A halhatatlanságra vágyó királyfi
| Mikor született, se a nap, se a hold |
| jelt nem adott. Csak királyfi volt. |
| Üstökös-fényszót nem írt az ég, |
| láng-szózatot a csillag-messzeség. |
| Növekedett a királyi várban, |
| mint az ország jövendő királya. |
| Szerette nézni az őszi ködöt |
| a vár mögött, az erdő fölött. |
| Bolyongani az őszi nádasokban, |
| szerette hallgatni, ámúlni titokban |
| a nádcső-roppanást, levélzörejt, |
| madár-örvényt, csobbanó vizet, |
| különösen a rézveretű nádban, |
| ha köd göngyölög, az ősz-homályban |
| deres pókhálót, rezgő bóbitát, |
| hallgatni, hogy a vadlúd hogy kiált, |
| nézni, merre száll a könnyű alkonyatban, |
| merre suhog a vadvizek vad lelke |
| a táj fölött, hol mint üllepedett |
| méz, ikrás-szárnyú már a napfény, |
| kristály-sárkány növekszik: az alkony, |
| s följebb áttetsző fénye lebeg |
| a halott napnak, a nyugati parton, |
| s a hold kirajzolódik a nagy-pórusú űrön, |
| mint halvány ceruzarajz a bőrön, |
| s mikor már a tócsillám se látszik, |
| hogy az ég felé a pásztor-füst virágzik, |
| vagy télen a lehelet ezüst ágát, |
| pillanat-nyíló ezüst-virágát, |
| ha szirmát, levelét kibontja, |
| s oszlik, mint a füst virág-gyapja. |
| De azért mindíg vidám volt, |
| múlatott, nyargalt és táncolt. |
|
| Látta ezt apja, a vén király, |
| s hogy valamit tenni kéne már, |
| tudta azt is, s úgy határozott, |
| tanuljon a fiú tudományt, jogot, |
| könyvlapokba-szedett bölcseséget, |
| tapasztaljon két, vagy három évet. |
| S a királyfit más országba küldte, |
| s azóta a szívét bánat ülte. |
|
| S ott a királyfi három évig |
| tanult, kóborolt. S míg lelke érik, |
| s a szűz koponya lassan beépűl, |
| mint ős-vidék frissen-rakott házzal, |
| filozófiával, tudománnyal, |
| orra alatt lány-szív-ejtő ékűl, |
| dús, fekete bajusz fakadt ki, |
| hó-keblecske érte meg tudott szakadni! |
| Tejes csontjai megkeményedtek, |
| vonásai is kiteljesedtek. |
| Az időtől mohos lett az arca, |
| a nagyvilág emberré avatta. |
|
| S visszajött három nagy láda könyvvel, |
| az uralkodás iránt közönnyel, |
| bánat-szemmel, szomorkás mosollyal, |
| mindíg-ráncos, kérdező homlokkal. |
|
| Tünődött, búsúlt a király, az öreg, |
| sorvadozott a gondtól megütötten: |
| világjárt fiának baja mi lehet, |
| lelkét mi rágja, miféle szándék, |
| szívét milyen bánat-dögkeselyek |
| dúlják, s a gazdag téli ködben |
| miért is kószál, mint a farkas-árnyék? |
| A hóviharban kószál egyedűl, |
| ha bogáncs süvít, száraz gally repűl, |
| tar fa sikít, bokor suhog, |
| ember, állat búvík, vacog |
| és láng mellett múlat kedvesével, dallal |
| más ifjú. Vagy vérmes, kövér lovakkal |
| citerát verve szánon suhannak |
| lányok, vitézek a kristály-verőfényben, |
| s az arany-arcú hajnal vár piros sáska-mellényben, |
| s a penge-hidegben a lovak pofája, |
| lányok pillája, fiúk bajuszkája |
| dér-sós lesz a fagyott lélekzettől, |
| a zúzmara-szárnyú temetés-ünneptől, |
| mint akik cukorba mártva vannak. |
| S nyak, fülecske, orr, tokácska, |
| mintha répából volna kivágva, |
| vagy parázsból gyúrva, rézből verve: |
| izzik az ifjúság tűz-kelyhe. |
|
| S mikor a vitézek vadra vadásznak, |
| ő a bronz-darázsnak figyelgeti röptét, |
| mikor szöcske-léptű lovakon cicáznak |
| vitézi tornán, hogy egymást böködnék, |
| izmokat-buggyantó kő-nehéz dárdával |
| ő a csillagoknak ámulja nyüzsögtét; |
| paripák pattannak porfürtös patával, |
| merev lovasukkal Ájtatos Manóként, |
| kövér, mázsás combjuk sáskacomb-rugalmú, |
| tombolnak feszülő farokkal, tomporral, |
| s villog a sisak-búb, rajt-repkedő tollal, |
| s sisak-rostély mögűl villogó-nyugalmú |
| szemek pattintanak szikrát a nagy éjbe, |
| s öltöznek a lányok csipke-harang fehérbe, |
| s lobog a bő köpeny, feketén-fehéren |
| a szökve-tusakvó kő-karú vitézen, |
| pezseg a bírákból gyűrűben az „éljen” |
| a holdat sápasztó öblös fáklyafényben: |
| ő a múlandóság ábráit kutatja, |
| egy lepkeszárny rajzát, pikkelyét múlatja. |
| Mikor a legények röhögése nyers-nagy, |
| s állati szerelem-lakomán vidúlnak, |
| s a lángoló-szájú pejkó diadalma |
| kigyűrődik mint a csigabiga szarva, |
| s a tajtékos lovat két szolga vigyázza: |
| kötél foszlik, véres zabla-karikája, |
| s szőr alatt az izmok vas-kötege játszik, |
| s lúdtojás-nagy szeme, mint a hold szikrázik, |
| s cicomás vitézek vihogó bandában |
| bámulják a részeg, ágaskodó csődör |
| diadalát a rengő-farú kancán, |
| mikor az rubint-dárdával előtör, |
| s orrlikából a gőz ütemesen robban: |
| ő a levélhullást figyeli titokban, |
| s elmereng a harmat könnyű csillag-arcán. |
| S ha a várudvarban buja vígalom van, |
| s borvirágos-orrú, puffadt, vén szakácsok |
| fácánpecsenyéje ragyog ott halomban, |
| s a rézbozont-mellű vad csaposlegények |
| görgetik a hordót; s nyársra-rántott tulok |
| vér-máglyaláng fölött sisteregve izzad, |
| s kemény, hegyes csecsű vígadalmi lányok |
| torkából patakzik sűrű-vérű ének, |
| s visongva futnak, ha gömbjüket markolni |
| dévaj-lángtól bódúlt ijjász is fölugrik: |
| tömött csöcsük reng, mint fiatal kecskének; |
| s vastagon kicsurog a párás kancsóból |
| a sörhab a fakó, százéves szakállra, |
| csurog, mint a viasz, ahogy a vén kortyol, |
| s piros orra, mint a kanóc hegyes lángja, |
| s mikor deli ifjak kecses-párosával |
| hegedűvel, síppal, dobbal és dudával |
| csikart összhang mellett lejtik a szép táncot |
| a tág oszlopcsarnok márványkő-kockáin, |
| mint sakktábla páros-színű figurái: |
| ő a vártoronyban a nagy, hártya-lombú |
| könyvet lapozgatja, pingál betű-láncot. |
|
| Múltkor is, fiát ott találta |
| a toronyszobában, mikor a kakas szólt. |
| A láng a gyertyát már csonkig lerágta, |
| homloka gondtól sugaras volt: |
| a rácson át a messzi ködbe nézett, |
| mint árbóckosárban a tengerészek, |
| a hold, mint fövenyre-vetett tengeri-csillag: száraz, |
| s nézte, a ködös vidék, mint hold-arc |
| nehéz gőzökben borong, gomolyog, |
| s villogó tüske szúr ki abból, gyémánt |
| tornyok merülnek, arany-mosolyok |
| buggyannak, mint bővízű forrás. |
| Egy sas keringett, azt nézte némán: |
| alámerült, s fölbukott oldalvást. |
|
| Persze a királyt a tömérdek |
| kiváncsiság, mint almát kicsi féreg, |
| tölgyet vas-állkapcsú álca: |
| keresztűl-kasúl fúrkálta, rágta. |
| S elindúlt a fiát kifaggatni, |
| róla, mint csúf köpenyt leszaggatni |
| a bánatot, a nem-királyi gondot, |
| s vett dühhel a vártoronyba rontott. |
| De a fiú helyett csak üresség |
| fogadta tág, beszuszogó testét. |
| Olvadt gyertyacsonk, remegve |
| viaszba ragadt kis éji lepke. |
| Mint szenesre sűlt fekete féreg |
| a kanóc, görbítvén az éj kérdőjelének |
| sűlt izeit; pipa-hamú, dohánypor dombja, |
| a királyfi egyik köpenye-gombja |
| az asztalon, s egy viaszból gyúrt, zord |
| cseppkő-szakállas ember-szobor. |
| S egy papír is volt ott kiterítve, |
| rajta az írás gonddal kerekítve: |
| „Nem tudtam a szívemet megcsalni, |
| azt hazudni, nem fogok meghalni, |
| mikor minden emberre halál vár, |
| halál-tűzben mállik az ember-sár, |
| mikor élet-lovam istállója |
| a jövendő nagy koponya-tornya, |
| mikor szívünkben lapul az ármány, |
| a halál, a jég-tüdejű sárkány! |
| Ne keress apám, meg úgyse találnál! |
| Találok én jobbat a halálnál! |
| Nem kell nekem asszony, kincs, királyság, |
| elindúltam, hogy szemeim lássák |
| azt a földet, ahol nem hal senki, |
| (vajon onnan lehet-e üzenni?) |
| halandó az örök élet halmát, |
| a halhatatlanság birodalmát!” |
|
| A vén király nagy búja kiáradt |
| torkán, porig döngölte alázat, |
| üvöltött a fájdalomtól, pörgött |
| kínjában, jajongott és süvöltött, |
| verte, (zúgott nem-emberi szóval,) |
| szíve-táját a gyertyatartóval. |
| Futárokat küldött, s azok sorba |
| visszajöttek, megtörve, lefogyva. |
| A fiú már nagyon messze járhat. |
| Maradt utána iszonyú bánat! |
|
| Ment a királyfi rendületlen, |
| eleinte még egy-lendületben, |
| s lassan elhagyván a lakott vidéket, |
| valamilyen nagy sivatagba tévedt. |
| Fejét csüggesztve gyalogolt és éhen |
| és szomjan, sivatag-bíró teveképpen |
| ringatta testét a süppeteg homokban. |
| Föl se nézett, nem is tudta, hol van. |
| Nem látta, hogy ritkul a növényzet, |
| egy-két bokor feszűl csak a szélnek, |
| s ritkás fűcsomó leng, (lassan az sincs,) |
| mint borotvált fejen hagyott hajtincs. |
| S elmarad az is, csak homok és homok, |
| redőzött aranypor süti ki konok |
| tüzét és tüzel föntről az ég, |
| s láng-tollat növeszt az arany dombvidék. |
| Megy a királyfi, íly útnak készületlen, |
| semmit-tudón és boldog-révületben, |
| s nem érzi, hogy kiszáradt torka porhínáros, |
| mint szikkadt agyag, szíksótól virágos, |
| ajka és nyelve cserepes, sebes, |
| hogy karja, lába már csontváz-üveges, |
| a fényt szúrják a bordaszögek, |
| mint szöcske lábszár-tüskéi, s a mellkas-csontszögek, |
| pórusain a vízgyöngy kipezseg, |
| s apad róla a hús, s lassan csak az erek |
| csomós, kiálló hálója tartja |
| (mint kötélzet körűlcsavarja |
| a lábszárat, combokat, karokat, nyakat |
| és őrülten lüktet a csontokra-tapadt!) |
| e csont és bőr és szőrzet-hordó lelket, |
| aki immár láztól énekelget! |
| S térdrehull egyszer, eldől a porban, |
| e láng-robbanó por-arany pokolban |
| és naptól-aszult fejét fölemelve, |
| mert szájába dagadt rügyes agyagkorsó-nyelve, |
| fölzokog, látván, hova jutott. |
| S ím, a közelben óriás kaktuszok! |
| És odakúszott a homokot habarva, |
| testét, mint kígyó tekerve, csavarva, |
| fekete ujjaival az izzó elemet |
| kaparván csúszott és evezett, |
| a homokba porfelhőt lihegve, |
| tűz-lombú por-fát hörögve. |
| S az óriás tüskékbe kapaszkodva |
| fölhúzta testét, megállt rogyadozva, |
| s valahogy tőből egy húsos levelet |
| lemetszett, mint egy szőrös, nagy fület. |
| S a vérző-gödörben fölgyűlt levet |
| szürcsölvén, enyhűlt a csontig-elepedt. |
| És meglátott akkor ott egy koponyát |
| a kaktusz tövében, s bordacsontokat. |
| Fölvette: szem-gödrön, nyak-likon át |
| pergett a homok, mint sótartóból a só! |
| S hogy kirázta a gömbből a homok-agyat, |
| fölkiáltott: „Te írtóztató |
| halál!” S az agy, a szemek hajdani házát, |
| az eszmélet hó-vigyorú vázát |
| a csigolyalukon az ujjára tűzte, |
| megpörgette, s beszélt, mint a tűzbe: |
| „Hatalmad hova lett te csont-buborék, |
| amit a teremtés fújt vala a nyakra, |
| szappanhab-gömbnél is romlandóbb agyag, |
| hova lett világ-rendező agyad? |
| Pitypang pelyhét a könnyű szél, a tűz-ujjú nyári ég |
| nehezebben rontja szét, mint téged az idő, |
| az ember-szívet megkeserítő!” |
| S aztán a hab-héjat a kaktuszhoz csapta, |
| s indúlt új erővel a tűz-sivatagnak. |
| De már kis csücske látszott csak a napnak, |
| s rá vacogtató nagy éjszaka szakadt. |
| Körötte a puszta, mint tenger-fodrú só, |
| fölötte a hold, mint lassú tündérhajó. |
| S ment tovább, térdig a sóban, a hóban, |
| bizakodván az égi hajóban. |
| De reggelre újra csak lerogyott, |
| s vergődve alighogy továbbjutott. |
|
| És egyszer csak rettenetes nagy árnyát |
| lebbentve föléje, ott lebegett, |
| kitárva ronda, nehéz szárnyát |
| a dögmadár. Keringett, s fölnevetett. |
|
| És vijjogva és dögszagot ontva |
| lecsapott a nagy madár a porba, |
| a homokhoz verdeste kő-szárnyát, |
| büdös tollai, mint a hasábfák. |
| Két lába, mint két pikkelyes dárda |
| befúródott a királyfi-vállba, |
| sarlós, toll-szakállas sarkantyúját |
| a lapocka-alji lágy részekbe túrta, |
| s meglebbentve szárnyát a nagy útra, |
| rikoltott és emelte a zsákmányt. |
| Elalélt a királyfi, a zúzott, |
| a madár meg csattogva elúszott. |
| Nyakát kinyújtva szállt az égen, |
| majd eltűnt a felhők sűrűjében, |
| s a felhők fölött, a végtelenség |
| tűz-köreibe mártva testét |
| csak szállt, csak úszott, boldogan keringett, |
| arany-nyálban fürdetve a kincset, |
| amikor a napból, (azt ki tudja?) |
| tollaranyrögként süvítve, lebukva, |
| előtte kőkérgű-csőrével fölmered, |
| csillagkarmú-szárnyait kitárva lebeg |
| egy másik madár! S már csap is fejével, |
| mint rönkre favágó fejsze-éllel, |
| a toll-karimás kesely-szügybe, |
| a szőr-koronás kesely-bögybe |
| és tépi róla nagy cafatokban |
| a tollat, a húst, s mint szirmot a rózsa, |
| a fej a véres tollat ejti, |
| a pikkely-szakáll vércsokrot lövell ki, |
| s a mellkast marja a köröm-tüskerózsa, |
| s a toll libegve száll, alvadt csomókban. |
| Egyetlen tollas, bűzhödt gomolyag |
| a két madár, rikolt és harap. |
| Egymást szárnnyal ölelik, csőrrel marják, |
| s szorítván egymást eszik, csavarják. |
| S ím, lazúl a szörnyű kapocs a vállban |
| és hull a királyfi nagy sugárban, |
| felhőt-átütve hull a meggyötört, |
| ki előbb még a homokkal pörölt, |
| ki előbb még ott szállt az ősgyíknyakú-sassal, |
| összenőve a kesely-hassal: |
| egy szalmakazal közepébe, |
| s a kazal durrogva, zenélve |
| füstöt vet, zengő arany-lángot, |
| mint tó, mibe a ménkű vágott. |
|
| A suhogásra kifutott a háznép, |
| a baromfi sipog, kotkodál még, |
| a ludak szárnyukat suhogtatva |
| táncolnak, görbűlten fúj a macska, |
| kutya szőrét fölborzolva vinnyog, |
| istállóban a ló idegesen tappog, |
| futkos a virágzó fák alatt a páva, |
| úszik utána kan-hímű palástja, |
| tódul ki a házakból a nép, köp: |
| mi hullt, angyalkönny, isten-vércsöpp, |
| tűz-rög, az ég ejtett kormos követ? |
| Találgatják, hogy mi lehetett? |
| Behorpadt-szemhéjú vak koldusok, |
| falábon-bicegő vén harcosok, |
| rongyos csavargók, szikár kőművesek, |
| szikkadt sírásók, hájnyakú hentesek, |
| iparosok zsírtól fényes arccal, |
| púpos banyák ritkás, nagy bajusszal, |
| bőrszagú tímárok, gyantaszagú ácsok, |
| szikra-kráteres kezű kovácsok, |
| s egy kolduló barát is jön totyogva, |
| mint kétlábú nagy gyík, szuszogva, |
| mint pipacs kelyhében a fekete bibe: |
| golyva-rózsán ül napégett feje. |
| S ahol legikrásabb a sok csődület-hős |
| áll, mint a hold, a szivárvány-gallérú emlős: |
| a kocsmárosné, az asszonyok éke, |
| hisz kocsma ez itt, a bánat menedéke! |
| Húsa fehér, orcáin pirosság, |
| a fülei Krisztus-képű ostyák, |
| kontya lazán a nyakára omlik, |
| orrtövén egy-két szeplő piroslik. |
| S körülötte hökkenten-vidáman |
| zúg a népség, nagy ámulatában. |
| S rikkant egyet az egyik csavargó: |
| „Nézzétek csak, füst száll a kazalból!” |
| Valóban, a mohos kazal felett, |
| apró, aranyrojtos felhő lebeg. |
| S már özönlenek is, a létrán tolongnak, |
| mint akik várat ostromolnak, |
| néznek a füstölgő kazal-lukba, |
| ott a királyfi, fejjel lebukva. |
|
| A kocsmárosné, (hogy kihúzták onnan,) |
| a királyfiba szeretett nyomban, |
| bár csúf volt kesely-tépetten, barnán: |
| a töprengés-tűz átsütött szőr-álarcán. |
| sebeit tejföllel kenegette, |
| borbéllyal szakállát nyiratta, |
| fejét emelve maga itatta, |
| borogatta töretett testét, |
| itatott vele tyúkleveskét, |
| fehér húsát a gyönge tyúknak |
| s tetézte mindezt vörösborral. |
| És virágot tett az ágy mellé csokorral. |
| S mikor már sebei beforrtak |
| valamelyest a királyfi-vándornak: |
| nappal a kertben vetett neki ágyat, |
| Feje habos párnákba süppedt, |
| a puha toll körűl fölpüffedt, |
| testére árnyék-levelek lebegtek, |
| fehér szirom-cserepek peregtek, |
| s korona-bóbitás fejjel a hím-páva |
| rikoltott és rengett nehéz gyöngy-ruhája |
| az ágy körűl. Lehúnyt szemén |
| rezgett és táncolt az aranypetty lombszűrte fény. |
| Egyszer még föl is nevetett: |
| egy féllábú kereplősáska bicegett |
| a takarón, mozgatta állkapcsát, mint a kecske, |
| lihegett és sántikált bicegve. |
| Düllesztve sokszögűre köszörűlt piros kristálytojás-szemét |
| megállt, s szájszerv-kopoltyús rózsaszín csuka-fejét |
| forgatta mereven, majd egy roppant |
| ívben, kékpettyes félcombját kirúgva elpattant. |
|
| De ára volt ám a nagy jóságnak! |
| Mikor a varratok leszáradának |
| a sebekről, s könnyed volt újra lépte |
| a fiúnak, az asszony odaállt elébe. |
| A kertben álltak, az esti lobogásban, |
| a rejtelmes árnyék-suhogásban, |
| zengett a fű közt a hars-torkú alkony, |
| cincogott az űrben kék denevér-bársony, |
| óriás-árnyéka volt a virágoknak, |
| levele izzott a ribizkebokornak, |
| egy-egy bogár szállt még vakon a fénybe, |
| bódúltan kerengett, búsan zöngicsélve, |
| egy tehénke bőgött, gőzölt a föld lassan. |
| Ott állt a szép asszony szendén, illatosan, |
| s nézte a királyfit, majdnemhogy fölitta, |
| pilláira a könny víz-bogyóit csalta, |
| tüzelt a szerelem gyönyörű szemében, |
| fátylával nem födte mélyét a szemérem, |
| átizzott telt testén remegve, fehéren, |
| mint az esti láng a nagy eperlevélen. |
| „Maradj égi küldött, csillag-fi, angyaltoll, |
| nem kérdem ki voltál, születtél akárhol, |
| tán a napnak vagy te arany-robbanása, |
| tán a hajnalcsillag üvegtüske-lába, |
| talán a világfa letört arany-ága, |
| tán a hold könnycseppje, a mindenség lángja, |
| maradj velem!” Szólt és a kezét kereste, |
| nagy buja lángokat lövellt szeme, teste. |
|
| A királyfi bámúl megigézetten, |
| a fa törzsének dűlve, az asszony előtt, |
| körűl gőzöl a növény halál-mérgezetten, |
| szagosan lihegi ágyék-tüzét a föld, |
| az égre tojást vert az este: |
| udvarával a sárga holdat, |
| arany-nyál csurog a levelekre, |
| füvek, virágok mocorognak. |
| Mint óriás cserebogár csápja: |
| réz-levelekkel zizeg a kis nyárfa. |
| Nézi az asszonyt, mintha kénes lángok |
| közé révedne, de bele kell hullni: |
| vadkanca-szeméből nőttek arany-karmok. |
| Szíve így vergődött, félt megszabadulni! |
|
| A hús, a hús örvénye ilyen még sose volt, |
| nem igézett így kórost a hold, |
| bűnöst a bűn, öngyilkost folyó, |
| hazudozót a nem-hazudozó! |
| Csókolja az asszony, sebez kanca-csókja. |
| Denevérek szállnak visongva a holdra. |
|
| De kitépi magát a nyers ölelésből, |
| futna, mint akit kerget a halál |
| és részegen még a láng-dühöngéstől |
| tántorog lihegve, s bódultan elindúl. |
| „Nem maradhatok itt, ne tartóztass engem, |
| nekem messzire kell mennem, |
| messzebbre, mint az az izgága csillag, |
| ahol a halhatatlanok laknak, |
| engem egy nagyobb vágy vándorútja vár!” |
| Felel a fiú, s a kapun kifordúl. |
| A kocsmárosné szemét zöld villámok |
| erezik, de sóhajtva így felel, |
| s szava hidegebb, mint az üveg-virágok: |
| „Nem tartalak, a szívem viszed el! |
| Te angyal-csődör, hogy néha eszedbe jussak |
| egy csizmát adok, lábadra azt vedd: |
| Sárkány szíve-bőréből készítettet, |
| Sátán fitymájából készítettet, |
| Halál-asszony szűzhártyájából szabottat, |
| Óriás szemhéjából kiszabottat, |
| Víziszellem úszóhártyájából varrottat, |
| Ördög-anya dobhártyájából varrottat! |
| Te kesely-hányadéka, sas-okádta csillag, |
| lehetnék árnyékod, forró tajték-lepled! |
| Árnyékod lennék, ki nő, töpörödik, |
| s megkettőzi magát, ha a fény úgy kivánja, |
| a hosszú úton veled ki törődik, |
| kertem égből hullott rózsaszála?” |
| A hold-csiga az űr szélére kimászott, |
| nyújtva a semmibe négy fényvirág-csápot, |
| s a holdezüst-nyálas, harmatos fűben, |
| asszony láb-kar-gyökerektől szabadúltan, |
| nőstény-polip gyöngy-ölelésétől szabadúltan, |
| ment a királyfi a jegenyék alatt, |
| az űr terített rá csillag-szárnyakat. |
| Lábán új csizma. Nekiütődtek, |
| hemzsegve, zúgva tűzarany-vadak: |
| a zöld kristályfényt izzadó szentjánosbogarak. |
|
| Ment a királyfi dalolva a porban, |
| arcát fürdetve a napban, a holdban, |
| gyalogolt völgyeken át és városokon, |
| hóförgetegben szikrázó ormokon. |
| S ím, érzi egyszer: süt a csizma szára, |
| talpa vas-kagyló, éget a varrása! |
| Leül, de abban a pillanatban |
| döndűlve két talpára pattan, |
| mint jancsiszög, ha oldalára döntik: |
| vastű-szárával megint fölágaskodik! |
| Megállna, de a csizma megy tovább, |
| égeti, szorítja, rágja, mint a láng, |
| lecibálná: ha hozzáér, tüzet köp, |
| mint vulkán, fölcsinált anya-ördög, |
| térde körűl a csizma szára |
| lángot lő, mint a sárkány pikkely-szája. |
| Vas lett a csizma, ami bőr volt nemrég, |
| pörzsöli belűl e rettenetes emlék |
| és viszi tovább és meg nem áll vele, |
| gyötri, a húsát sorvasztja le |
| a befelé-ágú vastövis-csizma, |
| a vastüske-csizma szaggatja, marja, |
| mint két ezer-fogú habos, forró szájban |
| vonaglik a csizmák páncél-fogsorában, |
| mintha két krokodil-fej rágná lábaszárát, |
| az ágyékig nyomva csőr-állkapcsát, |
| csupa harapásnyom a comb, a lábszárhús, |
| falánk a csizma-vaskrokodílus! |
| Eszi a lábát, a teste egy lucsok, |
| a vér a csizmából fölül kibugyog, |
| gégenyílásán vérkéve sustorog, |
| mint fölszakadt ütőér-kehely: |
| a csizma-száj vér-zsurlót lövell. |
| Fut a vérpettyes csont-zsiráf, |
| fut a csizma és vele a láb! |
| A gyopár-szakállú koponya-kölyök, |
| mint kókadt kalász, száradtan zörög, |
| A csizma most már sziklán dübörög, |
| hogy borzonganak a barlangi dögök, |
| szikláról sziklára ugrál, mint a zerge, |
| s onnan lerohan a csizma a völgybe, |
| fut a pusztán, át a vetésen, |
| úton és úttalan idegen vidéken. |
| A vascsizmából kifröccsen a vér, |
| a királyfi már megváltó-fehér, |
| szakálla sárgúl, fut a vérüveg-kan, |
| habos szájjal fut a boldogtalan. |
| Már csak két bütykös üvegbot a lába: |
| pókháló fut ott vascsizmába! |
| Fut a vérsörényű, a sárkány-szívbőre-csizmás, |
| az átok-harisnyás, sátánfityma-csizmás, |
| halál-asszony szűzhártyájából-varrt-csizmás, |
| óriás-szemhéjából-varrt-csizmás, |
| viziszellem-úszóhártya-csizmás, |
| az ördöganya-dobhártya-csizmás. |
| Arca tűzhólyagos, szőrei szén-zászlók, |
| vesszőjéből vér dől, a szájából átok! |
| Futtában alszik, mint a vak lovak, |
| kínjában füvet rág, faháncsot harap. |
| A semmihez fordúlt kegyelemért, |
| mikor egy gazdag vidékre ért, |
| s egy patak partján ájultan lerogyott, |
| fél-arccal a mohos vízbe bukott, |
| s míg kortyolt a száj, a sárgára pállott, |
| a csizma kristálybot lábáról lemállott. |
|
| Alkony volt most is, a réti madárhad |
| futkosott a fűben, borzolva a szárnyat, |
| hold-szerelemtáncot lejteni a fényben, |
| kakas-viadalmat fogyó-hold tüzében. |
| Izzott a varangy, a sündisznóhátú föld. |
| Elhalt a vízalji növény remegése, |
| kocsonya-zászlós ebihal, tarajosgőte tüzes toka-pihegése |
| élt csak a vízben, a tűzpontú vad és sűrű zöld |
| párát ontott a rét, a sáslepett víz fölött zömök |
| üvegszárnyú arany-gombostűk szálltak: a szitakötők. |
|
| Hajnalban ocsúdván fölül dideregve, |
| söpri magáról a harmatot merengve, |
| s szeme a meggyötört lábakra téved: |
| két lába két korcs fa, sziklákból kitépett, |
| zöld-körmű csont-gyökér, vérmohás pikkelyfa, |
| nagykarmú Jézus-láb, kereszten aszalva! |
| Lábfején fürtösen lógnak az erek, |
| mint hullán csontszakáll-fűgyökerek, |
| a lila érgubanc feszűl és lüktet és dobog, |
| mint egy fészek toboz-gyíkhas, gyíktorok. |
| Ujjain bütykök, most-fakadt rügyek, csontcsomók, |
| fehér gyökér-pupillájú pikkelykorsó-szemgolyók, |
| ujjait, talpát sűrűn beborítják |
| a tyúkszemek, mint kis sárga rózsák. |
| Lábát áztatja a zöld-szakállas patakban, |
| sebeit dúdolva mosogatja, |
| s tűnődik lassan, merre, hol van |
| a halhatatlanság birodalma? |
| Locsolgatja a láng-kelyhű sebeket, |
| szisszen és nyög és dúdolgat rekedten, |
| egyszer fölnéz és meglátja az eget: |
| tengerzöld az és ebbe beleretten! |
| S a dombról, a mocsaras réten át |
| tömzsi lovakon vágtatva jönnek |
| a hírhozók, s harapdálva a lovak dagadt farát |
| utánuk a sáskák özönölnek. |
| Suhognak, mint a Hír jaj-szárnyai, a Bánat viharszele, |
| s a mezőn a lovak kagylós patanyomát, |
| mint szemet a könny, vadvíz futja be. |
| Rettegi már a föld a Büntetés sáska-fogsorát! |
| Csapzott lósörényre borúlva száll a görnyedt |
| hír: „A sáskák, a sáskák, meneküljetek!” |
| S mögöttük harsogva, ropogva ömölnek |
| a sáskák, méregzöld szájszerv-felhő lebeg. |
| A tömzsi lovak robognak a réten, |
| szügyük habos, rajtuk a lovas fekete zászló! |
| Zöld Angyalt retteg a gyászbóbitás ló. |
| A kancák, csődörök tajtéktól fehéren |
| versenyeznek a Rettenettel. |
| A zöldszárnyú Óriás-angyallal, páncélsisakú Sáska-Itélettel. |
| Iramlanak, szinte időtlenűl, |
| most őskori barlangfestményeken a szarvasok. |
| A szem véresen kidagad, mint eres csőr előre szúr a fül: |
| mögöttük iszonyú sáskahad ropog. |
| A kantár, a nyereg, a haspánt-aranyabroncs izzad, |
| szállnak a lovasok tépett lobogóként. |
| A lovak vicsorgó pofája hab-rózsát potyogtat, |
| eres combjukon, derekukon tekeredik a tajték, |
| mint arany-kígyó kúszik sietve, |
| mint fát a folyondár, oszlopot a repkény, |
| szederinda-bozont: őket csavarodva belepte. |
| Hab-kígyó, tajték-gyík hemzseg a Rémület testén. |
| Zúgnak az óriás sáska-tollú szárnyak! |
| Zokog a hírhozó véres-arcú Bánat, |
| s a csődörök vesszője habosan csattog a tokban, |
| vagy csomós véggel fityeg a tokból, |
| mint görcsével fekete cérna tű-fokból. |
| S a sáska-orkán a tájra lobban. |
| Röpülnek a lovak és nyomukban a sáskák, |
| tomporukon csípik, eszik a szőrt, |
| lobogó, tömött farkukat rágják, |
| nyihog a réműlt ló, a lovas üvölt. |
|
| Mert az Ítélet jött el, a zöld-koponyájú Harag! |
| A sáskák, mint viadalhoz fölkészített lovak |
| és fejükön karcsú arany-koronák |
| és kezük karoló smaragdtüske-ág |
| és arcuk akár az emberek arca |
| és homlok-bajszuk két arany-giliszta |
| és hajuk akár az asszonyok haja |
| és foguk, mint az oroszlán foga |
| és puha szügyükön tüskés vas-mellvértek |
| és térdük, mint a csontváz-térdek |
| és szárnyuk zúgása, mint vasszárnyú hadak |
| és szemük két óriás kristályrózsa-daganat |
| és skorpió-farkuk van és fullánkjuk |
| és mint a csecsemőknek, lágy a gigájuk |
| és fejükben csontállat-rózsák mozognak |
| és füstöt és tüzet és kénkövet szuszognak! |
|
| Szállnak, szállnak a lovak az izzó réten át: |
| fekete kürtök, véres harsonák, |
| zuzmarás jajongó halál-hegedűk, |
| vinni a hírt, az özönvizi-bűnt! |
| A Rémület trombitái a gyors lovasok, |
| víjjogva-hörögve elhúzó sasok, |
| az édeni tájat gyújtogató jelenés-szikrák, |
| félelem-lábú rohanó pók-sziklák. |
| Fekete gyászének, fekete jajongás, fekete zokogás ez, |
| s ahova érnek, a táj zöld ropogás-lobogás lesz. |
| Suhan a hat tömzsi ló, hat puskagolyó, |
| fütyűl a légörvény-zsák mögöttük, |
| pukkan a föld a párosan-ropogó |
| paták alatt, izzik verejték-szárnyú röptük. |
| Ó, lovasok, lovasok, a Pusztulás vérbojtú gyászdalai! |
| Ó, paripák, paripák, az Átok habvert kis fekete lovai! |
| Amerre ti fecske-mód átlebegtek, |
| fölszállnak a búzatáblák, a csöcsös venyigék, a kertek! |
| Ó, lovak, a nyereg alól fekete vér szívárog, |
| a sarkantyú-sebből is, mint kezéből a Megfeszítettnek. |
| Megváltást-sohasem-hozó lovak, hajdani cigányok: |
| az orrlyukak habzó fekete szőr-kelyhek, |
| s a szügy, a szív-alakú, az izomkévékkel-kidagadó, |
| az eres has, az érhínáros tompor csupa hab, habzik az izom-dió. |
| Testükön alvadtvér-páncél, mögöttük őrület-sörényű zokogás, |
| véres a fű, a föld vérhabos, a lovason tajték-palást. |
| A lovasok! Mint roppant gyöngy-köpeny, zöld fátyol, |
| lobog mögöttük a sáska-vész: |
| zöld tűzvész, húsüveg-robbanás, köpeny pusztulásból! |
| Lerogyna már a ló, a szívük oly nehéz! |
| S ím botlik a ló, lerogy, nagy fogsora villan, |
| majd fölszökik reszketve, új futásra, |
| de lávaként (milliárd merev szem csillan,) |
| fortyogva köréjük ömlik a sáska, a sáska! |
| Szikrázva pattog a föld, az ég, a sáska-tömény, |
| zöld füst, zöld jég, zöld sár a világ, |
| potroh, csáp, mozgó-száj hínár-szövevény, |
| fejszék esője: nyüzsögve ráng. |
| Zöld örvényben kavarog a fekete ló, |
| lovasa nyakára borúlva hörög, |
| míg elönti végleg a sáska-folyó! |
| S társ-paripák robajától reszket a rög. |
|
| S a lóra, lovasra ráborúl az Angyal, |
| a Hatalmas-arcú, vicsorgó fogakkal, |
| fodrozódik eres gyöngy-hártya szoknyája, |
| vergődik zöld-tejút sáska-tollú szárnya, |
| növényfátyol-inge fölgyűrve combjára, |
| fénylik tőr-fogsorú csontoszlop-lábszára, |
| koponya-kévéje, nagy csápkoronája: |
| aranygyökér-haja ráhull a világra! |
| Őshajó-potrohán lélegző-ablakok, |
| roppant borda-ívek közt rezgő bőrdobok, |
| zöld dongák, szelvények hernyója hánytorog, |
| zöld gumi-tokája páncélok közt dobog, |
| óriás-potroha, mint vulkán-hegysorok, |
| zöld szőr-kráterekből cukros zöld nedv bugyog, |
| mint égig-nyúló zöld kukoricacsövet, |
| beburkolják zöld kukoricalevelek, |
| s mintha nemzené a földet csődör-tűzben: |
| lüktetve vonaglik tompora az űrben, |
| s angyal-kanca feje már a lovast rágja, |
| a fej százmillió páncél-bokor szája, |
| forgatja a lovat üveg-kezeivel, |
| szorítja nyikorgó farönk-térdeivel, |
| a zöld Sáska-asszony minden része sáska, |
| minden sejtje sáska, minden moccanása, |
| mint zöld vas-szögekből forrasztott ős-szobor, |
| dörgő vasszög-szárnya tűz-gömbhalmazt kotor, |
| a zöld Sáska-angyal, az Úr Óriása: |
| százmillió gyomor, csont ló-ajakcimpa, |
| százmillió torok, toka-páncél, szárny-fog, |
| a test minden része harap, nyel és csámcsog, |
| az Óriás-fejű a lovast forgatja, |
| lüktetve dolgozik milliárd állkapcsa, |
| a combja is eszik, lábszára is eszik, |
| a hasa is eszik, a nyaka is eszik, |
| csupa láb-koronás száj a koponyája, |
| matat az állkapcsok lábszár-koronája, |
| a gyomra csupa száj, ráng szuszogva, nyelve, |
| harap, rág milliárd gyöngylapát-szájszerve, |
| kicsüng nagy szájából a piros nyál-hínár, |
| bél, húscafat, sörény, szőr, köröm és szakáll, |
| óriás-szeme mint zöld zománc-kupola, |
| csiszolt zöld tüzének nincs könnye, mosolya, |
| nincs abban gyűlölet, indulat és szándék, |
| meg se rebben mikor borzongva továbblép, |
| leforrt kristály-rózsáit nem forgathatja, |
| mereven dűlled, mint sziklára nőtt szikla, |
| s a Halált-petéző, az Óriás-asszony |
| lép tovább, keresni amit fölhabzsoljon, |
| zöldlevél-szoknyáját fodrozva riszálja, |
| erei fénylenek, mint a villám ága, |
| mögötte ürülék, pillaszőr, köpenyrojt, |
| szép fehérre rágott embercsont és lócsont, |
| potroha alatt a pusztulás vigyora: |
| ember-koponya és fehér lókoponya. |
|
| A királyfi fölpattan, de lerogyik sziszegve. |
| S ömlik a tájra suhogva, zizegve, |
| mint megbőszült tenger zúdúl a tájra |
| ropogva, harsogva, zabálva a sáska. |
| Csattog, nyekereg, akár a kereplő, |
| recsegve csap le a zöld sáska-felhő. |
| És nem únja az ég, prüszkölve dobálja, |
| falkáit a vadnak hörögve okádja. |
| Ellepve mindent, mint a kiáradt |
| gonoszság, a pöffeteg útálat. |
| S ki teremtette őket ekkorának? |
| A pusztítás zöld páncél-lovának? |
| Zörögnek, mint hegyen a szekerek. |
| A páncélos fejek, e háromszögek |
| összeütődvén csattognak, pörögnek, |
| mint nehéz vasakkal pántolt kerekek. |
| Páncél-szoknyában dübörögnek. |
| Villog a szemük, mint a csődöröknek. |
| Mint szökdelő kukoricacsövek, |
| a még zöldek, tejesek, éretlenek, |
| mint lábrakelt zöld kukoricatábla |
| ugrik és röpköd és árad a sáska. |
| Zabálnak és döglenek rakásra. |
| Izzó kard-suhogás combjuk villanása. |
| És esznek és falnak, amit csak találnak, |
| a füvet, a szőlőt, a tököt, a lombot, |
| almát és fakérget, ugrálva zabálnak, |
| lezabálják a kalibákról a zsuppot, |
| eszik a szalmát, háztetőn a nádat, |
| epret, virágot, temetőkben a fákat, |
| borjakról a szőrt, kósza libákról a tollat |
| és lerágnák az égről a Napot, a Holdat! |
| Ugranak, ülnek, falnak, ugranak, |
| két lábuk közé fogván a zöldet, mint a nyulak |
| és utánuk csonk és üszök marad |
| és mindez szinte egyetlen pillanat! |
|
| A királyfi sikolt és réműlve látja, |
| előtte épp egy botnagy sáska |
| habzsol vad, részeg önkívületben, |
| összetett szemei csillognak meredten: |
| a soha-le-nem-húnyható gyémántvese-szemek, |
| a szempillátlanok, a szemhéjnélküliek, |
| a zöld csontsziklán nőtt csiszolt-sejtlapú kristálygombák, |
| a szemüreg-nélküli merev hatszöglet-üveghalmaz facetta-rózsák, |
| s a mellékszemek is, mint gombostűfejek, |
| amik díszítik a korona-fejűt, a páncélsisakos koponyát, |
| mint drágakövek a koronát, |
| s a szemgolyó mellett kinőtt csáp rezeg, |
| az űrt tapogatja a két csont-köcsögből fakadt bajusz-szál: |
| a homlok-nádszálak hajlongva szimatolnak, |
| a sok-ízű arany orrlikcsövek, a csápvégi orrlikak szagolnak |
| és zsugorodik a táj a mozgó állkapocsnál! |
| Nézi a lókoponya-alakú fejet, |
| s a kopoltyúként lihegő szájlebernyegeket, |
| a viaszrózsa-száj sziromállatként-szétnyíló ajak-páncéllemezei |
| közé a torokba eszelősen a tájat tömi, |
| mindent a mozgó fésű-fogsorok közé habar, |
| gyömködi torkába a tájat a száj kristálylevelibékakéz-pótlábaival, |
| mint mohó gyerek a foszlós kalácsot |
| és majszol mereven e jól-megácsolt |
| szerkezet, a gyöngy-tüskés mellkasra ölelve |
| vadzab kalászát, sohasem-betelve, |
| e szájig-homlok, ez eleven-rostú vassisak, |
| e kerge csont-láng, ugráló zöld bádog-bak! |
| Nézi, hogy mozog az orrliktalan-arcú zöld gumi-pontyszája, |
| az üvegpajzs-arcú vasálarcos csataló-koponyája: |
| tátog-becsukódik a zöld üveg-gumi-csontzsák, |
| az alsó és felső állkapcsok, az üvegkagyló-ajakcimpák. |
| És mozognak póklábak: a száj zöld üvegszakálla, |
| az állkapcsokat koszorúzó üvegkorona sokbütykű üveg-ága, |
| a fej több-izű üvegujjai, a koponya szájkörüli üveg-töviskoronája, |
| az alsó és felső, az oldalállkapcsok üveg-harapófogói, |
| a szájszervek sokcsuklós gyöngykerítés-karói |
| tömik a létet a zöld csontrózsalevél-alkatú szájba: |
| a gége-agancsok, toka-ágak, állkapocs-gyökerek, |
| bütykös üvegrudak, a szájnyílás polipkarjai, sok-könyökű pálcák, |
| hajlékony csuklós agyarak, lombtalan üveg-fák, |
| mint csuklónál levágott karok, kézfej-nélküliek, |
| a szájlábak bunkós üvegcsuklói a salátarózsa-szájat etetik, |
| mint csonka alsó-karú katona, ha eszik, |
| két csukló-bütykével fogja a falatot, |
| tömik a szájat a kéznélküli zöld üvegcsontvázkarok. |
| Nézi a szögletes, pántos-csatos fejet, |
| a kard-élű szárnyakat, a lábszár-töviseket, |
| a szemöldök-nélküli homlokot, fodros salátalevél-ajkait, |
| a felsőkar csontrügyeit, likacs-sorait, |
| s a mohos gallér, a csonttető alatt |
| a dobogó, puha zöld hártyanyakat. |
| Nézi a doboz-alakú, orrcimpátlan fejet, |
| fölül a lófülként mozgó füleket, |
| alul a csőrszerű rágószerveket, |
| honnan a levél nyálasan kifityeg. |
| Nézi, hogy villognak részeg |
| tüskés áglábak, csonttövis-ölelések! |
| S a tor gyűrűi, a csuklók, a forgók mozognak, |
| a ló-szájban a levelek ropognak, |
| s a potroh gyűrűs zöld dongái kinyílnak, |
| majd pikkelyesen összetapadnak, |
| a potroh fém-ize lazán kitágúl, |
| majd beszívódván összezárúl, |
| vájódnak a földbe zöld tövis-talpai, |
| sebzik a világot nagy sarlós-karmai, |
| csücsül a zöldháncsú, nagy kukoricacséve, |
| hónaljból szögell föl háromszög-pillére, |
| liheg a dög, akárcsak az ember, |
| lüktet a potroh, a cső-alakú szív ver, |
| s a szárny-ablakok csillognak meredten |
| és zabál és fal vad önkívületben! |
|
| S a halhatatlanságra-vágyó, a jajgató szégyen |
| vacogva elbújik a patak vízében, |
| mint téli-álmú hal, fehér halál-lárva |
| befúrja magát a vízmélyi vak sárba, |
| de még így is látja az űrbe földagadt |
| Világot-majszolót, Üvegcsontváz-vadat, |
| a Hártyaköpenyest, Zöldhernyó-potrohút, |
| A Föld-urát, zöld-eres Hártyalevél-szárnyút, |
| a Zöldüveg-testűt, dühöngő üveg Rovar-óriást, |
| redős legyezőszárnyain zöld pergamen-palást, |
| látja, ahogy eszi a tejútat, mint lombot, |
| rágja mindazt, amit a teremtés kigondolt, |
| hat lába hat csuklós tüskés üveg-oszlop, |
| a térd-izületet, a zöld könyök-csontot, |
| látja a bőr alatt az üveg izomfonadékot, |
| bőrben a sejtrendszert, kis légbuborékot, |
| tüzel az izgatott, a többször-ujjászületett, az áthasonúlt, a vedlett, |
| ahol kőgyökér-lábai a has és oldallemez-csatlakozásnál izesülnek, |
| s a lábak izei: a csípő, tompor, comb, lábszárcsontok, |
| a több-izű lábfej, a karom-izeken az üreges karmok |
| ragyognak, mint izzó zöld égi jelenések, |
| a hátsó-comb-belsőn a csapos kitinlécek, |
| ragyog a szárny-fogsor, a cirpelő-ér üvegfogacskái, |
| ragyognak a külső lábszár-él tüskéi, |
| a csontfürészek, szárnyak, áttetsző comb-izmok, |
| a szárnyfedő tövén az érszegélyű bőrtükör-dob, |
| látja a potroh-vég zöld-zománc fűrészfogú kardja, |
| fölmered ragyogva, mint a sárkány taréjos sarló-farka, |
| látja a zöld-bordás potroh dobog lágyan, |
| rángatja izgatott, lüktető, forró vér-áram, |
| az első szelvény két oldalán két fül van: |
| dobhártyák feszűlnek csontüveg-kagylóban, |
| látja a hatalmas zöld üveg-dög testében |
| kering a zöld vér, ezer gyökér-bolyhú véredényben, |
| a Nyitott-érrendszerű testében hogy él, hogy zubog |
| a nyálmirigy, idegrendszer, a szív, áramlanak a hormonok, |
| dagad a bélcsatorna, a mirigyes középbél, a zúzógyomor, |
| (belső felületén százezer kitinfogacska-sor,) |
| dolgoznak a légzésközpontok, mozgásközpontok, bél-idegek, |
| a garat-alatti dúcok, hasdúcláncok, Malpighi-edények, |
| lüktetnek a repülőizmok, a torban ráng a csípőizomzat, |
| izzanak a szárnyba-nőtt idegek, csapkodnak a hártyalevél-tollak, |
| dolgoznak aranygyökerek, kristálygyökerek, kristálygyökérfonadékok, |
| lüktető aranyfák, gyémántvenyigék, érc-kígyók, arany-gyökérgubancok, |
| látja a világ zöld pépje áramlik le a tápcsatornán |
| és ürít a Világ-evő, fekete salak-kukac gyűrűzik ki a bélcsatornán, |
| s látja a mohó, a vad, az óriás Zöld Üveghús-állat |
| testszelvényein a hunyorgó, zárható, lélegző-stigmákat, |
| mint halak oldalvonalát: az átlyuggatott pikkelyeket, pikkelynyílásokat, |
| az oldalcsatorna pórusait, köröcske s pontsorozat-orrnyílásokat, |
| roppant testének légzőnyílásait, légcsőrendszerét, |
| ahogy szétágazik halál-húsában a légcsővezeték: |
| minden légzőnyílástól lefelé, oldalvást, fölfelé, |
| egyre finomodva, egyre titkosabb rétegek felé, |
| testében szétágazik a rengeteg kopasz zöld üvegcső-fa, |
| mindíg finomabb légcsövekké ágazódik üveg-ága, |
| s a legvékonyabb üveg-ágak, mint kis legyezőcskék |
| a szervekbe üveghajszálcső-gubanccá bomlanak szét. |
| És látja nyakán az óriás zöld orrszarvú-koponyát, |
| az arany-patkányfarok-csáp szimatolgató orrlikát, |
| a homlokcsontra-forrt arany-csontkesztyűből kiágazó szagló-karokat, |
| a homlokcsontdudorból kinyúló csigolyás orrlikat, |
| s a csontra-nőtt kristály-daganatot, a szemhéjnélküli oldal-szemet: |
| a zöldgyémántszíveken a millió hatoldalura csiszolt sejt-felületet, |
| ahogy a homlok gyémánt-rügyei izzanak: a stemmák, |
| az óriás zöld facetta-napraforgók fölött a kristály-levelibékák, |
| s látja a nyakpajzs zöld zománc-gerincét, a tarkó páncél-nyergét |
| és látja a zöld tokát, a bőrre tapadó gégét, |
| mint öves páncélosegér-csontváz far-páncélja: zöld zománccsődör-arca, |
| rejtelmes és szótalan, mint azték napisten arany-álarca. |
| És látja a fej mohó kagylóit, a nyílókat-bezárulókat, |
| a csont-ajakcimpákat, az alsó és felső állkapocs-pajzsokat, |
| mint Siva-isten hónaljból-nőtt karjai a szájlemez-pótlábak, |
| dolgoznak az arccsontba-gyökerező zöld-koszorús kukoricaszárak, |
| zabál a Zöld Templom-állat, Állat-katedrális, Sáska-Notre-Dame-csoda, |
| a kő-rost, kő-ág, kő-rügy, kő-gyökér üvegablak-kupola |
| és látja, hogy átrágta magát már egy másik világba, |
| csillaghalmazokat ropogtat csontlevél-állat szája |
| és mint az áttetsző Zöld Ítélet, mutatja belsejét és érzi, |
| ez a mindenséget, a halhatatlanságot is megemészti! |
| Érzi tüdeje elpukkan, szeme kidurran. Kimászik a patakból. |
| És fölzokog, amit lát, elege van abból! |
| S a patakba ugrik újra a királyfi, |
| arcát a hűs, néma mocsárba rejti, |
| de szusz fogytán fejét kidugja, |
| s reszketve lebukik a víz alá újra. |
| Madár, földi vad sikongva menekűl, |
| a vakond a földben a tűz-asszony felé merűl, |
| emberek az eget átkozva zokognak, |
| bottal vervén a sáskát, hadakoznak. |
| Sátánt fenyegetnek, istent megátkoznak. |
| Körűl iszonyú nagy tüzek lobognak. |
| És habzsolnak zengve, ropogva a sáskák, |
| ülnek meredten, mint kisebb zöld hasábfák, |
| mozaik-szemük kidűlled, mint a lovaknak, |
| hemzsegnek, ránganak, híznak és harapnak. |
| S röpítik őket a szörnyű combok, |
| s pusztít e részeg áradás, e bomlott, |
| a sáskák, a sáskák, sodródó zöld levelek, |
| föltámadt, s megfiadzott egyiptomi istenek, |
| csőr-fejű kajánok, agár-fejű rémek, |
| lüktető harmonika-hasú zöld mének, |
| a sáskák, a sáskák, a sáskák, a sáskák, |
| rágcsáló botok, emésztő zöld pálcák, |
| szakállas zöld manók, dühöngő bolondok, |
| szárnyas bendők, páncélos zöld gyomrok, |
| suhogva röpködő zöld kardok, |
| szökellő zöld kések, ugráló zöld torkok, |
| harsogva perzselő zöld lángok |
| eszik és falják az egész világot! |
| Merednek a földön, mint sünön a tüskék, |
| s a hasakba vonúl a növényzet tüstént, |
| tömik az örökre-zabálni-kész testet, |
| nyelik a zöldet, egy se tesped! |
| Izgága ménes, tengernyi zöld ló, |
| vándorló gally-mámor, a földet letarló. |
| Mint egyetlen Ítélet millió zöld fogai |
| tépik, hasogatják, ahol még van valami, |
| nyüzsögne, az útat eltorlaszolják, |
| s tébolyúltan már egymást falják |
| és emberhez hasonlít ez isten verése: |
| a ziháló gége alatt a potroh pihegése! |
| Villogó fogak, szárnyas koporsók, |
| pezsegve egymást lökdöső orsók, |
| amik zúgván magukra pörgetik |
| az eleven tájat, fölgöngyölgetik! |
| És üszköt és csonkot és torsot és halált |
| hagy ez a zöld horda, amerre járt. |
| Nyomort és bűnt és kárhozatot |
| e csupa-gyomor, csupa-szem botok! |
|
| Mikor a királyfi újra kidugta |
| fejét, egy kis sáska-szagú szuszra, |
| rendekben ott hevert a sok falánk, |
| (némelyiknek még szárnya, feje ráng, |
| s combja tüskéje nyálzik letörten,) |
| mint kaszált csalamádé, dögölten. |
| Zabálván egyszercsak kimúlt, |
| s a maradék suhogva elvonúlt. |
|
| És elindúl a szomorú vidéken, |
| a letarolt földön, a fölhabzsolt réten. |
| Biceg, a térde meg-megcsuklik, |
| olykor egy sáska-kazalba botlik. |
| Fehér fák, levélcafatok, rostok, |
| csonkok, meredő, árva csontok! |
| És sír a fiú, mi volt itt, jaj, nagy ég! |
| Húsos és buja, lágy reszkető vidék, |
| a gyümölcsösöktől az ég is szagos volt! |
| Helyette itthagyták ezt a poklot! |
| S elért egy faluhoz bicegve, |
| mint egy gubancos-szőrű kecske. |
| Jajgat a nép, jajong a madár is, |
| rútnak érzi magát a szűzlány is. |
| Komor a férfi, sír, jajong az asszony, |
| tömődik az ég a keserű panasztól. |
| Villákkal boglyába hányják a sáskát, |
| s hallgatják a lángban zsíros pattogását |
| a páncélos dögöknek: akik a lángokban |
| föltaréjosodnak, s eldurrannak nyomban. |
| Bőrük fölhólyagzik, testük zöld daganat, |
| zöld fátyluk elolvad, arcuk lángban rohad, |
| a tűzarany-fogsor eszi már a sáskát, |
| nagy szemét kirágja, a potroh-dobhártyát. |
| Merednek a tűzbe a szegény parasztok, |
| olvadnak, fúvódnak, mint üvegpalackok |
| a sáskák a tűz vad vér-leheletétől! |
| Elvette ami volt az ég a szegénytől! |
| Egyik tébolyúltan elrohan nevetve, |
| csak a kányák ülik a tort, csipegetve |
| egy fejet, egy szárnyat. Sír a rigó, cinke, |
| virág nincs, amire rászállna a lepke! |
| De lepke sincs, azt is megette a sáska, |
| élőt, holtat vágyott óriás-harapása. |
| Egy lány foltos göncét letépi testéről, |
| sikoltoz, nem is tud a meztelenségről, |
| szalad a semminek, hogy e bűnt megváltsa, |
| hosszú combjával ugrálva, mint a sáska. |
| Bűzlenek a máglyák, száz fekete oszlop |
| tódul az ég felé, sírnak a parasztok. |
| Szekerekkel hordják a sáskát a lángra, |
| van ahol térdig jár a ló a sáskába. |
| Van aki földjén a dögöket beszántja, |
| ami büntetés volt, legyen zsíros trágya. |
|
| Sántikál lassan a fiú, szinte görnyed, |
| szíve alig bírja viselni e terhet, |
| amikor egy öreg megfenyegeti, |
| s könnyeit nyeldesve odaszól neki: |
| „Hé, te fiú, merre haladsz itt, |
| mért nem jajongsz, mért nem maradsz itt? |
| Ránk az Ítélet nagyon haragszik, |
| a Pusztulás ült itt ma lagzit! |
| Hallod, odébb még hallatszik, |
| mint jégverés, ami itt parazslik!” |
| S egy asszony kiált feléje, rázva öklét: |
| „Tán undorában hányt ki az öröklét, |
| hé, te nyomorfi, te bámész, |
| hová bicegsz, mondd, hová mész? |
| Téged is megrágott, s kiköpött a bánat, |
| s azután újra lenyelt az útálat! |
| Tán a Sátán vagy te, szemedben nagy a láng, |
| tán te hoztad ezt a pusztulást miránk?” |
|
| A királyfi megállt, majd leroskadt, |
| nem szólhat ő, nem is zokoghat, |
| ha mondaná, hogy szívét jég-gyökerekbe fonva |
| jeges marokkal, a bánat szorítja, |
| ha mondaná, hogy benne milyen gond van: |
| vasvillákkal kergetnék meg nyomban! |
| Egy nép, akit pusztított a sáska, |
| nem vágyik a halhatatlanságra! |
| Jobb, ha hallgatván, velük kibékűl. |
| S elsántikált szőrösen, fehéren, |
| rogyadozván, megbillenvén térdben. |
| Körűl a pusztulás van fölírva, |
| bicegett a kis királyfi sírva, |
| könny-ragacsos, sáska-büdös szőre kóca lángja, |
| zúzott lábú madár, mint ama kabóca, vagy kereplősáska. |
| Meg nem állt, csak ment. Megjött az este, |
| sötétjével a fiút keresve. |
| Könnye füstöt lobbantott a porban, |
| arcát megmosta a csillagokban. |
|
| Ki tudja, hányszor ballagott a Medve, |
| a Kos, meg a Rák az égbolton át, |
| hányszor váltotta föl apró fillérekre |
| ősarany-pénzét a Nap: a csillagokra? |
| Hányszor kalapálta sarlóvá a Holdat |
| az idő kovácsa, a csillag-szakállú? |
| Hányszor ejtett az űr izzó arany-tollat, |
| mindenség-szárnyából, az ősmadár-árnyú? |
| A királyfi fejét-csüggesztve sántikált, |
| rá-rádűlve egy zöld, frissen-metszett botra. |
| Kedve holt, a tájra nemigen tekintget, |
| nem tudta ő, hogy a nappalt, az éjszakát |
| váltogatja a Föld, mint halandó az inget. |
| Csak ment, csak ment, s már nagymesszire ére, |
| mikor föltekintett egy fa tetejére. |
| Illetve fölnézett, a fa még messzi volna, |
| tán az ég csúcsáig ér kövér, zöld tornya, |
| s tetején a fának tán a nap pihenne, |
| vagy a torony-csúcson aranysas libegne? |
| Óriás gyertyaként lángol a hatalmas |
| ős-fa, dühös lángja ropogó aranysas. |
| Közelebb megy, látja, a roppant zöld oszlop |
| tetején aranysas rugdalkózva csillog. |
| Szárnyával, tollával olykor elborítja, |
| (mint tenger-tajtékban elmerűl a szikla, |
| s újra csak kibukkan,) tetejét a fának, |
| föllebben, s sodrával újra nekitámad. |
| Forgácsokban az ág, nagy pernyékben, törve |
| hull a levél, sastoll pengve áll a földbe. |
| Ágak és levelek rongya között itt-ott |
| sastollak, a földből kilövellő lángok. |
| Lábával rúgdossa a fát, a sas ottan, |
| szárnyával szaggatja, farkával veri, |
| csőrével dúlja. Zokog a fa, cafatokban |
| peregnek zöld könnyei: levelei. |
|
| Ám lebukik a sas, a királyfi előtt |
| emberré változik, sas-volta leforr, |
| vénember-lénye álcáját leveti, |
| lefoszlik a csőr, a karom, a toll. |
| És ott hever véres gőzölgő kupacba: |
| toll-ruha, toll-sisak, nagykörmű pikkelycsizma, |
| toll-szakállas csőr-álarc, a fejből-kinőtt. |
| És rézszínű szakállát símogatva |
| (félkeze szőrhabban nagy-makkú csődör-csengőjét rejtegeti,) |
| kérdi a fiútól, akárcsak az apja: |
| „Te bőrdob, szőrzsák, eres disznótökzacskó, |
| csontvirág, gyümölcsként megaszalt tacskó, |
| csonthegedű, a halál citerája, |
| mit bámúlsz itt, hol hányt ki a föld? |
| Mint a sovány gyíknak, gyűrve lötyög bőröd, |
| mint a vén törpéknek, fehér ágyék-szőröd, |
| tested csiga-kéreg, füled sáskamell-zöld, |
| mi dolgod erre? Hasonlítsz a halálra! |
| Ha te volnál az, boldogan üdvözöllek, |
| tán előbb kapok kedvedtől kegyelmet!” |
|
| Szólni se tud a hökkent vándor, |
| csak néz a szakállas, kedves öregre, |
| aki nem irtózik, íme a haláltól, |
| várja, hogy a csontja előtte zörög meg. |
| Sírni-nevetni volna mostan kedve. |
| Mi teremtménye lehet ez a földnek? |
| Aki pőrén bújt ki a vér-szagú sasból, |
| mint krokodíl-kölyök krokodíl-tojásból, |
| csecsemő-ráncosan, rojtos bak-szakállal: |
| s máris találkozni akar a halállal! |
| „A halál elől futok jó öreg, |
| mint árvíz elől a megréműlt vadak. |
| Hova is fussak, ki mondaná meg, |
| hogy el ne érjen a csontkezű-pillanat? |
| Neked ami jóság lenne, nekem átok, |
| ami neked börtön, szabad ég nekem, |
| befutottam már a fél világot, |
| de azt a földet sehol sem lelem! |
| Kerestem a halhatatlanságot, |
| de eddig csak a szenvedést találtam, |
| de ha már a combtövemen járok, |
| akkor sem nyugszom meg a halálban. |
| Tán az öröklét hírnöke vagy, |
| korcs reményem első szép virága? |
| Szívj magadba, mint harmatot a nap, |
| ha tested nem hallgat a halálra!” |
| Így válaszolt a fiú az öregnek, |
| a kötekedő, sas-volt vénembernek. |
| És a vénség felelt a fiúnak, |
| aki fejét csüggesztette búnak: |
| „Harmatnak koszos vagy, kecskének okos, |
| büdös vagy, mint virág, min mezei poloska párzott, |
| rétegekben áll húsodon a kosz, |
| de szemedből a csillag a szívemre mászott! |
| Fény nem vagyok, de már csak derengés, |
| leheletemtől lángot nem vet asszony, |
| mint parázsló fa, erőm kevés, |
| hogy belőlük virágot fakasszon. |
| Sas-képében kell szétdúlnom e fát, |
| porrá zúznom, mint sulyok márványtömböt, |
| s addig élek és nem hal a család |
| és elkerűl messze a kaszás ördög. |
| Míg tövestől ki nem rúgdostam innen, |
| a halál nem fogja irhám elvinni! |
| Maradj velünk, nem élünk ingyen, |
| csak egy dolgod lesz: enni-inni! |
|
| Hatszáz évig tart a sas-fa harca, |
| ítéltettem hosszú kárhozatra. |
| Hatszáz év! Addig pudvás lesz a lélek! |
| Itt a kezem, többet nem beszélek!” |
|
| „Azután mégis csak meg kell halni.” |
| Felelt a fiú. „Nem maradhatok!” |
| „No, azért gyere, valamicskét falni, |
| megnyírlak és egy rend ruhát adok, |
| s egy aranytollat, ha két ujjad közé fogod, |
| repűlni tudsz, mint a lángész-gondolat, |
| olykor talán még használhatod, |
| hogy a halálnak el ne add magad. |
| S ha rostjaid kis zsírt szoptak magukba, |
| mint levéltetű rózsalevél cukrát, |
| mint hangyák levéltetű cukor-tőgyét szopva, |
| eredj tovább te nem-ember-szívű, |
| halál-elől-futó, tűzvész-tekintetű, |
| keresd az öröklét birodalmát.” |
|
| S a vén, faduló sas házába értek. |
| (Elől a pucér király-bogár, leng óriás hőscincér-bajusza, |
| két tenyere alatt gyöngyruha-ágyék-baziliszkusza.) |
| Ott elmúlatott szépen a királyfi. |
| Csinosodott. A nagy ivások, evések |
| után füstöltek a férfiak pipái. |
| A legkisebb lány úgy megszerette, |
| hogy alig bírt aludni este. |
| De a fiú szíve mástól részeg, |
| bizony nem a szerelemtől félszeg! |
| S egy reggel, mikor a kertet járta, |
| (harmattól görnyedt a virág, a mályva, |
| a gyümölcsfák, tűzvirág-szökőkutak, |
| s a szomorúfűz növény-kecskebak,) |
| egy virággal épp a kezében |
| megállt a harmatos fényben. |
| Szíve elszorúlt, dobta a virágot, |
| s vette a tollat, a szelíd arany-lángot, |
| két ujja közé csípte, mint szalmát a fecskék |
| csőrükbe és kifeszítve testét |
| búcsúzás nélkül az űrbe fölugrott. |
| A lombot súrolva fölugrott a napba. |
|
| (A gyümölcsfa harmat-ingecskét leoldott.) |
| Zsugorodott már a Földgolyó alatta! |
| Kifut a kislány, reszket még a lomb, |
| nézi a virágot, pereg a szirom. |
| Szívére szorítja azt a kis virágot, |
| s nézi zokogva a fénykő-magasságot. |
|
| Akár a gondolat, annál sebesebben, |
| röpűlt a királyfi, fogta a toll-lángot, |
| cikázott az égen, mint csuka a vízben, |
| húzott maga után fénybuborék-zsákot. |
| Aki az előbb még bukdácsolt göröngyben, |
| száll mint izzó bolygó tűzarany-gyűrűkben. |
| Őszi vándormadár száll íly suhogással, |
| fütyűlve a vadlúd, sípolva a szárcsa, |
| szív-bénító, könnyes, édes csattogással, |
| mikor az ősz-eget evezi a szárnya. |
| Röpűlt puszta fölött, árnya ott a földön, |
| párás rengetegek fölött elbódulva, |
| ahonnan a lomb-gőz örvénylett tömötten, |
| útjából vadmadár menekűlt rikoltva, |
| röpűlt esőben és röpűlt márvány-ködben, |
| tavak fölött kettős-testtel, át a völgyön, |
| viharban villámok közt ragyogva szökkent, |
| füst és mennykőszagú fekete rongyok közt, |
| villám-gerincű nagy bivalyok közt röppent, |
| utánozván ősasszony-hajú üstököst, |
| mint apró zöld légy és nem akart leszállni, |
| ha csak nem a Napra, a bivaly egy szemére, |
| röpűlt míg egy roppant nagy hegy fölé ére. |
| S látja ám, a hegyről nagy kosárral hordja |
| egy kopasz vénember lefelé a földet. |
| Ásóval, kapával a kosarat pakolja, |
| a celofán-manó ropogva meggörnyed. |
| Leszáll itt, gondolta, legyen is akármi! |
|
| A kopasz lihegve jött föl az ösvényen, |
| s szólt a fiúhoz, ki ott csücsült a földön: |
| „Tán egy sas pöttyentett ifjú szép vitézem, |
| hogy azt bámulod, az időm mivel töltöm? |
| Tán angyal fosott ki, tündérlány röptében, |
| s madár-ürülékként áthulltál az égen, |
| s idetottyantál te véres csattanással, |
| sorsom elé hulltál meszes lottyanással, |
| talán kiökrendett a Griff-anya szája, |
| vagy a Hattyú-asszony piros bőr-rózsája? |
| Mit koslatsz itt, hol a madár is ritkán száll, |
| ember-ganéj, akit csak a lélek táplál, |
| rózsaszín mocsok, ki eteted a lelket, |
| a benned furakvó szusz-itatta férget! |
| Ne bámulj ha mondom, (rikkantott mérgesen, |
| s kosarát lecsapta,) mert a fejed veszem!” |
|
| A királyfi ezen jót nevetett, |
| pipáját megtömte, s fújta a füstöt. |
| Múlatta a tappogó, károgó öreget, |
| aki nagy kosarát csapkodva dühöngött. |
| Feje kopasz és nagy, nagy szeme kidűlled: |
| mint ezer kis szemből épített fény-bástya, |
| pikkelyes mellvértje zöld-ezüstben sűllyed, |
| áttetsző vér-fátyol füstből-szőtt palástja. |
| Olyan volt, akár egy nagy szitakötő. |
| A királyfi mellette gyökeres, sárga kő. |
|
| Mint fátyol-uszonyú tömpe szem-hal tátog. |
| Majd a kosárra ül, rágyújt a pipára, |
| öltöny-pikkelyén kis kék fényrobbanások, |
| körötte vér-ködként terűl a palástja. |
| „Uram vérmes csikó tánca csak ilyen gyors, |
| akit perzsel, hevít, cukros sűrű vére, |
| a te arcod szottyadt, kezed is varangyos, |
| mért nem parancsolsz hát lelked vak dühére? |
| Csak bábod csillogó, ahonnan a lélek, |
| mint fekete lepke, kiröppen az élet. |
| Bámulom, mit teszel, mért hordod a földet, |
| szürkével mért födöd odalenn a zöldet?” |
| Így a vidám kérdés, s a felelet rája: |
| „Ne hergelj te pimasz! Tejfölös a szája, |
| mint a kis verébnek! Puha még a csőröd, |
| pállott-sárga, csipás, lucskos veréb-kölyök! |
| Meg nem halhatok én, amíg el nem hordom |
| ezt a hegyet innen, azért lóg az orrom, |
| dühöm azért bőszül, mint pulyka bosszantásra, |
| mirigyem és tollam azért fuvalkodik! |
| Amúgy király volnék, egy ország királya! |
| Nyolcszáz év, az ember bárhogy iparkodik!” |
| S mérgében pipástól a levegőbe pattant, |
| s fátylával zizegve lassan visszahuppant. |
|
| A királyfi mostan még jobban elámúlt, |
| szava lassacskán, mint kő vízben, aláhúllt! |
| „Azt az országot keresem én, |
| ahol a halálnak nincsen hatalma, |
| szívemben levelet bont a remény, |
| talán te tudod az útat arra? |
| Életem, akár a szárított tökhéj, |
| amiben gyertyát visz a gyerek! |
| Bozontos koponya-barlangomban csillag-éj: |
| fényével betölti a héj-üreget. |
| Csak oda vágyom, az az én szerelmem, |
| uram irányíts hát amaz útra engem!” |
|
| „Lucskos tök, tökfej, az vagy vitézem! |
| Bár ott feküdnék a rög-alatti mélyben! |
| Te meg a halál elől szaladsz! |
| Élhetsz, bolond, ha itt maradsz, |
| legalább segíted kapálni a földet, |
| amit addig isten rám nem görget, |
| míg el nem hordom ezt a nagy hegyet. |
| No maradsz? Vagy az ég veled!” |
| S kabóca-inakkal fölpattant újra. |
| „Sietni kell, lassan, már megfújja |
| esti tülkét a kanász a lapályon, |
| s pásztortüzek füstje száll a tájon.” |
|
| „Nem maradhatok!” Felelt a királyfi. |
| „Akkor menj!” Bökött oda az öreg, |
| s a kosárral kezdett a völgybe-tántorogni. |
| De megállt. „Várj, haláltól-futó, mert szíved didereg, |
| egy gyűrűt adok, ha ujjadon megfordítod, |
| ott leszel éppen, ahol akarod.” |
| A gyűrűt odaadta, s futott a kosárral, |
| hogy lent kiborítsa, s itt fönn újra-töltse. |
| A királyfi a gyűrűt kisújjára húzta, |
| nézte: nő a völgyből az est növény-füstje, |
| lent a pásztor már a kürtjét meg is fújta, |
| s hemzsegett a zöld űr szőr-arany-virággal. |
|
| Melléből egy nehéz sóhaj kiszakadt, |
| a gyűrűt megfordította kisujja-tövén, |
| behúnyta szemét, s egy pillanat alatt |
| a világ végén volt, egy város közepén. |
|
| S megszólíta ott egy embert |
| a bozsgásból, épp egy őskékhajút: |
| „Mondd uram, sorsom hová vert, |
| s hová visz innen az út?” |
| „A kék király országa, ahol te vagy, |
| s ez az ország fővárosunk volna, |
| királyunk meghalt, a hajdani, nagy, |
| most a népet a kisasszony uralja. |
| Gyönge nyakát a korona lehúzza, |
| mint gólyahír szárát szirom-koszorúja. |
| Ő a holt király egyetlen leánya.” |
| „Hát hol van a kisasszony rezidenciája?” |
| „Ott ni, ott a tér túlsó felén, |
| ahol fénybóbita reng a tornyok aranybuborék-fején, |
| hol égbe szökik, mint könnyű füst, az oszlop.” |
| S eltűnt a férfi, mint aki eloszlott. |
|
| A királyfi mentéjét megpaskolta, |
| csillagport a szövetről lesodorta, |
| űzte a verejték, s mennykőszagot, |
| s lassan az épület felé ballagott. |
| Kő-liliomok tartják moccanatlan |
| a félgömböt, kockát, háromszöget, |
| kő-zsiráfnyakon a kő-koponyát, |
| kő-halak kő-bordás kő-uszonyát, |
| kő-elefántok kő-fülét, kő-majompofát, |
| kő-pávát, kő-párducot, kő-halált, |
| kő-orrszarvút, kő-vizilovat, kő-alligátort, |
| kő-indát, kő-levelet, kő-papagájt, kő-virágot, |
| a kupolát, tornyot: az épületet, |
| sok lándzsa-toronycsúcsa szikrázik a napban. |
| A lépcsők alján megállt, visszanézett, |
| egy kő-sellő kőpikkelyzsák-derekára ült merengve, |
| s szemét bűvölte a tér, mint az igézet: |
| ibolyafoltként libegve-rengve |
| kéklett az ember-tér kék hajjal, kék kezekkel, |
| kék ruhában és kék szemekkel. |
|
| A lépcsőkön, tűnődve, fölfele menet |
| csak a szikrázó, villogó követ |
| bámúlta. Árnyéka megtörve |
| púposan lopakodott mögötte. |
| Szívében kis fájdalom sajgott, |
| mintha a fogban az ideg rothadni kezd: |
| az otthoni ház, az otthoni halmok! |
| Érezte, boldog most már sose lesz! |
| „Ki vagy te idegen, ködként belopakvó, |
| kisasszony-szívemet mért vérzi föl jöttöd? |
| Ki vagy te mormogó, merengő, haragvó |
| csillagporos-ingű, hol ringott a bölcsőd? |
| Magányom kőhéját egy ujjal lerontod, |
| mint tajték-várkastélyt: e díszes szikla-vermet, |
| s mint ház-nélküli csiga pucéran borzongok. |
| Ki vagy, hogy előtted nagy lázban didergek?” |
| Csengettyű szól talán? Fölnéz a királyfi, |
| a grádicson a kis király-asszonyt látni, |
| árnyékban ül, védve az aranyszájú naptól, |
| a bőrre pettyeket sütő tűz-bozonttól. |
| Hímvarrószékén nyugszik kezecskéje, |
| szemében tűzkagylók: gyűrűinek fénye, |
| kék gyöngyháló tartja nyakán a kis kontyot, |
| kék gyíkbőr-mellény a két kicsi tej-tornyot, |
| kék gyönggyel taréjos apró cipellője, |
| csipke-árnyékot vet szempilla-seprője, |
| megismernéd őt a sok kapu-szoborban, |
| s pirúl, mint az abrosz, ha megázott borban. |
| Harangvirág-kehely ruháját a térde |
| kiböki picinykét, s kis gömbölyűsége. |
|
| „Szavam, mint nagy éj alatt a bogár-láng |
| erőtlen, holt fényével szépséged hogy dicsérje, |
| kisasszonyom ne nézz, mint gyász-szivárvány |
| haragvó szemmel a vándor-szegényre.” |
| Bókol a királyfi, s rá a kisasszony: |
| „Hazudsz! Hazudsz! Én nem haragszom! |
| Hadd esengek inkább édes idegen, |
| légy te uralkodóm, maradj itt velem!” |
| „A vándorút hosszú volt, kínokkal kövezett, |
| vad tövissel ékes, amíg ideértem, |
| urad és szolgád nem lehetek.” |
| Felelt a királyfi, főhajtva, térden. |
| „A halhatatlanságra vágyom én, |
| ahol sose lesz petyhűdt a bőr, a hús nyüves, |
| a szemhéjból sose rothad ki a pillaszőr, a szívből a remény, |
| s nem lesz a test földbe-pólyált, gyökér-köteges. |
| Ahol a koponya az elme súlyától lehorgad, |
| mint kalásztok a kövér búzától. |
| Ahol a halhatatlan ének szára sarjad, |
| s a halál élet-mögötti messzeségben lángol, |
| mint lárva-szájú csillag, mérgét csak mosolygom. |
| Bocsáss meg érte, hogy ezt itt kimondom.” |
|
| A királykisasszony ekkor a fiút |
| egy roppant, oszlopos terembe vezette, |
| a padlóba ott millió leszúrt |
| tű szikrázott, a napfényt rezegtette. |
| Úgy tele volt szurkálva a deszka, |
| hogy habzott a napfény a tenger-tűsörényen. |
| A terem tű-szakállas arca |
| mint hulla-arc fölmeredt keményen. |
| „Fagyos leheletével nem töppeszti testem |
| törtre, kocsonyásra, mint fagy a virágot |
| a halál, amíg el nem használtam |
| e sok tűt, s bár ujjam nem jár resten, |
| ezer évig tart e munka nálam, |
| csókomban lehet, meg is találod…” |
| S már hüppög, szipog a lány félreállva, |
| rázkódik, mint gyönge lomb a válla. |
|
| „Bocsásd meg, hogy betértem hozzád tündérrózsa, |
| szűz csillag, csalfa fényre virágzó barackfa. |
| Gyöngytoll-szavad lelkembe taposta |
| lényed, mint galamb lábnyomát a hóba. |
| De a hó sem őrzi örökre e tiszta rajzot: |
| fölnyalja a tavasz arany-nyelvével deres szívemről arcod! |
| A tavasz-tűzgömb halhatatlan vágyam! |
| Nem nyugodhatok meg a halálban!” |
|
| „No menj tűzarany csillag-szagú, ha szív helyett |
| fehér cseppkővirágot növesztett mellkasod. |
| Cseppkőrózsa-szívű, nem kaptál szívet, |
| de sárkány-köröm-nyomú, ősbordás, rákbajszos kőzetet, |
| a boldog vér, mely élni éltetett, |
| nem embert táplált, de vándorcsillagot! |
| Fehér üstököshöz hasonló a mag, |
| mely összecsap a testben, s megfogan. |
| Akit a köldökzsinórtól anyja sírva elharap |
| üstökös lesz és boldogtalan!” |
| S a lány a fiúnak egy kis pálcát adott: |
| ha megsuhintja, az ember-alak |
| változik azzá, amivé akarja: |
| lesz hüllő, vagy madár, vagy teknőc hasa-alja! |
| S egy csókot is, szelídet, homlokára. |
| S egy folyónál volt a fiú nemsokára. |
|
| A folyónál már leereszkednek |
| az ég kárpitjai, a tűz-selymek, |
| vastagon redőzik a kék függöny, |
| madár nincs, amely tovább repüljön, |
| bogár át nem rágja azt a fátylat, |
| ideje nincs ott csillaghullásnak. |
| Folyómentén megy föl a vándorló, |
| fehér köpenyt kap a pókhálótól, |
| rágicsálja a kákics új zöldjét. |
| Hol leli most az öröklét földjét? |
| Megy a folyó partján, kövér nádban, |
| evickél a zöld kard-tolulásban, |
| örvénylik a zöld növényhab-dárda, |
| térdig habzik föl a béka nyála. |
| A kis öböl, mint arany szűzhártya, |
| izzik körűl dudva-koronája, |
| a zöld vízlap: redőzés, sustorgás, |
| sikló tekeredik: foszfor-írás, |
| s sütkéreznek a nagy halak lomhán, |
| uszonyuk kilátszik fűrészformán, |
| a parton zöld kövek melegednek, |
| aztán lábuk nő, vízbe csöppennek: |
| kecskebékák, reng a vízi-élet, |
| szitakötők vígan cicerélnek, |
| a sekélyest merengve gázolja |
| rezgő tükörképpel egy vén gólya. |
| Aztán továbbmegy a folyóparton |
| és elámúl, amikor az alkony |
| holdja a folyóban, a kárpitban |
| hármas tükörképpel sárgán csillan. |
| Vagy, ha csillag hull, az nekikoccan, |
| s onnan megint e világra pattan, |
| s ha a madár vakon nekirepűl, |
| tört szárnyakkal ide visszaperdűl. |
|
| Egy reggel egy harmatos ligetben |
| pipázgatott, heverészve, csendben, |
| nézte, hogy a lomb alatt az ingó |
| füst míly furcsa foszló kacskaringó, |
| s tűnődött, hogy most mitévő lenne, |
| azután, hogy kicsit megpihenne? |
| Elindúlt és hogy a tömött lombok |
| kupolájából kilépett, romlott, |
| kedve földerűlt csudásan, bőven: |
| egy várat látott a levegőben! |
| Ott lógott a folyó fölött éppen, |
| árnyéka meg ott rezgett a vízben. |
| A kis aranypálcát megsuhintá, |
| s átváltozott gatyás gyöngygalambbá! |
| Fölrepűlt, só-szárnyát csillogtatva, |
| s leszállt a néptelen várudvarba. |
|
| Épp akkor nézett ki az ablakon |
| a királyné, reggeli álmából kelvén, |
| megtetszett neki a galamb nagyon: |
| villant a nap gatyás lába pelyhén. |
| S adott vala szigorú parancsot: |
| hozzák eléje a szép galambot! |
|
| S futottak katonái pikkelyes ruhába, |
| pikkelyesen, mint a kakas lába, |
| nagy hálókkal, hogy majd ráborítsák, |
| a galambot csapdába szorítsák. |
|
| De az magát emberré pörgeti! |
| Röhögnek a vár vas-legényei, |
| bökik ujjal a lapocka táját, |
| rángatják hitetlen a ruháját, |
| körűljárják, félszemmel sandítva: |
| s viszik már, a hálót ráborítva, |
| mint nagy harcsát, négyen, meggörnyedve, |
| fickándozik a királyfi benne. |
|
| A királyasszony előtt a királyfi |
| előadta ember-származását: |
| s tette pedig azért vándorútját, |
| (legyen a hölgy véleménye bármi,) |
| lázas szemei, hogy megpillantsák |
| a halhatatlanság birodalmát. |
|
| Csudálkozék a gyönyörű fehérnép, |
| s meghajtva könnyedén királynő-térdét, |
| a fiú fejét megsímogatta, |
| s a termen túl is körűlmutatva |
| szólott a vándornak válaszaképpen: |
| „Te űzött-szívű gyermekem, s cselédem, |
| aki úgy vágytad a halhatatlanságot, |
| hogy nem döglesztette meg e boldogtalan lángot |
| rühes reménytelenség, bűzös szenvedés, |
| mert e vágyat ölni ez mind kevés, |
| ki úgy akarja, nem fogja enyészet, |
| se vascsizma-fogsor, se zöld sáska-végzet, |
| se vérbozont asszony-öl, se gyöngyház-térdek, |
| célodat hát immáron elérted: |
| én az Élet és a Halhatatlanság |
| királynője vagyok, s itt a birodalmam! |
| Halld úrnőd egyszerű parancsát: |
| élvezd örökre nem-haló hatalmam!” |
|
| S a királyfit alkonytájt körűlvitte |
| birodalmán, hogy az megtekintse. |
| Hat lovas vont fölibük sáfrányszínű sátrat, |
| piros paripákon, aranyoszlopokként. |
| S ők megülték a vérszínű, ideges paripákat: |
| tomporuk bársony-belsejét, mint levelet erezték |
| a duzzadt idegek, hátukra arany-háló terítve, |
| arcukon arany-álarc, hajuk aranyporral behintve. |
| Csattogott a köveken a patkó, |
| s a patából szemfogként kihajló, |
| s visszagörbített patkószöget |
| kis holdnak hitték a kongó kövek. |
|
| Az éjszakát szépen elmúlatta |
| a királyfi, a vágyott-honába-tért. |
| Lángolt millió karóvastag gyertya, |
| cseppkő-ága csurgott, megalvadt fehéren, |
| mint borjak orrlika, szivacs-rózsa szája |
| nyálzott a sok gyertya, fénylett nyál-szakálla. |
| Táncolt a fiú a füstös fényben, |
| vígadván annak, hogy végre hazaért. |
|
| Ezer évig élt itt idejét múlatva, |
| s az elröpűlt, akár egy pillanat. |
| Ám egyszer álmot lát: „Pipázik az apja |
| fehéren az ágyban, csöndeskén múlat, |
| királyi anyja bütykeit áztatja, |
| a macska dorombol az ágy alatt. |
| S fönn a toronyban, annak ablakára |
| rászállott egy hímestollú páva, |
| s csőrével kétszer bekocogott, |
| s elszállt énekelve, libegett utána |
| kövér farkatolla, pávaszemű fátyla, |
| énekelt, s holtan a nádasba bukott.” |
|
| S fölül az ágyban, rettenetes sajgás |
| marja a szívét, rágja belül: |
|
látja, a vár mögött ring a tömött sás, |
| a nádiveréb zöld-szeplős tojására ül. |
| Apja totyorász az udvaron morogva, |
| a kerti fák susognak, bókolván a szélnek, |
| füstöl az esti rét, száll tücsök-zokogva, |
| valahol egy síp szól, s méla lassú ének. |
| Nyihognak, röhögnek a kövér csődörök, |
| a konyhából gőz száll fodrosan, mint a bél, |
| s a libák szétlegyezett szárnya könyvlapként zörög, |
|
érzi: zsíros illatával meglegyinti a szárny-levél. |
| S anyja zöldpettyes, fakuló-színű szemét, |
| a fénytelenedőt látja a sötétben, |
| s hogy kikericsektől sebhelyes a rét, |
| s a piciny jegenyesort a bivalyok szemében! |
| S látja magát is, ruhátlanúl |
| és meztelen-csiga-szájú lányok terelik, ott túl |
| az úton a nyájat, csillagpermet fénylik a kocsiúton. |
|
| Megfoghatóbban a kőnél, az agyagnál |
| tapinthatóbban vonúlnak a képek. |
| Jön a belső hang is: „Mondd, hova szaladtál, |
| mért futottad meg e messzeséget?” |
| S utólérte a hazavágyódás, |
| annyira, hogy kiugrott az ágyból, |
| levelet írt, percegett a róvás, |
| repűlt a toll, szinte már magától: |
| „A hiúság úgy kihullt a szívemből, |
| mint kalászból a mag, mit bottal vernek, |
| nekem a halhatatlanság nem köll, |
| hazamegyek, királyné, embernek!” |
| S fölmászott a kőpikkely-toronyba, |
| mintha mászna a sárkány nyakában, |
| s kiállt a kőrózsa-toronyablakba, |
| mintha állna sárkány orrlikában. |
| S nem nézve az árnyék-vártaréjra |
| a hold felé ugrott, mint a béka. |
| Lent zsivajgás, fáklyák tülekedtek, |
| körülötte tüzes nyílvesszők sziszegtek: |
| hogy fölszögezzék, mint keresztfára, |
| arany-szögekkel az éjszakára, |
| mint ajtóra denevér moharongy-szárnyát, |
| drótlegyező bársony-istent, éj hártya-virágát. |
| Izzott a holdsarló C-betűje, |
| ágyában a toll elűlt kihűlve. |
| S a királyfi, a százszor megcsudált, |
| az aranytollal a földre visszaszállt. |
| Mikor a kék ország fővárosához ért, |
| gondolta befordúl egy kis italért. |
| Hát üres a város, kongó és visszhangzó, |
| fű sarjad a falból, nagyszőrű virág-kancsó, |
| ikra-fejű dudva, vérpettyes gaz leng merengve, |
| zizeg a vaskos, vas-álmú lomb lengve. |
|
| pókháló, por, akár egy malomban, |
| a hálókban mohó szőr-csillagok ülnek, |
| nyál-harangban, csipke-toronyban csücsülnek, |
| nagybundás karokkal, táltos-szakállú szájjal, |
| lúdtojás-potrohhal, gyémánt-köves szőr-koponyával. |
| A lépcsők is kagylósra koptatva, |
| a kő, akár a föld kitaposva, |
| mint tenyéren a ráncok, vágások: |
| a talp-tálakban a fehér kő-rostok. |
| Belűl a vár bársony-gyászruhába, |
| lüktet a fal vak fekete nyála: |
| denevér-gyászposztó nyafog, vinnyog, |
| ránganak szemhéjak, kutya-orrok, karmok, |
| vastag-eres bőrfülek, szőrkagylók, |
| hártya-ernyős denevér-vakondok. |
| Lepi a falat rengeteg-csöcsű gyászrepkény-ruha, |
| bordás hártya-csomó, kutya-fogsorú moha. |
| A kisasszonyt a hímvarrószékre |
| borúlva a fiú ott találja, |
| foszlik a szép hímzés bárány-legelése. |
| Rút vénség lett, kezei kitárva. |
| Álla, mint az asszír kőszobroknak: |
| kő-halfarok. (Itt érte a halála.) |
| Orrából a földig szőr-patakok zuhognak, |
| ezüst gyökér-függöny vénasszony-szakálla. |
| Melle száraz varangy, kő-uszony mellkasa, |
| kiszáradt moha-kút kő-gyűrűs kis hasa, |
| hónalj, s ágyékszőre medúza-uszállyal |
| gyűrűzik a padlón, göndör csobogással, |
| eres kő-kopoltyú szőr-kút orrcimpája, |
| rothadó egérláb karmos szempillája, |
| kő-kagyló füléből szőr-szoknyák omolnak, |
| szőrvödör-szájából cseppkő-agyarak csorognak, |
| bütykös törpe kő-fa csont-gyökeres lába, |
| horgas lábujjai kő-rügyes kő-ágak, |
| oszló papucsát a láb-körmök áverték, |
| a szaru-gyökerek sarjadva kidöfték: |
| s mint óriás rugók, összegöndörödve |
| mennyezetig dagadt húsz köröm-tekercse, |
| a köröm-göngyöleg óriáscsiga-héj, |
| őskori tekercs-könyv, betekert kőlevél, |
| haja, mint az ősfák léggyökér-bozontja |
| a hatalmas termet fehéren befonta, |
| a púpos kőtörpe nagy szőr-koronája. |
| Gyökér-szökőkút kő-dió koponyája. |
| A koponyán ülő selyem-rózsa-állat |
| csápkévéivel a teremben szétárad. |
| A kő-fejből óriás gyermekláncfű nőtt ki, |
| fehér pihe-gömbje a termet betölti, |
| mint palackban a pók háló-gombolyagja |
| a várban gomolyog haja gyökér-lombja, |
| s a várablakokon kitörve leszakad |
| a repedt falakra az ősnyál-zuhatag. |
| S a tömpe ujjakon nagy hús-gombák, |
| dagadt, köves pikkelykörte-formák, |
| teknőc-nyak ujjakon kőpikkely-teknőc-csőrök: |
| csigaházként tekeredő körmök, |
| a pupillán hályog-borsó szárad, |
| bazsarózsák az ujjvégen, lencsék, |
| akárcsak a levelibékának. |
| S ott millió tűszúrás, lila kráterecskék. |
| Nemrég járhatott itt a halál. |
| A hüvelykujjból a végső tű kiáll, |
| mint szigony a bálna oldalából. |
| S millió moly szikrázik fehéren, |
| mint a hópehely a lámpafényben. |
| Fut a királyfi, fut a néma várból! |
|
| S az aranytollal a nagy hegyig repűlt, |
| hol egykor a bősz királlyal vitázott. |
| De a hegy helyén csak üszkös és kisűlt |
| pusztaság maradt, a bógáncs virágzott. |
| Ott fekszik a vén kopasz haptákban, |
| száradt varangy-keze katonásan |
| rásimúl a kék nadrágvarrásra. |
| Penészesen fekszik, mint deres hasábfa. |
| Zöld porladás haja, bajsza és szakálla, |
| szemhéja tengeri-csillag száradása. |
| Lábai pikkelykés galamblábak: |
| kék-kagylósak, horgasak, kopárak. |
| Mint önmagába-alvadt tócsa, melynek |
| zöld nyála porzik már, repedtre kiszáradt, |
| teste szőrhabszobor a kopasz királynak! |
| Redvesség, omlás, korhadás, kő-szivacs és restség! |
| Nézi a királyfi! Balján a kapája, |
| csonkig sorvadt a vas, kosara a jobbján: |
| rostjaira hullt szét. Körűl tücskök zengnek. |
| Egy zenélni kezd a király rothadt-gomba orrán, |
| dörzsöli két combját, csiholja a testét, |
| száll szárny-gyökerének fűrész-muzsikája: |
| talán a bánatnak kell most hangot adni. |
| Indúlt a királyfi, nem tudott maradni! |
|
| Az éj már behabzsolta ropogtatva, puhán, |
| mint denevér-száj hártyás bogarat, |
| a napot. Szállt a fiú újra, |
| égitestek tűz-ingébe bújva |
| bolond és bohó álma után, |
| szállt a csimbókos, roppant ég alatt. |
|
| De azt a nagy zöld tornyot se látja |
| hajnalban, csak forgácsai vannak! |
| Fekszik a sas, kiterítve szárnya, |
| foszladoznak immár a vas-tollak, |
| köztük a fű átüt, kihajt kéken. |
| Csőrét a földbe bevágta mélyen, |
| húsa foszlik kukac-erjedésben, |
| dorolják a legyek gyöngy-nyüzsgésben, |
| egymást csiholva, nyűve zöld csomókban. |
| A sas van a földdel örök csókban. |
|
| És ment tovább zord útján a fiú, |
| fejét lehajtva, paskolta a bú, |
| sehol egy ember, csak rengeteg-magány, |
| csak ment, csak ment, úgy az „orra után.” |
| S valami nagy pusztán látott egy lovat, |
| ott legelt szelíden, mint eszmén gondolat. |
| Vad gyapja nőtt a csontos öreg lónak, |
| ős-sörénye, farka a földet söpörte, |
| ringott a nagy fűben, mint zöld-nyálú csónak, |
| ős-békaszakállal rojtos hasa, csülke. |
| Deres combjai közt véres manó-szakáll. |
| Ropogtat a ló, a fiú megáll. |
| Nézte, aztán, hogy társa legyen, |
| fölpattant rá és elkocogott: |
| s zöld korall-szivacs ős-rengetegen |
| rágódott át az életet-lopott! |
| Sűrű volt itt a levél, az inda, a bozót! |
| Evickélt a ló, mint óriás tojáshéjpocakú pók! |
|
| Ám, amikor egy tisztáson fújtatva megálltak, |
| megúnván a lassú utazást, |
| eszébe jutott a gyűrű: a láthatatlan-szárnyak! |
| A gyűrűbe rejtett röpítő-palást! |
| És földerűlt arca, a tüskéktől szöges! |
| És megfordította a gyűrűt az ujján, |
| s tövis-robbanásként, mint a villám |
| a ló hátáról, szörny felhő-álmokon |
| áttörve, hazaszállt egyenest. |
| Nagy hóba csapódott az elmúlás fia, |
| mint égből hullott aranyliliom. |
| Az űrből izzó aranydrót ér a földig: röpte-nyoma. |
|
| Bömbölt a hóvihar, hó-lángja harapta |
| az otthoni tájat, földig hajolt a fa, |
| karmolászta nyögve a földet, sikongva. |
| Itt fölépűl a hó taréjos fény-tornya, |
| onnan meg ellebben, mint szikrázó fátyol, |
| s alázkodik a fű a szél haragjától. |
| Idegsokkos törpék vacognak: a bokrok, |
| a királyfi havat nyelve csetlett-botlott, |
| ami régen volt itt, nyoma sem maradt meg, |
| nyoma sem az élő, a vér-rózsás testnek. |
| Vak könnye lecsurgott, megfagyott szakállán, |
| előtte várfal nőtt hóból, mint a márvány, |
| s ellebbent jajongva, nézi a királyfi: |
| ami itt volt, abból már semmit se látni, |
| amit a ló tiport, a patanyomokban |
| kiütközött a fű, jégkérgű csomókban, |
| mint vén fülkagylóban a szőr mész-pamatja. |
| Ki tudja hol porlad anyja, édesapja? |
| A fán üres kosár a madarak fészke, |
| az eget nem böki a vár komor csücske. |
| Megy közelebb oda, elszakadt ahonnan, |
| könnyezve, lihegve, tű-örvény hóporban. |
| A vár fölbesűllyedt apástól-anyástól, |
| helyén egy hatalmas kénköves tó lángol, |
| kék lánggal ég, mint a szűz szilvapálinka, |
| hóval viaskodik a tó kék láng-fátyla. |
| Mint nagy lúdláb nyoma, bőrözve arannyal, |
| az elsűllyedt vár ős-lelke lobog jajjal. |
| Mint őssárkány nyoma, befolyva kék jajjal, |
| talpa nyomcsillaga elmúlás-hajnallal. |
| S ott egy kövön, éppen a kénes tó partján |
| ül a Halál, a hó átzúg köves csontján. |
| Csontkezén jégkesztyű, ágyékszőre: jéglomb, |
| hótollas gyöngy-sisak a csontbuborékon. |
| Lábánál egy kóró bukdácsol a szélben, |
| sziszegve szállnak rá fagy-dongók fehéren. |
| Ül a keshedt csontváz, borda-harangjában |
| kristály-méhcsaládok rajzanak vidáman. |
| Rá szikrázó, kövér hó-darazsak szállnak, |
| mintha porát kérnék a vén csontvirágnak! |
| Csontjain hó-taréj, vállain hó-szárnyak, |
| fogát aranyozzák a hideg tűz-árnyak. |
|
| Ott áll a királyfi a tó túlsó partján. |
| Rámorog a Halál foghegyről, mogorván, |
| s hangját nem győzi le a fehér-szívű szél: |
| „No, Haláltól-futó, ideje, hogy jöttél! |
| Éppen ezer éve futkosok utánad, |
| s most az ős-lúdlábnyom lángjainál várlak, |
| apád-anyád csontját a föld már kiköpte, |
| most elviszlek végre, betömlek a földbe!” |
|
| „Nem úgy Kaszás!” „Öcskös fél-bolond vagy! |
| Hol az Élet-asszony, akihez most szaladj?” |
| Rohant a fiú, a Halál ugrott rája, |
| vad gyémánt-suhintás világszél-kaszája, |
| vicsorgó Csont-tigris fújva rávetődött, |
| az öreg tél-medve toporgott és bőgött, |
| kavarogtak a kövér hópihék, |
| már messze volt a tó, a láng, a kék! |
| Talán egy tűz-szárnyú angyal szállt a tájra? |
| Nem! A tűz-suhogás: a Halál kaszája, |
| de rendekben szeli csak a havat! |
| A királyfi köpenyét eldobva szalad, |
| s utána a Halál, a gyászos Csont-öreg. |
| A királyfi megáll, köpköd és liheg, |
| veszi a tollat, száll, akár a sólyom, |
| mögötte a Halál fütyül, mint az ólom, |
| mit puskából lőttek a királyi vadra, |
| s űzi a Halál, a hóvihart elhagyva |
| a büszke fiút, az Ezer-évig-vártat. |
| Most zörögve, csattogva vágtat |
| a földön a Kaszás, méz-koronás réten. |
| A tollat vesztette a nagy űzetésben |
| a fiú, s a Halál már mögötte nyekereg! |
| Gondolja, a Csontost hadd tréfálja meg! |
| A kis aranypálcát megsuhogtatta, |
| köd lett hirtelen, s átszaladt rajta |
| az Üldöző. A királyfi visszaváltozik, |
| s nevet a Halálon: hogy csalatkozik! |
| Hogy, mint a liszt a szitákon |
| átfolyt az ostoba Halálon! |
|
| Ám a csalást a Halál észreveszi, |
| megfordúl és üldözi újra. |
| Röpűl a Bánatos, az iszony élteti, |
| lángbuborék-csokrot az űrbe kifújva! |
| Már sziklás, kopár vidéken szaladnak, |
| a fiúról izzó habfátylak szakadnak, |
| mint hajszolt lovakról, ha úsznak elnyúlva, |
| s orrukból a vérgőz ömlik ki tolúlva. |
| A sziklák között futnak tekeregve, |
| fut az Élni-vágyó, mögötte a Kerge, |
| ezer-villám-tollú fegyverével csapkod, |
| szikrát üt a kőbe a penge, kipattog. |
| S amikor a Halál félig utólérte, |
| a fiú a pálca segítségét kérte: |
| s lett az Árva, a Halált-búsongó |
| arany-bundás, gyász-szalagos dongó. |
| A moha-mellkasú szárnyas kis arany-rög |
| a csontszikla körűl zöngicsélt, dörmögött, |
| kristályszív darázsház-szemével mereven figyelte, |
| s gyűrűző hang-nyállal múmia-bábbá tekerte. |
| kis arany-posztó kabátban, |
| a kulcs-csontjára ült, mint kis tábornok: |
| vállbojttal, arany-paszománttal. |
| Szőr-kráter hunyorog potrohában, |
| kék zománc-csikó-arcán ember-gondok. |
| Mint sziklák között arany-vihar, |
| mint cseppkőbarlangban a fáklyaláng, |
| keringett csontjai között |
| a Halált-utáló, az Üldözött. |
| A bordacsontok közt ki-be-ráng, |
| pihenni: ott a likacsos lapocka-fal! |
| A Halál kereste, mérgesen kapkodott, |
| de csak a semmit markolta, szorította, |
| csörrenve fejére csapott, |
| de a dongót őrzi varratos csont-kalicka! |
| Onnan az orrcsont-szakadékon a koponyába röpűlt, |
| s a koponya-buborék pórusos csont-éj belsejében |
| keringett, mint csillag a mindenségben. |
| A Halál mérgében egy sziklára ült, |
| zúgó fejét csont-kezébe hajtotta. |
| A királyfi pedig a szemgödrön át |
| kiröpűlt egy ködös sziklafokra. |
| S visszaváltozott és nevette a Halált. |
|
| a Tejútra szállt, utána a Halál is loholva! |
| S ott robogtak csillagot fröcskölve, |
| térdig csillag-lávában gázolva. |
| a csillagsűrűség, de meg nem áll! |
| Véres csillagport rúg, s az ellepi |
| a megbőszűlt, az üldöző Halált. |
| Ellepik a lábszárat, a bordát |
| a fénypettyállatok, égi arany-bolhák. |
| A Csontos Mindenség-kaszája kicsorbúl |
| a gyémánt-tengeri-sün csillagokban, |
| de csak kaszál, de csak rohan zordúl: |
| mögöttük meteorok fény-falkája robban. |
| Sose volt még ilyen csillaghullás! |
| Futnak csillagpor-fényesen, |
| kocog a Halál csontja, a pudvás, |
| nem fojtja az űr arany-örvénye sem! |
| Tűztajték-dühöngés csap rá a Halálra, |
| s éget szén-gödröket az Ős-koponyára! |
| Arany-állkapoccsal a csontot harapja, |
| s eloszlik sötéten imbolygó gyász-farka. |
| Csattog ős-állkapcsa, az űrt bezabálja, |
| a Csont-átok a fényt üríti, vizeli, okádja. |
| Szikla-szakadék-orrából verejték-gőz zubog: |
| nagy-lázú csillag-permetek! |
| Redves csontváz-tornyán az űr átzuhog: |
| Csillag-halmazok és Naprendszerek. |
| S végűl, mint lőtt madár, lebukva |
| zuhan a királyfi, a Megégett-büszke. |
| Mögötte a Halál gőggel-vigyorogva, |
| a csontja kormos, büdös a füstje. |
| Ott már a vár, a világvégi fény, |
| az Élet-asszony ott vár elhagyottan, |
| a Halhatatlanság, az Elhagyott-remény |
| árnyéka rezeg a kék üveg-habokban. |
| Az aranyvessző híd lesz most előtte, |
| rohan át rajta, de visszatekint. |
| Nyomában a Halál, kaszáját ellökve |
| nyújtja csillagmohás, kormos karjait. |
| A várat övező kőfalra ugrik, |
| egy lába ott benn, kívűl a másik! |
| Megfogja a Halál. De íme, leintik! |
| De azért győztesen kacarászik! |
|
| A cítrusfák alatt, a nagy fal tövében |
| öntözgette éppen kedves virágait |
| a vár királynője, kis kanna kezében, |
| s guggolván csípkedte a gyom vér-szálait. |
| Mögötte karéjban sorakozva álltak |
| rózsa-csöcsű lányok, kő-combú vitézek, |
| pengették a citromszínű citerákat, |
| párázott torkukból zöld aranyfüst-ének. |
| „Megállj csak, enyim vagy!”: felbőgött a Csontkürt. |
| A dudvás fal mögűl csont-zene hallatszott. |
| Megszeppent az ének. A királyfi ott ült |
| a kőfalon, arcán verejték patakzott. |
| Csizmáján csillag-sár, lucskos haja lombja, |
| de mögötte a vak Halál is kibukkan: |
| óriás csont-kalász, hajlik, zörög csontja. |
| A királyfi üti, majdnemhogy elpukkan |
| a kőpont-hólyag a szálkás csigolya-ágon. |
| Fölnéz a királyné, elpirúl és toppant: |
| „Nagyon büszke vagy már Halál, én úgy látom!” |
| „Megfogtam a fiút, hozzá már jogom van!” |
| „Fele országomban!” „A másik markomban!” |
| S egyességet kötöttek egymással: |
| fölrúgja most a hetedik égbe |
| az asszony a fiút egy rúgással, |
| a szűz Hajnalcsillag köldökébe. |
| Útját oda-vissza mutatja foszfor-nyom, |
| várja Halál-ország, Élet-birodalom. |
| Ha a falon kívűl esik vissza, |
| vigye hát a fiút el az Alkony, |
| ha a várudvarba esik vissza, |
| vigye hát a királyfit az Asszony! |
|
| S kis lábát a combközbe illesztve |
| fölrúgta a királyfit az égbe, |
| s nézték egymást félve és remélve: |
| hova hull majd, kié a szerencse? |
| Köztük kőfal, farkasszemet néznek, |
| egymáson így mérik a világot! |
| A Halhatatlanság a Halálra nézett, |
| a Halál nézte a Halhatatlanságot. |
|
|
|