A szegény lány, aki arany virágot lépik

1 Volt egy szegényember, a temetővégen nyűtte a napokat mély keserűségben. Ontotta porontyát sűrűn a feleség, mint arany-könnyeit az augusztusi ég. Alíg szült az asszony, temetett az ember. De a Kaszás nem bírt a két legkisebbel. Úgy virúltak ki a gazverte nyomorba, mint besüppedt síron liliom és rózsa. Tegnap az asszonynak ásták meg a vermet, a nyers koporsóba útipénzt is tettek. Egy szál csipásodó gyertyánál siratták, s másnap szikkadt testét át a földnek adták. Vitték a koporsót, kinn a temetőben nyesték rá a földet nehéz zöld esőben, a sírgödör füstölt, hogy a hant legörgött, koporsón rög s eső váltakozva zörgött. Egyik sűrű vékony, vastag hang a másik. Súg az eső, még a szomszéd sír se látszik. Öklendte a vizet, mint eresz szakálla, az ember kalapja, ázott a két árva. Amikor elment a súja az esőnek, szivárvány kötötte két csücskét a földnek. Kövér a sárgája, így ez esztendőben kukorica lesz a termésben majd bőven. De nem a szegénynek! Tudniillik annak reményei csak a szivárványban vannak! Szárazon áll a két tehene egy éve, szivárvány múltával elfoszlik vetése. Alighogy hazaért, s égette a szalmát, amin felesége nyerte el nyugalmát, jött egy özvegyasszony, önmagának pósta, kövér, mint egy tojás, szép, mint a csicsóka. Az ember meg nézi: ezt mi lőtte épp ma? Ilyen időben mi lehet jötte célja? Tán részvétet hozott, tejet a kölyöknek? Hozott azt is, ámde ennél sokkal többet! S szólt az özvegyasszony: „No, te özvegyember! Feleséged lennék teljes mindenemmel, gyerekeid tejbe és vajba fürösztöm.” A beleegyezést meg is kapta rögtön. „Ha maga a Sátán, a sánta Pulútó ajánlkozna, attól sem futnék, a rúttól! Nem rád alkalmazom, özvegy, én e példát, magyarázom tetted gyönyörűszép voltát.” Mert eszébe jutott a megözvegyűltnek, gyerekei eddig min is kövérűltek? Levegőn s harmaton éltek, mint a lepkék, tán az esti fehér réti ködöt ették. S az új család szépen élt, a boldogabbik, gyereket amíg szült az új asszony, addig. S akkor azt mondotta az urának egy nap: „Törd ketté a szárát e két liliomnak!” S hogy az nem értette a rejtett beszédet, rondán ráförmedt, a jobb megértés végett: „Pusztítsd el a lányod, a fiad is menten, különben a víznek megyünk mind a ketten.” Nézte, neki fának jó lesz tán a kútág, könny verte ki testét. (Ricsajgott a rútság.) Befogott hát lassan, s amit sose tett meg, orrába rúgott a bamba teheneknek. Fölültette lányát, fiát a szekérre, csaholva a kutya tolúlt a kerékre. Az öreg Kóró-nyak a szégyentől vérdús. Vonta a szekeret a Hattyú, a Cídrus. Az erdőbe vitte elveszteni őket, s ahhoz közeledvén szíve vert erőset. Mint barlang az erdő, sűrű a homálya, s közepén ráakadt egy vén kalibára. Oda csukta őket, fehérűlve, mondván: „Rakok egy derék fát, addig várjatok tán.” S hazafelé tartott szekerét megrakva. A fejsze fokával a fákat csapkodta. Hogy azt higgyék, fát dönt, azért ez a lárma: ugatott az erdő agyatlan kutyája! A roppant zöld csöndet rettegve botorgott, s lassan pettyezték a barmot arany foltok. S azontúl úgy járkált, mint az Orbán lelke. Ült, mint a csigahéj, összetekeredve. Látta az erdőt és szűz mosolyba révedt, s kis bolyhos légy dúlta szét a tiszta képet. A lány s a legényke éldegélt magában a rengő lomb alatt, rozzant kalibában. A lány teljes szépség, ifjú virágos fa, a fiú arcában anyját visszahozta. Egy nap az erdőben duplán kóborolva ráakadtak egy szép fényes kaszálóra, Közepén egy boglya, oda kiköltöztek, s mint két fehér hattyú, a napban fürdőztek. Este boglya-tőnél langy almon pihennek, egymás kezét fogva szépen énekelnek. Nagy, nehéz sáskáktól nyög a rét, vadlúd húz, kék lángot fúj Sánta Kata: a Szíriusz. Egyszer a királyfi egymaga vadászott, fölverték az erdőt pata-ropogások. Csörög a lomb, csörtet a vad, nyí és retteg, vékony csaholása karcsú-fejű ebnek, hallik őz futása, a kürt rivalgása, menekülő medve habos szuszogása. Habos futócsillag: kis őz-far elvillan, s királyfi egy réten lovával megtorpan. Gondolta, pihenni jó lesz ez a boglya. A busa csikót az érzés odavonta. Hökken vissza a ló, ámúl a királyfi, neki ily szépet még nem volt módja látni: alszik egy lány, s mellén, karjaiba zárva, mint liliom kelyhén tűz-bundás bogárka, mint hófúvás alján aranygyapjas kis kos, tejen bodzacsillag, szendereg az öcskös. Térdfején egy hangya vonúlt a bábjával, mint sátoros szekér torzonborz lovával, mint kóborló cigány hómezőn magában, tiporva a puszta szikrás szűz havában. Fölnyerített a ló, fölijedt a kislány, az öccs szótlan pislog láncsa, csikó láttán. „Mező lilioma, légy a feleségem”; így szólt a királyfi pirosodva szépen. Erre a liliom lett azonnal rózsa, s szólt, hogy ne maradjon a szónak adósa: „Nem lehetek én a maga felesége, nem hagyhatom itten a kedves öcsémet.” S elővett egy fából-kifaragott fésűt, s hajából két arany virágot kifésűlt. Talán két szál lángot, egy kicsit, egy nagyot. A virág a napnál vérzőbben ragyogott. S az arany virágot a vadásznak adta: tegye a pohárba, azzal az ablakba, s hogyha másnap jönne érte a vadász úr, vele menne, s vinné öccsét hozományúl.   2 Másnap jöttek is, de másnap az már ősz volt, iker-udvara a holdnak esőt jósolt, tőcsmadár kiáltott, az is csak kiáltott, nem várta meg ő sem az üveges záport. Másnap jöttek is, de közben egész évszak, amit takar a két vers-szak közti hézag: egy kis háborúval. A harci seregek páncélos ménjei, mint kalász zizegtek. No és a királyfi régóta járt jegyben, boszorkány lányával készűlt élni frigyben. Ezt elrendezni sem tellett kis időbe! Ezért, hogy a vadász visszajött, de őszre. Mikor az erdőbe fordúlt a sok fegyver, cifra ló és cifra hintó, cifra ember, megeredt az eső, hűvösen, vastagon, szétrobbant a fákon, hintókon, lovakon. Roskadt a tarka lomb csomókban lemállva, sújtotta a fehér víz őszi sas-szárnya, eltűnt az esőben a lánykérő menet, nyögve rázta a fa a piros levelet. S elvitték a lányt és el a testvéröccsét, hogy a lakodalmat már szárazon töltsék, hisz a hideg eső ömlik tán egy évig, nemhogy vékonyodna, de inkább megérik. Mentek, mintha minden volna most már rendben. Csakhogy a boszorkány ott volt a menetben és az erdő szélén (a köd is segélte), lányát a másikkal gyorsan kicserélte. Lányára adta a szegény lány ruháját, a királyfi mellé ültette a lányát. A kábúlt kis szűz két tűz-szemét kivette, tejes testét meg egy nádashoz kötötte. Minden hajaszálát egy nádhoz csomózta, a lány hajával a nádast behálózta, óriás pókhálót kötött a hajából. S fölzúgott az eső rémes kacajától. Hajával a nádhoz szőtt lány fölsikoltott, a szélben a nádas megdőlt, föltajtékzott, zizegve hullt a víz, mint a sárga szalma, s a cifra násznépet végleg betakarta. S otthon a menyasszonyt, már a kicseréltet, nagy csődület várta, lakodalmi étek. Ám a kiérdemelt lakoma előtt még azt a fésülködést látni is szeretnék! A nagy trónteremben egymáshoz szorúlva az ember, akár a kévében a búza. A lány reszketve a fésülködést kezdi, az egy tömeg ezer szemét kimereszti. Fésülködik a lány, sárga haja repdes. „Pisz” se volt egy percig. Azután: „A tetves!” Mert a kis menyasszony kövér tetűt fésűlt, tépte haját, mígnem viasszá fehérűlt. Majd sötét vér tolúlt lassan az arcába, s rikoltva csapkodta a fésűt hajába, potyogtak a tetvek, mint a fenyőtobzok. A násznép márvány lett, majd nyersen fölhabzott. S mint a sas, ha földhöz verdesi a szárnyát, szilajon rikoltva, szétlegyezve tollát: a lila lány rikácsolva átkozódik, reng a dúlt üstök és sárgán föltoronylik. De azért a lagzit megtartották mégis. Duhaj a királyfi, mulat csakazértis! Vijjogva röpdösött tánca, mint a héja, lángot köpve csengett sarkantyú-taréja. S hogy lecsillapúlt a királyi ház kedve, búsúlt a királyfi, búvott röstelkedve. „Tán beteg, motyogta, tán mindezt álmodtam, rózsabimbó helyett kórót szakasztottam.” A nádhoz kötött lány pedig sírt azóta, csurgott szemgödréből a könny a kis tóba, mert a nádas mellett egy zöldlángú tó volt, ahol késő őszig a béka kuruttyolt. De már bőrbundáját degeszre nem fújta, ott ült dülledt szemmel a mocsárba bújva, kásásodott a víz, a buzogány pölyhe csomókban hullt, mint az öreg kutya szőre. Eddig szúnyog csípte, ráforrtak mohóan, úgy álltak a bőrén, mint gémek a tóban, vöröshasú ménes legelészett karján, szőlőtőkként értek vulkánok hegyalján. Most a hódarától őszűlt a nád foglya, ködöt szőtt a hajnal, s a fákra aggatta. Szólt a tél villogó ezüst trombitája, s fehér hattyú-sereg telepűlt a tájra. Most a tél gyalázta, a leányt ellepték kristály-bolhái, rápattogtak és csípték. Fölötte vadludak keringtek zajongva, hasukkal a havas nádbojtot súrolva. Rítt a lány lobogva, ha a nád hullámzott, pókhálóban a légy jár ily hoppsza-táncot! Vajon ki ne félné a tél vonítását, ki hallaná a lány árva zokogását? Egy roskadt, vén kovács járt ide halászni: (télen meríteni, nyaranta pecázni,) a lányt ő vitte el, ölében, mintha csak vinne levegővel-telt csontú madarat. Ő vitte el a lányt. Állt a ködös parton, haja fehér kazal a céklaszín tarkón. Délceg torony volt ő, még ifjú erőben, most, mint havas kunyhó a téli mezőben. Áll a ködös parton, megy a ködös jégen, s csöndes zokogást hall a köd sűrűjében, fut csúszva-botolva, piros orra gőzöl, s mint egy kígyófészek előtt, visszahőköl: ott röpköd a nádas, sziszeg a magosba, mint egy fészek arany-dárda-testű kobra, s fönnakadva egy lány deres szövevényben, nem is lány, egy gyertya lobog ott fehéren! Fehér inge rongyban, látni szívszakasztó, a két kicsi vulkán, tej-lángot fakasztó, pőrén kiviláglik, (behavazott mályva.) Vállába mart a tél hó-szőrű kutyája. Reszkető vén ujjal üstökét eloldta a lánynak, (irháját a köd is elhordta,) rálehelt szívére, parazsat így szított, lágyan döcögetve a csúcsos kis tornyot. Aztán becsavarta a lányt a subába, s földet alíg ért rossz, márvány-izmú lába. Mire hazaért, épp a déli harang szólt, s az udvar havában húsz ló toporzékolt. A nádtól elkötött sápadt, vak virágszál, itt élt a szegény lány a szegény kovácsnál, a műhely-melegben érezte a lángot, mit a parázsból a fújtató kiváltott. Nem látta, csak tudta a kesernyés szagból: pörköli a patát az izzó vaspatkó. Arcára ha szikra hullt, úgy megremegett, mint a föld, ha rá az égből csillag esett. Mint borzolt kis madár az ablakpárkányon gubbaszt és a hóban háromágú lábnyom: vak arcát szorítva a műhely-ablakra ült a lány, s a kovács szótlan símogatta. Kezén a vasszilánk, a szén bőre alatt ült, mint szikla hegyben, mint szén a föld alatt, szikra úgy fúródott húsába füstölve, mint a meteorkő lángolva a földbe. Egyszer a szegény lány kért vala egy fésűt, s hajából két arany virágot kifésűlt, napnál nagyobb-fényű két arany virágot, üveg-arca tőlük kapott szinte lángot. „Táti (úgymond a lány), vigye a városba ezt a két virágot: tolong majd úr, szolga, ha szekér aranyat is igérnek érte, de váltságúl csak a balszememet kérje. Mondja: a báránykám sétált az erdőben, kiütötte szemét egy kis sziklakőben, aki balszemet ad az én báránykámnak, tulajdonosa az lesz a két virágnak.” S elindúlt az öreg, volt kövér havazás, kezében a virág fénylett, mint a lámpás. Hull a hó, a tar fák meresztik magukat, égre fölfordítják borzas szakállukat. És úgy történt éppen, ahogy a lány mondta, csődűlt köréje az izgága úr, szolga. Egymást licitálták topogva a hóban, de az öreg egyszer sem mondta, hogy „Jól van.” A virággal ott állt az embercsomóban, az meg üvöltözve alkuszik mohóan. A csődület egymást tapodta és hágta, volt, ki fújt, mint a cet, s gyapját markolászta. Meghallja a hírt az öreg boszorkányné, s fut lányához, hogy a virágot megvenné: „Nincs itthon az urad, szerencse ért minket, azt hiszi majd, hogy a fejedből fésűlted.” Egyszer alkuszik a királyasszony: ím, ma! Hebeg, igér vagyont, sír, lepi láng pírja. „Báránykám balszemét kérem én cserébe.” Igy az öreg, az meg mered a kezére. Két szolgáját küldi anyjához az asszony. A boszorka veszi a kemence-sutból balszemét a lánynak, akit kiraboltak. A szolgák a szemmel üvöltve loholtak. Üres a tér, a sok hóember elolvadt. A kovács a szemet nézte, mint a holdat: a nagy szemgolyóban arany-bércek voltak, kristály-kráterek, alvadt tűz-tavak szóltak. Az öreg a szemről a port lecsókolta, picit rá is pökve kicsinosította, s zsebkendő sarkába kötte, mint a fillért. S fehér téli éjben hazaindúlt tüstént. Történt pedig ekkor, fele éjféltájban, a szegény lány apja vacogott az ágyban, egyszer csak fölugrott, szaladt a kamrába, onnan egy lámpával ki a havazásba. Rohant, feje fölött a lámpát kinyújtva, körűl a havazást rózsaszínre gyújtva. Messziről úgy látszott lüktető kis lángja: kis fénybogár akadt a pók hálójába. Az erdőben megállt, kiáltozott sírva, a lángszemű farkas ráfelelt vonítva. Futott fától fáig, a kristályban gázolt, a fény pupillája megszűkűlt-kitágúlt. Udvarában a hó szikrázott nyüzsögve. Megállt az ember a kíntól lenyügözve, s fagyos leheletét, mely mint kövér tejzsír, föl-föllövellte, mint víztornyát a gejzír. Cikázó árva fény, kölykeit kereste, űzte a lélekhang: „Te ocsmány, te beste!” Kutatta nyomukat a fehér parázsban. Aztán elveszett a nehéz havazásban.   3 Mikor hazatért a zuzmós-bajszú posta, szemét a vak lány egy könnycseppel megmosta, a helyére tette, s hétszer szebben látott, s örömében lépett két arany virágot. Azontúl jó kedve volt a szegény lánynak. Február épp akkor mondta Januárnak: „Ha oly erőm volna, mint neked, egy éjre, megfagyasztanám a borjat a tehénbe.” Tehát múlt a tél és tűnt a szomorúság. A lány kettőt lépett, tüzelte bolondság, két arany virágot lépett a szegény lány, szirmuk, mint a Vénusz, kövér szikrákat hány. „Táti (úgymond a lány,) vigye a városba ezt a négy virágot, eseng majd úr, szolga, tíz szekér aranyat is igérnek érte, de váltságúl csak a jobbszememet kérje. Mondja: a báránykám sétált az erdőben, kiütötte szemét egy kis sziklakőben, aki jobbszemet ad az én báránykámnak, azé a négy virág, nem adhatom másnak.” Markába szorítva a négy szál virágot, ment a kovács: s itt a szem, a madárlátott. Most is csak úgy történt a piaci alkú! Ne szaporodj, mondat, vers légy kurtafarkú. Ám az utolsó éj hosszabb volt egy jajjal, mint özönvíz előtt Noénak a hajnal, ki nem fogyott a lány a mély sóhajtásból, ablakon jégvirág rajzolódott abból: „Szóljatok, kakasok, isten trombitái, zúgjatok, kakasok, Szent Péter bikái, csengjetek, kakasok, mennyei harangok!” S öklendezének már tüzet a kakasok. Mikor a jobbszemét vér-gödrébe tette, virradati lángban úgy megnőtt a kedve: hívta a kovácsot, hívta az anyókát, táti feleségét, kedves fele-sorsát. S szólt: „Édes szülőim, megfizetek nektek, de előbb titeket szépen megpörgetlek.” S mint a búgócsigát a gyerek tavaszkor, pörgette őket a lány: az aranyostor. Mint a pók a dongót potroha nyálával, betekerte őket csillogó pólyával. Csak amíg a pók a belső-részt kiszívja, a lány csontjukra a múlt-időt csavarta. Nagy suhogás hallott, ahogyan forogtak, köröttük ködgyűrű, mint a Szaturnusznak. Amikor szédűlten egymásra rábuktak, összecsókolództak: húszévesek voltak. S a lány az udvarban lépegetni kezdett, nyomában a virág sűrűsége rezgett, végűl annyi virág kócodott ott egybe, mint a zsír csillaga a gazdag levesbe. Ugrott dupla lábbal, kis veréb módjára, s arany-liliom nőtt pettyegő nyomába, táncikált egylábon, ringott mórikálva, s iker-aranyrózsát fakasztott a lába. Aztán páros lábbal a konyhába ugrált, sarka virágot lőtt, szirmaiban duplát, s nagy arany-virággal ragyogott a konyha, mintha a Tejút az égről ide folyna. Ráadásúl edényt, teknőt, szalmazsákot telefésűlt, rázta az arany virágot. Zsenge kis almafa rázza bő virágát: ilyennek látta az ifjú pár vett lányát. S akkor incselkedve fordúlt a friss párhoz: „No, Nyanya és Táti, fogjunk búcsúzáshoz, van miből élniük öreg napjaikra.” S búcsúvétel után indúlt a városba. Ahogy odaért a király kapujához, kiszólt a szakácsné az őgyelgő lányhoz, (a szakácsné zsíros, mint a juhászbunda): „Elszegődhetnél te a mi udvarunkba.” El is szegődött, de öröme leplezett, a zsíros szakácsné mellett segédkezett. Egyszer a főzésnél, majd kibökve titkát, kérte, hadd süssön ő is egy palacsintát. S az ő süttetébe titkon begöngyölte, a királyfitól nyert gyűrűt elhelyezte, s mivel az a fiú elé kerűlt éppen, annak farkasfoga kicsorbúlt az ércen. Az a gyűrűt veszi, fűti a pirosság, a konyhába fut le, büntesse a rosszát! Átkozta a tolvajt, kezét a gonosznak: „Megérdemelné, hogy fésüljék a Rosszak!” Kérdi az asszonyt: „Te főztél palacsintát?” A szakácsné bólint és kinyögi: „Én hát.” „Senki más?” „Hm, csak én.” Végűl is bevallja, a lány sütötte meg, ami maradt alja. Ekkor a királyfi a lány fele fordúl, s mint valami ágyú, hátrálva fölmordúl: „Te is főztél, kislány?” Ráfelel az: „Én nem.” Erre egy pofontot kapott tőle bőven. A szolgáló pedig nevetett erősen, s kétszer kettőt lépett piros jókedvében. Hát a nyoma után négy arany virág nőtt, földi szem nem látott soha olyan fénylőt. A lányt a királyfi menten megismerte, kartőn fogta párját, s az asztalhoz vitte. A boszorkányt s lányát nyomban kifaggatták: vajon a szegény lány öccsét hova rakták? Kőfalban a fiú, be oda falazták, begubászkodott már, fájt a hosszú hapták. Azonnal a nyirkos oduból kivették. A két csúf boszorkányt pedig elégették. Volt hát sürgős lagzi, csók, tanács, ajándék. Megindúlt a menet, rikoltott násznép. Kakas orrlyukába fűztek madzag-gyeplőt, az haladt az élen, kukorítva kettőt. Köröttük, mint bolha ugrál a sok rajkó, a füstös putrikból visongva kirajzó. Arany virág szagát érzi már az orra, szeme fényes, mintha ki vón suvickolva. Lesik a menyasszonyt, arany-léptű jön ma! A vőfély rézpénzt szór, azt szedik csalódva, mert a lány nyomában nem fakadt ott semmi. Ezért kezdett egy kis füstös pityeregni. Erre a szegény lány lépik egy erőset, lépik egy virágot a kis pityergősnek, arany-liliomot, lapulevél-szirmút. Föcskölt föl a porból, mint arany-szökőkút. Az tűzzel-átsütve áll a liliommal. Zeng körűl a rajkó, keveredik porral, a vaskos sziromhoz kapkod, mint a lánghoz. Hol is a nászmenet? Már hasának áldoz! A szakácsné ragyog, mit egy tiszta lámpa. Finnyás a menyasszony, kotorász a tálba. Kappanhúst is ehet, csak lakodalmába hurkát ne egyen, mert eres lesz a lába.