Fábólfaragott Antal

Sírnak a fán a levelibékák, a smaragd-kutyák mélyen vakognak. Eső készűl. Farag egy kis fejfát a napszámos, beszél a csibuknak. Felesége ríddogál, s a kertet járja, csipkedi a petrezselymet. Mint ezüst bogár, halk koppanással esőcsöpp száll az új levelekre, ott ül csillogó, áttetsző háttal, s már susog, sustorog közel, messze. S támad a vízcsöppek porbafúltán a porban füstölgő ezer vulkán. Koppan a csöpp levélre remegve, újra koppan súlyosan a másik, perc, s a földet bokáig ellepve kupac ezüst bogár hemzseg, mászik. Mint ezüstsarkantyús galamblábak, a tócsán ezüstszálak ugrálnak. Fut az asszony, fut a zengő kertből, könnye sűrűbb, mint ez a vízfátyol, kezében a szagos levelekből harmatos csokor, rőzsét nyalábol. Sír a férje is, bajuszát tépi, az eső-csavargó fecskét nézi. Tavasz van, de ők csak búslakodnak, a bánattól szívük egyre kókad, száraz kóró módján szomorkodnak: foganatja nincs náluk a csóknak, nem áldódik meg az asszony magja, virág nélkül zörög, mint száraz fa. Füstöl, döng a zápor a tetőkről, de reggelre már a tető füstöl, tündöklik a kert, a vén kút gőzöl, mintha gőz türemlene rézüstből. Csőrök nyögnek, tollak kunkorodnak, hártyatalpak lágyan nyikorognak. Reggelre a szomorú napszámos, kacsintott, vidáman fütyörészett, nevetett az asszony, az urához szólván többször, az meg heherészett. Bugyborgott a nevetés magától: nincs gyerek? Hát farag egyet fából! Tarisznyát vett, fogta a kisbaltát, a kis bicskát a zsebébe dugta, ősz fejére tette vén kalapját, s elindúlt a nagy erdei útra. Lábujja közt a sár levelezik, gilisztanyomok a sárt erezik. Nem messze a hegy, mint bivaly gőzöl, mered, páráz fekete bozontja, háta itt-ott foltos csak a szőrtől, szikla-fejét fellegekbe nyomja. Gondol egyet, átvág itt a réten: megy köldököt verő vad füvében. Ahogy gázolt fűben és virágban, maga után ezüst útat hagyva, beszélgetett, nevetgélt magában a fa-ember készülődő apja. Kövér lepkék, darazsak cikáztak, bibékbe túrtak, s együtt cicáztak. Az erdőben szarvasbikák futnak, avar zörög, a moha páráló, madár-kiáltás, galambok búgnak, szikrázik a harmatos pókháló. Lassú zöld zsongás az egész erdő, gomba pezseg, a levél csepergő. Levél-résen, ág-közön át látja, tűz lobog nem messze, egy tisztáson, pipacskehelyként rezeg szét lángja. Széthajtja a lombot, jobban lásson: a tűz körűl favágók hevertek, falatoztak, pipáztak, pihentek. Elrévedt egy percig, mit csináljon, lába fényes nagyujját figyelve, vakart egyet a borostás állon, az ezüst-szőr dúlódott sercegve, mintha öt bivaly tiporna tarlón, öt ujja így a rég-kaszált állon. Odamegy, hát látja, a favágók nem a földön, levegőn hevernek, a föld fölött susognak a lángok, pipáznak, a levegőn lebegnek. Kolbászt húznak ki a levegőből, nagy cipót a lángok közepéből. Réműlten lekapja a kalapját, ijedtében gyürmöli kezében, köszön, hebeg. Azok meg csak hagyják, mondja a magáét, hadd beszéljen. A napszámos meg elmondta sorra, mit keres itt, mi is az ő gondja. ldquor;Egy hasáb fát, ha nekem adnátok, nektek én azt nagyon megköszönném, hadd faragnék magamnak családot,” s szégyenkezett kicsorduló könnyén. Bámúlt árván a likas kalapra, körmével a zsírját vakargatta. ldquor;No, atyafi, kaphatsz fát mitőlünk, az a hasáb épp jó lesz fiadnak,” szólt az egyik, ki a levegőn ült, a többiek egy fára mutattak: csomós, görcsös, vizes, öreg fára, lucskos fűben, jövendő fiára. ldquor;De itt éjjel kell azt kifaragnod, a sötétben csillag-fáklya nélkűl! S ha nem tudod, kétszer kell meghalnod, ha sikerűl is, meghalsz te végűl. Lelket fújsz fa-fiadba te otthon, megéled a fa, te halsz, ha mondom!” Rágta bajszát az öreg napszámos, öreg szeme szárazon parázslott, szíve ledöfött orrszarvú, bukdos, ezer ránc nőtt arcán és virágzott szeme alatt ibolyaszín csillag, nagy jele az iszonyatos kínnak. Könyörögni kezdett a napszámos, azok meg csak pipáztak és ettek. Az egyik, mint aki nagyon álmos, szundított. Rá se hederítettek. Áll az öreg és lassan elhallgat. Orra előtt lebegtek a talpak. Mit tehetett, fogta a hasábfát, sóhajtott és elkezdte faragni. De amikor hasogatta háncsát, vihar kezdte a fákat csavarni: nyögött az erdő, a bokrok sírtak, a fűszálak kígyókká változtak! Hajlongtak, gyűrűztek és sziszegtek, lábujjai köré csavarodtak, lábszárán, combján föltekeredtek, ágyékáig fújva kavarodtak. S sűrű, nehéz sötétség lett nyomban, mintha elsűllyedt volna szurokban. Eltűntek a favágók, s a máglya: csali-csillag, a semmibe oszlott. A napszámos hasította, vágta, s sikoltozni kezdett a faoszlop! Sírni, mint a csecsemő magába magára hagyva az éjszakában. S iszonyodva a dühödt gonosztól, faragta a vén fát rendületlen. Ám ekkor, mint orkánban a kis toll, megpörgetve, szörnyű lendületben: fölkapta, pörgette zöld légörvény, s szállt a fát a szívéhez ölelvén. De ölelte, de nem eresztette a fát, röptében is csak faragta, s cibálván, az ujjait metszette. Vonaglott a fa, karvaly harapta szíve táját szutykosra röptében. Eleven lett a kés a kezében. S lezuhanván, a kettős ütéstől: a földtől, s a fától, elbódúlva, s csillagosra szurkálva a késtől, sípoló tüdővel, nyomorúlva szorította melléhez a kincset, karja, ujjai, mint a bilincsek. S ekkor, mintha száraz levél hullna őszidőn, az őszi szélben szállna, rikoltott, habargott megvadúlva a bőregér, arcát verte szárnya, mint százezer, bűzös, rút lebernyeg, s ocsúdott az ütéstől elernyedt. Faragta a fát tovább az éjben, s fa, kés mint a szénparázs sütöttek. Ujja hegyén, öreg tenyerében szenes bütykök, tűzhólyagok nőttek. Most meg valami kéz fujtogatta, mint dió, ropogott gégeporca. Most meg, mintha télen a jég durrog, megrepedt a föld, hörgés, jajongás örvénylett föl lába előtt: fortyog lába alatt a vérátok romlás! Egy lucsokban, vakon is faragta, tapodván a fát, ember-alakra. Tapogatta: lába, feje, orra formálódik már a szenvedéstől! Alakúlnak egymás után sorra a fülek is a konokabb késtől. S hajnalra, a favágó bár félholt, forgácsok közt szobor-fia kész volt! Sakkló-fejjel, csigaház-fülekkel, csomós, ragyás, vastag krumpliorral, bütykös, csipkés kézzel, tuskó-törzzsel, cincér-álca, szúrágta tomporral: ott a fia! Búbtól talpig rajta csomók, erek, az évgyűrűk rajza. Hajnal-harmat ragyogott a fákon, a madarak vígan énekeltek, aranylepke lihegett virágon, a fényben rézbogarak rezegtek. A kíntól a csontokig megrágva a napszámos ráborúlt fiára. Zokogott, mint hegyi sziklaforrás, zokogott, mint vihartépte erdő, zokogott, mint nehéz sziklaomlás, zokogott, mint orkán-űzött felhő, zokogott, mint meggyalázott asszony, zokogott, mint hófúvásos alkony. Haja fehérebb az első hónál, bőre csontjára tapadt, mint hártya, szíve, gyomra nehezebb a sónál. Körötte véres a fa forgácsa. A ruhája cafat, ujja égett! Testén, kezén ezer éji bélyeg! S föltérdepelt, lassan körűlnézett, nyoma sehol a vad éji harcnak! Túl az erdőn a birkanyáj béget, hallatszik nagy érce a harangnak. S fiát átölelve elvánszorgott: kínszenvedett, boldogtalan boldog! Hazatántorgott a fa-fiúval, nyalábolván roskadozva vitte: öröme párzik keserű búval, az éjszakát tán még most se hitte! Kecmergett a fűben és az úton. Réti sas pihent a gémeskúton. Amikor már vinni alig bírta fiát, húzta, mint a száraz ágat. A fa-ujjak sárga betűt írtak a porba, nyikorogtak a lábak. Kő, kavics reszelte, ette, nyeste a lábakat villogó fényesre. A kis ember a nap aranyában evickélt az áldott fa-teherrel, pillék keringtek lassú nyomában. Száraz Krisztus emberfa-kereszttel! Meg-megállítva térde rogyását, cipelte, mint hangya a tojását. Mire hazaért, a déli árnyék araszra rövidűlt és a fecske, rovar után csavarogni vár még, sár-odujában pihent pihegve. Háza előtt sűrűzve, tolongva az ember, mintha temetés volna. Susogtak, trécseltek és rajoztak, mint a napra gyűlt halak a tóban, a fényhártya gyűrűzött, ahol csak nyüzsgés támadt, testben, akár szóban. S hogy az utca végén jönni látták, elnémúltak, lássák a csodát hát! Meredt ezer szem a napszámosra: méreg-tüzű, s áhitatos csillag. Az a fejét mélyre horgasztotta, az a fiát érezte most kínnak! S most, mint kakas-szög a puskaporban, egy röhögés és láng-golyót robbant a megkövűlt csődület nyers kedve: röhögés, nyerítés, vihogás és hahaházás lobbant az egekbe, a lombokat pörzsölte e zengés! S mire lángja roskadt, füstje oszlott a gúnynak, már Orion virrasztott. S jött az éjjel, a legnagyobb próba! Az asszony még szipogott az ágyban. Kettejük közt feküdt, csak famódra, a fiú, nem szuszogott magában. Tücsök sírt, szú percegett a tokban, hálóját pók szőtte a sarokban. A napszámos szeme égre tárúl: lomb-közben egy csillag sziporkázik. Zöld-bozontú csillag, dobog, lágyúl lángja, keményedik, fakúl, játszik. Mozog a lomb, ragyog kúpja, széle, néha levél száll csillag elébe. Nézi azt a csillagot, hisz tudja, utoljára látja azt ma éjjel! Nem is nézi, a csillagba hullva búcsúzik, számot vet életével. Nézi, nézi, tört pillája verdes, s örvénylik egy sóhaja, keserves! Nézi azt a csillagot! Egyszerre futni kezdett, nőni az a fényszem! Szén-hamu-köd-árnyékot perzselve süvített az ablakhoz keményen. Oly hatalmas zöld fénnyel kiáltott: a szúnyog szív-lüktetése látszott! ldquor;Fiadnak most életet kell adnod,” szólt, s a hangja fehér kristály-orkán. ldquor;Nem volt elég azt csak kifaragnod!” süvöltötte ős-zöld csillag-orkán. ldquor;Leheld emberré!” S lett újra fényszem, pislákoló tűz-pont ott az égen. Fölzokogott a napszámos ekkor, fa-fiát maga fölé emelte. Más véget gondolt magának egykor! Rázta, rázta a fát keseregve. S aztán: ldquor;Nohát, e fát miért rázom. Talán játék, őrület ez, álom?” S csókolni kezdte fiát, a száján, de ajkát a fa már nem engedte, rátapadt mint pióca. Szivárvány nőtt ekkor, s köröttük állt lebegve. Szívta a fa, szívta a napszámost, annak orrlikán a lélek rángott. S egyszerre a fa párázni kezdett, sisteregni, sírni, mint a tűzben. Bronz-lángok között így énekelnek a hasábok. És az ember-tűzben sárga tajték a fiából áradt, majd egy pillanat alatt elszáradt. S aztán, mintha apró vulkán lenne a szív táján, elkezdett remegni a fa: s lassan, mintha jegesedne a víz, vagy a jég, ha kezd olvadni: a holt anyag változott élővé, ami fa volt, most hússá, velővé! Mint béka-has, varangy-toka, lassan pihegett, dobogott mellkas, hastáj. S föllángolt a szem fény-kocsonyásan, előbb fa volt, fa után lett kristály. Hajzat serkedt, ujjai mozogtak, üterei lassacskán doboltak. S sikoltva elvált az öreg szájtól, sírt hiszen már élő csecsszopó volt! Fölriadt az asszony, s a csodától észre sem vette, hogy ura rég holt! Lámpát gyújtott kapkodva, remegve, sírt, s a fiát csöcseire tette. Szólt urához, nevetgélve, vígan, s mérgelődött, hogy tán nem is hallja? Megérinti ujjával, hát uram isten! ura könnyű, mint a szalma! Mint gyíkbőr, mint üres lárva fekszik, mint a szappanbúborék áttetszik. Lódarázs ilyen, ha csak a héja marad meg a rece-erű vázon, repülőgépmodell-vázon cérna- hálózatú ráfeszített vászon! Sikoltva, zokogva kifutott hát a házból és fölverte az utcát. A napszámost másnap eltemették. Oly könnyű volt, mint az arany toklász, szét ne törjön, könnyeden emelték. Gyászra öröm, örömre jutott gyász! S keresztelték a fiút is annak, apja után: Faragott Antalnak. Csuda fiú volt ám ez az Antal: csupa ér, bütyök, csont, májfolt, lencse! Csunyácska, no! Pillantása kancsal. Itt se kedvezett neki szerencse. Ami fában ér, bütyök, rücsök volt, az kék ér lett, csontbütyök és májfolt. Feje, lába, orra bár otromba, anyja mutogatni nem rühellte. Antal nőtt, mint eső után gomba, szinte látszott, nyúlik, telik teste. Mirigyei, míg aludt, nagyjában dolgoztak combtövén, hónaljában, s füle mögött. És három nap múlva suttyó legény lett a fából-éledt! Nézte magát egyre komorúlva a vályú-tükörbe, míg sötét lett. Beszéde, mint öregemberé, ki már a hetvenedik nyarát éli. S negyedik nap kért özvegy anyjától nyolc fillért, s elment a kardmesterhez. S olyan vidám lett a műhely-lángtól, mint madár, ki bogarakért repdes. A fujtató nagy bőrtüdejével, túrta a lángot leheletével. Réz, opál-petty, zafír-csík, rubint-ér burjánzott a lángok levelében, tűz-darázs szállt és mire földet ért szén-darázs lett a szikra a fényben. Kalapács hullt, vas hűlt, üllő csengett, a tűz-dongó sziszegve keringett. A kovács, szakállas öreg mester, kérdi, mi járatban volna erre? ldquor;Első kardját szeretném én Mester, nagy szükségem volna a fegyverre! Az elsőt, mit még ifjúkorában kalapált, tán annál is korábban!” ldquor;Arany, ezüst, gyémánt-kardot kaphatsz, ingyen adom, minek az az első? Szőrös vashab-rozsda eszi már azt! Nézd csak ezt!” s egy pompás, csillag-esőt- szóró kardot mutatott Antalnak. De csak az a vaskard kellett annak! Igy hát előkeresték a kardot, kardok közűl első-kalapáltat. Ropogott, mint bádog, mikor hajlott, bőrköténye a vén kardkovácsnak. Széthányta, mint tollat, a kardhalmot: s ott találták tokjával a kardot. Antal fölkötötte derekára: mintha csípőjéből serkedt volna! Megfizette. Búcsúzott. És már a sátánokat szelte a pokolba. Gondolatban, persze! S hazaindúlt, s rikoltott, hogy a kapun befordúlt: ldquor;Anyám, anyám, menjünk a vásárba, ilyen sokadalmat sose láttam!” ldquor;Menjünk?” s rámosolygott csúf fiára az özvegy. Sipogtak a kosárban apró csibék. Napra vitte éppen. ldquor;Mehetünk, csak fölveszem kötényem.” Nyüzsgött, zsivajgott a hetivásár: fazekasok, rőfösök, a pékek, kalaposok kiabáltak. Rászáll légy a húsra, suttyomba petéket rak. Durrogás, szamár-bőgés, por száll, aranygomolyban a népség kószál. Libák nyakat meresztve sziszegnek, kölykök cukorkakasokat nyalnak, karóhoz kötött gidák mekegnek. Trombita szól. Vitézek nyargalnak. Vak citerás cincog, szája reszket, cigánypurdék görögdinnyét esznek. Mint nagy lepke-szárnyak, ott a sátrak. Faros kis menyecskék szeme villog, a legények, persze, aki bátrabb! topogják őket, mint kangalambok. Lacikonyha-gőz ínyre habot csal, sistereg a tepsiben a sült hal. Pukkantó szól. Hajóhinta lendül. A körforgó kering nyikorogva, festett fa-lovain mereven ül lány, legénnyel. Pislognak szorongva. Egyszóval itt akkora a sürgés: kavarog test, illat, ökörbőgés! De a legnagyobb csődület ott volt, vad tolongás a vásári zajban: löködték, taposták, egymást orron bökték könyökkel ott a ricsajban; egy kis tisztás körűl, ahol árva diófa állt, s aranypettyes árnya. Mint légypapír édes ragacsában zizeg, evickél, bozsog, vonaglik legyek tűköteggömb-szeme, szárnya, egymás hegyén-hátán zeng, fuldoklik: ideragadva itt annyi ember! Karimában zúg, rezeg, nagyot nyel: a fa alatt kövér aranyláncon két aranyökör egymáshoz kötve! Ficánkolt mindenki, ő is lásson, hápog a nép, levegőben ökle. Mint két izzó villanykörte, úgy áll, csontvázuk az elektromos fényszál. Aranyszügyük, széles aranyhátuk, göndör arany-szőrük a homlokban, arany-csülkük, arany-vaszorájuk, tekert szarvuk végződik gombokban. Gerincük ragyogott arany-tűzben, még lepényük is arany a fűben! Aki kettévágja ezt a láncot, egy-ütéssel, egy kardsuhintással: azé a két ökör! Ó, hogy játszott az izgalom higanya, nagy lázzal! Törtek a kardok, a tömeg hörgött: s kullogott a megszégyenűlt ördög. Mert már a tört pengék, hegyek, végek, mintha sásban állnának az ökrök, a tömör arany-szügyekig érnek! Most egy legény meg, markába köpköd, iszonytatót suhint! De ez is csak pirúl, fejét csüggesztve elballag. S lám, most Antal áll oda elébük! Hökkent csönd. Mit akar ez a nyápic? A vad arany-lángban hogy megszépűlt! Ez is kard? Ez szúnyog-láb, ez kákics! Az ökörfej: mint két mohos szikla, a lánc, mint a szakadék-mély hídja. Homlokával alig ért a láncig, pedig ő sem egy-két centiméter! Rozsdás kardját emeli és látszik nem ügyel, nem számol erejével. A négy óriás orrlik fölötte forró gőzét arcába sütötte, lassan ködlött, mint négy arany-kráter. Egyet vágott, könnyedén csak, mintha pölyhet fújna. De könyelmű fráter! Node, mi lehet ennek a titka? S indúlt előbb erős csengés-bongás, majd sziszegés, ámúldozó morgás. Úgy elvágta Antal azt a láncot, mint pamutot, vége hát a frigynek! A lánc-csengés tengerig hallatszott, s bacillusként szapora irigynek acsargása is, a renyhe, restnek! S dicsérő szava az öregeknek. De sok szűz-szem tapadt most Antalra, de sok tenyér veregette vállát! Barnalencsés, csontos arcát anyja csókolgatta, sírt a mosolyán át. De egy pillanat és megfordúltak, eget, földet rengetve robogtak az ökrök, mintha földrengés támad, fújva, fejük fölszegve, kevélyen. Antal, usgyi! Anyja is utánuk. Félfüllel hallották, épphogy-éppen a volt-gazda hangját: ldquor;Hát, ne vess meg, öcsém ezek csak parazsat esznek!” Hátrafordúlt Antal, intett: érti szavát, nem is fogja elfeledni! S látta, a diófa alatt férfi férfit cibál, porköd tódúlt, semmi: s guggolván, négykézláb kavarogtak, a maradék kincsért civakodtak. Mire hazaértek, már az ökrök az udvar-gyöp szőnyegén szuszogtak. Körülöttük donogtak a böglyök, bronz-golyókként röpdöstek, forogtak, mert a nyugati ég hajlatán nyál, alig csillogott valami fényszál, az is eltűnt, s rózsaszín, mélybíbor, sötétlila, mélykék lett, s ezüstre vált a mennyhártya, a pásztor-síp szólt, lassan fölszállt a mezők zöld füstje, s jött a hold, s udvara is köréje, mint a tojás sárgája, s fehérje. S amennyi fát össze tudott szedni Antal, mind egy nagy halomba hordta. Máglyát gyújtott, s mikor szenesedni kezdett a fa: rönk, kerítés-borda, a parazsat, csurgott bár a háta, vödrökkel az ökrök elé hányta. S a két ökör ette, falta, nyelte a parazsat, mohón fölzabálta. Turkálta, mint a szénát, csemcsegve, csillámlott szálkázó arany-nyála. S fölharapták egy pillanat alatt a pattogó, ropogó parazsat. S mikor a parazsat mind megették és körbe a füvet is fölnyalták, az üszkös fű füstölt, sercegett még, s szájuk szélét, orruk körűlnyalták, már behemót testük vált parázsra, a két aranyökör, mint vaskályha hóförgeteg-decemberben, izzott, felbőgött a ködoldó nagy holdra, maga körűl hirtelen megforgott. S megindúltak döndűlve, robogva, egy-útú iker-üstökösök, csak egyik keletnek, másik nyugatnak. Reggel, mikor a napkorong forgott hajnalködben, s indúlt ki a csorda, tülkölt a kanász, s a nehéz porból tehén-fej, borjú-far szúrt ragyogva ki, mint hal-fej, hal-uszony a vízből, s bogár éledt a hűvös nap-tűztől, Antal nyújtózott és anyját hívta: odamentek a kapuhoz aztán, mosoly-szótlanúl és Antal itt a nagyujjával a kapu két sarkán lukat ütött a fekete fába, mintha kést döfne disznó-tokába! S a likakból éles, sűrű ívvel fröcskölt a lé, sustorogva ömlött, mint sziklából, ha hegyesen ível a víz, úgy tódúlt, szinte füstölgött. Az egyik luk-szájból vörösbor jött, szomszéd fa-torok pálinkát köpköd. ldquor;Anyám, édesanyám ide mostan asztalt tegyen, poharakat, korsót, ihatik itt, aki akar, hoztam italt, míg nem látja a koporsót!” S ugró-röptében fogott egy szöcskét, de nem nyomorgatta meg a testét. S odament az ólmelletti szánhoz, az ősz asszony réműlve utána, szólni nem is tudott a fiához, talán a kicsurgó szeszt is bánta! S ott két combjánál a nagy zöld szöcskét összefogta, lába le ne essék! S így szólt: ldquor;Anyám, akárcsak a darvak hűvösödő ég alól elszállnak, megyek én is csillag-útamon, csak megyek, amíg hordoznak a lábak. Lök, taszít valami végtelenség, kívánjon hát anyám jószerencsét! Ezt a szöcskét tegye az asztalra, pohár alá, ott hadd muzsikáljon, ha már fa lesz üveg-teste, bajsza, s nyikorog csak két pettyes facombon, ha ez a szán az ajtó elé áll, s mint a kutya az ajtón kapirgál, s a két kapu-lik magát átváltja, s a bor helyett sűrű vér csobog majd, pálinka helyett epe ikrája, anyám, édesanyám tudja a bajt, akkor én már holt vagyok, dög-szívvel, sirasson meg anya-szerelemmel! Üljön föl a szánra, s az elhozza oda, ahol kő-mereven fekszem.” Antal anyja búcsúzott zokogva: ldquor;Jaj e bútól meg nem is menekszem?” S adta fia a szöcskét, a kincset. S elindúlt. Az útról visszaintett. A borszagra összegyűlt a népség: nagyüllepű, vastagtorkú vének, cigányok, csavargók, ringyók és még isten tudja kicsoda-szegények! És az is, kiben hűlt már a lélek. Ittak, mint a száraz föld. Gödények! Pohár, kancsó, tökhéj, köcsög, bögre, lábos, vödör telt, csurgott a szeszlé. Gagya-dana, kurjantás, hörögve kiszakadó részeg sóhaj: testvér! Este gyertya, mécs-láng mellett ittak, a kapu-lik bizony el nem tikkadt! Akinek nem jutott merőszerszám, az a földre hasalva szürcsölte, akik nyüzsögtek ott többezerszám, mint patak vizét, a szeszt hörbölte. Mert hát arra már a bűn se gondolt, amikor itt vak gúny-vihar tombolt! Csak az asszony nem tudott nyugodni, torkán nem csúszott le szesz egy csöpp sem! Férje után elkezdett vágyódni, fia után pedig különösen! Pedig lassan már az ősz is megjött, a bivalyhegy fölött az ősz ködlött. Emlékei: vadmadarak szállnak, őszi fényben, mint elhúzó darvak. Tiszta égen csattognak a szárnyak, nyakat nyújtva lomhán elsuhannak. Sírva nézi darvak vonulását, hallgatja, hogy jajgat a magasság. Nagy aranya lobogott az ősznek, köd borongott, levél hullt merengve, gyönge szarva elhullott az őznek, rétek fölött a bikanyál lengett. Hírt nem hozott a közel, a távol semmit, fábólfaragott fiáról. Zörgeti az őszi szél a lombot, űzi a szél, hajtja a levelet, csattognak, mint a penészes csontok az ágak, ezüstkürt a lehelet. Antal azóta ki tudja hol jár? Édesen alszik? Nyomában por száll? Összecsap két öreg tölgy a szélben, csattog, kopog száraz koronájuk. Reng a föld is és habzik fehéren a magasság. Ereje meglágyult. Mint két szarvasbika dúlakodnak, az ág-csontok hasadnak, ropognak. Vándormadár elszállt, hogy itt volt, csak üres fészek mutatja a fákon, a nádasban, tövén a rézrúdnak, bolyhos, fehér tollpihe a nádon, rézlevélen száraz mésztej-pettye. Róka sunyít éhes-settenkedve. Fogyott az ősz, megjött a tél lassan, de az iszákosok bíz nem fogytak! Ittak szélben, jégben és csatakban, mígnem belső-gyulladtan lerogytak: ezer szőrös, püffedt, részeg sárkány, kék szájukból tűz lövellt, kék szeszláng. Lenyírta a nap aranyszakállát, borotvával símára kaparta a fagy, fogná rózsaszínű állát a nap, de a keze jégbe fagyva. Az özvegy a jégvirágos ablak előtt álldogál, szöcske-szót hallgat. Áll, mereng, fejét rázza hitetlen, lehelet-holdat fúj jégvirágra, az olvadás-holdon át meredten néz a hóban hentergő világra: a kutyák is részegen csaholnak, a kakasok őrűlten forognak. De, mint szaru horzsolást, benőtte a jégvirág újra azt a foltot. Lehelt újra és a gyásztól őszre töppedt özvegy lángolva sikoltott! Látja: a zenélő pettyes betű fa már, a zöld ősüveg-hegedű! Pohár alatt a fa-szöcske húzza, fa-combjait reszeli fa-tollhoz, fa a szárnya, feje, csáp-bajúsza, nyikorog az asszony bánatához: szárny-ere fa-reszelő, fa-olló csattog. Szántól kaparog az ajtó. Bomlottan kifutott az udvarra, de már sehol a közelben ember! Réműlten eliszkolt a jó borra, pálinkára szomjas sok gazember! Sötét vér fröcskölt az egyik lukból, zöldes epe nyálzott a másikból, mint mézga a fa-sebből. Szörcsögött a két fa-torok, vadúl okádta a vért, s epét. A kopasz fa mögött piros nyúl-szem a nap karimája. A likakat a bűnnel pörölve, kukoricacsutakkal betömte. Mert Antal új legény-szíve abban a percben állt meg, akár az óra- ketyegés, ha hajszálrugó pattan. Jós-szava miért is vált valóra? Ott ő is a vércsatakos réten, nyiszált testek között holtfehéren! Mert amikor vándorolni indúlt, csúf bolygócska, nyughatatlan csillag, s elért már hetvenhét városon túl, alkonyodott, szállt alkonyi illat, mint a hal karmazsín kopoltyúja, ha liheg, a sziklacsont mögött a nap dobogott. S Antal egy erdőben lepihent, az úton szedett gombát sütögette. Végleg lemenőben a nap. Antal nyálszárító szomját oltani egy forrást keresett és hallgatta, az alkony csupa zengés: rádöntötte parazsát a fákra, s attól kezdett füstölni, ropogni az erdő. Az ág, levél parázsban, s tüzének nincs égetése semmi! Fekete füst gomolygott az égig. Nem is füst az! Nem! Csak már sötétlik! És hömpölygött, mint a zöld csillagok új tejútja: a szentjánosbogár! Vak, világító-szívű vándorok új-szerelemre vágyó hada jár. Koppannak a fatörzsön, levélen, zöld harmatként csüngnek fű hegyében. Ült a tűz mellett és lassan köd-zsák nyelte el, s tán félig már bóbiskolt, s a tűz másik oldalára kő-zsák roskadt: egy vitéz. Ez honnan iszkolt? A nagy lihegéstől még beszélni is alig tudott a borzas férfi. ldquor;Katonáim verik a csatában, mint a kaszált sarjú, rendre hullnak! Új seregért futnék, de a lábam nem bírja már! Ó, hogy szabadúljak a szégyentől? Gyerek segíts rajtam, vidd hírűl, hogy elhullottunk rajban!” Antal válasza pár röpke szó volt: ldquor;Bátyám ne jajgasson semmi percig! Elintézem hamar ezt a dolgot, rövid idő, s ellenség nem lesz itt!” Verejtéktől puhúlt a vért-vas meg, mire a vérlatyak-völgyhöz értek. A völgyben zúg, kavarog a harcos, a völgy-tölcsért félig töltik holtak. S hull bár a hó, nehéz, ferde-kardos: győzelem-rivalgások, doboltak, rikoltottak a győzelmi kürtök, sárga a sok hulla, mint a sülttök. S Antal kirántotta rozsdás kardját, a lator-fejeket nyeszetelte, mintha rázna fáról piros almát. Szíven, derékon, nyakon metszette, aprította, mint a marharépát, az ldquor;ellenség” öntelt ivadékát. S indúlt a völgyben újra nagy bolygás, kardcsattogás, rogyadozás testben, hó-förgetegben szörnyű zsivajgás, koponya-gömb, mint a tojás reccsen. S ellepte a havat a fej, mint a sekélyest békalencse, halikra. S Antal nyakig szemgolyóban, térdben, szív-cafatban, velőben és bélben, kardja ropog e kocsonya lében, mint mocsári fűszál leng a szélben: ködöt kaszál, az éjszakát metszi, rozsdás élét a szélben füröszti. Mikor kardja eltört, fölkiáltott, mint a sáskacombokat, úgy tépte a föléje ömlő sokaságot: kart, lábakat. De őt is elérte a halál: feje nyakáról elvált, mint szalmáról hab-búborék elszállt. S akkor változott otthon a szöcske fává, kaparta a szán az ajtót, a két kaputorok akkor köpte holt-jeleit. Már nem szeszt, nem óbort! S anyja akkor szaladt ki sikoltva, hogy a vérző kapufát eloltsa! Fölűlt a szánra és az megindúlt, röpűlt, mintha köd-keselyek húznák! Anya-szívben vas-sereglő kín dúlt! Röpűlt a két nagy köd-csődör, úgy szállt a szán, mintha fehér szárnya lenne. S köd-ló-nyakban mintha csöngő csöngne. Hogy röpűlt a ló-nem-húzta szánkó, rúdján a vasalás fölszikrázott! Szikrázva szállt, s örvénylett kék porhó röpte után. Itt-ott kánya károg. Völgyön, dombon, havas, nagy mezőben futott a szán, nem roskadt erőben. S ekkor, tán a nyugati ég alján, nagy hótölcsér sziszegett pörögve, mint taréjos ősgyík, fehér sárkány, ahol szálltak, lezúgott a völgybe, s szőrzsák szájával őket lenyelte, püffedt, dagadt, hánykódott sziszegve. Gyomrában a szánkó és az asszony! Szédűlt az a szörnyű csavarástól! S hogy az özvegyből könnyet fakasszon, még vadabb lett a bősz kavargástól. Tű-orkán, gomolygó darázsfészek a hó-gyomor, hasogató kések! Egy perc alatt jól körűlgyömködte nagy torony hó-vattával a vihar: rángott fuldokolva a hó-ködbe, mint légy pamacspárna-lábaival, a szán. S lett az ég is fehér márvány. Eztán odábbgörgött a hó-sárkány. Az asszony kimászott a hóhegyből, kukac módján alagútat fúrva a kásában, mint féreg a meggyből, köpte a havat, prüszkölve túrta. S látja, a hóhavasok tövében csipkebogyó-bokor reng a szélben. Nyúl tapsikolt el a bokor mellett, öreg varjak keringve röhögtek, a nap-gőz, mint vak aranylehelet, néha a bogyók földre pörögtek. Hát aranyszivacsú, aranycsipkés, aranyszegélyű a hó amott és a bokor körűl megroskadt, olvadt, mintha kirágott kenyérbél volna. S látja, a bokron levél se sorvadt, a bogyók füstölnek, párolognak. S látja, azok nem bogyók: vércsöppek! Reszketnek bársonyosan, lüktetnek. Szól a nyúlhoz: ldquor;Mondjad csak nyulacskám, fábólfaragott fiam nem láttad?” Kérdi a varjútól: ldquor;Madaracskám, holt arcát nem érintette szárnyad?” De a nyúl csak továbbfut dobogva, károg a varjú is gomolyogva. De mikor a bokorhoz szólt volna, a vércsöppek sorra kiabáltak: ldquor;Itt van. Itt van. Itt van!” Apró torka ad íly hangcsipkét tökös madárnak. S a bokor egy domb felé hajlott, mint ha a szél döntögetné ágait. Derékig besűllyedve a hóba, mint kagyló homokba, tófenéken, elindúlt az özvegy, föl a dombra, szemvakító téli verőfényben. Ment, a hóban gyémánt-útat vágott, mögötte a táj vas-kéken lángolt! A dombtetőn szörnyű gyász-világ volt, a völgyet pereméig megtöltve, feküdtek, mint havas fahasábok a holtak, jeges a szakáll, sörte. Mint deres szalma, fehér kupacban. Söpört a szél rajtuk nyughatatlan. Mint gyermek, ha valamit elvesztett, s sírva keresi az úti porban: az özvegy is sírt, kotorni kezdett a hóban, a holt-fehér pokolban. Emelte, mint jeges fahasábot az egyiket, a másikat: ám ott megtalálni fiát ki is tudná? Ebben a nagy fehér temetőben? Remény-vesztve állt, nézte a pudvás, szőrös arcokat a gyász-mezőben. Foltos köténye szélben csattogó fekete zászló, vad gyászlobogó. Ám ekkor, mintha nyári menny dörren, s az ég márvány-tömbjei repednek, mint két arany-mennykő csattog, csörren a két aranyökör. Fújva jönnek. Lerobognak a fényhabos égről: egyik nyugatról, másik keletről, mint két kövér, szuszogó meteor, két fénypetty, két darázs, szikla-bálvány. Bálna-vízsugárként lövellvén forr orrukból a gőz, két pára-páfrány. A néma völgyperemig robognak, az ég kárpitjai szakadoznak! S szarvukkal a völgyet túrni kezdik, zizeg a holt, mint a fagyos szalma! És a túrás-nyom alján ott fekszik Antal. Ráhull, sikolt, zokog anyja. Feje külön és külön a törzse, mint a körtecsutak és a körte. Most az egyik ökör lassan így szólt a másikhoz: ldquor;Hát te mit tudsz pajtás?” ldquor;Én összeragasztom!” ldquor;Én meg a holt lelkét élesztem, mint fagyos hajtást!” És az egyik összeragasztotta Antalt, a másik a lelkét hozta. S egyik ökör sziklatömb-patája a fejet a nyakcsonkhoz görgette. Nyálzott mint pók-potroh, sűrű nyála csurgott nyak-csonkra, fej-alja sebre. S a beforrt seb aranycsipkelánca: buggyant aranypép, az ökör nyála. A másik ökör az égbe búgott, örvénylett ég-tartó két füstoszlop! Arany hasa, oldala fújódott, mint ősisten-varangynak, ráomlott szájával a tátott kopasz szájra, s a lelket a fiúba okádta. Az asszony meg csókolta, ölelte, remény-vesztett fiát könnyel mosta. Fagyos szívét melegre lehellte, mellén átsütött: hályogon rózsa! Az ökrök, mint pihébe betúrták fejüket a hóba, égig fújták a hó-alpest a befulladt szánról. Elé-álltak. Fölült Antal, s anyja, s elrobogtak. Dűlt az ökör-szájból forró pára az alkony-hamvakba. Körülöttük izzó sugárkéve: szárny nőtt csillag-ökrök gerincére. Mi az ott? Két villanykörte lángja? Alkonyúl. Hóra csillag-láng csöppen. Ereszkedik sűrű köd a tájra, kövér a köd, mint tej a köcsögben. Mire oszlott, eltűntek az éjben. Tán ők a négy, csillag ott az égen.