A halhatatlanságra vágyó királyfi
Mikor született, se a nap, se a hold |
jelt nem adott. Csak királyfi volt. |
Üstökös-fényszót nem írt az ég, |
láng-szózatot a csillag-messzeség. |
Növekedett a királyi várban, |
mint az ország jövendő királya. |
Szerette nézni az őszi ködöt |
a vár mögött, az erdő fölött. |
Bolyongani az őszi nádasokban, |
szerette hallgatni, ámúlni titokban |
a nádcső-roppanást, levélzörejt, |
madár-örvényt, csobbanó vizet, |
különösen a rézveretű nádban, |
ha köd göngyölög, az ősz-homályban |
deres pókhálót, rezgő bóbitát, |
hallgatni, hogy a vadlúd hogy kiált, |
nézni, merre száll a könnyű alkonyatban, |
merre suhog a vadvizek vad lelke |
a táj fölött, hol mint üllepedett |
méz, ikrás-szárnyú már a napfény, |
kristály-sárkány növekszik: az alkony, |
s följebb áttetsző fénye lebeg |
a halott napnak, a nyugati parton, |
s a hold kirajzolódik a nagy-pórusú űrön, |
mint halvány ceruzarajz a bőrön, |
s mikor már a tócsillám se látszik, |
hogy az ég felé a pásztor-füst virágzik, |
vagy télen a lehelet ezüst ágát, |
pillanat-nyíló ezüst-virágát, |
ha szirmát, levelét kibontja, |
s oszlik, mint a füst virág-gyapja. |
De azért mindíg vidám volt, |
múlatott, nyargalt és táncolt. |
|
Látta ezt apja, a vén király, |
s hogy valamit tenni kéne már, |
tudta azt is, s úgy határozott, |
tanuljon a fiú tudományt, jogot, |
könyvlapokba-szedett bölcseséget, |
tapasztaljon két, vagy három évet. |
S a királyfit más országba küldte, |
s azóta a szívét bánat ülte. |
|
S ott a királyfi három évig |
tanult, kóborolt. S míg lelke érik, |
s a szűz koponya lassan beépűl, |
mint ős-vidék frissen-rakott házzal, |
filozófiával, tudománnyal, |
orra alatt lány-szív-ejtő ékűl, |
dús, fekete bajusz fakadt ki, |
hó-keblecske érte meg tudott szakadni! |
Tejes csontjai megkeményedtek, |
vonásai is kiteljesedtek. |
Az időtől mohos lett az arca, |
a nagyvilág emberré avatta. |
|
S visszajött három nagy láda könyvvel, |
az uralkodás iránt közönnyel, |
bánat-szemmel, szomorkás mosollyal, |
mindíg-ráncos, kérdező homlokkal. |
|
Tünődött, búsúlt a király, az öreg, |
sorvadozott a gondtól megütötten: |
világjárt fiának baja mi lehet, |
lelkét mi rágja, miféle szándék, |
szívét milyen bánat-dögkeselyek |
dúlják, s a gazdag téli ködben |
miért is kószál, mint a farkas-árnyék? |
A hóviharban kószál egyedűl, |
ha bogáncs süvít, száraz gally repűl, |
tar fa sikít, bokor suhog, |
ember, állat búvík, vacog |
és láng mellett múlat kedvesével, dallal |
más ifjú. Vagy vérmes, kövér lovakkal |
citerát verve szánon suhannak |
lányok, vitézek a kristály-verőfényben, |
s az arany-arcú hajnal vár piros sáska-mellényben, |
s a penge-hidegben a lovak pofája, |
lányok pillája, fiúk bajuszkája |
dér-sós lesz a fagyott lélekzettől, |
a zúzmara-szárnyú temetés-ünneptől, |
mint akik cukorba mártva vannak. |
S nyak, fülecske, orr, tokácska, |
mintha répából volna kivágva, |
vagy parázsból gyúrva, rézből verve: |
izzik az ifjúság tűz-kelyhe. |
|
S mikor a vitézek vadra vadásznak, |
ő a bronz-darázsnak figyelgeti röptét, |
mikor szöcske-léptű lovakon cicáznak |
vitézi tornán, hogy egymást böködnék, |
izmokat-buggyantó kő-nehéz dárdával |
ő a csillagoknak ámulja nyüzsögtét; |
paripák pattannak porfürtös patával, |
merev lovasukkal Ájtatos Manóként, |
kövér, mázsás combjuk sáskacomb-rugalmú, |
tombolnak feszülő farokkal, tomporral, |
s villog a sisak-búb, rajt-repkedő tollal, |
s sisak-rostély mögűl villogó-nyugalmú |
szemek pattintanak szikrát a nagy éjbe, |
s öltöznek a lányok csipke-harang fehérbe, |
s lobog a bő köpeny, feketén-fehéren |
a szökve-tusakvó kő-karú vitézen, |
pezseg a bírákból gyűrűben az „éljen” |
a holdat sápasztó öblös fáklyafényben: |
ő a múlandóság ábráit kutatja, |
egy lepkeszárny rajzát, pikkelyét múlatja. |
Mikor a legények röhögése nyers-nagy, |
s állati szerelem-lakomán vidúlnak, |
s a lángoló-szájú pejkó diadalma |
kigyűrődik mint a csigabiga szarva, |
s a tajtékos lovat két szolga vigyázza: |
kötél foszlik, véres zabla-karikája, |
s szőr alatt az izmok vas-kötege játszik, |
s lúdtojás-nagy szeme, mint a hold szikrázik, |
s cicomás vitézek vihogó bandában |
bámulják a részeg, ágaskodó csődör |
diadalát a rengő-farú kancán, |
mikor az rubint-dárdával előtör, |
s orrlikából a gőz ütemesen robban: |
ő a levélhullást figyeli titokban, |
s elmereng a harmat könnyű csillag-arcán. |
S ha a várudvarban buja vígalom van, |
s borvirágos-orrú, puffadt, vén szakácsok |
fácánpecsenyéje ragyog ott halomban, |
s a rézbozont-mellű vad csaposlegények |
görgetik a hordót; s nyársra-rántott tulok |
vér-máglyaláng fölött sisteregve izzad, |
s kemény, hegyes csecsű vígadalmi lányok |
torkából patakzik sűrű-vérű ének, |
s visongva futnak, ha gömbjüket markolni |
dévaj-lángtól bódúlt ijjász is fölugrik: |
tömött csöcsük reng, mint fiatal kecskének; |
s vastagon kicsurog a párás kancsóból |
a sörhab a fakó, százéves szakállra, |
csurog, mint a viasz, ahogy a vén kortyol, |
s piros orra, mint a kanóc hegyes lángja, |
s mikor deli ifjak kecses-párosával |
hegedűvel, síppal, dobbal és dudával |
csikart összhang mellett lejtik a szép táncot |
a tág oszlopcsarnok márványkő-kockáin, |
mint sakktábla páros-színű figurái: |
ő a vártoronyban a nagy, hártya-lombú |
könyvet lapozgatja, pingál betű-láncot. |
|
Múltkor is, fiát ott találta |
a toronyszobában, mikor a kakas szólt. |
A láng a gyertyát már csonkig lerágta, |
homloka gondtól sugaras volt: |
a rácson át a messzi ködbe nézett, |
mint árbóckosárban a tengerészek, |
a hold, mint fövenyre-vetett tengeri-csillag: száraz, |
s nézte, a ködös vidék, mint hold-arc |
nehéz gőzökben borong, gomolyog, |
s villogó tüske szúr ki abból, gyémánt |
tornyok merülnek, arany-mosolyok |
buggyannak, mint bővízű forrás. |
Egy sas keringett, azt nézte némán: |
alámerült, s fölbukott oldalvást. |
|
Persze a királyt a tömérdek |
kiváncsiság, mint almát kicsi féreg, |
tölgyet vas-állkapcsú álca: |
keresztűl-kasúl fúrkálta, rágta. |
S elindúlt a fiát kifaggatni, |
róla, mint csúf köpenyt leszaggatni |
a bánatot, a nem-királyi gondot, |
s vett dühhel a vártoronyba rontott. |
De a fiú helyett csak üresség |
fogadta tág, beszuszogó testét. |
Olvadt gyertyacsonk, remegve |
viaszba ragadt kis éji lepke. |
Mint szenesre sűlt fekete féreg |
a kanóc, görbítvén az éj kérdőjelének |
sűlt izeit; pipa-hamú, dohánypor dombja, |
a királyfi egyik köpenye-gombja |
az asztalon, s egy viaszból gyúrt, zord |
cseppkő-szakállas ember-szobor. |
S egy papír is volt ott kiterítve, |
rajta az írás gonddal kerekítve: |
„Nem tudtam a szívemet megcsalni, |
azt hazudni, nem fogok meghalni, |
mikor minden emberre halál vár, |
halál-tűzben mállik az ember-sár, |
mikor élet-lovam istállója |
a jövendő nagy koponya-tornya, |
mikor szívünkben lapul az ármány, |
a halál, a jég-tüdejű sárkány! |
Ne keress apám, meg úgyse találnál! |
Találok én jobbat a halálnál! |
Nem kell nekem asszony, kincs, királyság, |
elindúltam, hogy szemeim lássák |
azt a földet, ahol nem hal senki, |
(vajon onnan lehet-e üzenni?) |
halandó az örök élet halmát, |
a halhatatlanság birodalmát!” |
|
A vén király nagy búja kiáradt |
torkán, porig döngölte alázat, |
üvöltött a fájdalomtól, pörgött |
kínjában, jajongott és süvöltött, |
verte, (zúgott nem-emberi szóval,) |
szíve-táját a gyertyatartóval. |
Futárokat küldött, s azok sorba |
visszajöttek, megtörve, lefogyva. |
A fiú már nagyon messze járhat. |
Maradt utána iszonyú bánat! |
|
Ment a királyfi rendületlen, |
eleinte még egy-lendületben, |
s lassan elhagyván a lakott vidéket, |
valamilyen nagy sivatagba tévedt. |
Fejét csüggesztve gyalogolt és éhen |
és szomjan, sivatag-bíró teveképpen |
ringatta testét a süppeteg homokban. |
Föl se nézett, nem is tudta, hol van. |
Nem látta, hogy ritkul a növényzet, |
egy-két bokor feszűl csak a szélnek, |
s ritkás fűcsomó leng, (lassan az sincs,) |
mint borotvált fejen hagyott hajtincs. |
S elmarad az is, csak homok és homok, |
redőzött aranypor süti ki konok |
tüzét és tüzel föntről az ég, |
s láng-tollat növeszt az arany dombvidék. |
Megy a királyfi, íly útnak készületlen, |
semmit-tudón és boldog-révületben, |
s nem érzi, hogy kiszáradt torka porhínáros, |
mint szikkadt agyag, szíksótól virágos, |
ajka és nyelve cserepes, sebes, |
hogy karja, lába már csontváz-üveges, |
a fényt szúrják a bordaszögek, |
mint szöcske lábszár-tüskéi, s a mellkas-csontszögek, |
pórusain a vízgyöngy kipezseg, |
s apad róla a hús, s lassan csak az erek |
csomós, kiálló hálója tartja |
(mint kötélzet körűlcsavarja |
a lábszárat, combokat, karokat, nyakat |
és őrülten lüktet a csontokra-tapadt!) |
e csont és bőr és szőrzet-hordó lelket, |
aki immár láztól énekelget! |
S térdrehull egyszer, eldől a porban, |
e láng-robbanó por-arany pokolban |
és naptól-aszult fejét fölemelve, |
mert szájába dagadt rügyes agyagkorsó-nyelve, |
fölzokog, látván, hova jutott. |
S ím, a közelben óriás kaktuszok! |
És odakúszott a homokot habarva, |
testét, mint kígyó tekerve, csavarva, |
fekete ujjaival az izzó elemet |
kaparván csúszott és evezett, |
a homokba porfelhőt lihegve, |
tűz-lombú por-fát hörögve. |
S az óriás tüskékbe kapaszkodva |
fölhúzta testét, megállt rogyadozva, |
s valahogy tőből egy húsos levelet |
lemetszett, mint egy szőrös, nagy fület. |
S a vérző-gödörben fölgyűlt levet |
szürcsölvén, enyhűlt a csontig-elepedt. |
És meglátott akkor ott egy koponyát |
a kaktusz tövében, s bordacsontokat. |
Fölvette: szem-gödrön, nyak-likon át |
pergett a homok, mint sótartóból a só! |
S hogy kirázta a gömbből a homok-agyat, |
fölkiáltott: „Te írtóztató |
halál!” S az agy, a szemek hajdani házát, |
az eszmélet hó-vigyorú vázát |
a csigolyalukon az ujjára tűzte, |
megpörgette, s beszélt, mint a tűzbe: |
„Hatalmad hova lett te csont-buborék, |
amit a teremtés fújt vala a nyakra, |
szappanhab-gömbnél is romlandóbb agyag, |
hova lett világ-rendező agyad? |
Pitypang pelyhét a könnyű szél, a tűz-ujjú nyári ég |
nehezebben rontja szét, mint téged az idő, |
az ember-szívet megkeserítő!” |
S aztán a hab-héjat a kaktuszhoz csapta, |
s indúlt új erővel a tűz-sivatagnak. |
De már kis csücske látszott csak a napnak, |
s rá vacogtató nagy éjszaka szakadt. |
Körötte a puszta, mint tenger-fodrú só, |
fölötte a hold, mint lassú tündérhajó. |
S ment tovább, térdig a sóban, a hóban, |
bizakodván az égi hajóban. |
De reggelre újra csak lerogyott, |
s vergődve alighogy továbbjutott. |
|
És egyszer csak rettenetes nagy árnyát |
lebbentve föléje, ott lebegett, |
kitárva ronda, nehéz szárnyát |
a dögmadár. Keringett, s fölnevetett. |
|
És vijjogva és dögszagot ontva |
lecsapott a nagy madár a porba, |
a homokhoz verdeste kő-szárnyát, |
büdös tollai, mint a hasábfák. |
Két lába, mint két pikkelyes dárda |
befúródott a királyfi-vállba, |
sarlós, toll-szakállas sarkantyúját |
a lapocka-alji lágy részekbe túrta, |
s meglebbentve szárnyát a nagy útra, |
rikoltott és emelte a zsákmányt. |
Elalélt a királyfi, a zúzott, |
a madár meg csattogva elúszott. |
Nyakát kinyújtva szállt az égen, |
majd eltűnt a felhők sűrűjében, |
s a felhők fölött, a végtelenség |
tűz-köreibe mártva testét |
csak szállt, csak úszott, boldogan keringett, |
arany-nyálban fürdetve a kincset, |
amikor a napból, (azt ki tudja?) |
tollaranyrögként süvítve, lebukva, |
előtte kőkérgű-csőrével fölmered, |
csillagkarmú-szárnyait kitárva lebeg |
egy másik madár! S már csap is fejével, |
mint rönkre favágó fejsze-éllel, |
a toll-karimás kesely-szügybe, |
a szőr-koronás kesely-bögybe |
és tépi róla nagy cafatokban |
a tollat, a húst, s mint szirmot a rózsa, |
a fej a véres tollat ejti, |
a pikkely-szakáll vércsokrot lövell ki, |
s a mellkast marja a köröm-tüskerózsa, |
s a toll libegve száll, alvadt csomókban. |
Egyetlen tollas, bűzhödt gomolyag |
a két madár, rikolt és harap. |
Egymást szárnnyal ölelik, csőrrel marják, |
s szorítván egymást eszik, csavarják. |
S ím, lazúl a szörnyű kapocs a vállban |
és hull a királyfi nagy sugárban, |
felhőt-átütve hull a meggyötört, |
ki előbb még a homokkal pörölt, |
ki előbb még ott szállt az ősgyíknyakú-sassal, |
összenőve a kesely-hassal: |
egy szalmakazal közepébe, |
s a kazal durrogva, zenélve |
füstöt vet, zengő arany-lángot, |
mint tó, mibe a ménkű vágott. |
|
A suhogásra kifutott a háznép, |
a baromfi sipog, kotkodál még, |
a ludak szárnyukat suhogtatva |
táncolnak, görbűlten fúj a macska, |
kutya szőrét fölborzolva vinnyog, |
istállóban a ló idegesen tappog, |
futkos a virágzó fák alatt a páva, |
úszik utána kan-hímű palástja, |
tódul ki a házakból a nép, köp: |
mi hullt, angyalkönny, isten-vércsöpp, |
tűz-rög, az ég ejtett kormos követ? |
Találgatják, hogy mi lehetett? |
Behorpadt-szemhéjú vak koldusok, |
falábon-bicegő vén harcosok, |
rongyos csavargók, szikár kőművesek, |
szikkadt sírásók, hájnyakú hentesek, |
iparosok zsírtól fényes arccal, |
púpos banyák ritkás, nagy bajusszal, |
bőrszagú tímárok, gyantaszagú ácsok, |
szikra-kráteres kezű kovácsok, |
s egy kolduló barát is jön totyogva, |
mint kétlábú nagy gyík, szuszogva, |
mint pipacs kelyhében a fekete bibe: |
golyva-rózsán ül napégett feje. |
S ahol legikrásabb a sok csődület-hős |
áll, mint a hold, a szivárvány-gallérú emlős: |
a kocsmárosné, az asszonyok éke, |
hisz kocsma ez itt, a bánat menedéke! |
Húsa fehér, orcáin pirosság, |
a fülei Krisztus-képű ostyák, |
kontya lazán a nyakára omlik, |
orrtövén egy-két szeplő piroslik. |
S körülötte hökkenten-vidáman |
zúg a népség, nagy ámulatában. |
S rikkant egyet az egyik csavargó: |
„Nézzétek csak, füst száll a kazalból!” |
Valóban, a mohos kazal felett, |
apró, aranyrojtos felhő lebeg. |
S már özönlenek is, a létrán tolongnak, |
mint akik várat ostromolnak, |
néznek a füstölgő kazal-lukba, |
ott a királyfi, fejjel lebukva. |
|
A kocsmárosné, (hogy kihúzták onnan,) |
a királyfiba szeretett nyomban, |
bár csúf volt kesely-tépetten, barnán: |
a töprengés-tűz átsütött szőr-álarcán. |
sebeit tejföllel kenegette, |
borbéllyal szakállát nyiratta, |
fejét emelve maga itatta, |
borogatta töretett testét, |
itatott vele tyúkleveskét, |
fehér húsát a gyönge tyúknak |
s tetézte mindezt vörösborral. |
És virágot tett az ágy mellé csokorral. |
S mikor már sebei beforrtak |
valamelyest a királyfi-vándornak: |
nappal a kertben vetett neki ágyat, |
Feje habos párnákba süppedt, |
a puha toll körűl fölpüffedt, |
testére árnyék-levelek lebegtek, |
fehér szirom-cserepek peregtek, |
s korona-bóbitás fejjel a hím-páva |
rikoltott és rengett nehéz gyöngy-ruhája |
az ágy körűl. Lehúnyt szemén |
rezgett és táncolt az aranypetty lombszűrte fény. |
Egyszer még föl is nevetett: |
egy féllábú kereplősáska bicegett |
a takarón, mozgatta állkapcsát, mint a kecske, |
lihegett és sántikált bicegve. |
Düllesztve sokszögűre köszörűlt piros kristálytojás-szemét |
megállt, s szájszerv-kopoltyús rózsaszín csuka-fejét |
forgatta mereven, majd egy roppant |
ívben, kékpettyes félcombját kirúgva elpattant. |
|
De ára volt ám a nagy jóságnak! |
Mikor a varratok leszáradának |
a sebekről, s könnyed volt újra lépte |
a fiúnak, az asszony odaállt elébe. |
A kertben álltak, az esti lobogásban, |
a rejtelmes árnyék-suhogásban, |
zengett a fű közt a hars-torkú alkony, |
cincogott az űrben kék denevér-bársony, |
óriás-árnyéka volt a virágoknak, |
levele izzott a ribizkebokornak, |
egy-egy bogár szállt még vakon a fénybe, |
bódúltan kerengett, búsan zöngicsélve, |
egy tehénke bőgött, gőzölt a föld lassan. |
Ott állt a szép asszony szendén, illatosan, |
s nézte a királyfit, majdnemhogy fölitta, |
pilláira a könny víz-bogyóit csalta, |
tüzelt a szerelem gyönyörű szemében, |
fátylával nem födte mélyét a szemérem, |
átizzott telt testén remegve, fehéren, |
mint az esti láng a nagy eperlevélen. |
„Maradj égi küldött, csillag-fi, angyaltoll, |
nem kérdem ki voltál, születtél akárhol, |
tán a napnak vagy te arany-robbanása, |
tán a hajnalcsillag üvegtüske-lába, |
talán a világfa letört arany-ága, |
tán a hold könnycseppje, a mindenség lángja, |
maradj velem!” Szólt és a kezét kereste, |
nagy buja lángokat lövellt szeme, teste. |
|
A királyfi bámúl megigézetten, |
a fa törzsének dűlve, az asszony előtt, |
körűl gőzöl a növény halál-mérgezetten, |
szagosan lihegi ágyék-tüzét a föld, |
az égre tojást vert az este: |
udvarával a sárga holdat, |
arany-nyál csurog a levelekre, |
füvek, virágok mocorognak. |
Mint óriás cserebogár csápja: |
réz-levelekkel zizeg a kis nyárfa. |
Nézi az asszonyt, mintha kénes lángok |
közé révedne, de bele kell hullni: |
vadkanca-szeméből nőttek arany-karmok. |
Szíve így vergődött, félt megszabadulni! |
|
A hús, a hús örvénye ilyen még sose volt, |
nem igézett így kórost a hold, |
bűnöst a bűn, öngyilkost folyó, |
hazudozót a nem-hazudozó! |
Csókolja az asszony, sebez kanca-csókja. |
Denevérek szállnak visongva a holdra. |
|
De kitépi magát a nyers ölelésből, |
futna, mint akit kerget a halál |
és részegen még a láng-dühöngéstől |
tántorog lihegve, s bódultan elindúl. |
„Nem maradhatok itt, ne tartóztass engem, |
nekem messzire kell mennem, |
messzebbre, mint az az izgága csillag, |
ahol a halhatatlanok laknak, |
engem egy nagyobb vágy vándorútja vár!” |
Felel a fiú, s a kapun kifordúl. |
A kocsmárosné szemét zöld villámok |
erezik, de sóhajtva így felel, |
s szava hidegebb, mint az üveg-virágok: |
„Nem tartalak, a szívem viszed el! |
Te angyal-csődör, hogy néha eszedbe jussak |
egy csizmát adok, lábadra azt vedd: |
Sárkány szíve-bőréből készítettet, |
Sátán fitymájából készítettet, |
Halál-asszony szűzhártyájából szabottat, |
Óriás szemhéjából kiszabottat, |
Víziszellem úszóhártyájából varrottat, |
Ördög-anya dobhártyájából varrottat! |
Te kesely-hányadéka, sas-okádta csillag, |
lehetnék árnyékod, forró tajték-lepled! |
Árnyékod lennék, ki nő, töpörödik, |
s megkettőzi magát, ha a fény úgy kivánja, |
a hosszú úton veled ki törődik, |
kertem égből hullott rózsaszála?” |
A hold-csiga az űr szélére kimászott, |
nyújtva a semmibe négy fényvirág-csápot, |
s a holdezüst-nyálas, harmatos fűben, |
asszony láb-kar-gyökerektől szabadúltan, |
nőstény-polip gyöngy-ölelésétől szabadúltan, |
ment a királyfi a jegenyék alatt, |
az űr terített rá csillag-szárnyakat. |
Lábán új csizma. Nekiütődtek, |
hemzsegve, zúgva tűzarany-vadak: |
a zöld kristályfényt izzadó szentjánosbogarak. |
|
Ment a királyfi dalolva a porban, |
arcát fürdetve a napban, a holdban, |
gyalogolt völgyeken át és városokon, |
hóförgetegben szikrázó ormokon. |
S ím, érzi egyszer: süt a csizma szára, |
talpa vas-kagyló, éget a varrása! |
Leül, de abban a pillanatban |
döndűlve két talpára pattan, |
mint jancsiszög, ha oldalára döntik: |
vastű-szárával megint fölágaskodik! |
Megállna, de a csizma megy tovább, |
égeti, szorítja, rágja, mint a láng, |
lecibálná: ha hozzáér, tüzet köp, |
mint vulkán, fölcsinált anya-ördög, |
térde körűl a csizma szára |
lángot lő, mint a sárkány pikkely-szája. |
Vas lett a csizma, ami bőr volt nemrég, |
pörzsöli belűl e rettenetes emlék |
és viszi tovább és meg nem áll vele, |
gyötri, a húsát sorvasztja le |
a befelé-ágú vastövis-csizma, |
a vastüske-csizma szaggatja, marja, |
mint két ezer-fogú habos, forró szájban |
vonaglik a csizmák páncél-fogsorában, |
mintha két krokodil-fej rágná lábaszárát, |
az ágyékig nyomva csőr-állkapcsát, |
csupa harapásnyom a comb, a lábszárhús, |
falánk a csizma-vaskrokodílus! |
Eszi a lábát, a teste egy lucsok, |
a vér a csizmából fölül kibugyog, |
gégenyílásán vérkéve sustorog, |
mint fölszakadt ütőér-kehely: |
a csizma-száj vér-zsurlót lövell. |
Fut a vérpettyes csont-zsiráf, |
fut a csizma és vele a láb! |
A gyopár-szakállú koponya-kölyök, |
mint kókadt kalász, száradtan zörög, |
A csizma most már sziklán dübörög, |
hogy borzonganak a barlangi dögök, |
szikláról sziklára ugrál, mint a zerge, |
s onnan lerohan a csizma a völgybe, |
fut a pusztán, át a vetésen, |
úton és úttalan idegen vidéken. |
A vascsizmából kifröccsen a vér, |
a királyfi már megváltó-fehér, |
szakálla sárgúl, fut a vérüveg-kan, |
habos szájjal fut a boldogtalan. |
Már csak két bütykös üvegbot a lába: |
pókháló fut ott vascsizmába! |
Fut a vérsörényű, a sárkány-szívbőre-csizmás, |
az átok-harisnyás, sátánfityma-csizmás, |
halál-asszony szűzhártyájából-varrt-csizmás, |
óriás-szemhéjából-varrt-csizmás, |
viziszellem-úszóhártya-csizmás, |
az ördöganya-dobhártya-csizmás. |
Arca tűzhólyagos, szőrei szén-zászlók, |
vesszőjéből vér dől, a szájából átok! |
Futtában alszik, mint a vak lovak, |
kínjában füvet rág, faháncsot harap. |
A semmihez fordúlt kegyelemért, |
mikor egy gazdag vidékre ért, |
s egy patak partján ájultan lerogyott, |
fél-arccal a mohos vízbe bukott, |
s míg kortyolt a száj, a sárgára pállott, |
a csizma kristálybot lábáról lemállott. |
|
Alkony volt most is, a réti madárhad |
futkosott a fűben, borzolva a szárnyat, |
hold-szerelemtáncot lejteni a fényben, |
kakas-viadalmat fogyó-hold tüzében. |
Izzott a varangy, a sündisznóhátú föld. |
Elhalt a vízalji növény remegése, |
kocsonya-zászlós ebihal, tarajosgőte tüzes toka-pihegése |
élt csak a vízben, a tűzpontú vad és sűrű zöld |
párát ontott a rét, a sáslepett víz fölött zömök |
üvegszárnyú arany-gombostűk szálltak: a szitakötők. |
|
Hajnalban ocsúdván fölül dideregve, |
söpri magáról a harmatot merengve, |
s szeme a meggyötört lábakra téved: |
két lába két korcs fa, sziklákból kitépett, |
zöld-körmű csont-gyökér, vérmohás pikkelyfa, |
nagykarmú Jézus-láb, kereszten aszalva! |
Lábfején fürtösen lógnak az erek, |
mint hullán csontszakáll-fűgyökerek, |
a lila érgubanc feszűl és lüktet és dobog, |
mint egy fészek toboz-gyíkhas, gyíktorok. |
Ujjain bütykök, most-fakadt rügyek, csontcsomók, |
fehér gyökér-pupillájú pikkelykorsó-szemgolyók, |
ujjait, talpát sűrűn beborítják |
a tyúkszemek, mint kis sárga rózsák. |
Lábát áztatja a zöld-szakállas patakban, |
sebeit dúdolva mosogatja, |
s tűnődik lassan, merre, hol van |
a halhatatlanság birodalma? |
Locsolgatja a láng-kelyhű sebeket, |
szisszen és nyög és dúdolgat rekedten, |
egyszer fölnéz és meglátja az eget: |
tengerzöld az és ebbe beleretten! |
S a dombról, a mocsaras réten át |
tömzsi lovakon vágtatva jönnek |
a hírhozók, s harapdálva a lovak dagadt farát |
utánuk a sáskák özönölnek. |
Suhognak, mint a Hír jaj-szárnyai, a Bánat viharszele, |
s a mezőn a lovak kagylós patanyomát, |
mint szemet a könny, vadvíz futja be. |
Rettegi már a föld a Büntetés sáska-fogsorát! |
Csapzott lósörényre borúlva száll a görnyedt |
hír: „A sáskák, a sáskák, meneküljetek!” |
S mögöttük harsogva, ropogva ömölnek |
a sáskák, méregzöld szájszerv-felhő lebeg. |
A tömzsi lovak robognak a réten, |
szügyük habos, rajtuk a lovas fekete zászló! |
Zöld Angyalt retteg a gyászbóbitás ló. |
A kancák, csődörök tajtéktól fehéren |
versenyeznek a Rettenettel. |
A zöldszárnyú Óriás-angyallal, páncélsisakú Sáska-Itélettel. |
Iramlanak, szinte időtlenűl, |
most őskori barlangfestményeken a szarvasok. |
A szem véresen kidagad, mint eres csőr előre szúr a fül: |
mögöttük iszonyú sáskahad ropog. |
A kantár, a nyereg, a haspánt-aranyabroncs izzad, |
szállnak a lovasok tépett lobogóként. |
A lovak vicsorgó pofája hab-rózsát potyogtat, |
eres combjukon, derekukon tekeredik a tajték, |
mint arany-kígyó kúszik sietve, |
mint fát a folyondár, oszlopot a repkény, |
szederinda-bozont: őket csavarodva belepte. |
Hab-kígyó, tajték-gyík hemzseg a Rémület testén. |
Zúgnak az óriás sáska-tollú szárnyak! |
Zokog a hírhozó véres-arcú Bánat, |
s a csődörök vesszője habosan csattog a tokban, |
vagy csomós véggel fityeg a tokból, |
mint görcsével fekete cérna tű-fokból. |
S a sáska-orkán a tájra lobban. |
Röpülnek a lovak és nyomukban a sáskák, |
tomporukon csípik, eszik a szőrt, |
lobogó, tömött farkukat rágják, |
nyihog a réműlt ló, a lovas üvölt. |
|
Mert az Ítélet jött el, a zöld-koponyájú Harag! |
A sáskák, mint viadalhoz fölkészített lovak |
és fejükön karcsú arany-koronák |
és kezük karoló smaragdtüske-ág |
és arcuk akár az emberek arca |
és homlok-bajszuk két arany-giliszta |
és hajuk akár az asszonyok haja |
és foguk, mint az oroszlán foga |
és puha szügyükön tüskés vas-mellvértek |
és térdük, mint a csontváz-térdek |
és szárnyuk zúgása, mint vasszárnyú hadak |
és szemük két óriás kristályrózsa-daganat |
és skorpió-farkuk van és fullánkjuk |
és mint a csecsemőknek, lágy a gigájuk |
és fejükben csontállat-rózsák mozognak |
és füstöt és tüzet és kénkövet szuszognak! |
|
Szállnak, szállnak a lovak az izzó réten át: |
fekete kürtök, véres harsonák, |
zuzmarás jajongó halál-hegedűk, |
vinni a hírt, az özönvizi-bűnt! |
A Rémület trombitái a gyors lovasok, |
víjjogva-hörögve elhúzó sasok, |
az édeni tájat gyújtogató jelenés-szikrák, |
félelem-lábú rohanó pók-sziklák. |
Fekete gyászének, fekete jajongás, fekete zokogás ez, |
s ahova érnek, a táj zöld ropogás-lobogás lesz. |
Suhan a hat tömzsi ló, hat puskagolyó, |
fütyűl a légörvény-zsák mögöttük, |
pukkan a föld a párosan-ropogó |
paták alatt, izzik verejték-szárnyú röptük. |
Ó, lovasok, lovasok, a Pusztulás vérbojtú gyászdalai! |
Ó, paripák, paripák, az Átok habvert kis fekete lovai! |
Amerre ti fecske-mód átlebegtek, |
fölszállnak a búzatáblák, a csöcsös venyigék, a kertek! |
Ó, lovak, a nyereg alól fekete vér szívárog, |
a sarkantyú-sebből is, mint kezéből a Megfeszítettnek. |
Megváltást-sohasem-hozó lovak, hajdani cigányok: |
az orrlyukak habzó fekete szőr-kelyhek, |
s a szügy, a szív-alakú, az izomkévékkel-kidagadó, |
az eres has, az érhínáros tompor csupa hab, habzik az izom-dió. |
Testükön alvadtvér-páncél, mögöttük őrület-sörényű zokogás, |
véres a fű, a föld vérhabos, a lovason tajték-palást. |
A lovasok! Mint roppant gyöngy-köpeny, zöld fátyol, |
lobog mögöttük a sáska-vész: |
zöld tűzvész, húsüveg-robbanás, köpeny pusztulásból! |
Lerogyna már a ló, a szívük oly nehéz! |
S ím botlik a ló, lerogy, nagy fogsora villan, |
majd fölszökik reszketve, új futásra, |
de lávaként (milliárd merev szem csillan,) |
fortyogva köréjük ömlik a sáska, a sáska! |
Szikrázva pattog a föld, az ég, a sáska-tömény, |
zöld füst, zöld jég, zöld sár a világ, |
potroh, csáp, mozgó-száj hínár-szövevény, |
fejszék esője: nyüzsögve ráng. |
Zöld örvényben kavarog a fekete ló, |
lovasa nyakára borúlva hörög, |
míg elönti végleg a sáska-folyó! |
S társ-paripák robajától reszket a rög. |
|
S a lóra, lovasra ráborúl az Angyal, |
a Hatalmas-arcú, vicsorgó fogakkal, |
fodrozódik eres gyöngy-hártya szoknyája, |
vergődik zöld-tejút sáska-tollú szárnya, |
növényfátyol-inge fölgyűrve combjára, |
fénylik tőr-fogsorú csontoszlop-lábszára, |
koponya-kévéje, nagy csápkoronája: |
aranygyökér-haja ráhull a világra! |
Őshajó-potrohán lélegző-ablakok, |
roppant borda-ívek közt rezgő bőrdobok, |
zöld dongák, szelvények hernyója hánytorog, |
zöld gumi-tokája páncélok közt dobog, |
óriás-potroha, mint vulkán-hegysorok, |
zöld szőr-kráterekből cukros zöld nedv bugyog, |
mint égig-nyúló zöld kukoricacsövet, |
beburkolják zöld kukoricalevelek, |
s mintha nemzené a földet csődör-tűzben: |
lüktetve vonaglik tompora az űrben, |
s angyal-kanca feje már a lovast rágja, |
a fej százmillió páncél-bokor szája, |
forgatja a lovat üveg-kezeivel, |
szorítja nyikorgó farönk-térdeivel, |
a zöld Sáska-asszony minden része sáska, |
minden sejtje sáska, minden moccanása, |
mint zöld vas-szögekből forrasztott ős-szobor, |
dörgő vasszög-szárnya tűz-gömbhalmazt kotor, |
a zöld Sáska-angyal, az Úr Óriása: |
százmillió gyomor, csont ló-ajakcimpa, |
százmillió torok, toka-páncél, szárny-fog, |
a test minden része harap, nyel és csámcsog, |
az Óriás-fejű a lovast forgatja, |
lüktetve dolgozik milliárd állkapcsa, |
a combja is eszik, lábszára is eszik, |
a hasa is eszik, a nyaka is eszik, |
csupa láb-koronás száj a koponyája, |
matat az állkapcsok lábszár-koronája, |
a gyomra csupa száj, ráng szuszogva, nyelve, |
harap, rág milliárd gyöngylapát-szájszerve, |
kicsüng nagy szájából a piros nyál-hínár, |
bél, húscafat, sörény, szőr, köröm és szakáll, |
óriás-szeme mint zöld zománc-kupola, |
csiszolt zöld tüzének nincs könnye, mosolya, |
nincs abban gyűlölet, indulat és szándék, |
meg se rebben mikor borzongva továbblép, |
leforrt kristály-rózsáit nem forgathatja, |
mereven dűlled, mint sziklára nőtt szikla, |
s a Halált-petéző, az Óriás-asszony |
lép tovább, keresni amit fölhabzsoljon, |
zöldlevél-szoknyáját fodrozva riszálja, |
erei fénylenek, mint a villám ága, |
mögötte ürülék, pillaszőr, köpenyrojt, |
szép fehérre rágott embercsont és lócsont, |
potroha alatt a pusztulás vigyora: |
ember-koponya és fehér lókoponya. |
|
A királyfi fölpattan, de lerogyik sziszegve. |
S ömlik a tájra suhogva, zizegve, |
mint megbőszült tenger zúdúl a tájra |
ropogva, harsogva, zabálva a sáska. |
Csattog, nyekereg, akár a kereplő, |
recsegve csap le a zöld sáska-felhő. |
És nem únja az ég, prüszkölve dobálja, |
falkáit a vadnak hörögve okádja. |
Ellepve mindent, mint a kiáradt |
gonoszság, a pöffeteg útálat. |
S ki teremtette őket ekkorának? |
A pusztítás zöld páncél-lovának? |
Zörögnek, mint hegyen a szekerek. |
A páncélos fejek, e háromszögek |
összeütődvén csattognak, pörögnek, |
mint nehéz vasakkal pántolt kerekek. |
Páncél-szoknyában dübörögnek. |
Villog a szemük, mint a csődöröknek. |
Mint szökdelő kukoricacsövek, |
a még zöldek, tejesek, éretlenek, |
mint lábrakelt zöld kukoricatábla |
ugrik és röpköd és árad a sáska. |
Zabálnak és döglenek rakásra. |
Izzó kard-suhogás combjuk villanása. |
És esznek és falnak, amit csak találnak, |
a füvet, a szőlőt, a tököt, a lombot, |
almát és fakérget, ugrálva zabálnak, |
lezabálják a kalibákról a zsuppot, |
eszik a szalmát, háztetőn a nádat, |
epret, virágot, temetőkben a fákat, |
borjakról a szőrt, kósza libákról a tollat |
és lerágnák az égről a Napot, a Holdat! |
Ugranak, ülnek, falnak, ugranak, |
két lábuk közé fogván a zöldet, mint a nyulak |
és utánuk csonk és üszök marad |
és mindez szinte egyetlen pillanat! |
|
A királyfi sikolt és réműlve látja, |
előtte épp egy botnagy sáska |
habzsol vad, részeg önkívületben, |
összetett szemei csillognak meredten: |
a soha-le-nem-húnyható gyémántvese-szemek, |
a szempillátlanok, a szemhéjnélküliek, |
a zöld csontsziklán nőtt csiszolt-sejtlapú kristálygombák, |
a szemüreg-nélküli merev hatszöglet-üveghalmaz facetta-rózsák, |
s a mellékszemek is, mint gombostűfejek, |
amik díszítik a korona-fejűt, a páncélsisakos koponyát, |
mint drágakövek a koronát, |
s a szemgolyó mellett kinőtt csáp rezeg, |
az űrt tapogatja a két csont-köcsögből fakadt bajusz-szál: |
a homlok-nádszálak hajlongva szimatolnak, |
a sok-ízű arany orrlikcsövek, a csápvégi orrlikak szagolnak |
és zsugorodik a táj a mozgó állkapocsnál! |
Nézi a lókoponya-alakú fejet, |
s a kopoltyúként lihegő szájlebernyegeket, |
a viaszrózsa-száj sziromállatként-szétnyíló ajak-páncéllemezei |
közé a torokba eszelősen a tájat tömi, |
mindent a mozgó fésű-fogsorok közé habar, |
gyömködi torkába a tájat a száj kristálylevelibékakéz-pótlábaival, |
mint mohó gyerek a foszlós kalácsot |
és majszol mereven e jól-megácsolt |
szerkezet, a gyöngy-tüskés mellkasra ölelve |
vadzab kalászát, sohasem-betelve, |
e szájig-homlok, ez eleven-rostú vassisak, |
e kerge csont-láng, ugráló zöld bádog-bak! |
Nézi, hogy mozog az orrliktalan-arcú zöld gumi-pontyszája, |
az üvegpajzs-arcú vasálarcos csataló-koponyája: |
tátog-becsukódik a zöld üveg-gumi-csontzsák, |
az alsó és felső állkapcsok, az üvegkagyló-ajakcimpák. |
És mozognak póklábak: a száj zöld üvegszakálla, |
az állkapcsokat koszorúzó üvegkorona sokbütykű üveg-ága, |
a fej több-izű üvegujjai, a koponya szájkörüli üveg-töviskoronája, |
az alsó és felső, az oldalállkapcsok üveg-harapófogói, |
a szájszervek sokcsuklós gyöngykerítés-karói |
tömik a létet a zöld csontrózsalevél-alkatú szájba: |
a gége-agancsok, toka-ágak, állkapocs-gyökerek, |
bütykös üvegrudak, a szájnyílás polipkarjai, sok-könyökű pálcák, |
hajlékony csuklós agyarak, lombtalan üveg-fák, |
mint csuklónál levágott karok, kézfej-nélküliek, |
a szájlábak bunkós üvegcsuklói a salátarózsa-szájat etetik, |
mint csonka alsó-karú katona, ha eszik, |
két csukló-bütykével fogja a falatot, |
tömik a szájat a kéznélküli zöld üvegcsontvázkarok. |
Nézi a szögletes, pántos-csatos fejet, |
a kard-élű szárnyakat, a lábszár-töviseket, |
a szemöldök-nélküli homlokot, fodros salátalevél-ajkait, |
a felsőkar csontrügyeit, likacs-sorait, |
s a mohos gallér, a csonttető alatt |
a dobogó, puha zöld hártyanyakat. |
Nézi a doboz-alakú, orrcimpátlan fejet, |
fölül a lófülként mozgó füleket, |
alul a csőrszerű rágószerveket, |
honnan a levél nyálasan kifityeg. |
Nézi, hogy villognak részeg |
tüskés áglábak, csonttövis-ölelések! |
S a tor gyűrűi, a csuklók, a forgók mozognak, |
a ló-szájban a levelek ropognak, |
s a potroh gyűrűs zöld dongái kinyílnak, |
majd pikkelyesen összetapadnak, |
a potroh fém-ize lazán kitágúl, |
majd beszívódván összezárúl, |
vájódnak a földbe zöld tövis-talpai, |
sebzik a világot nagy sarlós-karmai, |
csücsül a zöldháncsú, nagy kukoricacséve, |
hónaljból szögell föl háromszög-pillére, |
liheg a dög, akárcsak az ember, |
lüktet a potroh, a cső-alakú szív ver, |
s a szárny-ablakok csillognak meredten |
és zabál és fal vad önkívületben! |
|
S a halhatatlanságra-vágyó, a jajgató szégyen |
vacogva elbújik a patak vízében, |
mint téli-álmú hal, fehér halál-lárva |
befúrja magát a vízmélyi vak sárba, |
de még így is látja az űrbe földagadt |
Világot-majszolót, Üvegcsontváz-vadat, |
a Hártyaköpenyest, Zöldhernyó-potrohút, |
A Föld-urát, zöld-eres Hártyalevél-szárnyút, |
a Zöldüveg-testűt, dühöngő üveg Rovar-óriást, |
redős legyezőszárnyain zöld pergamen-palást, |
látja, ahogy eszi a tejútat, mint lombot, |
rágja mindazt, amit a teremtés kigondolt, |
hat lába hat csuklós tüskés üveg-oszlop, |
a térd-izületet, a zöld könyök-csontot, |
látja a bőr alatt az üveg izomfonadékot, |
bőrben a sejtrendszert, kis légbuborékot, |
tüzel az izgatott, a többször-ujjászületett, az áthasonúlt, a vedlett, |
ahol kőgyökér-lábai a has és oldallemez-csatlakozásnál izesülnek, |
s a lábak izei: a csípő, tompor, comb, lábszárcsontok, |
a több-izű lábfej, a karom-izeken az üreges karmok |
ragyognak, mint izzó zöld égi jelenések, |
a hátsó-comb-belsőn a csapos kitinlécek, |
ragyog a szárny-fogsor, a cirpelő-ér üvegfogacskái, |
ragyognak a külső lábszár-él tüskéi, |
a csontfürészek, szárnyak, áttetsző comb-izmok, |
a szárnyfedő tövén az érszegélyű bőrtükör-dob, |
látja a potroh-vég zöld-zománc fűrészfogú kardja, |
fölmered ragyogva, mint a sárkány taréjos sarló-farka, |
látja a zöld-bordás potroh dobog lágyan, |
rángatja izgatott, lüktető, forró vér-áram, |
az első szelvény két oldalán két fül van: |
dobhártyák feszűlnek csontüveg-kagylóban, |
látja a hatalmas zöld üveg-dög testében |
kering a zöld vér, ezer gyökér-bolyhú véredényben, |
a Nyitott-érrendszerű testében hogy él, hogy zubog |
a nyálmirigy, idegrendszer, a szív, áramlanak a hormonok, |
dagad a bélcsatorna, a mirigyes középbél, a zúzógyomor, |
(belső felületén százezer kitinfogacska-sor,) |
dolgoznak a légzésközpontok, mozgásközpontok, bél-idegek, |
a garat-alatti dúcok, hasdúcláncok, Malpighi-edények, |
lüktetnek a repülőizmok, a torban ráng a csípőizomzat, |
izzanak a szárnyba-nőtt idegek, csapkodnak a hártyalevél-tollak, |
dolgoznak aranygyökerek, kristálygyökerek, kristálygyökérfonadékok, |
lüktető aranyfák, gyémántvenyigék, érc-kígyók, arany-gyökérgubancok, |
látja a világ zöld pépje áramlik le a tápcsatornán |
és ürít a Világ-evő, fekete salak-kukac gyűrűzik ki a bélcsatornán, |
s látja a mohó, a vad, az óriás Zöld Üveghús-állat |
testszelvényein a hunyorgó, zárható, lélegző-stigmákat, |
mint halak oldalvonalát: az átlyuggatott pikkelyeket, pikkelynyílásokat, |
az oldalcsatorna pórusait, köröcske s pontsorozat-orrnyílásokat, |
roppant testének légzőnyílásait, légcsőrendszerét, |
ahogy szétágazik halál-húsában a légcsővezeték: |
minden légzőnyílástól lefelé, oldalvást, fölfelé, |
egyre finomodva, egyre titkosabb rétegek felé, |
testében szétágazik a rengeteg kopasz zöld üvegcső-fa, |
mindíg finomabb légcsövekké ágazódik üveg-ága, |
s a legvékonyabb üveg-ágak, mint kis legyezőcskék |
a szervekbe üveghajszálcső-gubanccá bomlanak szét. |
És látja nyakán az óriás zöld orrszarvú-koponyát, |
az arany-patkányfarok-csáp szimatolgató orrlikát, |
a homlokcsontra-forrt arany-csontkesztyűből kiágazó szagló-karokat, |
a homlokcsontdudorból kinyúló csigolyás orrlikat, |
s a csontra-nőtt kristály-daganatot, a szemhéjnélküli oldal-szemet: |
a zöldgyémántszíveken a millió hatoldalura csiszolt sejt-felületet, |
ahogy a homlok gyémánt-rügyei izzanak: a stemmák, |
az óriás zöld facetta-napraforgók fölött a kristály-levelibékák, |
s látja a nyakpajzs zöld zománc-gerincét, a tarkó páncél-nyergét |
és látja a zöld tokát, a bőrre tapadó gégét, |
mint öves páncélosegér-csontváz far-páncélja: zöld zománccsődör-arca, |
rejtelmes és szótalan, mint azték napisten arany-álarca. |
És látja a fej mohó kagylóit, a nyílókat-bezárulókat, |
a csont-ajakcimpákat, az alsó és felső állkapocs-pajzsokat, |
mint Siva-isten hónaljból-nőtt karjai a szájlemez-pótlábak, |
dolgoznak az arccsontba-gyökerező zöld-koszorús kukoricaszárak, |
zabál a Zöld Templom-állat, Állat-katedrális, Sáska-Notre-Dame-csoda, |
a kő-rost, kő-ág, kő-rügy, kő-gyökér üvegablak-kupola |
és látja, hogy átrágta magát már egy másik világba, |
csillaghalmazokat ropogtat csontlevél-állat szája |
és mint az áttetsző Zöld Ítélet, mutatja belsejét és érzi, |
ez a mindenséget, a halhatatlanságot is megemészti! |
Érzi tüdeje elpukkan, szeme kidurran. Kimászik a patakból. |
És fölzokog, amit lát, elege van abból! |
S a patakba ugrik újra a királyfi, |
arcát a hűs, néma mocsárba rejti, |
de szusz fogytán fejét kidugja, |
s reszketve lebukik a víz alá újra. |
Madár, földi vad sikongva menekűl, |
a vakond a földben a tűz-asszony felé merűl, |
emberek az eget átkozva zokognak, |
bottal vervén a sáskát, hadakoznak. |
Sátánt fenyegetnek, istent megátkoznak. |
Körűl iszonyú nagy tüzek lobognak. |
És habzsolnak zengve, ropogva a sáskák, |
ülnek meredten, mint kisebb zöld hasábfák, |
mozaik-szemük kidűlled, mint a lovaknak, |
hemzsegnek, ránganak, híznak és harapnak. |
S röpítik őket a szörnyű combok, |
s pusztít e részeg áradás, e bomlott, |
a sáskák, a sáskák, sodródó zöld levelek, |
föltámadt, s megfiadzott egyiptomi istenek, |
csőr-fejű kajánok, agár-fejű rémek, |
lüktető harmonika-hasú zöld mének, |
a sáskák, a sáskák, a sáskák, a sáskák, |
rágcsáló botok, emésztő zöld pálcák, |
szakállas zöld manók, dühöngő bolondok, |
szárnyas bendők, páncélos zöld gyomrok, |
suhogva röpködő zöld kardok, |
szökellő zöld kések, ugráló zöld torkok, |
harsogva perzselő zöld lángok |
eszik és falják az egész világot! |
Merednek a földön, mint sünön a tüskék, |
s a hasakba vonúl a növényzet tüstént, |
tömik az örökre-zabálni-kész testet, |
nyelik a zöldet, egy se tesped! |
Izgága ménes, tengernyi zöld ló, |
vándorló gally-mámor, a földet letarló. |
Mint egyetlen Ítélet millió zöld fogai |
tépik, hasogatják, ahol még van valami, |
nyüzsögne, az útat eltorlaszolják, |
s tébolyúltan már egymást falják |
és emberhez hasonlít ez isten verése: |
a ziháló gége alatt a potroh pihegése! |
Villogó fogak, szárnyas koporsók, |
pezsegve egymást lökdöső orsók, |
amik zúgván magukra pörgetik |
az eleven tájat, fölgöngyölgetik! |
És üszköt és csonkot és torsot és halált |
hagy ez a zöld horda, amerre járt. |
Nyomort és bűnt és kárhozatot |
e csupa-gyomor, csupa-szem botok! |
|
Mikor a királyfi újra kidugta |
fejét, egy kis sáska-szagú szuszra, |
rendekben ott hevert a sok falánk, |
(némelyiknek még szárnya, feje ráng, |
s combja tüskéje nyálzik letörten,) |
mint kaszált csalamádé, dögölten. |
Zabálván egyszercsak kimúlt, |
s a maradék suhogva elvonúlt. |
|
És elindúl a szomorú vidéken, |
a letarolt földön, a fölhabzsolt réten. |
Biceg, a térde meg-megcsuklik, |
olykor egy sáska-kazalba botlik. |
Fehér fák, levélcafatok, rostok, |
csonkok, meredő, árva csontok! |
És sír a fiú, mi volt itt, jaj, nagy ég! |
Húsos és buja, lágy reszkető vidék, |
a gyümölcsösöktől az ég is szagos volt! |
Helyette itthagyták ezt a poklot! |
S elért egy faluhoz bicegve, |
mint egy gubancos-szőrű kecske. |
Jajgat a nép, jajong a madár is, |
rútnak érzi magát a szűzlány is. |
Komor a férfi, sír, jajong az asszony, |
tömődik az ég a keserű panasztól. |
Villákkal boglyába hányják a sáskát, |
s hallgatják a lángban zsíros pattogását |
a páncélos dögöknek: akik a lángokban |
föltaréjosodnak, s eldurrannak nyomban. |
Bőrük fölhólyagzik, testük zöld daganat, |
zöld fátyluk elolvad, arcuk lángban rohad, |
a tűzarany-fogsor eszi már a sáskát, |
nagy szemét kirágja, a potroh-dobhártyát. |
Merednek a tűzbe a szegény parasztok, |
olvadnak, fúvódnak, mint üvegpalackok |
a sáskák a tűz vad vér-leheletétől! |
Elvette ami volt az ég a szegénytől! |
Egyik tébolyúltan elrohan nevetve, |
csak a kányák ülik a tort, csipegetve |
egy fejet, egy szárnyat. Sír a rigó, cinke, |
virág nincs, amire rászállna a lepke! |
De lepke sincs, azt is megette a sáska, |
élőt, holtat vágyott óriás-harapása. |
Egy lány foltos göncét letépi testéről, |
sikoltoz, nem is tud a meztelenségről, |
szalad a semminek, hogy e bűnt megváltsa, |
hosszú combjával ugrálva, mint a sáska. |
Bűzlenek a máglyák, száz fekete oszlop |
tódul az ég felé, sírnak a parasztok. |
Szekerekkel hordják a sáskát a lángra, |
van ahol térdig jár a ló a sáskába. |
Van aki földjén a dögöket beszántja, |
ami büntetés volt, legyen zsíros trágya. |
|
Sántikál lassan a fiú, szinte görnyed, |
szíve alig bírja viselni e terhet, |
amikor egy öreg megfenyegeti, |
s könnyeit nyeldesve odaszól neki: |
„Hé, te fiú, merre haladsz itt, |
mért nem jajongsz, mért nem maradsz itt? |
Ránk az Ítélet nagyon haragszik, |
a Pusztulás ült itt ma lagzit! |
Hallod, odébb még hallatszik, |
mint jégverés, ami itt parazslik!” |
S egy asszony kiált feléje, rázva öklét: |
„Tán undorában hányt ki az öröklét, |
hé, te nyomorfi, te bámész, |
hová bicegsz, mondd, hová mész? |
Téged is megrágott, s kiköpött a bánat, |
s azután újra lenyelt az útálat! |
Tán a Sátán vagy te, szemedben nagy a láng, |
tán te hoztad ezt a pusztulást miránk?” |
|
A királyfi megállt, majd leroskadt, |
nem szólhat ő, nem is zokoghat, |
ha mondaná, hogy szívét jég-gyökerekbe fonva |
jeges marokkal, a bánat szorítja, |
ha mondaná, hogy benne milyen gond van: |
vasvillákkal kergetnék meg nyomban! |
Egy nép, akit pusztított a sáska, |
nem vágyik a halhatatlanságra! |
Jobb, ha hallgatván, velük kibékűl. |
S elsántikált szőrösen, fehéren, |
rogyadozván, megbillenvén térdben. |
Körűl a pusztulás van fölírva, |
bicegett a kis királyfi sírva, |
könny-ragacsos, sáska-büdös szőre kóca lángja, |
zúzott lábú madár, mint ama kabóca, vagy kereplősáska. |
Meg nem állt, csak ment. Megjött az este, |
sötétjével a fiút keresve. |
Könnye füstöt lobbantott a porban, |
arcát megmosta a csillagokban. |
|
Ki tudja, hányszor ballagott a Medve, |
a Kos, meg a Rák az égbolton át, |
hányszor váltotta föl apró fillérekre |
ősarany-pénzét a Nap: a csillagokra? |
Hányszor kalapálta sarlóvá a Holdat |
az idő kovácsa, a csillag-szakállú? |
Hányszor ejtett az űr izzó arany-tollat, |
mindenség-szárnyából, az ősmadár-árnyú? |
A királyfi fejét-csüggesztve sántikált, |
rá-rádűlve egy zöld, frissen-metszett botra. |
Kedve holt, a tájra nemigen tekintget, |
nem tudta ő, hogy a nappalt, az éjszakát |
váltogatja a Föld, mint halandó az inget. |
Csak ment, csak ment, s már nagymesszire ére, |
mikor föltekintett egy fa tetejére. |
Illetve fölnézett, a fa még messzi volna, |
tán az ég csúcsáig ér kövér, zöld tornya, |
s tetején a fának tán a nap pihenne, |
vagy a torony-csúcson aranysas libegne? |
Óriás gyertyaként lángol a hatalmas |
ős-fa, dühös lángja ropogó aranysas. |
Közelebb megy, látja, a roppant zöld oszlop |
tetején aranysas rugdalkózva csillog. |
Szárnyával, tollával olykor elborítja, |
(mint tenger-tajtékban elmerűl a szikla, |
s újra csak kibukkan,) tetejét a fának, |
föllebben, s sodrával újra nekitámad. |
Forgácsokban az ág, nagy pernyékben, törve |
hull a levél, sastoll pengve áll a földbe. |
Ágak és levelek rongya között itt-ott |
sastollak, a földből kilövellő lángok. |
Lábával rúgdossa a fát, a sas ottan, |
szárnyával szaggatja, farkával veri, |
csőrével dúlja. Zokog a fa, cafatokban |
peregnek zöld könnyei: levelei. |
|
Ám lebukik a sas, a királyfi előtt |
emberré változik, sas-volta leforr, |
vénember-lénye álcáját leveti, |
lefoszlik a csőr, a karom, a toll. |
És ott hever véres gőzölgő kupacba: |
toll-ruha, toll-sisak, nagykörmű pikkelycsizma, |
toll-szakállas csőr-álarc, a fejből-kinőtt. |
És rézszínű szakállát símogatva |
(félkeze szőrhabban nagy-makkú csődör-csengőjét rejtegeti,) |
kérdi a fiútól, akárcsak az apja: |
„Te bőrdob, szőrzsák, eres disznótökzacskó, |
csontvirág, gyümölcsként megaszalt tacskó, |
csonthegedű, a halál citerája, |
mit bámúlsz itt, hol hányt ki a föld? |
Mint a sovány gyíknak, gyűrve lötyög bőröd, |
mint a vén törpéknek, fehér ágyék-szőröd, |
tested csiga-kéreg, füled sáskamell-zöld, |
mi dolgod erre? Hasonlítsz a halálra! |
Ha te volnál az, boldogan üdvözöllek, |
tán előbb kapok kedvedtől kegyelmet!” |
|
Szólni se tud a hökkent vándor, |
csak néz a szakállas, kedves öregre, |
aki nem irtózik, íme a haláltól, |
várja, hogy a csontja előtte zörög meg. |
Sírni-nevetni volna mostan kedve. |
Mi teremtménye lehet ez a földnek? |
Aki pőrén bújt ki a vér-szagú sasból, |
mint krokodíl-kölyök krokodíl-tojásból, |
csecsemő-ráncosan, rojtos bak-szakállal: |
s máris találkozni akar a halállal! |
„A halál elől futok jó öreg, |
mint árvíz elől a megréműlt vadak. |
Hova is fussak, ki mondaná meg, |
hogy el ne érjen a csontkezű-pillanat? |
Neked ami jóság lenne, nekem átok, |
ami neked börtön, szabad ég nekem, |
befutottam már a fél világot, |
de azt a földet sehol sem lelem! |
Kerestem a halhatatlanságot, |
de eddig csak a szenvedést találtam, |
de ha már a combtövemen járok, |
akkor sem nyugszom meg a halálban. |
Tán az öröklét hírnöke vagy, |
korcs reményem első szép virága? |
Szívj magadba, mint harmatot a nap, |
ha tested nem hallgat a halálra!” |
Így válaszolt a fiú az öregnek, |
a kötekedő, sas-volt vénembernek. |
És a vénség felelt a fiúnak, |
aki fejét csüggesztette búnak: |
„Harmatnak koszos vagy, kecskének okos, |
büdös vagy, mint virág, min mezei poloska párzott, |
rétegekben áll húsodon a kosz, |
de szemedből a csillag a szívemre mászott! |
Fény nem vagyok, de már csak derengés, |
leheletemtől lángot nem vet asszony, |
mint parázsló fa, erőm kevés, |
hogy belőlük virágot fakasszon. |
Sas-képében kell szétdúlnom e fát, |
porrá zúznom, mint sulyok márványtömböt, |
s addig élek és nem hal a család |
és elkerűl messze a kaszás ördög. |
Míg tövestől ki nem rúgdostam innen, |
a halál nem fogja irhám elvinni! |
Maradj velünk, nem élünk ingyen, |
csak egy dolgod lesz: enni-inni! |
|
Hatszáz évig tart a sas-fa harca, |
ítéltettem hosszú kárhozatra. |
Hatszáz év! Addig pudvás lesz a lélek! |
Itt a kezem, többet nem beszélek!” |
|
„Azután mégis csak meg kell halni.” |
Felelt a fiú. „Nem maradhatok!” |
„No, azért gyere, valamicskét falni, |
megnyírlak és egy rend ruhát adok, |
s egy aranytollat, ha két ujjad közé fogod, |
repűlni tudsz, mint a lángész-gondolat, |
olykor talán még használhatod, |
hogy a halálnak el ne add magad. |
S ha rostjaid kis zsírt szoptak magukba, |
mint levéltetű rózsalevél cukrát, |
mint hangyák levéltetű cukor-tőgyét szopva, |
eredj tovább te nem-ember-szívű, |
halál-elől-futó, tűzvész-tekintetű, |
keresd az öröklét birodalmát.” |
|
S a vén, faduló sas házába értek. |
(Elől a pucér király-bogár, leng óriás hőscincér-bajusza, |
két tenyere alatt gyöngyruha-ágyék-baziliszkusza.) |
Ott elmúlatott szépen a királyfi. |
Csinosodott. A nagy ivások, evések |
után füstöltek a férfiak pipái. |
A legkisebb lány úgy megszerette, |
hogy alig bírt aludni este. |
De a fiú szíve mástól részeg, |
bizony nem a szerelemtől félszeg! |
S egy reggel, mikor a kertet járta, |
(harmattól görnyedt a virág, a mályva, |
a gyümölcsfák, tűzvirág-szökőkutak, |
s a szomorúfűz növény-kecskebak,) |
egy virággal épp a kezében |
megállt a harmatos fényben. |
Szíve elszorúlt, dobta a virágot, |
s vette a tollat, a szelíd arany-lángot, |
két ujja közé csípte, mint szalmát a fecskék |
csőrükbe és kifeszítve testét |
búcsúzás nélkül az űrbe fölugrott. |
A lombot súrolva fölugrott a napba. |
|
(A gyümölcsfa harmat-ingecskét leoldott.) |
Zsugorodott már a Földgolyó alatta! |
Kifut a kislány, reszket még a lomb, |
nézi a virágot, pereg a szirom. |
Szívére szorítja azt a kis virágot, |
s nézi zokogva a fénykő-magasságot. |
|
Akár a gondolat, annál sebesebben, |
röpűlt a királyfi, fogta a toll-lángot, |
cikázott az égen, mint csuka a vízben, |
húzott maga után fénybuborék-zsákot. |
Aki az előbb még bukdácsolt göröngyben, |
száll mint izzó bolygó tűzarany-gyűrűkben. |
Őszi vándormadár száll íly suhogással, |
fütyűlve a vadlúd, sípolva a szárcsa, |
szív-bénító, könnyes, édes csattogással, |
mikor az ősz-eget evezi a szárnya. |
Röpűlt puszta fölött, árnya ott a földön, |
párás rengetegek fölött elbódulva, |
ahonnan a lomb-gőz örvénylett tömötten, |
útjából vadmadár menekűlt rikoltva, |
röpűlt esőben és röpűlt márvány-ködben, |
tavak fölött kettős-testtel, át a völgyön, |
viharban villámok közt ragyogva szökkent, |
füst és mennykőszagú fekete rongyok közt, |
villám-gerincű nagy bivalyok közt röppent, |
utánozván ősasszony-hajú üstököst, |
mint apró zöld légy és nem akart leszállni, |
ha csak nem a Napra, a bivaly egy szemére, |
röpűlt míg egy roppant nagy hegy fölé ére. |
S látja ám, a hegyről nagy kosárral hordja |
egy kopasz vénember lefelé a földet. |
Ásóval, kapával a kosarat pakolja, |
a celofán-manó ropogva meggörnyed. |
Leszáll itt, gondolta, legyen is akármi! |
|
A kopasz lihegve jött föl az ösvényen, |
s szólt a fiúhoz, ki ott csücsült a földön: |
„Tán egy sas pöttyentett ifjú szép vitézem, |
hogy azt bámulod, az időm mivel töltöm? |
Tán angyal fosott ki, tündérlány röptében, |
s madár-ürülékként áthulltál az égen, |
s idetottyantál te véres csattanással, |
sorsom elé hulltál meszes lottyanással, |
talán kiökrendett a Griff-anya szája, |
vagy a Hattyú-asszony piros bőr-rózsája? |
Mit koslatsz itt, hol a madár is ritkán száll, |
ember-ganéj, akit csak a lélek táplál, |
rózsaszín mocsok, ki eteted a lelket, |
a benned furakvó szusz-itatta férget! |
Ne bámulj ha mondom, (rikkantott mérgesen, |
s kosarát lecsapta,) mert a fejed veszem!” |
|
A királyfi ezen jót nevetett, |
pipáját megtömte, s fújta a füstöt. |
Múlatta a tappogó, károgó öreget, |
aki nagy kosarát csapkodva dühöngött. |
Feje kopasz és nagy, nagy szeme kidűlled: |
mint ezer kis szemből épített fény-bástya, |
pikkelyes mellvértje zöld-ezüstben sűllyed, |
áttetsző vér-fátyol füstből-szőtt palástja. |
Olyan volt, akár egy nagy szitakötő. |
A királyfi mellette gyökeres, sárga kő. |
|
Mint fátyol-uszonyú tömpe szem-hal tátog. |
Majd a kosárra ül, rágyújt a pipára, |
öltöny-pikkelyén kis kék fényrobbanások, |
körötte vér-ködként terűl a palástja. |
„Uram vérmes csikó tánca csak ilyen gyors, |
akit perzsel, hevít, cukros sűrű vére, |
a te arcod szottyadt, kezed is varangyos, |
mért nem parancsolsz hát lelked vak dühére? |
Csak bábod csillogó, ahonnan a lélek, |
mint fekete lepke, kiröppen az élet. |
Bámulom, mit teszel, mért hordod a földet, |
szürkével mért födöd odalenn a zöldet?” |
Így a vidám kérdés, s a felelet rája: |
„Ne hergelj te pimasz! Tejfölös a szája, |
mint a kis verébnek! Puha még a csőröd, |
pállott-sárga, csipás, lucskos veréb-kölyök! |
Meg nem halhatok én, amíg el nem hordom |
ezt a hegyet innen, azért lóg az orrom, |
dühöm azért bőszül, mint pulyka bosszantásra, |
mirigyem és tollam azért fuvalkodik! |
Amúgy király volnék, egy ország királya! |
Nyolcszáz év, az ember bárhogy iparkodik!” |
S mérgében pipástól a levegőbe pattant, |
s fátylával zizegve lassan visszahuppant. |
|
A királyfi mostan még jobban elámúlt, |
szava lassacskán, mint kő vízben, aláhúllt! |
„Azt az országot keresem én, |
ahol a halálnak nincsen hatalma, |
szívemben levelet bont a remény, |
talán te tudod az útat arra? |
Életem, akár a szárított tökhéj, |
amiben gyertyát visz a gyerek! |
Bozontos koponya-barlangomban csillag-éj: |
fényével betölti a héj-üreget. |
Csak oda vágyom, az az én szerelmem, |
uram irányíts hát amaz útra engem!” |
|
„Lucskos tök, tökfej, az vagy vitézem! |
Bár ott feküdnék a rög-alatti mélyben! |
Te meg a halál elől szaladsz! |
Élhetsz, bolond, ha itt maradsz, |
legalább segíted kapálni a földet, |
amit addig isten rám nem görget, |
míg el nem hordom ezt a nagy hegyet. |
No maradsz? Vagy az ég veled!” |
S kabóca-inakkal fölpattant újra. |
„Sietni kell, lassan, már megfújja |
esti tülkét a kanász a lapályon, |
s pásztortüzek füstje száll a tájon.” |
|
„Nem maradhatok!” Felelt a királyfi. |
„Akkor menj!” Bökött oda az öreg, |
s a kosárral kezdett a völgybe-tántorogni. |
De megállt. „Várj, haláltól-futó, mert szíved didereg, |
egy gyűrűt adok, ha ujjadon megfordítod, |
ott leszel éppen, ahol akarod.” |
A gyűrűt odaadta, s futott a kosárral, |
hogy lent kiborítsa, s itt fönn újra-töltse. |
A királyfi a gyűrűt kisújjára húzta, |
nézte: nő a völgyből az est növény-füstje, |
lent a pásztor már a kürtjét meg is fújta, |
s hemzsegett a zöld űr szőr-arany-virággal. |
|
Melléből egy nehéz sóhaj kiszakadt, |
a gyűrűt megfordította kisujja-tövén, |
behúnyta szemét, s egy pillanat alatt |
a világ végén volt, egy város közepén. |
|
S megszólíta ott egy embert |
a bozsgásból, épp egy őskékhajút: |
„Mondd uram, sorsom hová vert, |
s hová visz innen az út?” |
„A kék király országa, ahol te vagy, |
s ez az ország fővárosunk volna, |
királyunk meghalt, a hajdani, nagy, |
most a népet a kisasszony uralja. |
Gyönge nyakát a korona lehúzza, |
mint gólyahír szárát szirom-koszorúja. |
Ő a holt király egyetlen leánya.” |
„Hát hol van a kisasszony rezidenciája?” |
„Ott ni, ott a tér túlsó felén, |
ahol fénybóbita reng a tornyok aranybuborék-fején, |
hol égbe szökik, mint könnyű füst, az oszlop.” |
S eltűnt a férfi, mint aki eloszlott. |
|
A királyfi mentéjét megpaskolta, |
csillagport a szövetről lesodorta, |
űzte a verejték, s mennykőszagot, |
s lassan az épület felé ballagott. |
Kő-liliomok tartják moccanatlan |
a félgömböt, kockát, háromszöget, |
kő-zsiráfnyakon a kő-koponyát, |
kő-halak kő-bordás kő-uszonyát, |
kő-elefántok kő-fülét, kő-majompofát, |
kő-pávát, kő-párducot, kő-halált, |
kő-orrszarvút, kő-vizilovat, kő-alligátort, |
kő-indát, kő-levelet, kő-papagájt, kő-virágot, |
a kupolát, tornyot: az épületet, |
sok lándzsa-toronycsúcsa szikrázik a napban. |
A lépcsők alján megállt, visszanézett, |
egy kő-sellő kőpikkelyzsák-derekára ült merengve, |
s szemét bűvölte a tér, mint az igézet: |
ibolyafoltként libegve-rengve |
kéklett az ember-tér kék hajjal, kék kezekkel, |
kék ruhában és kék szemekkel. |
|
A lépcsőkön, tűnődve, fölfele menet |
csak a szikrázó, villogó követ |
bámúlta. Árnyéka megtörve |
púposan lopakodott mögötte. |
Szívében kis fájdalom sajgott, |
mintha a fogban az ideg rothadni kezd: |
az otthoni ház, az otthoni halmok! |
Érezte, boldog most már sose lesz! |
„Ki vagy te idegen, ködként belopakvó, |
kisasszony-szívemet mért vérzi föl jöttöd? |
Ki vagy te mormogó, merengő, haragvó |
csillagporos-ingű, hol ringott a bölcsőd? |
Magányom kőhéját egy ujjal lerontod, |
mint tajték-várkastélyt: e díszes szikla-vermet, |
s mint ház-nélküli csiga pucéran borzongok. |
Ki vagy, hogy előtted nagy lázban didergek?” |
Csengettyű szól talán? Fölnéz a királyfi, |
a grádicson a kis király-asszonyt látni, |
árnyékban ül, védve az aranyszájú naptól, |
a bőrre pettyeket sütő tűz-bozonttól. |
Hímvarrószékén nyugszik kezecskéje, |
szemében tűzkagylók: gyűrűinek fénye, |
kék gyöngyháló tartja nyakán a kis kontyot, |
kék gyíkbőr-mellény a két kicsi tej-tornyot, |
kék gyönggyel taréjos apró cipellője, |
csipke-árnyékot vet szempilla-seprője, |
megismernéd őt a sok kapu-szoborban, |
s pirúl, mint az abrosz, ha megázott borban. |
Harangvirág-kehely ruháját a térde |
kiböki picinykét, s kis gömbölyűsége. |
|
„Szavam, mint nagy éj alatt a bogár-láng |
erőtlen, holt fényével szépséged hogy dicsérje, |
kisasszonyom ne nézz, mint gyász-szivárvány |
haragvó szemmel a vándor-szegényre.” |
Bókol a királyfi, s rá a kisasszony: |
„Hazudsz! Hazudsz! Én nem haragszom! |
Hadd esengek inkább édes idegen, |
légy te uralkodóm, maradj itt velem!” |
„A vándorút hosszú volt, kínokkal kövezett, |
vad tövissel ékes, amíg ideértem, |
urad és szolgád nem lehetek.” |
Felelt a királyfi, főhajtva, térden. |
„A halhatatlanságra vágyom én, |
ahol sose lesz petyhűdt a bőr, a hús nyüves, |
a szemhéjból sose rothad ki a pillaszőr, a szívből a remény, |
s nem lesz a test földbe-pólyált, gyökér-köteges. |
Ahol a koponya az elme súlyától lehorgad, |
mint kalásztok a kövér búzától. |
Ahol a halhatatlan ének szára sarjad, |
s a halál élet-mögötti messzeségben lángol, |
mint lárva-szájú csillag, mérgét csak mosolygom. |
Bocsáss meg érte, hogy ezt itt kimondom.” |
|
A királykisasszony ekkor a fiút |
egy roppant, oszlopos terembe vezette, |
a padlóba ott millió leszúrt |
tű szikrázott, a napfényt rezegtette. |
Úgy tele volt szurkálva a deszka, |
hogy habzott a napfény a tenger-tűsörényen. |
A terem tű-szakállas arca |
mint hulla-arc fölmeredt keményen. |
„Fagyos leheletével nem töppeszti testem |
törtre, kocsonyásra, mint fagy a virágot |
a halál, amíg el nem használtam |
e sok tűt, s bár ujjam nem jár resten, |
ezer évig tart e munka nálam, |
csókomban lehet, meg is találod…” |
S már hüppög, szipog a lány félreállva, |
rázkódik, mint gyönge lomb a válla. |
|
„Bocsásd meg, hogy betértem hozzád tündérrózsa, |
szűz csillag, csalfa fényre virágzó barackfa. |
Gyöngytoll-szavad lelkembe taposta |
lényed, mint galamb lábnyomát a hóba. |
De a hó sem őrzi örökre e tiszta rajzot: |
fölnyalja a tavasz arany-nyelvével deres szívemről arcod! |
A tavasz-tűzgömb halhatatlan vágyam! |
Nem nyugodhatok meg a halálban!” |
|
„No menj tűzarany csillag-szagú, ha szív helyett |
fehér cseppkővirágot növesztett mellkasod. |
Cseppkőrózsa-szívű, nem kaptál szívet, |
de sárkány-köröm-nyomú, ősbordás, rákbajszos kőzetet, |
a boldog vér, mely élni éltetett, |
nem embert táplált, de vándorcsillagot! |
Fehér üstököshöz hasonló a mag, |
mely összecsap a testben, s megfogan. |
Akit a köldökzsinórtól anyja sírva elharap |
üstökös lesz és boldogtalan!” |
S a lány a fiúnak egy kis pálcát adott: |
ha megsuhintja, az ember-alak |
változik azzá, amivé akarja: |
lesz hüllő, vagy madár, vagy teknőc hasa-alja! |
S egy csókot is, szelídet, homlokára. |
S egy folyónál volt a fiú nemsokára. |
|
A folyónál már leereszkednek |
az ég kárpitjai, a tűz-selymek, |
vastagon redőzik a kék függöny, |
madár nincs, amely tovább repüljön, |
bogár át nem rágja azt a fátylat, |
ideje nincs ott csillaghullásnak. |
Folyómentén megy föl a vándorló, |
fehér köpenyt kap a pókhálótól, |
rágicsálja a kákics új zöldjét. |
Hol leli most az öröklét földjét? |
Megy a folyó partján, kövér nádban, |
evickél a zöld kard-tolulásban, |
örvénylik a zöld növényhab-dárda, |
térdig habzik föl a béka nyála. |
A kis öböl, mint arany szűzhártya, |
izzik körűl dudva-koronája, |
a zöld vízlap: redőzés, sustorgás, |
sikló tekeredik: foszfor-írás, |
s sütkéreznek a nagy halak lomhán, |
uszonyuk kilátszik fűrészformán, |
a parton zöld kövek melegednek, |
aztán lábuk nő, vízbe csöppennek: |
kecskebékák, reng a vízi-élet, |
szitakötők vígan cicerélnek, |
a sekélyest merengve gázolja |
rezgő tükörképpel egy vén gólya. |
Aztán továbbmegy a folyóparton |
és elámúl, amikor az alkony |
holdja a folyóban, a kárpitban |
hármas tükörképpel sárgán csillan. |
Vagy, ha csillag hull, az nekikoccan, |
s onnan megint e világra pattan, |
s ha a madár vakon nekirepűl, |
tört szárnyakkal ide visszaperdűl. |
|
Egy reggel egy harmatos ligetben |
pipázgatott, heverészve, csendben, |
nézte, hogy a lomb alatt az ingó |
füst míly furcsa foszló kacskaringó, |
s tűnődött, hogy most mitévő lenne, |
azután, hogy kicsit megpihenne? |
Elindúlt és hogy a tömött lombok |
kupolájából kilépett, romlott, |
kedve földerűlt csudásan, bőven: |
egy várat látott a levegőben! |
Ott lógott a folyó fölött éppen, |
árnyéka meg ott rezgett a vízben. |
A kis aranypálcát megsuhintá, |
s átváltozott gatyás gyöngygalambbá! |
Fölrepűlt, só-szárnyát csillogtatva, |
s leszállt a néptelen várudvarba. |
|
Épp akkor nézett ki az ablakon |
a királyné, reggeli álmából kelvén, |
megtetszett neki a galamb nagyon: |
villant a nap gatyás lába pelyhén. |
S adott vala szigorú parancsot: |
hozzák eléje a szép galambot! |
|
S futottak katonái pikkelyes ruhába, |
pikkelyesen, mint a kakas lába, |
nagy hálókkal, hogy majd ráborítsák, |
a galambot csapdába szorítsák. |
|
De az magát emberré pörgeti! |
Röhögnek a vár vas-legényei, |
bökik ujjal a lapocka táját, |
rángatják hitetlen a ruháját, |
körűljárják, félszemmel sandítva: |
s viszik már, a hálót ráborítva, |
mint nagy harcsát, négyen, meggörnyedve, |
fickándozik a királyfi benne. |
|
A királyasszony előtt a királyfi |
előadta ember-származását: |
s tette pedig azért vándorútját, |
(legyen a hölgy véleménye bármi,) |
lázas szemei, hogy megpillantsák |
a halhatatlanság birodalmát. |
|
Csudálkozék a gyönyörű fehérnép, |
s meghajtva könnyedén királynő-térdét, |
a fiú fejét megsímogatta, |
s a termen túl is körűlmutatva |
szólott a vándornak válaszaképpen: |
„Te űzött-szívű gyermekem, s cselédem, |
aki úgy vágytad a halhatatlanságot, |
hogy nem döglesztette meg e boldogtalan lángot |
rühes reménytelenség, bűzös szenvedés, |
mert e vágyat ölni ez mind kevés, |
ki úgy akarja, nem fogja enyészet, |
se vascsizma-fogsor, se zöld sáska-végzet, |
se vérbozont asszony-öl, se gyöngyház-térdek, |
célodat hát immáron elérted: |
én az Élet és a Halhatatlanság |
királynője vagyok, s itt a birodalmam! |
Halld úrnőd egyszerű parancsát: |
élvezd örökre nem-haló hatalmam!” |
|
S a királyfit alkonytájt körűlvitte |
birodalmán, hogy az megtekintse. |
Hat lovas vont fölibük sáfrányszínű sátrat, |
piros paripákon, aranyoszlopokként. |
S ők megülték a vérszínű, ideges paripákat: |
tomporuk bársony-belsejét, mint levelet erezték |
a duzzadt idegek, hátukra arany-háló terítve, |
arcukon arany-álarc, hajuk aranyporral behintve. |
Csattogott a köveken a patkó, |
s a patából szemfogként kihajló, |
s visszagörbített patkószöget |
kis holdnak hitték a kongó kövek. |
|
Az éjszakát szépen elmúlatta |
a királyfi, a vágyott-honába-tért. |
Lángolt millió karóvastag gyertya, |
cseppkő-ága csurgott, megalvadt fehéren, |
mint borjak orrlika, szivacs-rózsa szája |
nyálzott a sok gyertya, fénylett nyál-szakálla. |
Táncolt a fiú a füstös fényben, |
vígadván annak, hogy végre hazaért. |
|
Ezer évig élt itt idejét múlatva, |
s az elröpűlt, akár egy pillanat. |
Ám egyszer álmot lát: „Pipázik az apja |
fehéren az ágyban, csöndeskén múlat, |
királyi anyja bütykeit áztatja, |
a macska dorombol az ágy alatt. |
S fönn a toronyban, annak ablakára |
rászállott egy hímestollú páva, |
s csőrével kétszer bekocogott, |
s elszállt énekelve, libegett utána |
kövér farkatolla, pávaszemű fátyla, |
énekelt, s holtan a nádasba bukott.” |
|
S fölül az ágyban, rettenetes sajgás |
marja a szívét, rágja belül: |
látja, a vár mögött ring a tömött sás, |
a nádiveréb zöld-szeplős tojására ül. |
Apja totyorász az udvaron morogva, |
a kerti fák susognak, bókolván a szélnek, |
füstöl az esti rét, száll tücsök-zokogva, |
valahol egy síp szól, s méla lassú ének. |
Nyihognak, röhögnek a kövér csődörök, |
a konyhából gőz száll fodrosan, mint a bél, |
s a libák szétlegyezett szárnya könyvlapként zörög, |
érzi: zsíros illatával meglegyinti a szárny-levél. |
S anyja zöldpettyes, fakuló-színű szemét, |
a fénytelenedőt látja a sötétben, |
s hogy kikericsektől sebhelyes a rét, |
s a piciny jegenyesort a bivalyok szemében! |
S látja magát is, ruhátlanúl |
és meztelen-csiga-szájú lányok terelik, ott túl |
az úton a nyájat, csillagpermet fénylik a kocsiúton. |
|
Megfoghatóbban a kőnél, az agyagnál |
tapinthatóbban vonúlnak a képek. |
Jön a belső hang is: „Mondd, hova szaladtál, |
mért futottad meg e messzeséget?” |
S utólérte a hazavágyódás, |
annyira, hogy kiugrott az ágyból, |
levelet írt, percegett a róvás, |
repűlt a toll, szinte már magától: |
„A hiúság úgy kihullt a szívemből, |
mint kalászból a mag, mit bottal vernek, |
nekem a halhatatlanság nem köll, |
hazamegyek, királyné, embernek!” |
S fölmászott a kőpikkely-toronyba, |
mintha mászna a sárkány nyakában, |
s kiállt a kőrózsa-toronyablakba, |
mintha állna sárkány orrlikában. |
S nem nézve az árnyék-vártaréjra |
a hold felé ugrott, mint a béka. |
Lent zsivajgás, fáklyák tülekedtek, |
körülötte tüzes nyílvesszők sziszegtek: |
hogy fölszögezzék, mint keresztfára, |
arany-szögekkel az éjszakára, |
mint ajtóra denevér moharongy-szárnyát, |
drótlegyező bársony-istent, éj hártya-virágát. |
Izzott a holdsarló C-betűje, |
ágyában a toll elűlt kihűlve. |
S a királyfi, a százszor megcsudált, |
az aranytollal a földre visszaszállt. |
Mikor a kék ország fővárosához ért, |
gondolta befordúl egy kis italért. |
Hát üres a város, kongó és visszhangzó, |
fű sarjad a falból, nagyszőrű virág-kancsó, |
ikra-fejű dudva, vérpettyes gaz leng merengve, |
zizeg a vaskos, vas-álmú lomb lengve. |
|
pókháló, por, akár egy malomban, |
a hálókban mohó szőr-csillagok ülnek, |
nyál-harangban, csipke-toronyban csücsülnek, |
nagybundás karokkal, táltos-szakállú szájjal, |
lúdtojás-potrohhal, gyémánt-köves szőr-koponyával. |
A lépcsők is kagylósra koptatva, |
a kő, akár a föld kitaposva, |
mint tenyéren a ráncok, vágások: |
a talp-tálakban a fehér kő-rostok. |
Belűl a vár bársony-gyászruhába, |
lüktet a fal vak fekete nyála: |
denevér-gyászposztó nyafog, vinnyog, |
ránganak szemhéjak, kutya-orrok, karmok, |
vastag-eres bőrfülek, szőrkagylók, |
hártya-ernyős denevér-vakondok. |
Lepi a falat rengeteg-csöcsű gyászrepkény-ruha, |
bordás hártya-csomó, kutya-fogsorú moha. |
A kisasszonyt a hímvarrószékre |
borúlva a fiú ott találja, |
foszlik a szép hímzés bárány-legelése. |
Rút vénség lett, kezei kitárva. |
Álla, mint az asszír kőszobroknak: |
kő-halfarok. (Itt érte a halála.) |
Orrából a földig szőr-patakok zuhognak, |
ezüst gyökér-függöny vénasszony-szakálla. |
Melle száraz varangy, kő-uszony mellkasa, |
kiszáradt moha-kút kő-gyűrűs kis hasa, |
hónalj, s ágyékszőre medúza-uszállyal |
gyűrűzik a padlón, göndör csobogással, |
eres kő-kopoltyú szőr-kút orrcimpája, |
rothadó egérláb karmos szempillája, |
kő-kagyló füléből szőr-szoknyák omolnak, |
szőrvödör-szájából cseppkő-agyarak csorognak, |
bütykös törpe kő-fa csont-gyökeres lába, |
horgas lábujjai kő-rügyes kő-ágak, |
oszló papucsát a láb-körmök áverték, |
a szaru-gyökerek sarjadva kidöfték: |
s mint óriás rugók, összegöndörödve |
mennyezetig dagadt húsz köröm-tekercse, |
a köröm-göngyöleg óriáscsiga-héj, |
őskori tekercs-könyv, betekert kőlevél, |
haja, mint az ősfák léggyökér-bozontja |
a hatalmas termet fehéren befonta, |
a púpos kőtörpe nagy szőr-koronája. |
Gyökér-szökőkút kő-dió koponyája. |
A koponyán ülő selyem-rózsa-állat |
csápkévéivel a teremben szétárad. |
A kő-fejből óriás gyermekláncfű nőtt ki, |
fehér pihe-gömbje a termet betölti, |
mint palackban a pók háló-gombolyagja |
a várban gomolyog haja gyökér-lombja, |
s a várablakokon kitörve leszakad |
a repedt falakra az ősnyál-zuhatag. |
S a tömpe ujjakon nagy hús-gombák, |
dagadt, köves pikkelykörte-formák, |
teknőc-nyak ujjakon kőpikkely-teknőc-csőrök: |
csigaházként tekeredő körmök, |
a pupillán hályog-borsó szárad, |
bazsarózsák az ujjvégen, lencsék, |
akárcsak a levelibékának. |
S ott millió tűszúrás, lila kráterecskék. |
Nemrég járhatott itt a halál. |
A hüvelykujjból a végső tű kiáll, |
mint szigony a bálna oldalából. |
S millió moly szikrázik fehéren, |
mint a hópehely a lámpafényben. |
Fut a királyfi, fut a néma várból! |
|
S az aranytollal a nagy hegyig repűlt, |
hol egykor a bősz királlyal vitázott. |
De a hegy helyén csak üszkös és kisűlt |
pusztaság maradt, a bógáncs virágzott. |
Ott fekszik a vén kopasz haptákban, |
száradt varangy-keze katonásan |
rásimúl a kék nadrágvarrásra. |
Penészesen fekszik, mint deres hasábfa. |
Zöld porladás haja, bajsza és szakálla, |
szemhéja tengeri-csillag száradása. |
Lábai pikkelykés galamblábak: |
kék-kagylósak, horgasak, kopárak. |
Mint önmagába-alvadt tócsa, melynek |
zöld nyála porzik már, repedtre kiszáradt, |
teste szőrhabszobor a kopasz királynak! |
Redvesség, omlás, korhadás, kő-szivacs és restség! |
Nézi a királyfi! Balján a kapája, |
csonkig sorvadt a vas, kosara a jobbján: |
rostjaira hullt szét. Körűl tücskök zengnek. |
Egy zenélni kezd a király rothadt-gomba orrán, |
dörzsöli két combját, csiholja a testét, |
száll szárny-gyökerének fűrész-muzsikája: |
talán a bánatnak kell most hangot adni. |
Indúlt a királyfi, nem tudott maradni! |
|
Az éj már behabzsolta ropogtatva, puhán, |
mint denevér-száj hártyás bogarat, |
a napot. Szállt a fiú újra, |
égitestek tűz-ingébe bújva |
bolond és bohó álma után, |
szállt a csimbókos, roppant ég alatt. |
|
De azt a nagy zöld tornyot se látja |
hajnalban, csak forgácsai vannak! |
Fekszik a sas, kiterítve szárnya, |
foszladoznak immár a vas-tollak, |
köztük a fű átüt, kihajt kéken. |
Csőrét a földbe bevágta mélyen, |
húsa foszlik kukac-erjedésben, |
dorolják a legyek gyöngy-nyüzsgésben, |
egymást csiholva, nyűve zöld csomókban. |
A sas van a földdel örök csókban. |
|
És ment tovább zord útján a fiú, |
fejét lehajtva, paskolta a bú, |
sehol egy ember, csak rengeteg-magány, |
csak ment, csak ment, úgy az „orra után.” |
S valami nagy pusztán látott egy lovat, |
ott legelt szelíden, mint eszmén gondolat. |
Vad gyapja nőtt a csontos öreg lónak, |
ős-sörénye, farka a földet söpörte, |
ringott a nagy fűben, mint zöld-nyálú csónak, |
ős-békaszakállal rojtos hasa, csülke. |
Deres combjai közt véres manó-szakáll. |
Ropogtat a ló, a fiú megáll. |
Nézte, aztán, hogy társa legyen, |
fölpattant rá és elkocogott: |
s zöld korall-szivacs ős-rengetegen |
rágódott át az életet-lopott! |
Sűrű volt itt a levél, az inda, a bozót! |
Evickélt a ló, mint óriás tojáshéjpocakú pók! |
|
Ám, amikor egy tisztáson fújtatva megálltak, |
megúnván a lassú utazást, |
eszébe jutott a gyűrű: a láthatatlan-szárnyak! |
A gyűrűbe rejtett röpítő-palást! |
És földerűlt arca, a tüskéktől szöges! |
És megfordította a gyűrűt az ujján, |
s tövis-robbanásként, mint a villám |
a ló hátáról, szörny felhő-álmokon |
áttörve, hazaszállt egyenest. |
Nagy hóba csapódott az elmúlás fia, |
mint égből hullott aranyliliom. |
Az űrből izzó aranydrót ér a földig: röpte-nyoma. |
|
Bömbölt a hóvihar, hó-lángja harapta |
az otthoni tájat, földig hajolt a fa, |
karmolászta nyögve a földet, sikongva. |
Itt fölépűl a hó taréjos fény-tornya, |
onnan meg ellebben, mint szikrázó fátyol, |
s alázkodik a fű a szél haragjától. |
Idegsokkos törpék vacognak: a bokrok, |
a királyfi havat nyelve csetlett-botlott, |
ami régen volt itt, nyoma sem maradt meg, |
nyoma sem az élő, a vér-rózsás testnek. |
Vak könnye lecsurgott, megfagyott szakállán, |
előtte várfal nőtt hóból, mint a márvány, |
s ellebbent jajongva, nézi a királyfi: |
ami itt volt, abból már semmit se látni, |
amit a ló tiport, a patanyomokban |
kiütközött a fű, jégkérgű csomókban, |
mint vén fülkagylóban a szőr mész-pamatja. |
Ki tudja hol porlad anyja, édesapja? |
A fán üres kosár a madarak fészke, |
az eget nem böki a vár komor csücske. |
Megy közelebb oda, elszakadt ahonnan, |
könnyezve, lihegve, tű-örvény hóporban. |
A vár fölbesűllyedt apástól-anyástól, |
helyén egy hatalmas kénköves tó lángol, |
kék lánggal ég, mint a szűz szilvapálinka, |
hóval viaskodik a tó kék láng-fátyla. |
Mint nagy lúdláb nyoma, bőrözve arannyal, |
az elsűllyedt vár ős-lelke lobog jajjal. |
Mint őssárkány nyoma, befolyva kék jajjal, |
talpa nyomcsillaga elmúlás-hajnallal. |
S ott egy kövön, éppen a kénes tó partján |
ül a Halál, a hó átzúg köves csontján. |
Csontkezén jégkesztyű, ágyékszőre: jéglomb, |
hótollas gyöngy-sisak a csontbuborékon. |
Lábánál egy kóró bukdácsol a szélben, |
sziszegve szállnak rá fagy-dongók fehéren. |
Ül a keshedt csontváz, borda-harangjában |
kristály-méhcsaládok rajzanak vidáman. |
Rá szikrázó, kövér hó-darazsak szállnak, |
mintha porát kérnék a vén csontvirágnak! |
Csontjain hó-taréj, vállain hó-szárnyak, |
fogát aranyozzák a hideg tűz-árnyak. |
|
Ott áll a királyfi a tó túlsó partján. |
Rámorog a Halál foghegyről, mogorván, |
s hangját nem győzi le a fehér-szívű szél: |
„No, Haláltól-futó, ideje, hogy jöttél! |
Éppen ezer éve futkosok utánad, |
s most az ős-lúdlábnyom lángjainál várlak, |
apád-anyád csontját a föld már kiköpte, |
most elviszlek végre, betömlek a földbe!” |
|
„Nem úgy Kaszás!” „Öcskös fél-bolond vagy! |
Hol az Élet-asszony, akihez most szaladj?” |
Rohant a fiú, a Halál ugrott rája, |
vad gyémánt-suhintás világszél-kaszája, |
vicsorgó Csont-tigris fújva rávetődött, |
az öreg tél-medve toporgott és bőgött, |
kavarogtak a kövér hópihék, |
már messze volt a tó, a láng, a kék! |
Talán egy tűz-szárnyú angyal szállt a tájra? |
Nem! A tűz-suhogás: a Halál kaszája, |
de rendekben szeli csak a havat! |
A királyfi köpenyét eldobva szalad, |
s utána a Halál, a gyászos Csont-öreg. |
A királyfi megáll, köpköd és liheg, |
veszi a tollat, száll, akár a sólyom, |
mögötte a Halál fütyül, mint az ólom, |
mit puskából lőttek a királyi vadra, |
s űzi a Halál, a hóvihart elhagyva |
a büszke fiút, az Ezer-évig-vártat. |
Most zörögve, csattogva vágtat |
a földön a Kaszás, méz-koronás réten. |
A tollat vesztette a nagy űzetésben |
a fiú, s a Halál már mögötte nyekereg! |
Gondolja, a Csontost hadd tréfálja meg! |
A kis aranypálcát megsuhogtatta, |
köd lett hirtelen, s átszaladt rajta |
az Üldöző. A királyfi visszaváltozik, |
s nevet a Halálon: hogy csalatkozik! |
Hogy, mint a liszt a szitákon |
átfolyt az ostoba Halálon! |
|
Ám a csalást a Halál észreveszi, |
megfordúl és üldözi újra. |
Röpűl a Bánatos, az iszony élteti, |
lángbuborék-csokrot az űrbe kifújva! |
Már sziklás, kopár vidéken szaladnak, |
a fiúról izzó habfátylak szakadnak, |
mint hajszolt lovakról, ha úsznak elnyúlva, |
s orrukból a vérgőz ömlik ki tolúlva. |
A sziklák között futnak tekeregve, |
fut az Élni-vágyó, mögötte a Kerge, |
ezer-villám-tollú fegyverével csapkod, |
szikrát üt a kőbe a penge, kipattog. |
S amikor a Halál félig utólérte, |
a fiú a pálca segítségét kérte: |
s lett az Árva, a Halált-búsongó |
arany-bundás, gyász-szalagos dongó. |
A moha-mellkasú szárnyas kis arany-rög |
a csontszikla körűl zöngicsélt, dörmögött, |
kristályszív darázsház-szemével mereven figyelte, |
s gyűrűző hang-nyállal múmia-bábbá tekerte. |
kis arany-posztó kabátban, |
a kulcs-csontjára ült, mint kis tábornok: |
vállbojttal, arany-paszománttal. |
Szőr-kráter hunyorog potrohában, |
kék zománc-csikó-arcán ember-gondok. |
Mint sziklák között arany-vihar, |
mint cseppkőbarlangban a fáklyaláng, |
keringett csontjai között |
a Halált-utáló, az Üldözött. |
A bordacsontok közt ki-be-ráng, |
pihenni: ott a likacsos lapocka-fal! |
A Halál kereste, mérgesen kapkodott, |
de csak a semmit markolta, szorította, |
csörrenve fejére csapott, |
de a dongót őrzi varratos csont-kalicka! |
Onnan az orrcsont-szakadékon a koponyába röpűlt, |
s a koponya-buborék pórusos csont-éj belsejében |
keringett, mint csillag a mindenségben. |
A Halál mérgében egy sziklára ült, |
zúgó fejét csont-kezébe hajtotta. |
A királyfi pedig a szemgödrön át |
kiröpűlt egy ködös sziklafokra. |
S visszaváltozott és nevette a Halált. |
|
a Tejútra szállt, utána a Halál is loholva! |
S ott robogtak csillagot fröcskölve, |
térdig csillag-lávában gázolva. |
a csillagsűrűség, de meg nem áll! |
Véres csillagport rúg, s az ellepi |
a megbőszűlt, az üldöző Halált. |
Ellepik a lábszárat, a bordát |
a fénypettyállatok, égi arany-bolhák. |
A Csontos Mindenség-kaszája kicsorbúl |
a gyémánt-tengeri-sün csillagokban, |
de csak kaszál, de csak rohan zordúl: |
mögöttük meteorok fény-falkája robban. |
Sose volt még ilyen csillaghullás! |
Futnak csillagpor-fényesen, |
kocog a Halál csontja, a pudvás, |
nem fojtja az űr arany-örvénye sem! |
Tűztajték-dühöngés csap rá a Halálra, |
s éget szén-gödröket az Ős-koponyára! |
Arany-állkapoccsal a csontot harapja, |
s eloszlik sötéten imbolygó gyász-farka. |
Csattog ős-állkapcsa, az űrt bezabálja, |
a Csont-átok a fényt üríti, vizeli, okádja. |
Szikla-szakadék-orrából verejték-gőz zubog: |
nagy-lázú csillag-permetek! |
Redves csontváz-tornyán az űr átzuhog: |
Csillag-halmazok és Naprendszerek. |
S végűl, mint lőtt madár, lebukva |
zuhan a királyfi, a Megégett-büszke. |
Mögötte a Halál gőggel-vigyorogva, |
a csontja kormos, büdös a füstje. |
Ott már a vár, a világvégi fény, |
az Élet-asszony ott vár elhagyottan, |
a Halhatatlanság, az Elhagyott-remény |
árnyéka rezeg a kék üveg-habokban. |
Az aranyvessző híd lesz most előtte, |
rohan át rajta, de visszatekint. |
Nyomában a Halál, kaszáját ellökve |
nyújtja csillagmohás, kormos karjait. |
A várat övező kőfalra ugrik, |
egy lába ott benn, kívűl a másik! |
Megfogja a Halál. De íme, leintik! |
De azért győztesen kacarászik! |
|
A cítrusfák alatt, a nagy fal tövében |
öntözgette éppen kedves virágait |
a vár királynője, kis kanna kezében, |
s guggolván csípkedte a gyom vér-szálait. |
Mögötte karéjban sorakozva álltak |
rózsa-csöcsű lányok, kő-combú vitézek, |
pengették a citromszínű citerákat, |
párázott torkukból zöld aranyfüst-ének. |
„Megállj csak, enyim vagy!”: felbőgött a Csontkürt. |
A dudvás fal mögűl csont-zene hallatszott. |
Megszeppent az ének. A királyfi ott ült |
a kőfalon, arcán verejték patakzott. |
Csizmáján csillag-sár, lucskos haja lombja, |
de mögötte a vak Halál is kibukkan: |
óriás csont-kalász, hajlik, zörög csontja. |
A királyfi üti, majdnemhogy elpukkan |
a kőpont-hólyag a szálkás csigolya-ágon. |
Fölnéz a királyné, elpirúl és toppant: |
„Nagyon büszke vagy már Halál, én úgy látom!” |
„Megfogtam a fiút, hozzá már jogom van!” |
„Fele országomban!” „A másik markomban!” |
S egyességet kötöttek egymással: |
fölrúgja most a hetedik égbe |
az asszony a fiút egy rúgással, |
a szűz Hajnalcsillag köldökébe. |
Útját oda-vissza mutatja foszfor-nyom, |
várja Halál-ország, Élet-birodalom. |
Ha a falon kívűl esik vissza, |
vigye hát a fiút el az Alkony, |
ha a várudvarba esik vissza, |
vigye hát a királyfit az Asszony! |
|
S kis lábát a combközbe illesztve |
fölrúgta a királyfit az égbe, |
s nézték egymást félve és remélve: |
hova hull majd, kié a szerencse? |
Köztük kőfal, farkasszemet néznek, |
egymáson így mérik a világot! |
A Halhatatlanság a Halálra nézett, |
a Halál nézte a Halhatatlanságot. |
|
|
|