,
a fiúról izzó habfátylak szakadnak,
mint hajszolt lovakról, ha úsznak elnyúlva,
s orrukból a vérgőz ömlik ki tolúlva.
A sziklák között futnak tekeregve,
fut az Élni-vágyó, mögötte a Kerge,
ezer-villám-tollú fegyverével csapkod,
szikrát üt a kőbe a penge, kipattog.
S amikor a Halál félig utólérte,
a fiú a pálca segítségét kérte:
s lett az Árva, a Halált-búsongó
arany-bundás, gyász-szalagos dongó.
A moha-mellkasú szárnyas kis arany-rög
a csontszikla körűl zöngicsélt, dörmögött,
kristályszív darázsház-szemével mereven figyelte,
s gyűrűző hang-nyállal múmia-bábbá tekerte.
Ott cicázott a Halállal
kis arany-posztó kabátban,
a kulcs-csontjára ült, mint kis tábornok:
vállbojttal, arany-paszománttal.
Szőr-kráter hunyorog potrohában,
kék zománc-csikó-arcán ember-gondok.
Mint sziklák között arany-vihar,
mint cseppkőbarlangban a fáklyaláng,
keringett csontjai között
a Halált-utáló, az Üldözött.
A bordacsontok közt ki-be-ráng,
pihenni: ott a likacsos lapocka-fal!
A Halál kereste, mérgesen kapkodott,
de csak a semmit markolta, szorította,
csörrenve fejére csapott,
de a dongót őrzi varratos csont-kalicka!
Onnan az orrcsont-szakadékon a koponyába röpűlt,
s a koponya-buborék pórusos csont-éj belsejében
keringett, mint csillag a mindenségben.
A Halál mérgében egy sziklára ült,
zúgó fejét csont-kezébe hajtotta.
A királyfi pedig a szemgödrön át
kiröpűlt egy ködös sziklafokra.
S visszaváltozott és nevette a Halált.
Onnan a gyűrűtől segítve
a Tejútra szállt, utána a Halál is loholva!
S ott robogtak csillagot fröcskölve,
térdig csillag-lávában gázolva.
A Menekülő lábát égeti
a csillagsűrűség, de meg nem áll!
Véres csillagport rúg, s az ellepi
a megbőszűlt, az üldöző Halált.
Ellepik a lábszárat, a bordát
a fénypettyállatok, égi arany-bolhák.
A Csontos Mindenség-kaszája kicsorbúl
a gyémánt-tengeri-sün csillagokban,
de csak kaszál, de csak rohan zordúl:
mögöttük meteorok fény-falkája robban.
Sose volt még ilyen csillaghullás!
Futnak csillagpor-fényesen,
kocog a Halál csontja, a pudvás,
nem fojtja az űr arany-örvénye sem!
Tűztajték-dühöngés csap rá a Halálra,
s éget szén-gödröket az Ős-koponyára!
Arany-állkapoccsal a csontot harapja,
s eloszlik sötéten imbolygó gyász-farka.
Csattog ős-állkapcsa, az űrt bezabálja,
a Csont-átok a fényt üríti, vizeli, okádja.
Szikla-szakadék-orrából verejték-gőz zubog:
nagy-lázú csillag-permetek!
Redves csontváz-tornyán az űr átzuhog:
Csillag-halmazok és Naprendszerek.
S végűl, mint lőtt madár, lebukva
zuhan a királyfi, a Megégett-büszke.
Mögötte a Halál gőggel-vigyorogva,
a csontja kormos, büdös a füstje.
Ott már a vár, a világvégi fény,
az Élet-asszony ott vár elhagyottan,
a Halhatatlanság, az Elhagyott-remény
árnyéka rezeg a kék üveg-habokban.
Az aranyvessző híd lesz most előtte,
rohan át rajta, de visszatekint.
Nyomában a Halál, kaszáját ellökve
nyújtja csillagmohás, kormos karjait.
A várat övező kőfalra ugrik,
egy lába ott benn, kívűl a másik!
Megfogja a Halál. De íme, leintik!
De azért győztesen kacarászik!
A cítrusfák alatt, a nagy fal tövében
öntözgette éppen kedves virágait
a vár királynője, kis kanna kezében,
s guggolván csípkedte a gyom vér-szálait.
Mögötte karéjban sorakozva álltak
rózsa-csöcsű lányok, kő-combú vitézek,
pengették a citromszínű citerákat,
párázott torkukból zöld aranyfüst-ének.
„Megállj csak, enyim vagy!”: felbőgött a Csontkürt.
A dudvás fal mögűl csont-zene hallatszott.
Megszeppent az ének. A királyfi ott ült
a kőfalon, arcán verejték patakzott.
Csizmáján csillag-sár, lucskos haja lombja,
de mögötte a vak Halál is kibukkan:
óriás csont-kalász, hajlik, zörög csontja.
A királyfi üti, majdnemhogy elpukkan
a kőpont-hólyag a szálkás csigolya-ágon.
Fölnéz a királyné, elpirúl és toppant:
„Nagyon büszke vagy már Halál, én úgy látom!”
„Megfogtam a fiút, hozzá már jogom van!”
„Fele országomban!” „A másik markomban!”
S egyességet kötöttek egymással:
fölrúgja most a hetedik égbe
az asszony a fiút egy rúgással,
a szűz Hajnalcsillag köldökébe.
Útját oda-vissza mutatja foszfor-nyom,
várja Halál-ország, Élet-birodalom.
Ha a falon kívűl esik vissza,
vigye hát a fiút el az Alkony,
ha a várudvarba esik vissza,
vigye hát a királyfit az Asszony!
S kis lábát a combközbe illesztve
fölrúgta a királyfit az égbe,
s nézték egymást félve és remélve:
hova hull majd, kié a szerencse?
Köztük kőfal, farkasszemet néznek,
egymáson így mérik a világot!
A Halhatatlanság a Halálra nézett,
a Halál nézte a Halhatatlanságot.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]