A csillagszemű juhász

1 Végtelen a puszta, ahol a juhász élt. Most már száraz kórót rázogat ott a szél: csontvázát hajdani levélnek, virágnak, örömét egykor a juhász szamarának. Közepén egy akác tűnődik magában, kis halom mereng az akác árnyékában, a halmon egy madár, tolla deres, vásott, nézi a ködöktől nyomott pusztaságot. Itt élt a juhász egy szamárral, egy bottal, bámulta, hogy az ősz a lombot lefosztja. Már föld a subája, föld a feje-alja, csontjait talán e kis halom takarja. Ennek a juhásznak, így van a mesében, az esteli csillag lángolt a szemében: két szeme csillag volt, máglya-lobogás, vad, mint nyáron a legszebb ragyogású csillag. Nem lehetett annak közepébe nézni, szemével akárkit meg tudott igézni! A mezei vadnak, égi madaraknak, szemével parancsolt lepkéknek, halaknak. Alkonytájt kedvese gyalogolt ki hozzá, hogy étel-italát másnapra kihozná: s hitte, jánosbogár szelíd sugárzása, pásztortűz távoli, révűlt lobogása, vacsorafüst-esti Vénusz-csillag ég ott messze. De a földre költözött az égbolt? Pedig csak a juhász két szeme világolt, hiszen a sötétben kétszeresen lángolt. A juhász a pusztán állt, vagy heverészett, (szamara ezalatt vígan legelészett,) csudálta tájait túl a délibábnak, vagy földi szikráit a szíksóvirágnak, s amíg mohó nyája a füvet harapta, tolúlva fehéren, mint zöld tenger habja, karját botra dűtve nézte a világot, vagy ha kedvesére gondolt: furulyázott. Mérhetetlen nyáját szemével terelte, reggel a fa alól, a fa alá este. Hánykódott enélkűl a nyáj a pusztában mint csillag s tű nélkűl hajók óceánban. A rágott mezőről ha arrébb tódúltak, hol a fű húsosabb, más nem maradt ott, csak ganéjuk, körömnyom tiporva ganéjba, hol vasszínű szöcskék sisteregnek sírva. Terelte a nyájat szeme sugarával, alkonyidőn ha tért nyugodni a nyájjal. A fa alatt állt és onnan nézett messze, s indúlt a vezérkos csillagtól vezetve. S ömlik már a többi, kövéren, mint láva, farkát leszorítva, a másikra állva, kigyűrődik a gőz lapos orrlikából, mint a csiga szarva puha homlokából. Világít a szeme, s a fa föllobogva piroslik, akár a tüdő egyik bokra, s apad-árad a nyáj, irányítja szemmel, akárcsak a holdtól lélegzik a tenger.   2 Bősz buborék-fi volt az ország királya, uralmától népe reszketett, mint nyárfa, folyton fuvalkodék, átalkodott ördög, nyelve egyre járt, mint tűzkor a harangtök. Amolyan szikár volt, ritkás a szakálla, ezüstös szakállán átfénylett az álla, mint dértől nehezűlt nádas alatt a jég, vagy mint szálkás alkony-felhők mögött az ég. A király öröme, s egyben bosszúsága, orra volt, arcának egyetlen rózsája. Sarlós orra, mint a fogyó-hold magában, mint hóban a rózsa, úgy égett arcában. Mint ha nagy mezőben kis parázs-domb virít, s körűl az ég ejti kék kristály-szirmait: arca hó-pusztáján úgy izzott az az orr. Boldog és szomorú ezért volt a botor! Szomorú azért volt, hogy ilyen orra van! Boldog is azért volt, hogy ilyen orra van: mert ahányszor prüszkölt, pedig sokszor prüszkölt, küldött népe közé több falka vad testőrt. Csillogva, dobogva, szúnyogsűrű rajban száguldott a hadnép (tán valami baj van?) hírűl vinni: újra tüsszentett a király! S az ország népe már tudta, erre mi jár! Ahol a paripák fújva megtorpantak, s vérüktől égetve prüsszögtek, forogtak, a toronyló testőr szavát meg se várták: „Jó egészségére!” – gyorsan kiabálták. Mert aki nem mondta, annak már vége volt, iszonyú bűnéért rút halállal lakolt! Igy hát valahányszor prüszkölt a nép feje, egy ország zengte, hogy: „Jó egészségére!”   3 Ősz volt már, bizony ősz, csillogott a puszta, a Tejútat egyik reggel csak lehúzta, kásánál sűrűbb köd hömpölygött a fűre, nem látszott a messzi torony I-betűje. Kopasz az akácfa, magtokja zörög csak, a juhász hallgatja: madarak vonúlnak, madarak a ködben, szárnyuk ki se látszik, hallgatja: suhognak, énekük virágzik. Áll a fa törzsének dűlve egymagában, mellette hó-szőrű szamara vidáman, körötte a nyája béget és tülekszik, a szőrük nedves, hisz a köd rátelepszik. Egyszer csak dobogás dúlja föl a csöndet, köd-ikra gyűrődik, a bárányka csönget, az utolsó levél lepörög a fáról, mint ha egy gyufaszál hirtelen kilángol. Gyűrűzik, topog a birkanyáj bégetve, ezer fej-buborék, mintha eső lenne, nyüzsög, alámerűl, emelkedik ismét, gejzírként tornyosúl a sok szuszogás itt, s előbb két gőzoszlop melegétől félnek, azután egy lófej, aztán a lótérdek, azután a ló-szügy, aztán a ló háta zúdúl ki a ködből kövér lovasával. S megkövűl félúton a kanca remegve, mintha hátsó fele neki nem is lenne, nyakán, a combjain kiállnak az erek, mint a levél hátsó falán az erezet. Szól a kövér lovas, a király szolgája: „Tüsszentett a király, add áldásod rája. Mondd: Jó egészséget! Másra nincs is gondom.” Fölnéz rá a juhász: „Ugyan dehogy mondom!” Ahogy a juhász a vad vitézre nézett, rosszúl érezte az magát íly kövérnek. A ló és a lovas perc alatt lehűltek, mint kutya a csonttól, úgy megszelidűltek. A harmatos füvet a ló nyalni kezdte, a lovas meg bámúlt nagy szemet meresztve, de eszébe jutott a király parancsa, fejet fordított és lovát megugratta. Ő maga most ködben, most már rikolt, bömböl, hisz csak a ló-tompor látszik ki a ködből. „Megkeserülöd ezt!” – s elvágtatott fújva, a vastag ködbe a lóval lukat fúrva.   4 Délben, hogy a köd már lassan szerteszéledt, a fű is fölszáradt, a szél is megéledt, fura lovascsapat iramlott a fához! Iramlik, de megáll, nem jön a juhászhoz! Vérmes lovaikat megfordítják zajjal, jönnek már, de hogyan: nem fejjel, de farral! Látni, hogy a csapat szörnyű bosszút forral, hőkölteti vissza lovait tomporral. Hernyó-lassan másznak a hátúl-vitézek, hátukon a páncél pikkelyei égnek, mint a hal oldalán a pénzek ragyognak. Farolnak a csikók, már-már bokrosodnak. Húsz lófarok verdes, ahogy közelednek, a vitézi nyakak bambán merevednek, hátra egy se néz, hisz tán villámlás támad! Majdnem nekimennek hátsótól a fának. Lecsúsznak most lassan sorra a nyeregből, a pusztát bámúlván vitézi-merevűl, menedéket a ló-has alatt keresnek, s a hátsó combok közt vigyázva kilesnek: hát a juhász ott az öreg fa tövében édesdeden alszik, alszik csuda-mélyen. Tán úgy aludt el, az ég hattyúit mérve, a tar ágak között az eget szemlélve. Kis kancáik alól négykézláb és hason odakúsznak hozzá. (Hogy nyugton alhasson!) Nyelnek, vörösödnek, a szemek düllednek, hisz nem szuszognak, még pihegni se mernek. S hátulról a juhász álmodó fejére egy fekete zsákot ráncigálnak félve. És már a nyak körűl szorúl a zsák szája, fekete zsákban a juhász koponyája! A juhász fölsóhajt, persze hogy fölébredt! Bolond táncot járnak körűl a vitézek. Reng nagy nevettében a mord, hájas hadfi: „No juhász, érdemes volt-e, mondd, hallgatni?” „Viszünk a királyhoz, odaviszünk téged, sirathat a babád, vagy a feleséged. Még ma este leszel a halál babája!” Emelték, s szamarát hajtották alája. A fehér szamáron, feje zsákba kötve, kocog a juhász, a testőrök körötte. Nem látja, csak hallja, magasan fölötte zokog egy kis madár, zokogás a röpte. A fekete szövet érdes, sűrű rostján átsüt a szeme, mint gyertyaláng a rostán. Mint kormos üvegen át a napot nézed, fényét úgy láttad csak derengni szemének. Arra gondol, hova züllik most a nyája, s szívének miféle föld lesz a tanyája? Alkonyúl, rózsaszín lesz a lovak szőre. Keresheti már a juhászt szeretője! A lovak ügetnek, fújtatva, dübögve, Tejútként parázsló bogarat söpörve vad lélegzetükkel, mint komor tűzhányók, tűzesőt köpködvén, fuvallván a lángot. Keresheti már, szét hiába tekinget, messze parázslanak a páncélos ingek. Tán sejti, a könnye azért kezd kitörni, kedvesét ott viszik, a rabot, megölni. Áll a fa alatt, sír, a távolt kutatja, hogy valami jelt a nagy puszta mutatna. Messze a sárkány-kan véres foga villog, dög-agyar, kard, vértvas, tűzkorona, csillag?   5 Hajnalra értek el a királyi várba, a hús-rózsa-orrú király alig várta jöttét a juhásznak, tüsszögni alig mert: „No, most ne éltessen, ha ismer egy istent!” Fél éjjel virrasztott és az utat leste, szeme körűl a bőr tottyadt levelesre, mint öreg tyúkoknak, a bőr-taraj sárga a mirigy-szemhéjon, mint egy fej saláta. Hozták is a juhászt, porosan, vitézűl, hogy a csillagait elrabolták végűl. A lándzsahegyekkel böködték, löködték, szamarát meg egy kőszoborhoz kötötték. A király a juhászt fogadni nem merte, a szomszéd szobából szóval ezt üzente, prüsszögve háromszor: „Az isten segítsen! Mondd, juhász: a királyt éltesse az isten!” „A nyájam őgyeleg árván a pusztában, hol is csatangolhat aranyszőrű nyájam?” – felel a rab. Hápog, sipog a bíborban fuldokló király: „Én nem ezt parancsoltam! Vigyétek, dobjátok a medve-tömlöcbe, de vad táltos-szeme ne legyen bekötve, hadd lássa a fickó, mint kapja meg jussát, a medve hogy tépi csontjáról a húsát!” Vitték is, dobták is, utána is köptek; lakóját döfködték karddal a tömlöcnek. Tápászkodik már a medve mordúltában, foga szikrázik a fekete pofában. Szakállas karjait lóbázva, kinyújtva, mintha egy mohos, vén tölgyfa megindúlna, tappog, bőg az állat, de megtör a fénytől, a juhász szelíden sugárzó szemétől. Totyog nagy zavartan, hátrálni igyekszik, azután a juhász lába elé fekszik, kezét nyalni kezdi, menten a haragtól, szelídre bűvölve a két ős-csillagtól. Az meg előveszi kedves furulyáját, fújja, fúvogatja kedvese nótáját, olyan szépen fújja és olyan vidáman: a cseléd-nép szeme fölragyog a várban! Rőt, szőrcsomós testét ringatja a medve, föláll, táncol már, a dallal ingerkedve, a furulyaszónak ellent úgyse állhat, hogyan a ráhulló két vad csillag-lángnak? Cselédek, testőrök mind odatódúlnak, a táncoló medve láttán elámúlnak. De a juhász csak a furulyáját fújja, billeg a síp-likon, táncol varázs-ujja.   6 A király pedig most újabb üzenettel űzi katonáit: „Meg úgysem menekszel a haláltól, míg nem éltetsz, ha tüsszentek! Te csoda-juhász, egy gyilkos kútba vetlek!” „A rózsám hol lehet, nem fakad örömre, talán már a pusztát elöntötte könnye, szeretője nélkűl merre is kószálhat, kedve, mint lomb ősszel a fáról, leszárad.” Lohol a mord testőr, kifúlva meséli, urának a hallott dolgot elbeszéli. Az csomókat tép a gyönge, gyér szakállból, mint tollat forrázott lúd arany-pajzsából. Dűti nyálkás, sárgás, eres szemgolyóját, habog, alíg tudván nyögni mondókáját, rázza kicibált, ősz, vércsöppes szakállát, mint őszi szél deres galagonya ágát. „Messük, szabdaljuk szét darabokra testét, juhászt kasza-gyomrú átok-kútba vessék!” S szemüket lesütve, mellre ejtett fővel lökték kasza-kútba, iszonyú erővel. Halála nem esett, baja ott se történt! Csak a kútból láttak szállni sötét örvényt. Mert csomókban, mint a pilledt falevelek lógtak a kút falán alvó bőregerek. Mert csillag-szemétől oly ragyogás támadt: a szárnyas egerek cincogva fölszálltak. Füstöt sóhajt a fal, az egér kilobban, mint füst száll a kútból, fekete oszlopban. Fekete bodrokban vijjogva és sírva csapongtak a fönti fénytől megbódúlva, töklevél-nagy pernyék kavarogtak rángva, fürtökben csapódtak rá a csupasz fákra. Szenes levelekként visongtak az ágon, vad, fekete lepkék lihegtek a fákon, mint a tiszavirág meteorköd-útja hulltak fára, falra szörnyedve-tódúlva. A királyt s cselédit a hideg kirázta, rémítette a föld nehéz sóhajtása, hogy a könnyű égbolt e nyögéstől párás. Szörnyű „tavasz” volt ez, fekete virágzás! Világított szeme a szegény juhásznak, így hát látta, híja hol van a kaszáknak, úgy kalimpálódzott, oda esett éppen. Ül nagy szomorúan, álla tenyerében. Füle cseng, borongja ezt a fene sorsot, dohánya nincs, így a pipa nyállal szortyog. Baja ott sem esett, csak ahova pottyant lába alatt a föld erőseket pukkant: az ütéstől a kút szeplős uborkái durrogtak és kezdtek nyekkenve elmállni, vizenyővel, léggel tömlős kis pukkantók, zöld ékkövek, tömzsi, ótvaros varangyok. Fölnéz a magasba, ugyan ott mit láthat, az eget csak egy kis kéklő karikának! Ríkatni kezdi hát újra furulyáját, a szíve szomorú, keserű nótáját. Kesereg kis sípja, bámúl a magasba, jobb lenne talán, ha lelke megszakadna! Bámúlt, míg az égkör, kék szabadság-rózsa vált tűzvészpirosra, később csillagosra. Ha valaki most a gyilkos kútba nézne, hinné: ott az ég és fönt csak a visszfénye, vagy a hűlt ős-erek új vizet csurgatnak, a csillag-árnyékok ott azért lobognak. Amíg a juhász a bánatát kisírja, búját leheli a kis faragott sípba: szomorú szamara a szobornál ásít, nyalogatja a kő-tündér lábikráit. Mint egy havas bokor, hógyapjútól áldott, álldigált a szamár, egymagában állt ott. Gazdája penészes, mély verembe lökve, maga egy kő-asszony lábaihoz kötve. A kőlábak előtt füleit lesúnyta, de a szobor magát szótlanúl nem únta. Ordított a szamár, ordított, s a csorba vártorony tekerte kő-nyakát köd-gyolcsba.   7 Akármilyen bősz volt az ország királya, annál talán nagyobb volt a hiúsága. Legszebb daliának, karcsú tündér-hősnek tudta ő magát, vad asszony-szédítőnek! Hitte: úgy ragyog, mint meteor, ég-lámpás, vére süt, a lénye végtelenség-izzás, tekintete bűvöl, szava a sors szárnya, pillogása bájol, mint rovart mécs lángja. Hitte: tündökletes, akár a verőfény, a Szűzanya mellett lehetne ő vőfély, bő mámorba bódúl, ha ki látja testét, hitte, benne forog az egész mindenség! Magát nézegette reggeli időben egy titkos szobában, a doboz-tükörben: padló, mennyezet és a falak tükörből, szabadúlni alig tudott a bűvkörből. Orrát látta ekkor harmatos rózsának, magát hóval lepett délceg fenyőfának, egyik szemét napnak, a másikat holdnak, nagy füleit égő vadrózsabokornak. Itt piperkézett, mint egy szende kisasszony, hogy aki majd látja, az könnyet fakasszon, arcára rizsport szórt, szakállát fésűlte, úgy csodálta magát, szinte megkerűlte. Nem is kellett neki magát megkerülni, száz alakban látta testét tündökölni: fejtetőn és talpon, búb-nézetben, törpén, száz király mosolygott, nyitott legyezőként. Alíg pitymallott még, a kakas alíg szólt, deres szárnyát rázva kétszer kukorékolt, mint a tótükörben tollait a páva, cicomázta magát a tükörszobába. Aranyhímes, bíbor palástja a vállat súllyal lehúzta, mint póknyál darázs-szárnyat, fején koronája ült salak-fehéren, mint bél-mocskos gólyafészek a kéményen. Mint finom jéghártyán, lépdelt a szobában, valami dalt dúdolt maga-ámúltában, mikor egy vitéze jelenti, s egy másik; „Nem halt meg a juhász, ott lenn furulyázik!” „Furulyázik, él, ki állt be cinkosának? Szemébe nézek én annak a juhásznak! Hozzátok ide, s ha az igaz nem leszen, nehéz pallossal ma fejeteket veszem!” Parancsa süvöltő: lángolva rohannak, pedig a vitézek talpig vasban vannak. Iszkoltak, testükön gyűrűs vashüvellyel, vas-árnyékuk szinte előttük futott el.   8 A juhász nem tudta, kötelet mivégre eresztenek kasza-pokla fenekére? Miért, ha nem azért, hogy rajta fölmásszon? Föl a harcra, fényre, mint pók a fonálon! Világít a szeme mohát, kő-varangyot, rázza a kötelet, mint a pók a hálót! Mikor fölér, rikkant, körűlnéz vidáman: de mintha csak maga állna a pusztában. Üres az udvar, a fák deresen állnak, a kőkockák közűl kiserkedt fűszálak szakálla is őszűl, a varjú kiáltoz. Kiáltanak neki: menjen a királyhoz! Fürgén megindúl hát a lépcsőn kaptatva, a visszhang a léptét kétszer visszaadja, előtte, mintha csak maguktól nyílnának, csikorogva lapozódnak ajtószárnyak. S fütyörészve belép a tükörszobába, köszön, s szemét veti az álnok királyra: az meg futna, de csak áll, liheg esetten, sikoltana, de már nincs amit tehessen! Sűllyedne a földbe, illanna, mint pára: átlát ez a húson, a csontot is látja! Hisz ez a szív barlang-nyirkát kikutatja, pince-lámpásként a hüllőt megmutatja! Didereg a király, a juhász-szem éget! Görnyed, forog, nem lel sehol menedéket, mintha űrben lógna, súlytalan libegve, s láng-foltok, tej-fürtök, köd-csigák körötte. Mint hat köré-dagadt szitakötő-szemben, száznyolcvanezer tűz-sejtű fényveremben, a tűz aranytüske-bozót-barlangjában: vergődött a juhász-szemű tűz-szobában. „Eresszétek, menjen” – nyögte s összeroskadt, tüdejét, bordáit vak lelke, a poshadt alíghogy mozgatta, a feje lecsuklott, szakálla, mint mésztej, a tükörre csurgott. A juhász elindúlt, belűl dudorászott, csillag-tüzű szeme most duplán sugárzott, tűzkristály-bolygó: cikázott pillantása, a testőrt mert jó lesz, ha mégis vigyázza! De azok szép sorban a falnak fordúlva lapúltak a félsztől szörnyen megindúlva. Nézték, kő mit izzadt, eső rá mit rajzolt? Ős-százlábúak a kőre tapadt bajszok. A szamár, hogy urát kijönni meglátta, örömében hát egy iszonyút kiálta: jobb a pusztán szalmavirágot harapni, mint e kőszív-asszony gőgjében tikkadni! Igaz, a puszta most, mint szikkadt, ősz sörte aggastyánarcon és burkolódzik ködbe. De a szabadságot nem lehet feledni, öröm csak a pusztán, csak ott tud teremni! Fölűlt szamarára, s farát ütögetve elporoszkált lassan a juhász a ködbe. Ahol járt, a zúzos fák is zúgni kezdtek, aszott karjaikkal hosszan integettek.