A Nap és a Hold elrablása

Ős-ezerráncú szoknyában, ottlakó fehér bolhában volt egy vár, annak királya: bajszától nem látszik szája. Csillag-szép volt a családja: három fia, három lánya. De nem örűlt a fiúknak, lányra, ha néz, egyre búsabb, valahányszor rájuk pislant, hull a könnye szakadatlan. Odaborúl az asztalra, könnyeit a deszka issza. Kérdik tőle: „Mért sír, apjuk, okát miért nem tudhatjuk?” De nem felel rá az öreg, sír, vállán palástja remeg, szemhéja már dagadt, piros, bajusza a könnytől csomós, könnyzacskói megpüffedtek, piros pettyel pettyesedtek, pufók arca összelottyadt, vér-hínár bőre beloppadt, tar fején kis aranyvára: csáléra állt koronája. De a szeppent faggatásra, hogy arcát egyik se lássa, szól az öreg, int az ujja: „Országom a Sárkány dúlja! A lányokat követeli, bendője még nincsen teli. Az egyiket első napon, másikat a másodikon! Mind elfogytak már a lányok, a dög szemén nincsen hályog, titeket kell odaadni, árván kell nekem maradni! A Sárkány megfenyegetett, mind fölhörböli a vizet, ha lányt nem kap vacsorára. Igy szólt a dög a királyra! Oda titeket nem adlak, inkább cukromba tikkadjak, rászáradjak csontvázamra, mint magra az aszalt szilva.” A lányok sorra ájúltak, a mozaik-kőre hulltak, pötty szájuk alíg lihegett, keblecskéjük nem pihegett. Amikor föllocsolódtak, rittak, összecsókolództak. A három lány egymáson nyög, könnyből nőttek gyöngyfüggönyök. Apjuk fejük símogatta, lapickájuk lapogatta, fejét csóválva, szepegve, majd a földig meggörnyedve, a szines, nagy ablakokon átderengő fényfoltokon. Reggelre források, kutak, szárazak voltak a tavak, a pocsogós tófenéket hemzsegték és evickéltek, vonaglottak nyálkás halak, s ami kevés víz megmaradt, elpárolgott egy nap alatt, s a tátogó békák, halak, teknőcök, csigák, piócák, kék ragadozó szem-rózsák, búvárharang-pókok, kagylók, szitakötő-lárvák, siklók, álcák, taknyos ebihalak, páncélos vizibogarak száradtak, sűltek rakásra, fortyogván, akár a kása. Fátylas-foszlósra aszúltak, mint pókhálók ráfeszűltek a száradó sárra égett indák, hűs vizinövények. A kútban üresen kongtak a vödrök, hüllőt kotortak, hozták a víz maradékát, nyálat, tüzeshasú békát. S mást a király mit tehetett, sárkányszájnak szűzlányt vetett, gidát, tejszirmú planétát, s táncos-léptű büszke pávát utolsónak a bús sorban, s apa-bú ázott a borban! De negyedik nap a Sárkány falánkabb volt, mint a sátán, bömbölt tizenkét torkával, üzent tűz-arany-orkánnal: „A király, rusnyája, restje, adjon új lányt, itt lesz este! Ha nem ad, hát ma vagy holnap elviszi a napot, holdat, mint a hangyász a hangyákat fölszippantja, el se fárad, a tűz-arcú csillagokat, lángjuk a gyomrában lohad.” Ekkor a királyfik, látván, hogy dúl, pusztít itt a Sárkány, a fejüket összedugták, s rövid idő múlva tudták, mint csinálnak: halnak inkább, de a nagy dögöt kiirtják! Első nap elment az egyik, a délceg, a legnagyobbik. Kardot kötött, fogott kopját, pejcsikaján elporoszkált. Azután a második nap a középső is elnyargalt. Amikor elment az első, kerekedett sűrű felhő, s mire elfoszlott fehéren, a nap már nem volt az égen. A földre áradt a kékség, szurokként csurgó sötétség, a népek vaksin topogtak, kovából szikrát csiholtak, futkostak, donogtak, sírtak, fáklyákkal sötétbe írtak. Amikor a második ment, segítségűl kérve istent, látták meg a kerek holdat, tetők holdfényben ragyogtak, útra dobták sokasodott árnyukat a szélkakasok, az úton a pata-vert por meglebbenő ezüst-fátyol. És a holdat sisteregve elnyelte a Sárkány kedve, a csillagok sustorogva dűltek a sárkány-torokba. Botorkált az ember, állat, madarak nem kiabáltak, csak a baglyok, denevérek böngtek, sorvadt a növényzet. Nem jött fel a nap, se a hold. A két fiú is rég megholt. Amikor a legkisebbik készűlt venni gyilkos kedvit, mint üstökös, az ég hátán megjelent a sötét Sárkány. Tohonya, behemót teste. megállapodott lebegve a vén király háza fölött, minden feje lángot lökött, szétterpedt pikkelyes szárnya, farka lecsapott a fákra, a lombot zúzta, kavarta, ütött pikkely-dorong farka. A tüzet köpte, okádta a tornyos királyi házra, s a tető most lángot fogott, cserép hólyagzott, pattogott az iszonyú pörzsöléstől, a gomolygó kénes gőztől a fák izzadva megsűltek, zsugorodva keserűltek. Üvegbőrük varangyos lett, szemük üregükbe töppedt, égtek és sültek sercegve, háromszorosra püffedve pukkantak, mint a petárdák, a fán a levelibékák. Gyapjas füst és korom, pernye tódúlt lánggal keveredve. A király a házban égett, vele sültek a cselédek. A királyfi futott, futott, magáról tán nem is tudott. A Sárkány meg mikor már a tüzet okádni megúnta, s földig pörzsölte a házat, lomhán csattogva elszárnyalt. A királyfi futott, futott, mígnem egy erdőbe jutott! Botorkált mezőn, vetésen, hegyen, völgyön, sziklarésen csúszott hasmánt és zokogva, vak módjára tapogatva nyirkos sziklát és reves fát, harapta a lucskos mohát, gyökerekben, göröngyökben, gázolt patakban, jegesben, folyót úszott át vaktában, kortyolt vizet fulladtában, vadrózsatüske a vállát, csalán harapta bokáját. Vergődött őspók-hínárban, porvihar zord szakállában, ezer-ágú jég-körömben, vízözönben, tűzözönben. Alig pihegett már szegény, daganat-búbok a fején, futott, zokogott magában, az örökös éjszakában, csak a fülét, tapintását használva, őz-inú lábát. Nap nem jött, se hold, se csillag. Vége nem lesz kínjainak? Futtában egyszer csak hallja, finom bongást üt a talpa. Lába alatt a föld csendűlt, vagy csak sarkantyúja zendűlt? Nekiütődik egy fának, az ütéstől zene támad, leheletfinom kék zengés, lágydallamú, hosszú pengés! Áll, tűnődik, szikrát csihol, s torkában a csuklás csahol: ezüsterdő, amiben volt, azért, hogy oly szép zene szólt. Csipkefinom ezüstlombok, ezer ezüsttücsök dongott. S előtte egy ezüstpajta, ezüstből a szalma rajta. Pajta előtt ezüst őz áll. A pajtából ezüst gőz száll. Ajtót nyit most félve, lopva, fáradtában majd lerogyva, újra kohol egy kis szikrát, hátrahőköl, vajon mit lát? Ott egy ló a csikajával ezüstszalmát kevert nyállal, ropogtatta, harsogatott. Farkuk ezüst legyet csapott. A királyfit régi búja zokogtatni kezdte újra. Nekidűlt a ló farának, dűlt a könnye, rítt magának, homlokát sírva görgette, a ló farán hempergette. Szusszal, könnyel alig bírta, a lovat lucskosra sírta. Kérdi a ló: „Mi bajod van? Segíthetnék a bajodban?” A fiú szipogva hallgat, hangot nem ad ki a garat, kétség csípi, mint a bolha, búját lónak panaszolja? Neki a ló nem segíthet megölni a sárkány-istent, testvéreit visszahozni, napot, holdat égre dobni. De aztán mégiscsak mondja a sírástól fuldokolva: „Országunkat Sárkány dúlta, házunkra bősz lángját fújta, a lányokat elragadta, kis hugaimat befalta, vizünk szürcsölve fölitta, ember, állat hörög, tikkad, a nyirkosabb sarat nyalja, őrzi azt a gödrök alja. Elvitte a napot, holdat, azóta sötétben borzad, topog vaksin barom, ember, nyitott, mégis levarrt szemmel! Alszik, sorvad fű, fa, termés, nincs az égen csöpp derengés. A hidegben kövűl, reped a föld, kifagynak gyökerek, levél helyett fán a dér lóg, ágat földig húzó csimbók. Elfogyott a faggyú, szurok, mivel a nép világított. Hogy tudnál te segíteni, országunkat megmenteni?” A ló a kis királyfinak így válaszolt: „Homlokomat ha háromszor megcsókolod, én, mint a nap, világítok: árasztok ős-fényt egész nap. Ha meg a vedlő csikómat friss szalmával megtisztítod, s szemére adsz három csókot, csikóm éjjelente ragyog, akár a hold s a csillagok.” A királyfi úgy tett, mint a táltós-ló azt parancsolta: a pajta elé kilépett, a tetőről szalmát tépett, a csikót megcsutakolta, a ló fejét megcsókolta. S lett olyan nagy ragyogás benn, akár az isten szemében! Nap volt a jászolhoz kötve! Fényét a táltós-ló lökte, vakított a fény-kristály ló, a patája is sugárzó, orrlikából a fény tódúlt, fülében is fényesség gyúlt, minden szőrszála derengett, körötte tűz-mámor lengett, aki csak a lóra nézett, szeme hólyagosra égett. A királyfi úgy elszédűlt, megtántorgott, a falnak dűlt, tenyerét szemére csapta: megvakúlt tán? Nem is tudta. S ujjrése közűl figyelte nap-lovát, holtra ijedve. S szeme előtt tenyerével, árnyékot osztva a fénnyel, bár ingó volt még a világ, s táncoltak kis tűzkarikák, kivezette a nap lovat: s röpűltek, mint a gondolat! Úgy cikáztak ide-oda, mint a villám tűz-ágboga, világ-újító reményben, elektromos létezésben. S fölújult a szemre süket, vakok dörzsölték szemüket, támolyogtak vak-bódultan, pislogtak félig vakúltan, hunyorogtak csirízes-vak szemek, gyulladásos héjak. S föléledtek csipás, dagadt szemű állatok, madarak, gyíkok, bárányok és lovak, kutyák, sündisznók, bogarak, rókák, sasok, bikák, nyulak, pacsirták és százlábúak. A gyökér-fogú apókák, a pók-szakállú anyókák ölelték, egymást csókolták: kiszakállasodott fejfák. A legény a sötét csűrben, suhogott az üres űrben: nappal a nap-lovon nyargalt, éjjel a hold-csikón nyargalt. A királyfi fáradtságát rágta, nyelte ájulását, táltost ült ő éjjel-nappal, küszködött a sugarakkal: hogy a fény legomolyogjon, lóból csikart hold borongjon. Lett is mindíg világosság: lángjuk a táltosok osztják. Sokáig ez nem tartott így, a gonosz Sárkány is irígy, fújódik a leffedt mirigy, bíborzik nyakain, s emígy ordít vén csont-bőr anyjára, büdös-tollú boszorkára: „Hozd el a két táltos-lovat, félik ők a hatalmadat!” A királyfi is elfáradt és a fény-sörényre bágyadt. Most már az emberek láttak, de ő indúlt vakulásnak, égette a táltos háta, mint átforrósodott lámpa. Elfáradt a két fény-bója: a táltos és a csikója, a legénynek nincs ép porca, szőrös mész-álarc az arca, vért ereszt a lába körme, keze vér-fa, vér a könnye, két combja véresre törve. Iszonyú álmosság ölte. A ló-fény nem melegített, nem élesztett gyökereket, attól felhő nem sűrűdött, víz nem fakadt, bárhogy sütött (a fiút ez szomorgatta,) ez csak a halált mutatta: (világ ettől meg nem éledt!) fagyott, aszott, holt vidéket. S lelvén egy-éji sírjukat, lecsukták szempillájukat. Hajnalfelé, hajnaltájban elaludtak mind a hárman. A boszorkány, Sárkány anyja fölkapott a piszkavasra, s heherészve, fölkacagva, maga után nagy bűzt hagyva átrepűlt a mindenségen, s leszállt az alvóknál éppen. Fölneszelt a táltos nyomban, de a fiú mély álomban. S a banya a lovak lángját lecsavarta, mint a lámpát, s táltosok körűl röpdösvén, mint denevér holdas estén, cikkant, nyelvet öltve rájuk: eztán ő lesz az arájuk! S kötőfékjüket megfogta, ráugrott a piszkavasra, s kénes lángokat pukkantva elsuhant a Sárkány anyja. A két engedelmes táltos elszállt vele a Sárkányhoz. Hajnalt nem adtak, hold-éjfélt. Lőn újra verem-sötétség! Fölugrott a huhogásra, de lovait nem találta a királyfi, szólt, kiáltott, hangja a sötétben elfolyt, föld elnyelte, lég megitta, vissza nem verte azt szikla. Rítt egy sort, aztán megfordúlt, óvatosan lépve indúlt, a lovat, csikót keresni, nap-holdat visszaszerezni, bátyáit, három szűz hugát, büszke lányok elrablóját, a Sárkányt megölni végűl! Szíve azzal meg is békűl. Alig mehetett egy órát, lát egy világító rózsát. Tömött feje körűl sárga karimában a fénypára, feje ide-oda libben, úszik zöldtűzű fényködben. Odamegy, hát látja, egy sír, ami fölött a rózsa sír, a fejfa szivaccsá korhadt, s lent a rovar is elrothadt, őszűlt gaz, csóvány a síron, csigahéjak a csóványon. A sziromhoz ér, de onnan tüzes füst száll, kék láng lobban, szárát töri, de nem hajlik, a tüskéből könny patakzik, töri, de a tövisekből a könny annál inkább fröcsköl. Húzza, de nem jön, hiába tépi, rángatja, cibálja! Gyökerét tán ördög fogja, csont-kézzel halál markolja? Föcsögött a könny, míg végre a rózsát tőből kitépte. Csuda-erejű a rózsa, a királyfit rántja, húzza. Ujja forrt rózsa tövéhez, rózsatő a tenyeréhez. Szívja a legényt tüdővel, hatalmas mágus-erővel. S így mennek az éjszakába: földet alig ér a lába a fiúnak, megy sebesen, szakadék fölött és vizen Jézus-lábbal átgyalogol, rózsával lihegve lohol. Elől a kis fénybogár száll, a tenyérhez forrt rózsaszál: tüdő-csillag, rózsa-fáklya, hervadatlan fényű gyertya. Mehettek vagy három napot: rózsából láng kiropogott, könny bugyogott a tüskéből, s kihúllt a fiú kezéből. A királyfi ámulatban: rózsa ragyog hervadatlan! S ameddig a derengés ér, ott a rózsafény szélinél egy kő-pántú vasajtót lát, ajtón vaskos vaskarikát. Az ajtón vert vasvirágok: vicsorgó pikkelypáfrányok, göndör-körmű kan-sárkányok, vasfüst-mellű oroszlánok, emberevő tündéranyák, vas-agyarú virág-banyák! Tátott szájuk elvigyorúl, bő vasnyáluk csak úgy csordúl. Lehajol nagy izgalomban, fölnyitja az ajtót nyomban, s szívének kél bizodalma: ez a Sárkány birodalma! Előtte, mint kripta tátog zord sötétség, mord morgások morajlanak föl a mélyből, s tódúl a dohos sötétből kénszag, füst, bűz, gomolyogva, a fiú orrát facsarva. Veszi a rózsát és indúl, kardját markolászva döndűl a lépcsőkön. A fény kósza, alíg világít a rózsa. Elszántan lefelé dördűl, sarkantyúja cincog-rendűl, lábát csúsztatja síkosság: kígyók, varangyok, gyíkocskák sziszegnek, tappodnak, másznak, tapos rajtuk, kaparásznak. Sárban cuppog, őszidőben úgy, mint most e dög hüllőkben. Néha izzó szembogarak gyúlnak, aztán elvillannak. S végén a hemzsegő éjnek óriási fáklyák égnek, sercegnek, mint áram-központ, nyers lángjuk sziszegve ráront az útra: hőséget hánynak, védelméűl a Sárkánynak. De a rózsától a láng-vad sok-ágú rácsa megalvad. Kettéválnak, merevűlnek, rézrojtokká hidegűlnek. S a láng-szikla hasadékon, mint szakadék-mélyi úton vadászt ha csikója röpít, rózsa úgy a kis királyfit könnyedén átröpítette, láng-koszorún átemelte. Ő pedig a rézlángot a kardjával megkocogtatta. S túl a búrjánzó rézlángon, ott áll, tornya hetvenhárom, ott a Sárkány ólomvára, hová a nap van bezárva, nap, hold, csillag, három huga, két gyöngyzuzmó-arcú bátyja, halomban, mint rovarbábok moccanatlanúl a lányok, göndör hajuk lágy halomba, mint madár hátán a tolla. És a nap-hold helyettesek, fogja őket istráng, cövek: üszkös kukoricacsövek, fogukról a tajték csepeg! Ahogy a lángból kilépett, szállt fülébe csuda-ének, ujra bömbölt a lángorkán, odaugrott a boszorkány, nyakán lila-méreg-kassal, kezében egy vaskakassal. De a rózsa lánnyá vedlett, a banyának szótlan intett, s tátogott nagy iszonyodva, megkövűlt a vén boszorka, kővé váltan tárta karját, kő-átkait már nem hallják! A vaskakas kukorékolt, isten-hangon háromszor szólt, vas-szárnyait csattogtatta, vastaraját lobogtatta, s kettérepedt, mint a dió: kakashéjban a táltos-ló, akár a bél a dióban, ott a ló, csikó a lóban. Egymásból hogy kiugrottak, nyerítettek, ficánkoltak. A Sárkány a kakas-hangra fölébredt fújva, szuszogva, tizenkét fejét kidugta tizenkét ablakon, mintha meredne tizenkét kobra, hold-nagy szemeit forgatta, hörgött, bőgött, lángot pökött, várból pikkely-láva kitört. A táltos a királyfinak szólt most: „Gazdám, orrlikamat szippantsd csak meg hamarjába, s azután menj a Sárkányra!” Ugrott a királyfi, szája tapadt táltos orrlikára, tüdejét degeszre szívta, táltos erejét megitta. S táltos-erejű lett menten, tűz robogott az erekben, kirántotta kardját, és a feje fölött suhogtatta, s jól használva az ércpengét: elvette a Sárkány kedvét nap-rablástól, el örökre! Rohant a behemót dögre, láng nem fogta, vágta, döfte, pillantás alatt megölte! A nagy dög utolsót szusszant, végsőt hörgött, majd ellopadt. Kardheggyel hasát döfködte, pikkely-hónaljait bökte, ráállt zöld szemgolyójára, mint egy hordó kocsonyára, mint egy óriás-almára a tűz-eres pupillára, arany gyökér-koronára, megalvadt nap-robbanásra, süppedt a pupilla-mézen, mint gyerek tavaszi jégen, vágta, mint korcsolyaéllel, csizma arany-levelével a szem-tojás lágy zöld jegét: sercegett, fröcskölt szanaszét. Botlott kiálló szem-érben, mint gubancos fagyökérben, csimpaszkodott pillaszőrbe, azt cibálta: végleg holt-e? De a Sárkány már nem moccant, füstölögve elnyúlt hosszan. Röpűl a fiú a várba, mintha volna neki szárnya, a pincéket sorra nyitni, rabokat szabadítani! De nem találja a kulcsot, s már kedvét veszítve kullog, mikor is megszólal a kulcs: „Hé, te, mellettem el ne fuss, pókhálók közt, a sarokban nem tudom, mióta lógtam, itt vagyok, lásd, s mellettem a telhetetlen mély tarisznya.” Mikor az elsőt kinyitja, majd megvakúl, hőköl vissza! Kardja hirtelen elolvadt: ott látja a napot, holdat! Tenyérbe köp, napot veszi, s holddal tarisznyába teszi. Mikor nyitja a középsőt, csurog, elönti a lépcsőt a csillag: a láng meglódúlt, a királyfi majd elbódúlt. Ott ráng a fénytajték-tömeg, gubanc aranypolip-hegyek. Mennyezetig fölpúpozva, akár a csűrben a búza, ragyog, tündöklik a csillag, sziporog, hunyorog, pillog. Lapáttal azt is behányja a fiú a tarisznyába. És a harmadik barlangban hevertek pőre kupacban az országból rablott lányok, belőlük egy sem hiányzott, hajuk égő selyem-boglya, a kék csöndet belángolta, ágyékszőrük aranypókok, hónaljszőrük aranyzászlók, csecseik kis aranylabdák, térdeik kis kristály-almák. Ott horkolt a két vitéz is, a három gyümölcsös szűz is. Őket föl is ébresztette: fölültek, szemet meresztve. Akkor a királyfi fordúlt, nappal, holddal hazaindúlt, fölűlt a nap-huga ménre, a világ-megváltó fényre, a rózsa-lányt ölbekapta: haja a mént betakarta, mint harci mént füstgomolygás, feledhetetlen tűz-omlás, csatában az ágyúk füstje. Nem is látszik táltos-teste. A testvérek a ló-öccsre pattannak, mint nagycomb-szöcske, nőttek pikkelyfák csikóra, s a lányok rózsa-lány szóra váltak könnyű madarakká, csivitelő víg csapattá, s szálltak haza boldog ékben, mint a vadludak az égen, két lobogó pántlikában, a két táltos-ős nyomában. S amikor hazajutottak, szárnyak, mint hab lefoszlottak, s a királyfi füttyent olyat, mint a mozdony, mikor tolat, s földobja a napot, holdat, dobálja a csillagokat. A csillagot úgy dobálja, markolván a tarisznyába, mint tyúknak ha magot szórnak. Ujjai közűl a csillag kipottyant néha a földre, s ugrált a porban pönögve. Egy tyúk rácsavarta szemét, fölcsípett egyet, de bögyét kiégette egy perc alatt, s füstölgő böggyel elszaladt. A másik is nyelt csillagot, fehér lángcsipkés tűzmagot: abból meg a tűz kidagadt, húsából a láng-áradat, s lett arany-kérgű ős-dió, tűz-buborék, nagy fénygolyó, az űr-éjszakába mászó óriás arany-sündisznó! Dobja, dobja a magasba, szállnak sírva, sugarazva, zümmögnek, mint a darazsak tűzgomolyok, tűzsugarak. Susog, pezseg a magasság, ébred álmából az ország, nézi: nap, hold, csillag végre illeszkedik a helyére. Áradnak föl tűztengerek, fény-ősök, világszigetek, izzó mindenség-halmazok, tűzgömb-csomók, foszfor-rajok, terhes világ-apák: dagadt szülni kész hím csikóhalak. A Fiastyúk újra fénylik, hívja sipogó csibéit, bátran csillagzik a Medve, a Rák hátrál az egekre. Két űrt betöltő testével, tűz-kesztyűs asszony-kezével száll az ősvilágok őse: tűzpettyes tarajosgőte! Rohan sziporkázva, égve, most egy üstökös az égre, világnagy kristály-ebihal, farka még földi port kavar. A vak világra fény omlott, s akik eddig, mint vakondok éltek, vaksin pislogattak, most örömükben zokogtak. A barmok az égre bőgtek, vastag felhők sürgölődtek, madarak vígan csapongtak, bogarak cikázva zsongtak, víz bugyogott, eső zúgott, tócsa újra buborékzott, kutak, tavak vízzel teltek, folyók újra hömpölyögtek, bennük halak fickándoztak, vérbarlangok tátogattak. Az erdők megtollasodtak, hatszor több levelet hoztak. A gombák, mint sziklafalak, hús-kalapjuk csöndje alatt pihentek az őzek, nyulak, medvék és az égi vadak. A fű, mint a kukorica, kukorica, mint a cserfa. A növényzet repedt, lángolt, kék hús-lángokkal burjánzott. A föld, mint a vulkán gőzölt, az élő kábán ődöngött. A szőlő most már nem töpped, levelei, mint a töknek, annál nagyobbak lehettek, elefántfülként lebegtek. Fürtök, mint a bivalyfejek, almánál is nagyobb szemek zsíros bőrén dereng az ér, s a mag, kering a hűs zöld vér. A tegnap sorvadt diónak lapu-levelei lógtak, akár a dinnye a dió, a dinnye, akár a hordó, babhüvelyek, mint a kardok, a tök-nagy paradicsomok, mint óriás-testben a kék máj, a szív, a tüdők, vesék lilán dagadozva lógtak, vér-arcuk a porba kókadt. És a napraforgó-fejek? Mint óriás-rovar szemek: ős-szitakötő-koponyák figyelték a nap uszonyát. Krumpli született rakásra, mint az ősmadár tojása. S másnap reggel, csuda fényben, (smaragd harmat tőn, levélen,) királyfi a tündérlánnyal: egybekelt az érc a lánggal! S férjhez mentek, mind ahány volt, a sárkány-rablotta lányok. Ökrök sültek, új-bort hoztak, zsírban malacok rotyogtak, nyalták a lábost a lángok, rózsák húsosodtak: fánkok, kürtök búgtak, ríttak fruskák, durrogtak ünnepi puskák. S csaptak, mint kik sose halnak, kurjongatós lakodalmat!