A halhatatlanságra vágyó királyfi

Mesék

1952–1953

A csillagszemű juhász

1

Végtelen a puszta, ahol a juhász élt.

Most már száraz kórót rázogat ott a szél:

csontvázát hajdani levélnek, virágnak,

örömét egykor a juhász szamarának.

Közepén egy akác tűnődik magában,

kis halom mereng az akác árnyékában,

a halmon egy madár, tolla deres, vásott,

nézi a ködöktől nyomott pusztaságot.

Itt élt a juhász egy szamárral, egy bottal,

bámulta, hogy az ősz a lombot lefosztja.

Már föld a subája, föld a feje-alja,

csontjait talán e kis halom takarja.

Ennek a juhásznak, így van a mesében,

az esteli csillag lángolt a szemében:

két szeme csillag volt, máglya-lobogás, vad,

mint nyáron a legszebb ragyogású csillag.

Nem lehetett annak közepébe nézni,

szemével akárkit meg tudott igézni!

A mezei vadnak, égi madaraknak,

szemével parancsolt lepkéknek, halaknak.

Alkonytájt kedvese gyalogolt ki hozzá,

hogy étel-italát másnapra kihozná:

s hitte, jánosbogár szelíd sugárzása,

pásztortűz távoli, révűlt lobogása,

vacsorafüst-esti Vénusz-csillag ég ott

messze. De a földre költözött az égbolt?

Pedig csak a juhász két szeme világolt,

hiszen a sötétben kétszeresen lángolt.

A juhász a pusztán állt, vagy heverészett,

(szamara ezalatt vígan legelészett,)

csudálta tájait túl a délibábnak,

vagy földi szikráit a szíksóvirágnak,

s amíg mohó nyája a füvet harapta,

tolúlva fehéren, mint zöld tenger habja,

karját botra dűtve nézte a világot,

vagy ha kedvesére gondolt: furulyázott.

Mérhetetlen nyáját szemével terelte,

reggel a fa alól, a fa alá este.

Hánykódott enélkűl a nyáj a pusztában

mint csillag s tű nélkűl hajók óceánban.

A rágott mezőről ha arrébb tódúltak,

hol a fű húsosabb, más nem maradt ott, csak

ganéjuk, körömnyom tiporva ganéjba,

hol vasszínű szöcskék sisteregnek sírva.

Terelte a nyájat szeme sugarával,

alkonyidőn ha tért nyugodni a nyájjal.

A fa alatt állt és onnan nézett messze,

s indúlt a vezérkos csillagtól vezetve.

S ömlik már a többi, kövéren, mint láva,

farkát leszorítva, a másikra állva,

kigyűrődik a gőz lapos orrlikából,

mint a csiga szarva puha homlokából.

Világít a szeme, s a fa föllobogva

piroslik, akár a tüdő egyik bokra,

s apad-árad a nyáj, irányítja szemmel,

akárcsak a holdtól lélegzik a tenger.

2

Bősz buborék-fi volt az ország királya,

uralmától népe reszketett, mint nyárfa,

folyton fuvalkodék, átalkodott ördög,

nyelve egyre járt, mint tűzkor a harangtök.

Amolyan szikár volt, ritkás a szakálla,

ezüstös szakállán átfénylett az álla,

mint dértől nehezűlt nádas alatt a jég,

vagy mint szálkás alkony-felhők mögött az ég.

A király öröme, s egyben bosszúsága,

orra volt, arcának egyetlen rózsája.

Sarlós orra, mint a fogyó-hold magában,

mint hóban a rózsa, úgy égett arcában.

Mint ha nagy mezőben kis parázs-domb virít,

s körűl az ég ejti kék kristály-szirmait:

arca hó-pusztáján úgy izzott az az orr.

Boldog és szomorú ezért volt a botor!

Szomorú azért volt, hogy ilyen orra van!

Boldog is azért volt, hogy ilyen orra van:

mert ahányszor prüszkölt, pedig sokszor prüszkölt,

küldött népe közé több falka vad testőrt.

Csillogva, dobogva, szúnyogsűrű rajban

száguldott a hadnép (tán valami baj van?)

hírűl vinni: újra tüsszentett a király!

S az ország népe már tudta, erre mi jár!

Ahol a paripák fújva megtorpantak,

s vérüktől égetve prüsszögtek, forogtak,

a toronyló testőr szavát meg se várták:

„Jó egészségére!” – gyorsan kiabálták.

Mert aki nem mondta, annak már vége volt,

iszonyú bűnéért rút halállal lakolt!

Igy hát valahányszor prüszkölt a nép feje,

egy ország zengte, hogy: „Jó egészségére!”

3

Ősz volt már, bizony ősz, csillogott a puszta,

a Tejútat egyik reggel csak lehúzta,

kásánál sűrűbb köd hömpölygött a fűre,

nem látszott a messzi torony I-betűje.

Kopasz az akácfa, magtokja zörög csak,

a juhász hallgatja: madarak vonúlnak,

madarak a ködben, szárnyuk ki se látszik,

hallgatja: suhognak, énekük virágzik.

Áll a fa törzsének dűlve egymagában,

mellette hó-szőrű szamara vidáman,

körötte a nyája béget és tülekszik,

a szőrük nedves, hisz a köd rátelepszik.

Egyszer csak dobogás dúlja föl a csöndet,

köd-ikra gyűrődik, a bárányka csönget,

az utolsó levél lepörög a fáról,

mint ha egy gyufaszál hirtelen kilángol.

Gyűrűzik, topog a birkanyáj bégetve,

ezer fej-buborék, mintha eső lenne,

nyüzsög, alámerűl, emelkedik ismét,

gejzírként tornyosúl a sok szuszogás itt,

s előbb két gőzoszlop melegétől félnek,

azután egy lófej, aztán a lótérdek,

azután a ló-szügy, aztán a ló háta

zúdúl ki a ködből kövér lovasával.

S megkövűl félúton a kanca remegve,

mintha hátsó fele neki nem is lenne,

nyakán, a combjain kiállnak az erek,

mint a levél hátsó falán az erezet.

Szól a kövér lovas, a király szolgája:

„Tüsszentett a király, add áldásod rája.

Mondd: Jó egészséget! Másra nincs is gondom.”

Fölnéz rá a juhász: „Ugyan dehogy mondom!”

Ahogy a juhász a vad vitézre nézett,

rosszúl érezte az magát íly kövérnek.

A ló és a lovas perc alatt lehűltek,

mint kutya a csonttól, úgy megszelidűltek.

A harmatos füvet a ló nyalni kezdte,

a lovas meg bámúlt nagy szemet meresztve,

de eszébe jutott a király parancsa,

fejet fordított és lovát megugratta.

Ő maga most ködben, most már rikolt, bömböl,

hisz csak a ló-tompor látszik ki a ködből.

„Megkeserülöd ezt!” – s elvágtatott fújva,

a vastag ködbe a lóval lukat fúrva.

4

Délben, hogy a köd már lassan szerteszéledt,

a fű is fölszáradt, a szél is megéledt,

fura lovascsapat iramlott a fához!

Iramlik, de megáll, nem jön a juhászhoz!

Vérmes lovaikat megfordítják zajjal,

jönnek már, de hogyan: nem fejjel, de farral!

Látni, hogy a csapat szörnyű bosszút forral,

hőkölteti vissza lovait tomporral.

Hernyó-lassan másznak a hátúl-vitézek,

hátukon a páncél pikkelyei égnek,

mint a hal oldalán a pénzek ragyognak.

Farolnak a csikók, már-már bokrosodnak.

Húsz lófarok verdes, ahogy közelednek,

a vitézi nyakak bambán merevednek,

hátra egy se néz, hisz tán villámlás támad!

Majdnem nekimennek hátsótól a fának.

Lecsúsznak most lassan sorra a nyeregből,

a pusztát bámúlván vitézi-merevűl,

menedéket a ló-has alatt keresnek,

s a hátsó combok közt vigyázva kilesnek:

hát a juhász ott az öreg fa tövében

édesdeden alszik, alszik csuda-mélyen.

Tán úgy aludt el, az ég hattyúit mérve,

a tar ágak között az eget szemlélve.

Kis kancáik alól négykézláb és hason

odakúsznak hozzá. (Hogy nyugton alhasson!)

Nyelnek, vörösödnek, a szemek düllednek,

hisz nem szuszognak, még pihegni se mernek.

S hátulról a juhász álmodó fejére

egy fekete zsákot ráncigálnak félve.

És már a nyak körűl szorúl a zsák szája,

fekete zsákban a juhász koponyája!

A juhász fölsóhajt, persze hogy fölébredt!

Bolond táncot járnak körűl a vitézek.

Reng nagy nevettében a mord, hájas hadfi:

„No juhász, érdemes volt-e, mondd, hallgatni?”

„Viszünk a királyhoz, odaviszünk téged,

sirathat a babád, vagy a feleséged.

Még ma este leszel a halál babája!”

Emelték, s szamarát hajtották alája.

A fehér szamáron, feje zsákba kötve,

kocog a juhász, a testőrök körötte.

Nem látja, csak hallja, magasan fölötte

zokog egy kis madár, zokogás a röpte.

A fekete szövet érdes, sűrű rostján

átsüt a szeme, mint gyertyaláng a rostán.

Mint kormos üvegen át a napot nézed,

fényét úgy láttad csak derengni szemének.

Arra gondol, hova züllik most a nyája,

s szívének miféle föld lesz a tanyája?

Alkonyúl, rózsaszín lesz a lovak szőre.

Keresheti már a juhászt szeretője!

A lovak ügetnek, fújtatva, dübögve,

Tejútként parázsló bogarat söpörve

vad lélegzetükkel, mint komor tűzhányók,

tűzesőt köpködvén, fuvallván a lángot.

Keresheti már, szét hiába tekinget,

messze parázslanak a páncélos ingek.

Tán sejti, a könnye azért kezd kitörni,

kedvesét ott viszik, a rabot, megölni.

Áll a fa alatt, sír, a távolt kutatja,

hogy valami jelt a nagy puszta mutatna.

Messze a sárkány-kan véres foga villog,

dög-agyar, kard, vértvas, tűzkorona, csillag?

5

Hajnalra értek el a királyi várba,

a hús-rózsa-orrú király alig várta

jöttét a juhásznak, tüsszögni alig mert:

„No, most ne éltessen, ha ismer egy istent!”

Fél éjjel virrasztott és az utat leste,

szeme körűl a bőr tottyadt levelesre,

mint öreg tyúkoknak, a bőr-taraj sárga

a mirigy-szemhéjon, mint egy fej saláta.

Hozták is a juhászt, porosan, vitézűl,

hogy a csillagait elrabolták végűl.

A lándzsahegyekkel böködték, löködték,

szamarát meg egy kőszoborhoz kötötték.

A király a juhászt fogadni nem merte,

a szomszéd szobából szóval ezt üzente,

prüsszögve háromszor: „Az isten segítsen!

Mondd, juhász: a királyt éltesse az isten!”

„A nyájam őgyeleg árván a pusztában,

hol is csatangolhat aranyszőrű nyájam?” –

felel a rab. Hápog, sipog a bíborban

fuldokló király: „Én nem ezt parancsoltam!

Vigyétek, dobjátok a medve-tömlöcbe,

de vad táltos-szeme ne legyen bekötve,

hadd lássa a fickó, mint kapja meg jussát,

a medve hogy tépi csontjáról a húsát!”

Vitték is, dobták is, utána is köptek;

lakóját döfködték karddal a tömlöcnek.

Tápászkodik már a medve mordúltában,

foga szikrázik a fekete pofában.

Szakállas karjait lóbázva, kinyújtva,

mintha egy mohos, vén tölgyfa megindúlna,

tappog, bőg az állat, de megtör a fénytől,

a juhász szelíden sugárzó szemétől.

Totyog nagy zavartan, hátrálni igyekszik,

azután a juhász lába elé fekszik,

kezét nyalni kezdi, menten a haragtól,

szelídre bűvölve a két ős-csillagtól.

Az meg előveszi kedves furulyáját,

fújja, fúvogatja kedvese nótáját,

olyan szépen fújja és olyan vidáman:

a cseléd-nép szeme fölragyog a várban!

Rőt, szőrcsomós testét ringatja a medve,

föláll, táncol már, a dallal ingerkedve,

a furulyaszónak ellent úgyse állhat,

hogyan a ráhulló két vad csillag-lángnak?

Cselédek, testőrök mind odatódúlnak,

a táncoló medve láttán elámúlnak.

De a juhász csak a furulyáját fújja,

billeg a síp-likon, táncol varázs-ujja.

6

A király pedig most újabb üzenettel

űzi katonáit: „Meg úgysem menekszel

a haláltól, míg nem éltetsz, ha tüsszentek!

Te csoda-juhász, egy gyilkos kútba vetlek!”

„A rózsám hol lehet, nem fakad örömre,

talán már a pusztát elöntötte könnye,

szeretője nélkűl merre is kószálhat,

kedve, mint lomb ősszel a fáról, leszárad.”

Lohol a mord testőr, kifúlva meséli,

urának a hallott dolgot elbeszéli.

Az csomókat tép a gyönge, gyér szakállból,

mint tollat forrázott lúd arany-pajzsából.

Dűti nyálkás, sárgás, eres szemgolyóját,

habog, alíg tudván nyögni mondókáját,

rázza kicibált, ősz, vércsöppes szakállát,

mint őszi szél deres galagonya ágát.

„Messük, szabdaljuk szét darabokra testét,

juhászt kasza-gyomrú átok-kútba vessék!”

S szemüket lesütve, mellre ejtett fővel

lökték kasza-kútba, iszonyú erővel.

Halála nem esett, baja ott se történt!

Csak a kútból láttak szállni sötét örvényt.

Mert csomókban, mint a pilledt falevelek

lógtak a kút falán alvó bőregerek.

Mert csillag-szemétől oly ragyogás támadt:

a szárnyas egerek cincogva fölszálltak.

Füstöt sóhajt a fal, az egér kilobban,

mint füst száll a kútból, fekete oszlopban.

Fekete bodrokban vijjogva és sírva

csapongtak a fönti fénytől megbódúlva,

töklevél-nagy pernyék kavarogtak rángva,

fürtökben csapódtak rá a csupasz fákra.

Szenes levelekként visongtak az ágon,

vad, fekete lepkék lihegtek a fákon,

mint a tiszavirág meteorköd-útja

hulltak fára, falra szörnyedve-tódúlva.

A királyt s cselédit a hideg kirázta,

rémítette a föld nehéz sóhajtása,

hogy a könnyű égbolt e nyögéstől párás.

Szörnyű „tavasz” volt ez, fekete virágzás!

Világított szeme a szegény juhásznak,

így hát látta, híja hol van a kaszáknak,

úgy kalimpálódzott, oda esett éppen.

Ül nagy szomorúan, álla tenyerében.

Füle cseng, borongja ezt a fene sorsot,

dohánya nincs, így a pipa nyállal szortyog.

Baja ott sem esett, csak ahova pottyant

lába alatt a föld erőseket pukkant:

az ütéstől a kút szeplős uborkái

durrogtak és kezdtek nyekkenve elmállni,

vizenyővel, léggel tömlős kis pukkantók,

zöld ékkövek, tömzsi, ótvaros varangyok.

Fölnéz a magasba, ugyan ott mit láthat,

az eget csak egy kis kéklő karikának!

Ríkatni kezdi hát újra furulyáját,

a szíve szomorú, keserű nótáját.

Kesereg kis sípja, bámúl a magasba,

jobb lenne talán, ha lelke megszakadna!

Bámúlt, míg az égkör, kék szabadság-rózsa

vált tűzvészpirosra, később csillagosra.

Ha valaki most a gyilkos kútba nézne,

hinné: ott az ég és fönt csak a visszfénye,

vagy a hűlt ős-erek új vizet csurgatnak,

a csillag-árnyékok ott azért lobognak.

Amíg a juhász a bánatát kisírja,

búját leheli a kis faragott sípba:

szomorú szamara a szobornál ásít,

nyalogatja a kő-tündér lábikráit.

Mint egy havas bokor, hógyapjútól áldott,

álldigált a szamár, egymagában állt ott.

Gazdája penészes, mély verembe lökve,

maga egy kő-asszony lábaihoz kötve.

A kőlábak előtt füleit lesúnyta,

de a szobor magát szótlanúl nem únta.

Ordított a szamár, ordított, s a csorba

vártorony tekerte kő-nyakát köd-gyolcsba.

7

Akármilyen bősz volt az ország királya,

annál talán nagyobb volt a hiúsága.

Legszebb daliának, karcsú tündér-hősnek

tudta ő magát, vad asszony-szédítőnek!

Hitte: úgy ragyog, mint meteor, ég-lámpás,

vére süt, a lénye végtelenség-izzás,

tekintete bűvöl, szava a sors szárnya,

pillogása bájol, mint rovart mécs lángja.

Hitte: tündökletes, akár a verőfény,

a Szűzanya mellett lehetne ő vőfély,

bő mámorba bódúl, ha ki látja testét,

hitte, benne forog az egész mindenség!

Magát nézegette reggeli időben

egy titkos szobában, a doboz-tükörben:

padló, mennyezet és a falak tükörből,

szabadúlni alig tudott a bűvkörből.

Orrát látta ekkor harmatos rózsának,

magát hóval lepett délceg fenyőfának,

egyik szemét napnak, a másikat holdnak,

nagy füleit égő vadrózsabokornak.

Itt piperkézett, mint egy szende kisasszony,

hogy aki majd látja, az könnyet fakasszon,

arcára rizsport szórt, szakállát fésűlte,

úgy csodálta magát, szinte megkerűlte.

Nem is kellett neki magát megkerülni,

száz alakban látta testét tündökölni:

fejtetőn és talpon, búb-nézetben, törpén,

száz király mosolygott, nyitott legyezőként.

Alíg pitymallott még, a kakas alíg szólt,

deres szárnyát rázva kétszer kukorékolt,

mint a tótükörben tollait a páva,

cicomázta magát a tükörszobába.

Aranyhímes, bíbor palástja a vállat

súllyal lehúzta, mint póknyál darázs-szárnyat,

fején koronája ült salak-fehéren,

mint bél-mocskos gólyafészek a kéményen.

Mint finom jéghártyán, lépdelt a szobában,

valami dalt dúdolt maga-ámúltában,

mikor egy vitéze jelenti, s egy másik;

„Nem halt meg a juhász, ott lenn furulyázik!”

„Furulyázik, él, ki állt be cinkosának?

Szemébe nézek én annak a juhásznak!

Hozzátok ide, s ha az igaz nem leszen,

nehéz pallossal ma fejeteket veszem!”

Parancsa süvöltő: lángolva rohannak,

pedig a vitézek talpig vasban vannak.

Iszkoltak, testükön gyűrűs vashüvellyel,

vas-árnyékuk szinte előttük futott el.

8

A juhász nem tudta, kötelet mivégre

eresztenek kasza-pokla fenekére?

Miért, ha nem azért, hogy rajta fölmásszon?

Föl a harcra, fényre, mint pók a fonálon!

Világít a szeme mohát, kő-varangyot,

rázza a kötelet, mint a pók a hálót!

Mikor fölér, rikkant, körűlnéz vidáman:

de mintha csak maga állna a pusztában.

Üres az udvar, a fák deresen állnak,

a kőkockák közűl kiserkedt fűszálak

szakálla is őszűl, a varjú kiáltoz.

Kiáltanak neki: menjen a királyhoz!

Fürgén megindúl hát a lépcsőn kaptatva,

a visszhang a léptét kétszer visszaadja,

előtte, mintha csak maguktól nyílnának,

csikorogva lapozódnak ajtószárnyak.

S fütyörészve belép a tükörszobába,

köszön, s szemét veti az álnok királyra:

az meg futna, de csak áll, liheg esetten,

sikoltana, de már nincs amit tehessen!

Sűllyedne a földbe, illanna, mint pára:

átlát ez a húson, a csontot is látja!

Hisz ez a szív barlang-nyirkát kikutatja,

pince-lámpásként a hüllőt megmutatja!

Didereg a király, a juhász-szem éget!

Görnyed, forog, nem lel sehol menedéket,

mintha űrben lógna, súlytalan libegve,

s láng-foltok, tej-fürtök, köd-csigák körötte.

Mint hat köré-dagadt szitakötő-szemben,

száznyolcvanezer tűz-sejtű fényveremben,

a tűz aranytüske-bozót-barlangjában:

vergődött a juhász-szemű tűz-szobában.

„Eresszétek, menjen” – nyögte s összeroskadt,

tüdejét, bordáit vak lelke, a poshadt

alíghogy mozgatta, a feje lecsuklott,

szakálla, mint mésztej, a tükörre csurgott.

A juhász elindúlt, belűl dudorászott,

csillag-tüzű szeme most duplán sugárzott,

tűzkristály-bolygó: cikázott pillantása,

a testőrt mert jó lesz, ha mégis vigyázza!

De azok szép sorban a falnak fordúlva

lapúltak a félsztől szörnyen megindúlva.

Nézték, kő mit izzadt, eső rá mit rajzolt?

Ős-százlábúak a kőre tapadt bajszok.

A szamár, hogy urát kijönni meglátta,

örömében hát egy iszonyút kiálta:

jobb a pusztán szalmavirágot harapni,

mint e kőszív-asszony gőgjében tikkadni!

Igaz, a puszta most, mint szikkadt, ősz sörte

aggastyánarcon és burkolódzik ködbe.

De a szabadságot nem lehet feledni,

öröm csak a pusztán, csak ott tud teremni!

Fölűlt szamarára, s farát ütögetve

elporoszkált lassan a juhász a ködbe.

Ahol járt, a zúzos fák is zúgni kezdtek,

aszott karjaikkal hosszan integettek.

A szegény lány, aki arany virágot lépik

1

Volt egy szegényember, a temetővégen

nyűtte a napokat mély keserűségben.

Ontotta porontyát sűrűn a feleség,

mint arany-könnyeit az augusztusi ég.

Alíg szült az asszony, temetett az ember.

De a Kaszás nem bírt a két legkisebbel.

Úgy virúltak ki a gazverte nyomorba,

mint besüppedt síron liliom és rózsa.

Tegnap az asszonynak ásták meg a vermet,

a nyers koporsóba útipénzt is tettek.

Egy szál csipásodó gyertyánál siratták,

s másnap szikkadt testét át a földnek adták.

Vitték a koporsót, kinn a temetőben

nyesték rá a földet nehéz zöld esőben,

a sírgödör füstölt, hogy a hant legörgött,

koporsón rög s eső váltakozva zörgött.

Egyik sűrű vékony, vastag hang a másik.

Súg az eső, még a szomszéd sír se látszik.

Öklendte a vizet, mint eresz szakálla,

az ember kalapja, ázott a két árva.

Amikor elment a súja az esőnek,

szivárvány kötötte két csücskét a földnek.

Kövér a sárgája, így ez esztendőben

kukorica lesz a termésben majd bőven.

De nem a szegénynek! Tudniillik annak

reményei csak a szivárványban vannak!

Szárazon áll a két tehene egy éve,

szivárvány múltával elfoszlik vetése.

Alighogy hazaért, s égette a szalmát,

amin felesége nyerte el nyugalmát,

jött egy özvegyasszony, önmagának pósta,

kövér, mint egy tojás, szép, mint a csicsóka.

Az ember meg nézi: ezt mi lőtte épp ma?

Ilyen időben mi lehet jötte célja?

Tán részvétet hozott, tejet a kölyöknek?

Hozott azt is, ámde ennél sokkal többet!

S szólt az özvegyasszony: „No, te özvegyember!

Feleséged lennék teljes mindenemmel,

gyerekeid tejbe és vajba fürösztöm.”

A beleegyezést meg is kapta rögtön.

„Ha maga a Sátán, a sánta Pulútó

ajánlkozna, attól sem futnék, a rúttól!

Nem rád alkalmazom, özvegy, én e példát,

magyarázom tetted gyönyörűszép voltát.”

Mert eszébe jutott a megözvegyűltnek,

gyerekei eddig min is kövérűltek?

Levegőn s harmaton éltek, mint a lepkék,

tán az esti fehér réti ködöt ették.

S az új család szépen élt, a boldogabbik,

gyereket amíg szült az új asszony, addig.

S akkor azt mondotta az urának egy nap:

„Törd ketté a szárát e két liliomnak!”

S hogy az nem értette a rejtett beszédet,

rondán ráförmedt, a jobb megértés végett:

„Pusztítsd el a lányod, a fiad is menten,

különben a víznek megyünk mind a ketten.”

Nézte, neki fának jó lesz tán a kútág,

könny verte ki testét. (Ricsajgott a rútság.)

Befogott hát lassan, s amit sose tett meg,

orrába rúgott a bamba teheneknek.

Fölültette lányát, fiát a szekérre,

csaholva a kutya tolúlt a kerékre.

Az öreg Kóró-nyak a szégyentől vérdús.

Vonta a szekeret a Hattyú, a Cídrus.

Az erdőbe vitte elveszteni őket,

s ahhoz közeledvén szíve vert erőset.

Mint barlang az erdő, sűrű a homálya,

s közepén ráakadt egy vén kalibára.

Oda csukta őket, fehérűlve, mondván:

„Rakok egy derék fát, addig várjatok tán.”

S hazafelé tartott szekerét megrakva.

A fejsze fokával a fákat csapkodta.

Hogy azt higgyék, fát dönt, azért ez a lárma:

ugatott az erdő agyatlan kutyája!

A roppant zöld csöndet rettegve botorgott,

s lassan pettyezték a barmot arany foltok.

S azontúl úgy járkált, mint az Orbán lelke.

Ült, mint a csigahéj, összetekeredve.

Látta az erdőt és szűz mosolyba révedt,

s kis bolyhos légy dúlta szét a tiszta képet.

A lány s a legényke éldegélt magában

a rengő lomb alatt, rozzant kalibában.

A lány teljes szépség, ifjú virágos fa,

a fiú arcában anyját visszahozta.

Egy nap az erdőben duplán kóborolva

ráakadtak egy szép fényes kaszálóra,

Közepén egy boglya, oda kiköltöztek,

s mint két fehér hattyú, a napban fürdőztek.

Este boglya-tőnél langy almon pihennek,

egymás kezét fogva szépen énekelnek.

Nagy, nehéz sáskáktól nyög a rét, vadlúd húz,

kék lángot fúj Sánta Kata: a Szíriusz.

Egyszer a királyfi egymaga vadászott,

fölverték az erdőt pata-ropogások.

Csörög a lomb, csörtet a vad, nyí és retteg,

vékony csaholása karcsú-fejű ebnek,

hallik őz futása, a kürt rivalgása,

menekülő medve habos szuszogása.

Habos futócsillag: kis őz-far elvillan,

s királyfi egy réten lovával megtorpan.

Gondolta, pihenni jó lesz ez a boglya.

A busa csikót az érzés odavonta.

Hökken vissza a ló, ámúl a királyfi,

neki ily szépet még nem volt módja látni:

alszik egy lány, s mellén, karjaiba zárva,

mint liliom kelyhén tűz-bundás bogárka,

mint hófúvás alján aranygyapjas kis kos,

tejen bodzacsillag, szendereg az öcskös.

Térdfején egy hangya vonúlt a bábjával,

mint sátoros szekér torzonborz lovával,

mint kóborló cigány hómezőn magában,

tiporva a puszta szikrás szűz havában.

Fölnyerített a ló, fölijedt a kislány,

az öccs szótlan pislog láncsa, csikó láttán.

„Mező lilioma, légy a feleségem”;

így szólt a királyfi pirosodva szépen.

Erre a liliom lett azonnal rózsa,

s szólt, hogy ne maradjon a szónak adósa:

„Nem lehetek én a maga felesége,

nem hagyhatom itten a kedves öcsémet.”

S elővett egy fából-kifaragott fésűt,

s hajából két arany virágot kifésűlt.

Talán két szál lángot, egy kicsit, egy nagyot.

A virág a napnál vérzőbben ragyogott.

S az arany virágot a vadásznak adta:

tegye a pohárba, azzal az ablakba,

s hogyha másnap jönne érte a vadász úr,

vele menne, s vinné öccsét hozományúl.

2

Másnap jöttek is, de másnap az már ősz volt,

iker-udvara a holdnak esőt jósolt,

tőcsmadár kiáltott, az is csak kiáltott,

nem várta meg ő sem az üveges záport.

Másnap jöttek is, de közben egész évszak,

amit takar a két vers-szak közti hézag:

egy kis háborúval. A harci seregek

páncélos ménjei, mint kalász zizegtek.

No és a királyfi régóta járt jegyben,

boszorkány lányával készűlt élni frigyben.

Ezt elrendezni sem tellett kis időbe!

Ezért, hogy a vadász visszajött, de őszre.

Mikor az erdőbe fordúlt a sok fegyver,

cifra ló és cifra hintó, cifra ember,

megeredt az eső, hűvösen, vastagon,

szétrobbant a fákon, hintókon, lovakon.

Roskadt a tarka lomb csomókban lemállva,

sújtotta a fehér víz őszi sas-szárnya,

eltűnt az esőben a lánykérő menet,

nyögve rázta a fa a piros levelet.

S elvitték a lányt és el a testvéröccsét,

hogy a lakodalmat már szárazon töltsék,

hisz a hideg eső ömlik tán egy évig,

nemhogy vékonyodna, de inkább megérik.

Mentek, mintha minden volna most már rendben.

Csakhogy a boszorkány ott volt a menetben

és az erdő szélén (a köd is segélte),

lányát a másikkal gyorsan kicserélte.

Lányára adta a szegény lány ruháját,

a királyfi mellé ültette a lányát.

A kábúlt kis szűz két tűz-szemét kivette,

tejes testét meg egy nádashoz kötötte.

Minden hajaszálát egy nádhoz csomózta,

a lány hajával a nádast behálózta,

óriás pókhálót kötött a hajából.

S fölzúgott az eső rémes kacajától.

Hajával a nádhoz szőtt lány fölsikoltott,

a szélben a nádas megdőlt, föltajtékzott,

zizegve hullt a víz, mint a sárga szalma,

s a cifra násznépet végleg betakarta.

S otthon a menyasszonyt, már a kicseréltet,

nagy csődület várta, lakodalmi étek.

Ám a kiérdemelt lakoma előtt még

azt a fésülködést látni is szeretnék!

A nagy trónteremben egymáshoz szorúlva

az ember, akár a kévében a búza.

A lány reszketve a fésülködést kezdi,

az egy tömeg ezer szemét kimereszti.

Fésülködik a lány, sárga haja repdes.

„Pisz” se volt egy percig. Azután: „A tetves!”

Mert a kis menyasszony kövér tetűt fésűlt,

tépte haját, mígnem viasszá fehérűlt.

Majd sötét vér tolúlt lassan az arcába,

s rikoltva csapkodta a fésűt hajába,

potyogtak a tetvek, mint a fenyőtobzok.

A násznép márvány lett, majd nyersen fölhabzott.

S mint a sas, ha földhöz verdesi a szárnyát,

szilajon rikoltva, szétlegyezve tollát:

a lila lány rikácsolva átkozódik,

reng a dúlt üstök és sárgán föltoronylik.

De azért a lagzit megtartották mégis.

Duhaj a királyfi, mulat csakazértis!

Vijjogva röpdösött tánca, mint a héja,

lángot köpve csengett sarkantyú-taréja.

S hogy lecsillapúlt a királyi ház kedve,

búsúlt a királyfi, búvott röstelkedve.

„Tán beteg, motyogta, tán mindezt álmodtam,

rózsabimbó helyett kórót szakasztottam.”

A nádhoz kötött lány pedig sírt azóta,

csurgott szemgödréből a könny a kis tóba,

mert a nádas mellett egy zöldlángú tó volt,

ahol késő őszig a béka kuruttyolt.

De már bőrbundáját degeszre nem fújta,

ott ült dülledt szemmel a mocsárba bújva,

kásásodott a víz, a buzogány pölyhe

csomókban hullt, mint az öreg kutya szőre.

Eddig szúnyog csípte, ráforrtak mohóan,

úgy álltak a bőrén, mint gémek a tóban,

vöröshasú ménes legelészett karján,

szőlőtőkként értek vulkánok hegyalján.

Most a hódarától őszűlt a nád foglya,

ködöt szőtt a hajnal, s a fákra aggatta.

Szólt a tél villogó ezüst trombitája,

s fehér hattyú-sereg telepűlt a tájra.

Most a tél gyalázta, a leányt ellepték

kristály-bolhái, rápattogtak és csípték.

Fölötte vadludak keringtek zajongva,

hasukkal a havas nádbojtot súrolva.

Rítt a lány lobogva, ha a nád hullámzott,

pókhálóban a légy jár ily hoppsza-táncot!

Vajon ki ne félné a tél vonítását,

ki hallaná a lány árva zokogását?

Egy roskadt, vén kovács járt ide halászni:

(télen meríteni, nyaranta pecázni,)

a lányt ő vitte el, ölében, mintha csak

vinne levegővel-telt csontú madarat.

Ő vitte el a lányt. Állt a ködös parton,

haja fehér kazal a céklaszín tarkón.

Délceg torony volt ő, még ifjú erőben,

most, mint havas kunyhó a téli mezőben.

Áll a ködös parton, megy a ködös jégen,

s csöndes zokogást hall a köd sűrűjében,

fut csúszva-botolva, piros orra gőzöl,

s mint egy kígyófészek előtt, visszahőköl:

ott röpköd a nádas, sziszeg a magosba,

mint egy fészek arany-dárda-testű kobra,

s fönnakadva egy lány deres szövevényben,

nem is lány, egy gyertya lobog ott fehéren!

Fehér inge rongyban, látni szívszakasztó,

a két kicsi vulkán, tej-lángot fakasztó,

pőrén kiviláglik, (behavazott mályva.)

Vállába mart a tél hó-szőrű kutyája.

Reszkető vén ujjal üstökét eloldta

a lánynak, (irháját a köd is elhordta,)

rálehelt szívére, parazsat így szított,

lágyan döcögetve a csúcsos kis tornyot.

Aztán becsavarta a lányt a subába,

s földet alíg ért rossz, márvány-izmú lába.

Mire hazaért, épp a déli harang szólt,

s az udvar havában húsz ló toporzékolt.

A nádtól elkötött sápadt, vak virágszál,

itt élt a szegény lány a szegény kovácsnál,

a műhely-melegben érezte a lángot,

mit a parázsból a fújtató kiváltott.

Nem látta, csak tudta a kesernyés szagból:

pörköli a patát az izzó vaspatkó.

Arcára ha szikra hullt, úgy megremegett,

mint a föld, ha rá az égből csillag esett.

Mint borzolt kis madár az ablakpárkányon

gubbaszt és a hóban háromágú lábnyom:

vak arcát szorítva a műhely-ablakra

ült a lány, s a kovács szótlan símogatta.

Kezén a vasszilánk, a szén bőre alatt

ült, mint szikla hegyben, mint szén a föld alatt,

szikra úgy fúródott húsába füstölve,

mint a meteorkő lángolva a földbe.

Egyszer a szegény lány kért vala egy fésűt,

s hajából két arany virágot kifésűlt,

napnál nagyobb-fényű két arany virágot,

üveg-arca tőlük kapott szinte lángot.

„Táti (úgymond a lány), vigye a városba

ezt a két virágot: tolong majd úr, szolga,

ha szekér aranyat is igérnek érte,

de váltságúl csak a balszememet kérje.

Mondja: a báránykám sétált az erdőben,

kiütötte szemét egy kis sziklakőben,

aki balszemet ad az én báránykámnak,

tulajdonosa az lesz a két virágnak.”

S elindúlt az öreg, volt kövér havazás,

kezében a virág fénylett, mint a lámpás.

Hull a hó, a tar fák meresztik magukat,

égre fölfordítják borzas szakállukat.

És úgy történt éppen, ahogy a lány mondta,

csődűlt köréje az izgága úr, szolga.

Egymást licitálták topogva a hóban,

de az öreg egyszer sem mondta, hogy „Jól van.”

A virággal ott állt az embercsomóban,

az meg üvöltözve alkuszik mohóan.

A csődület egymást tapodta és hágta,

volt, ki fújt, mint a cet, s gyapját markolászta.

Meghallja a hírt az öreg boszorkányné,

s fut lányához, hogy a virágot megvenné:

„Nincs itthon az urad, szerencse ért minket,

azt hiszi majd, hogy a fejedből fésűlted.”

Egyszer alkuszik a királyasszony: ím, ma!

Hebeg, igér vagyont, sír, lepi láng pírja.

„Báránykám balszemét kérem én cserébe.”

Igy az öreg, az meg mered a kezére.

Két szolgáját küldi anyjához az asszony.

A boszorka veszi a kemence-sutból

balszemét a lánynak, akit kiraboltak.

A szolgák a szemmel üvöltve loholtak.

Üres a tér, a sok hóember elolvadt.

A kovács a szemet nézte, mint a holdat:

a nagy szemgolyóban arany-bércek voltak,

kristály-kráterek, alvadt tűz-tavak szóltak.

Az öreg a szemről a port lecsókolta,

picit rá is pökve kicsinosította,

s zsebkendő sarkába kötte, mint a fillért.

S fehér téli éjben hazaindúlt tüstént.

Történt pedig ekkor, fele éjféltájban,

a szegény lány apja vacogott az ágyban,

egyszer csak fölugrott, szaladt a kamrába,

onnan egy lámpával ki a havazásba.

Rohant, feje fölött a lámpát kinyújtva,

körűl a havazást rózsaszínre gyújtva.

Messziről úgy látszott lüktető kis lángja:

kis fénybogár akadt a pók hálójába.

Az erdőben megállt, kiáltozott sírva,

a lángszemű farkas ráfelelt vonítva.

Futott fától fáig, a kristályban gázolt,

a fény pupillája megszűkűlt-kitágúlt.

Udvarában a hó szikrázott nyüzsögve.

Megállt az ember a kíntól lenyügözve,

s fagyos leheletét, mely mint kövér tejzsír,

föl-föllövellte, mint víztornyát a gejzír.

Cikázó árva fény, kölykeit kereste,

űzte a lélekhang: „Te ocsmány, te beste!”

Kutatta nyomukat a fehér parázsban.

Aztán elveszett a nehéz havazásban.

3

Mikor hazatért a zuzmós-bajszú posta,

szemét a vak lány egy könnycseppel megmosta,

a helyére tette, s hétszer szebben látott,

s örömében lépett két arany virágot.

Azontúl jó kedve volt a szegény lánynak.

Február épp akkor mondta Januárnak:

„Ha oly erőm volna, mint neked, egy éjre,

megfagyasztanám a borjat a tehénbe.”

Tehát múlt a tél és tűnt a szomorúság.

A lány kettőt lépett, tüzelte bolondság,

két arany virágot lépett a szegény lány,

szirmuk, mint a Vénusz, kövér szikrákat hány.

„Táti (úgymond a lány,) vigye a városba

ezt a négy virágot, eseng majd úr, szolga,

tíz szekér aranyat is igérnek érte,

de váltságúl csak a jobbszememet kérje.

Mondja: a báránykám sétált az erdőben,

kiütötte szemét egy kis sziklakőben,

aki jobbszemet ad az én báránykámnak,

azé a négy virág, nem adhatom másnak.”

Markába szorítva a négy szál virágot,

ment a kovács: s itt a szem, a madárlátott.

Most is csak úgy történt a piaci alkú!

Ne szaporodj, mondat, vers légy kurtafarkú.

Ám az utolsó éj hosszabb volt egy jajjal,

mint özönvíz előtt Noénak a hajnal,

ki nem fogyott a lány a mély sóhajtásból,

ablakon jégvirág rajzolódott abból:

„Szóljatok, kakasok, isten trombitái,

zúgjatok, kakasok, Szent Péter bikái,

csengjetek, kakasok, mennyei harangok!”

S öklendezének már tüzet a kakasok.

Mikor a jobbszemét vér-gödrébe tette,

virradati lángban úgy megnőtt a kedve:

hívta a kovácsot, hívta az anyókát,

táti feleségét, kedves fele-sorsát.

S szólt: „Édes szülőim, megfizetek nektek,

de előbb titeket szépen megpörgetlek.”

S mint a búgócsigát a gyerek tavaszkor,

pörgette őket a lány: az aranyostor.

Mint a pók a dongót potroha nyálával,

betekerte őket csillogó pólyával.

Csak amíg a pók a belső-részt kiszívja,

a lány csontjukra a múlt-időt csavarta.

Nagy suhogás hallott, ahogyan forogtak,

köröttük ködgyűrű, mint a Szaturnusznak.

Amikor szédűlten egymásra rábuktak,

összecsókolództak: húszévesek voltak.

S a lány az udvarban lépegetni kezdett,

nyomában a virág sűrűsége rezgett,

végűl annyi virág kócodott ott egybe,

mint a zsír csillaga a gazdag levesbe.

Ugrott dupla lábbal, kis veréb módjára,

s arany-liliom nőtt pettyegő nyomába,

táncikált egylábon, ringott mórikálva,

s iker-aranyrózsát fakasztott a lába.

Aztán páros lábbal a konyhába ugrált,

sarka virágot lőtt, szirmaiban duplát,

s nagy arany-virággal ragyogott a konyha,

mintha a Tejút az égről ide folyna.

Ráadásúl edényt, teknőt, szalmazsákot

telefésűlt, rázta az arany virágot.

Zsenge kis almafa rázza bő virágát:

ilyennek látta az ifjú pár vett lányát.

S akkor incselkedve fordúlt a friss párhoz:

„No, Nyanya és Táti, fogjunk búcsúzáshoz,

van miből élniük öreg napjaikra.”

S búcsúvétel után indúlt a városba.

Ahogy odaért a király kapujához,

kiszólt a szakácsné az őgyelgő lányhoz,

(a szakácsné zsíros, mint a juhászbunda):

„Elszegődhetnél te a mi udvarunkba.”

El is szegődött, de öröme leplezett,

a zsíros szakácsné mellett segédkezett.

Egyszer a főzésnél, majd kibökve titkát,

kérte, hadd süssön ő is egy palacsintát.

S az ő süttetébe titkon begöngyölte,

a királyfitól nyert gyűrűt elhelyezte,

s mivel az a fiú elé kerűlt éppen,

annak farkasfoga kicsorbúlt az ércen.

Az a gyűrűt veszi, fűti a pirosság,

a konyhába fut le, büntesse a rosszát!

Átkozta a tolvajt, kezét a gonosznak:

„Megérdemelné, hogy fésüljék a Rosszak!”

Kérdi az asszonyt: „Te főztél palacsintát?”

A szakácsné bólint és kinyögi: „Én hát.”

„Senki más?” „Hm, csak én.” Végűl is bevallja,

a lány sütötte meg, ami maradt alja.

Ekkor a királyfi a lány fele fordúl,

s mint valami ágyú, hátrálva fölmordúl:

„Te is főztél, kislány?” Ráfelel az: „Én nem.”

Erre egy pofontot kapott tőle bőven.

A szolgáló pedig nevetett erősen,

s kétszer kettőt lépett piros jókedvében.

Hát a nyoma után négy arany virág nőtt,

földi szem nem látott soha olyan fénylőt.

A lányt a királyfi menten megismerte,

kartőn fogta párját, s az asztalhoz vitte.

A boszorkányt s lányát nyomban kifaggatták:

vajon a szegény lány öccsét hova rakták?

Kőfalban a fiú, be oda falazták,

begubászkodott már, fájt a hosszú hapták.

Azonnal a nyirkos oduból kivették.

A két csúf boszorkányt pedig elégették.

Volt hát sürgős lagzi, csók, tanács, ajándék.

Megindúlt a menet, rikoltott násznép.

Kakas orrlyukába fűztek madzag-gyeplőt,

az haladt az élen, kukorítva kettőt.

Köröttük, mint bolha ugrál a sok rajkó,

a füstös putrikból visongva kirajzó.

Arany virág szagát érzi már az orra,

szeme fényes, mintha ki vón suvickolva.

Lesik a menyasszonyt, arany-léptű jön ma!

A vőfély rézpénzt szór, azt szedik csalódva,

mert a lány nyomában nem fakadt ott semmi.

Ezért kezdett egy kis füstös pityeregni.

Erre a szegény lány lépik egy erőset,

lépik egy virágot a kis pityergősnek,

arany-liliomot, lapulevél-szirmút.

Föcskölt föl a porból, mint arany-szökőkút.

Az tűzzel-átsütve áll a liliommal.

Zeng körűl a rajkó, keveredik porral,

a vaskos sziromhoz kapkod, mint a lánghoz.

Hol is a nászmenet? Már hasának áldoz!

A szakácsné ragyog, mit egy tiszta lámpa.

Finnyás a menyasszony, kotorász a tálba.

Kappanhúst is ehet, csak lakodalmába

hurkát ne egyen, mert eres lesz a lába.

A Nap és a Hold elrablása

Ős-ezerráncú szoknyában,

ottlakó fehér bolhában

volt egy vár, annak királya:

bajszától nem látszik szája.

Csillag-szép volt a családja:

három fia, három lánya.

De nem örűlt a fiúknak,

lányra, ha néz, egyre búsabb,

valahányszor rájuk pislant,

hull a könnye szakadatlan.

Odaborúl az asztalra,

könnyeit a deszka issza.

Kérdik tőle: „Mért sír, apjuk,

okát miért nem tudhatjuk?”

De nem felel rá az öreg,

sír, vállán palástja remeg,

szemhéja már dagadt, piros,

bajusza a könnytől csomós,

könnyzacskói megpüffedtek,

piros pettyel pettyesedtek,

pufók arca összelottyadt,

vér-hínár bőre beloppadt,

tar fején kis aranyvára:

csáléra állt koronája.

De a szeppent faggatásra,

hogy arcát egyik se lássa,

szól az öreg, int az ujja:

„Országom a Sárkány dúlja!

A lányokat követeli,

bendője még nincsen teli.

Az egyiket első napon,

másikat a másodikon!

Mind elfogytak már a lányok,

a dög szemén nincsen hályog,

titeket kell odaadni,

árván kell nekem maradni!

A Sárkány megfenyegetett,

mind fölhörböli a vizet,

ha lányt nem kap vacsorára.

Igy szólt a dög a királyra!

Oda titeket nem adlak,

inkább cukromba tikkadjak,

rászáradjak csontvázamra,

mint magra az aszalt szilva.”

A lányok sorra ájúltak,

a mozaik-kőre hulltak,

pötty szájuk alíg lihegett,

keblecskéjük nem pihegett.

Amikor föllocsolódtak,

rittak, összecsókolództak.

A három lány egymáson nyög,

könnyből nőttek gyöngyfüggönyök.

Apjuk fejük símogatta,

lapickájuk lapogatta,

fejét csóválva, szepegve,

majd a földig meggörnyedve,

a szines, nagy ablakokon

átderengő fényfoltokon.

Reggelre források, kutak,

szárazak voltak a tavak,

a pocsogós tófenéket

hemzsegték és evickéltek,

vonaglottak nyálkás halak,

s ami kevés víz megmaradt,

elpárolgott egy nap alatt,

s a tátogó békák, halak,

teknőcök, csigák, piócák,

kék ragadozó szem-rózsák,

búvárharang-pókok, kagylók,

szitakötő-lárvák, siklók,

álcák, taknyos ebihalak,

páncélos vizibogarak

száradtak, sűltek rakásra,

fortyogván, akár a kása.

Fátylas-foszlósra aszúltak,

mint pókhálók ráfeszűltek

a száradó sárra égett

indák, hűs vizinövények.

A kútban üresen kongtak

a vödrök, hüllőt kotortak,

hozták a víz maradékát,

nyálat, tüzeshasú békát.

S mást a király mit tehetett,

sárkányszájnak szűzlányt vetett,

gidát, tejszirmú planétát,

s táncos-léptű büszke pávát

utolsónak a bús sorban,

s apa-bú ázott a borban!

De negyedik nap a Sárkány

falánkabb volt, mint a sátán,

bömbölt tizenkét torkával,

üzent tűz-arany-orkánnal:

„A király, rusnyája, restje,

adjon új lányt, itt lesz este!

Ha nem ad, hát ma vagy holnap

elviszi a napot, holdat,

mint a hangyász a hangyákat

fölszippantja, el se fárad,

a tűz-arcú csillagokat,

lángjuk a gyomrában lohad.”

Ekkor a királyfik, látván,

hogy dúl, pusztít itt a Sárkány,

a fejüket összedugták,

s rövid idő múlva tudták,

mint csinálnak: halnak inkább,

de a nagy dögöt kiirtják!

Első nap elment az egyik,

a délceg, a legnagyobbik.

Kardot kötött, fogott kopját,

pejcsikaján elporoszkált.

Azután a második nap

a középső is elnyargalt.

Amikor elment az első,

kerekedett sűrű felhő,

s mire elfoszlott fehéren,

a nap már nem volt az égen.

A földre áradt a kékség,

szurokként csurgó sötétség,

a népek vaksin topogtak,

kovából szikrát csiholtak,

futkostak, donogtak, sírtak,

fáklyákkal sötétbe írtak.

Amikor a második ment,

segítségűl kérve istent,

látták meg a kerek holdat,

tetők holdfényben ragyogtak,

útra dobták sokasodott

árnyukat a szélkakasok,

az úton a pata-vert por

meglebbenő ezüst-fátyol.

És a holdat sisteregve

elnyelte a Sárkány kedve,

a csillagok sustorogva

dűltek a sárkány-torokba.

Botorkált az ember, állat,

madarak nem kiabáltak,

csak a baglyok, denevérek

böngtek, sorvadt a növényzet.

Nem jött fel a nap, se a hold.

A két fiú is rég megholt.

Amikor a legkisebbik

készűlt venni gyilkos kedvit,

mint üstökös, az ég hátán

megjelent a sötét Sárkány.

Tohonya, behemót teste.

megállapodott lebegve

a vén király háza fölött,

minden feje lángot lökött,

szétterpedt pikkelyes szárnya,

farka lecsapott a fákra,

a lombot zúzta, kavarta,

ütött pikkely-dorong farka.

A tüzet köpte, okádta

a tornyos királyi házra,

s a tető most lángot fogott,

cserép hólyagzott, pattogott

az iszonyú pörzsöléstől,

a gomolygó kénes gőztől

a fák izzadva megsűltek,

zsugorodva keserűltek.

Üvegbőrük varangyos lett,

szemük üregükbe töppedt,

égtek és sültek sercegve,

háromszorosra püffedve

pukkantak, mint a petárdák,

a fán a levelibékák.

Gyapjas füst és korom, pernye

tódúlt lánggal keveredve.

A király a házban égett,

vele sültek a cselédek.

A királyfi futott, futott,

magáról tán nem is tudott.

A Sárkány meg mikor már a

tüzet okádni megúnta,

s földig pörzsölte a házat,

lomhán csattogva elszárnyalt.

A királyfi futott, futott,

mígnem egy erdőbe jutott!

Botorkált mezőn, vetésen,

hegyen, völgyön, sziklarésen

csúszott hasmánt és zokogva,

vak módjára tapogatva

nyirkos sziklát és reves fát,

harapta a lucskos mohát,

gyökerekben, göröngyökben,

gázolt patakban, jegesben,

folyót úszott át vaktában,

kortyolt vizet fulladtában,

vadrózsatüske a vállát,

csalán harapta bokáját.

Vergődött őspók-hínárban,

porvihar zord szakállában,

ezer-ágú jég-körömben,

vízözönben, tűzözönben.

Alig pihegett már szegény,

daganat-búbok a fején,

futott, zokogott magában,

az örökös éjszakában,

csak a fülét, tapintását

használva, őz-inú lábát.

Nap nem jött, se hold, se csillag.

Vége nem lesz kínjainak?

Futtában egyszer csak hallja,

finom bongást üt a talpa.

Lába alatt a föld csendűlt,

vagy csak sarkantyúja zendűlt?

Nekiütődik egy fának,

az ütéstől zene támad,

leheletfinom kék zengés,

lágydallamú, hosszú pengés!

Áll, tűnődik, szikrát csihol,

s torkában a csuklás csahol:

ezüsterdő, amiben volt,

azért, hogy oly szép zene szólt.

Csipkefinom ezüstlombok,

ezer ezüsttücsök dongott.

S előtte egy ezüstpajta,

ezüstből a szalma rajta.

Pajta előtt ezüst őz áll.

A pajtából ezüst gőz száll.

Ajtót nyit most félve, lopva,

fáradtában majd lerogyva,

újra kohol egy kis szikrát,

hátrahőköl, vajon mit lát?

Ott egy ló a csikajával

ezüstszalmát kevert nyállal,

ropogtatta, harsogatott.

Farkuk ezüst legyet csapott.

A királyfit régi búja

zokogtatni kezdte újra.

Nekidűlt a ló farának,

dűlt a könnye, rítt magának,

homlokát sírva görgette,

a ló farán hempergette.

Szusszal, könnyel alig bírta,

a lovat lucskosra sírta.

Kérdi a ló: „Mi bajod van?

Segíthetnék a bajodban?”

A fiú szipogva hallgat,

hangot nem ad ki a garat,

kétség csípi, mint a bolha,

búját lónak panaszolja?

Neki a ló nem segíthet

megölni a sárkány-istent,

testvéreit visszahozni,

napot, holdat égre dobni.

De aztán mégiscsak mondja

a sírástól fuldokolva:

„Országunkat Sárkány dúlta,

házunkra bősz lángját fújta,

a lányokat elragadta,

kis hugaimat befalta,

vizünk szürcsölve fölitta,

ember, állat hörög, tikkad,

a nyirkosabb sarat nyalja,

őrzi azt a gödrök alja.

Elvitte a napot, holdat,

azóta sötétben borzad,

topog vaksin barom, ember,

nyitott, mégis levarrt szemmel!

Alszik, sorvad fű, fa, termés,

nincs az égen csöpp derengés.

A hidegben kövűl, reped

a föld, kifagynak gyökerek,

levél helyett fán a dér lóg,

ágat földig húzó csimbók.

Elfogyott a faggyú, szurok,

mivel a nép világított.

Hogy tudnál te segíteni,

országunkat megmenteni?”

A ló a kis királyfinak

így válaszolt: „Homlokomat

ha háromszor megcsókolod,

én, mint a nap, világítok:

árasztok ős-fényt egész nap.

Ha meg a vedlő csikómat

friss szalmával megtisztítod,

s szemére adsz három csókot,

csikóm éjjelente ragyog,

akár a hold s a csillagok.”

A királyfi úgy tett, mint a

táltós-ló azt parancsolta:

a pajta elé kilépett,

a tetőről szalmát tépett,

a csikót megcsutakolta,

a ló fejét megcsókolta.

S lett olyan nagy ragyogás benn,

akár az isten szemében!

Nap volt a jászolhoz kötve!

Fényét a táltós-ló lökte,

vakított a fény-kristály ló,

a patája is sugárzó,

orrlikából a fény tódúlt,

fülében is fényesség gyúlt,

minden szőrszála derengett,

körötte tűz-mámor lengett,

aki csak a lóra nézett,

szeme hólyagosra égett.

A királyfi úgy elszédűlt,

megtántorgott, a falnak dűlt,

tenyerét szemére csapta:

megvakúlt tán? Nem is tudta.

S ujjrése közűl figyelte

nap-lovát, holtra ijedve.

S szeme előtt tenyerével,

árnyékot osztva a fénnyel,

bár ingó volt még a világ,

s táncoltak kis tűzkarikák,

kivezette a nap lovat:

s röpűltek, mint a gondolat!

Úgy cikáztak ide-oda,

mint a villám tűz-ágboga,

világ-újító reményben,

elektromos létezésben.

S fölújult a szemre süket,

vakok dörzsölték szemüket,

támolyogtak vak-bódultan,

pislogtak félig vakúltan,

hunyorogtak csirízes-vak

szemek, gyulladásos héjak.

S föléledtek csipás, dagadt

szemű állatok, madarak,

gyíkok, bárányok és lovak,

kutyák, sündisznók, bogarak,

rókák, sasok, bikák, nyulak,

pacsirták és százlábúak.

A gyökér-fogú apókák,

a pók-szakállú anyókák

ölelték, egymást csókolták:

kiszakállasodott fejfák.

A legény a sötét csűrben,

suhogott az üres űrben:

nappal a nap-lovon nyargalt,

éjjel a hold-csikón nyargalt.

A királyfi fáradtságát

rágta, nyelte ájulását,

táltost ült ő éjjel-nappal,

küszködött a sugarakkal:

hogy a fény legomolyogjon,

lóból csikart hold borongjon.

Lett is mindíg világosság:

lángjuk a táltosok osztják.

Sokáig ez nem tartott így,

a gonosz Sárkány is irígy,

fújódik a leffedt mirigy,

bíborzik nyakain, s emígy

ordít vén csont-bőr anyjára,

büdös-tollú boszorkára:

„Hozd el a két táltos-lovat,

félik ők a hatalmadat!”

A királyfi is elfáradt

és a fény-sörényre bágyadt.

Most már az emberek láttak,

de ő indúlt vakulásnak,

égette a táltos háta,

mint átforrósodott lámpa.

Elfáradt a két fény-bója:

a táltos és a csikója,

a legénynek nincs ép porca,

szőrös mész-álarc az arca,

vért ereszt a lába körme,

keze vér-fa, vér a könnye,

két combja véresre törve.

Iszonyú álmosság ölte.

A ló-fény nem melegített,

nem élesztett gyökereket,

attól felhő nem sűrűdött,

víz nem fakadt, bárhogy sütött

(a fiút ez szomorgatta,)

ez csak a halált mutatta:

(világ ettől meg nem éledt!)

fagyott, aszott, holt vidéket.

S lelvén egy-éji sírjukat,

lecsukták szempillájukat.

Hajnalfelé, hajnaltájban

elaludtak mind a hárman.

A boszorkány, Sárkány anyja

fölkapott a piszkavasra,

s heherészve, fölkacagva,

maga után nagy bűzt hagyva

átrepűlt a mindenségen,

s leszállt az alvóknál éppen.

Fölneszelt a táltos nyomban,

de a fiú mély álomban.

S a banya a lovak lángját

lecsavarta, mint a lámpát,

s táltosok körűl röpdösvén,

mint denevér holdas estén,

cikkant, nyelvet öltve rájuk:

eztán ő lesz az arájuk!

S kötőfékjüket megfogta,

ráugrott a piszkavasra,

s kénes lángokat pukkantva

elsuhant a Sárkány anyja.

A két engedelmes táltos

elszállt vele a Sárkányhoz.

Hajnalt nem adtak, hold-éjfélt.

Lőn újra verem-sötétség!

Fölugrott a huhogásra,

de lovait nem találta

a királyfi, szólt, kiáltott,

hangja a sötétben elfolyt,

föld elnyelte, lég megitta,

vissza nem verte azt szikla.

Rítt egy sort, aztán megfordúlt,

óvatosan lépve indúlt,

a lovat, csikót keresni,

nap-holdat visszaszerezni,

bátyáit, három szűz hugát,

büszke lányok elrablóját,

a Sárkányt megölni végűl!

Szíve azzal meg is békűl.

Alig mehetett egy órát,

lát egy világító rózsát.

Tömött feje körűl sárga

karimában a fénypára,

feje ide-oda libben,

úszik zöldtűzű fényködben.

Odamegy, hát látja, egy sír,

ami fölött a rózsa sír,

a fejfa szivaccsá korhadt,

s lent a rovar is elrothadt,

őszűlt gaz, csóvány a síron,

csigahéjak a csóványon.

A sziromhoz ér, de onnan

tüzes füst száll, kék láng lobban,

szárát töri, de nem hajlik,

a tüskéből könny patakzik,

töri, de a tövisekből

a könny annál inkább fröcsköl.

Húzza, de nem jön, hiába

tépi, rángatja, cibálja!

Gyökerét tán ördög fogja,

csont-kézzel halál markolja?

Föcsögött a könny, míg végre

a rózsát tőből kitépte.

Csuda-erejű a rózsa,

a királyfit rántja, húzza.

Ujja forrt rózsa tövéhez,

rózsatő a tenyeréhez.

Szívja a legényt tüdővel,

hatalmas mágus-erővel.

S így mennek az éjszakába:

földet alig ér a lába

a fiúnak, megy sebesen,

szakadék fölött és vizen

Jézus-lábbal átgyalogol,

rózsával lihegve lohol.

Elől a kis fénybogár száll,

a tenyérhez forrt rózsaszál:

tüdő-csillag, rózsa-fáklya,

hervadatlan fényű gyertya.

Mehettek vagy három napot:

rózsából láng kiropogott,

könny bugyogott a tüskéből,

s kihúllt a fiú kezéből.

A királyfi ámulatban:

rózsa ragyog hervadatlan!

S ameddig a derengés ér,

ott a rózsafény szélinél

egy kő-pántú vasajtót lát,

ajtón vaskos vaskarikát.

Az ajtón vert vasvirágok:

vicsorgó pikkelypáfrányok,

göndör-körmű kan-sárkányok,

vasfüst-mellű oroszlánok,

emberevő tündéranyák,

vas-agyarú virág-banyák!

Tátott szájuk elvigyorúl,

bő vasnyáluk csak úgy csordúl.

Lehajol nagy izgalomban,

fölnyitja az ajtót nyomban,

s szívének kél bizodalma:

ez a Sárkány birodalma!

Előtte, mint kripta tátog

zord sötétség, mord morgások

morajlanak föl a mélyből,

s tódúl a dohos sötétből

kénszag, füst, bűz, gomolyogva,

a fiú orrát facsarva.

Veszi a rózsát és indúl,

kardját markolászva döndűl

a lépcsőkön. A fény kósza,

alíg világít a rózsa.

Elszántan lefelé dördűl,

sarkantyúja cincog-rendűl,

lábát csúsztatja síkosság:

kígyók, varangyok, gyíkocskák

sziszegnek, tappodnak, másznak,

tapos rajtuk, kaparásznak.

Sárban cuppog, őszidőben

úgy, mint most e dög hüllőkben.

Néha izzó szembogarak

gyúlnak, aztán elvillannak.

S végén a hemzsegő éjnek

óriási fáklyák égnek,

sercegnek, mint áram-központ,

nyers lángjuk sziszegve ráront

az útra: hőséget hánynak,

védelméűl a Sárkánynak.

De a rózsától a láng-vad

sok-ágú rácsa megalvad.

Kettéválnak, merevűlnek,

rézrojtokká hidegűlnek.

S a láng-szikla hasadékon,

mint szakadék-mélyi úton

vadászt ha csikója röpít,

rózsa úgy a kis királyfit

könnyedén átröpítette,

láng-koszorún átemelte.

Ő pedig a rézlángot a

kardjával megkocogtatta.

S túl a búrjánzó rézlángon,

ott áll, tornya hetvenhárom,

ott a Sárkány ólomvára,

hová a nap van bezárva,

nap, hold, csillag, három huga,

két gyöngyzuzmó-arcú bátyja,

halomban, mint rovarbábok

moccanatlanúl a lányok,

göndör hajuk lágy halomba,

mint madár hátán a tolla.

És a nap-hold helyettesek,

fogja őket istráng, cövek:

üszkös kukoricacsövek,

fogukról a tajték csepeg!

Ahogy a lángból kilépett,

szállt fülébe csuda-ének,

ujra bömbölt a lángorkán,

odaugrott a boszorkány,

nyakán lila-méreg-kassal,

kezében egy vaskakassal.

De a rózsa lánnyá vedlett,

a banyának szótlan intett,

s tátogott nagy iszonyodva,

megkövűlt a vén boszorka,

kővé váltan tárta karját,

kő-átkait már nem hallják!

A vaskakas kukorékolt,

isten-hangon háromszor szólt,

vas-szárnyait csattogtatta,

vastaraját lobogtatta,

s kettérepedt, mint a dió:

kakashéjban a táltos-ló,

akár a bél a dióban,

ott a ló, csikó a lóban.

Egymásból hogy kiugrottak,

nyerítettek, ficánkoltak.

A Sárkány a kakas-hangra

fölébredt fújva, szuszogva,

tizenkét fejét kidugta

tizenkét ablakon, mintha

meredne tizenkét kobra,

hold-nagy szemeit forgatta,

hörgött, bőgött, lángot pökött,

várból pikkely-láva kitört.

A táltos a királyfinak

szólt most: „Gazdám, orrlikamat

szippantsd csak meg hamarjába,

s azután menj a Sárkányra!”

Ugrott a királyfi, szája

tapadt táltos orrlikára,

tüdejét degeszre szívta,

táltos erejét megitta.

S táltos-erejű lett menten,

tűz robogott az erekben,

kirántotta kardját, és a

feje fölött suhogtatta,

s jól használva az ércpengét:

elvette a Sárkány kedvét

nap-rablástól, el örökre!

Rohant a behemót dögre,

láng nem fogta, vágta, döfte,

pillantás alatt megölte!

A nagy dög utolsót szusszant,

végsőt hörgött, majd ellopadt.

Kardheggyel hasát döfködte,

pikkely-hónaljait bökte,

ráállt zöld szemgolyójára,

mint egy hordó kocsonyára,

mint egy óriás-almára

a tűz-eres pupillára,

arany gyökér-koronára,

megalvadt nap-robbanásra,

süppedt a pupilla-mézen,

mint gyerek tavaszi jégen,

vágta, mint korcsolyaéllel,

csizma arany-levelével

a szem-tojás lágy zöld jegét:

sercegett, fröcskölt szanaszét.

Botlott kiálló szem-érben,

mint gubancos fagyökérben,

csimpaszkodott pillaszőrbe,

azt cibálta: végleg holt-e?

De a Sárkány már nem moccant,

füstölögve elnyúlt hosszan.

Röpűl a fiú a várba,

mintha volna neki szárnya,

a pincéket sorra nyitni,

rabokat szabadítani!

De nem találja a kulcsot,

s már kedvét veszítve kullog,

mikor is megszólal a kulcs:

„Hé, te, mellettem el ne fuss,

pókhálók közt, a sarokban

nem tudom, mióta lógtam,

itt vagyok, lásd, s mellettem a

telhetetlen mély tarisznya.”

Mikor az elsőt kinyitja,

majd megvakúl, hőköl vissza!

Kardja hirtelen elolvadt:

ott látja a napot, holdat!

Tenyérbe köp, napot veszi,

s holddal tarisznyába teszi.

Mikor nyitja a középsőt,

csurog, elönti a lépcsőt

a csillag: a láng meglódúlt,

a királyfi majd elbódúlt.

Ott ráng a fénytajték-tömeg,

gubanc aranypolip-hegyek.

Mennyezetig fölpúpozva,

akár a csűrben a búza,

ragyog, tündöklik a csillag,

sziporog, hunyorog, pillog.

Lapáttal azt is behányja

a fiú a tarisznyába.

És a harmadik barlangban

hevertek pőre kupacban

az országból rablott lányok,

belőlük egy sem hiányzott,

hajuk égő selyem-boglya,

a kék csöndet belángolta,

ágyékszőrük aranypókok,

hónaljszőrük aranyzászlók,

csecseik kis aranylabdák,

térdeik kis kristály-almák.

Ott horkolt a két vitéz is,

a három gyümölcsös szűz is.

Őket föl is ébresztette:

fölültek, szemet meresztve.

Akkor a királyfi fordúlt,

nappal, holddal hazaindúlt,

fölűlt a nap-huga ménre,

a világ-megváltó fényre,

a rózsa-lányt ölbekapta:

haja a mént betakarta,

mint harci mént füstgomolygás,

feledhetetlen tűz-omlás,

csatában az ágyúk füstje.

Nem is látszik táltos-teste.

A testvérek a ló-öccsre

pattannak, mint nagycomb-szöcske,

nőttek pikkelyfák csikóra,

s a lányok rózsa-lány szóra

váltak könnyű madarakká,

csivitelő víg csapattá,

s szálltak haza boldog ékben,

mint a vadludak az égen,

két lobogó pántlikában,

a két táltos-ős nyomában.

S amikor hazajutottak,

szárnyak, mint hab lefoszlottak,

s a királyfi füttyent olyat,

mint a mozdony, mikor tolat,

s földobja a napot, holdat,

dobálja a csillagokat.

A csillagot úgy dobálja,

markolván a tarisznyába,

mint tyúknak ha magot szórnak.

Ujjai közűl a csillag

kipottyant néha a földre,

s ugrált a porban pönögve.

Egy tyúk rácsavarta szemét,

fölcsípett egyet, de bögyét

kiégette egy perc alatt,

s füstölgő böggyel elszaladt.

A másik is nyelt csillagot,

fehér lángcsipkés tűzmagot:

abból meg a tűz kidagadt,

húsából a láng-áradat,

s lett arany-kérgű ős-dió,

tűz-buborék, nagy fénygolyó,

az űr-éjszakába mászó

óriás arany-sündisznó!

Dobja, dobja a magasba,

szállnak sírva, sugarazva,

zümmögnek, mint a darazsak

tűzgomolyok, tűzsugarak.

Susog, pezseg a magasság,

ébred álmából az ország,

nézi: nap, hold, csillag végre

illeszkedik a helyére.

Áradnak föl tűztengerek,

fény-ősök, világszigetek,

izzó mindenség-halmazok,

tűzgömb-csomók, foszfor-rajok,

terhes világ-apák: dagadt

szülni kész hím csikóhalak.

A Fiastyúk újra fénylik,

hívja sipogó csibéit,

bátran csillagzik a Medve,

a Rák hátrál az egekre.

Két űrt betöltő testével,

tűz-kesztyűs asszony-kezével

száll az ősvilágok őse:

tűzpettyes tarajosgőte!

Rohan sziporkázva, égve,

most egy üstökös az égre,

világnagy kristály-ebihal,

farka még földi port kavar.

A vak világra fény omlott,

s akik eddig, mint vakondok

éltek, vaksin pislogattak,

most örömükben zokogtak.

A barmok az égre bőgtek,

vastag felhők sürgölődtek,

madarak vígan csapongtak,

bogarak cikázva zsongtak,

víz bugyogott, eső zúgott,

tócsa újra buborékzott,

kutak, tavak vízzel teltek,

folyók újra hömpölyögtek,

bennük halak fickándoztak,

vérbarlangok tátogattak.

Az erdők megtollasodtak,

hatszor több levelet hoztak.

A gombák, mint sziklafalak,

hús-kalapjuk csöndje alatt

pihentek az őzek, nyulak,

medvék és az égi vadak.

A fű, mint a kukorica,

kukorica, mint a cserfa.

A növényzet repedt, lángolt,

kék hús-lángokkal burjánzott.

A föld, mint a vulkán gőzölt,

az élő kábán ődöngött.

A szőlő most már nem töpped,

levelei, mint a töknek,

annál nagyobbak lehettek,

elefántfülként lebegtek.

Fürtök, mint a bivalyfejek,

almánál is nagyobb szemek

zsíros bőrén dereng az ér,

s a mag, kering a hűs zöld vér.

A tegnap sorvadt diónak

lapu-levelei lógtak,

akár a dinnye a dió,

a dinnye, akár a hordó,

babhüvelyek, mint a kardok,

a tök-nagy paradicsomok,

mint óriás-testben a kék

máj, a szív, a tüdők, vesék

lilán dagadozva lógtak,

vér-arcuk a porba kókadt.

És a napraforgó-fejek?

Mint óriás-rovar szemek:

ős-szitakötő-koponyák

figyelték a nap uszonyát.

Krumpli született rakásra,

mint az ősmadár tojása.

S másnap reggel, csuda fényben,

(smaragd harmat tőn, levélen,)

királyfi a tündérlánnyal:

egybekelt az érc a lánggal!

S férjhez mentek, mind ahány volt,

a sárkány-rablotta lányok.

Ökrök sültek, új-bort hoztak,

zsírban malacok rotyogtak,

nyalták a lábost a lángok,

rózsák húsosodtak: fánkok,

kürtök búgtak, ríttak fruskák,

durrogtak ünnepi puskák.

S csaptak, mint kik sose halnak,

kurjongatós lakodalmat!

Fábólfaragott Antal

Sírnak a fán a levelibékák,

a smaragd-kutyák mélyen vakognak.

Eső készűl. Farag egy kis fejfát

a napszámos, beszél a csibuknak.

Felesége ríddogál, s a kertet

járja, csipkedi a petrezselymet.

Mint ezüst bogár, halk koppanással

esőcsöpp száll az új levelekre,

ott ül csillogó, áttetsző háttal,

s már susog, sustorog közel, messze.

S támad a vízcsöppek porbafúltán

a porban füstölgő ezer vulkán.

Koppan a csöpp levélre remegve,

újra koppan súlyosan a másik,

perc, s a földet bokáig ellepve

kupac ezüst bogár hemzseg, mászik.

Mint ezüstsarkantyús galamblábak,

a tócsán ezüstszálak ugrálnak.

Fut az asszony, fut a zengő kertből,

könnye sűrűbb, mint ez a vízfátyol,

kezében a szagos levelekből

harmatos csokor, rőzsét nyalábol.

Sír a férje is, bajuszát tépi,

az eső-csavargó fecskét nézi.

Tavasz van, de ők csak búslakodnak,

a bánattól szívük egyre kókad,

száraz kóró módján szomorkodnak:

foganatja nincs náluk a csóknak,

nem áldódik meg az asszony magja,

virág nélkül zörög, mint száraz fa.

Füstöl, döng a zápor a tetőkről,

de reggelre már a tető füstöl,

tündöklik a kert, a vén kút gőzöl,

mintha gőz türemlene rézüstből.

Csőrök nyögnek, tollak kunkorodnak,

hártyatalpak lágyan nyikorognak.

Reggelre a szomorú napszámos,

kacsintott, vidáman fütyörészett,

nevetett az asszony, az urához

szólván többször, az meg heherészett.

Bugyborgott a nevetés magától:

nincs gyerek? Hát farag egyet fából!

Tarisznyát vett, fogta a kisbaltát,

a kis bicskát a zsebébe dugta,

ősz fejére tette vén kalapját,

s elindúlt a nagy erdei útra.

Lábujja közt a sár levelezik,

gilisztanyomok a sárt erezik.

Nem messze a hegy, mint bivaly gőzöl,

mered, páráz fekete bozontja,

háta itt-ott foltos csak a szőrtől,

szikla-fejét fellegekbe nyomja.

Gondol egyet, átvág itt a réten:

megy köldököt verő vad füvében.

Ahogy gázolt fűben és virágban,

maga után ezüst útat hagyva,

beszélgetett, nevetgélt magában

a fa-ember készülődő apja.

Kövér lepkék, darazsak cikáztak,

bibékbe túrtak, s együtt cicáztak.

Az erdőben szarvasbikák futnak,

avar zörög, a moha páráló,

madár-kiáltás, galambok búgnak,

szikrázik a harmatos pókháló.

Lassú zöld zsongás az egész erdő,

gomba pezseg, a levél csepergő.

Levél-résen, ág-közön át látja,

tűz lobog nem messze, egy tisztáson,

pipacskehelyként rezeg szét lángja.

Széthajtja a lombot, jobban lásson:

a tűz körűl favágók hevertek,

falatoztak, pipáztak, pihentek.

Elrévedt egy percig, mit csináljon,

lába fényes nagyujját figyelve,

vakart egyet a borostás állon,

az ezüst-szőr dúlódott sercegve,

mintha öt bivaly tiporna tarlón,

öt ujja így a rég-kaszált állon.

Odamegy, hát látja, a favágók

nem a földön, levegőn hevernek,

a föld fölött susognak a lángok,

pipáznak, a levegőn lebegnek.

Kolbászt húznak ki a levegőből,

nagy cipót a lángok közepéből.

Réműlten lekapja a kalapját,

ijedtében gyürmöli kezében,

köszön, hebeg. Azok meg csak hagyják,

mondja a magáét, hadd beszéljen.

A napszámos meg elmondta sorra,

mit keres itt, mi is az ő gondja.

ldquor;Egy hasáb fát, ha nekem adnátok,

nektek én azt nagyon megköszönném,

hadd faragnék magamnak családot,”

s szégyenkezett kicsorduló könnyén.

Bámúlt árván a likas kalapra,

körmével a zsírját vakargatta.

ldquor;No, atyafi, kaphatsz fát mitőlünk,

az a hasáb épp jó lesz fiadnak,”

szólt az egyik, ki a levegőn ült,

a többiek egy fára mutattak:

csomós, görcsös, vizes, öreg fára,

lucskos fűben, jövendő fiára.

ldquor;De itt éjjel kell azt kifaragnod,

a sötétben csillag-fáklya nélkűl!

S ha nem tudod, kétszer kell meghalnod,

ha sikerűl is, meghalsz te végűl.

Lelket fújsz fa-fiadba te otthon,

megéled a fa, te halsz, ha mondom!”

Rágta bajszát az öreg napszámos,

öreg szeme szárazon parázslott,

szíve ledöfött orrszarvú, bukdos,

ezer ránc nőtt arcán és virágzott

szeme alatt ibolyaszín csillag,

nagy jele az iszonyatos kínnak.

Könyörögni kezdett a napszámos,

azok meg csak pipáztak és ettek.

Az egyik, mint aki nagyon álmos,

szundított. Rá se hederítettek.

Áll az öreg és lassan elhallgat.

Orra előtt lebegtek a talpak.

Mit tehetett, fogta a hasábfát,

sóhajtott és elkezdte faragni.

De amikor hasogatta háncsát,

vihar kezdte a fákat csavarni:

nyögött az erdő, a bokrok sírtak,

a fűszálak kígyókká változtak!

Hajlongtak, gyűrűztek és sziszegtek,

lábujjai köré csavarodtak,

lábszárán, combján föltekeredtek,

ágyékáig fújva kavarodtak.

S sűrű, nehéz sötétség lett nyomban,

mintha elsűllyedt volna szurokban.

Eltűntek a favágók, s a máglya:

csali-csillag, a semmibe oszlott.

A napszámos hasította, vágta,

s sikoltozni kezdett a faoszlop!

Sírni, mint a csecsemő magába

magára hagyva az éjszakában.

S iszonyodva a dühödt gonosztól,

faragta a vén fát rendületlen.

Ám ekkor, mint orkánban a kis toll,

megpörgetve, szörnyű lendületben:

fölkapta, pörgette zöld légörvény,

s szállt a fát a szívéhez ölelvén.

De ölelte, de nem eresztette

a fát, röptében is csak faragta,

s cibálván, az ujjait metszette.

Vonaglott a fa, karvaly harapta

szíve táját szutykosra röptében.

Eleven lett a kés a kezében.

S lezuhanván, a kettős ütéstől:

a földtől, s a fától, elbódúlva,

s csillagosra szurkálva a késtől,

sípoló tüdővel, nyomorúlva

szorította melléhez a kincset,

karja, ujjai, mint a bilincsek.

S ekkor, mintha száraz levél hullna

őszidőn, az őszi szélben szállna,

rikoltott, habargott megvadúlva

a bőregér, arcát verte szárnya,

mint százezer, bűzös, rút lebernyeg,

s ocsúdott az ütéstől elernyedt.

Faragta a fát tovább az éjben,

s fa, kés mint a szénparázs sütöttek.

Ujja hegyén, öreg tenyerében

szenes bütykök, tűzhólyagok nőttek.

Most meg valami kéz fujtogatta,

mint dió, ropogott gégeporca.

Most meg, mintha télen a jég durrog,

megrepedt a föld, hörgés, jajongás

örvénylett föl lába előtt: fortyog

lába alatt a vérátok romlás!

Egy lucsokban, vakon is faragta,

tapodván a fát, ember-alakra.

Tapogatta: lába, feje, orra

formálódik már a szenvedéstől!

Alakúlnak egymás után sorra

a fülek is a konokabb késtől.

S hajnalra, a favágó bár félholt,

forgácsok közt szobor-fia kész volt!

Sakkló-fejjel, csigaház-fülekkel,

csomós, ragyás, vastag krumpliorral,

bütykös, csipkés kézzel, tuskó-törzzsel,

cincér-álca, szúrágta tomporral:

ott a fia! Búbtól talpig rajta

csomók, erek, az évgyűrűk rajza.

Hajnal-harmat ragyogott a fákon,

a madarak vígan énekeltek,

aranylepke lihegett virágon,

a fényben rézbogarak rezegtek.

A kíntól a csontokig megrágva

a napszámos ráborúlt fiára.

Zokogott, mint hegyi sziklaforrás,

zokogott, mint vihartépte erdő,

zokogott, mint nehéz sziklaomlás,

zokogott, mint orkán-űzött felhő,

zokogott, mint meggyalázott asszony,

zokogott, mint hófúvásos alkony.

Haja fehérebb az első hónál,

bőre csontjára tapadt, mint hártya,

szíve, gyomra nehezebb a sónál.

Körötte véres a fa forgácsa.

A ruhája cafat, ujja égett!

Testén, kezén ezer éji bélyeg!

S föltérdepelt, lassan körűlnézett,

nyoma sehol a vad éji harcnak!

Túl az erdőn a birkanyáj béget,

hallatszik nagy érce a harangnak.

S fiát átölelve elvánszorgott:

kínszenvedett, boldogtalan boldog!

Hazatántorgott a fa-fiúval,

nyalábolván roskadozva vitte:

öröme párzik keserű búval,

az éjszakát tán még most se hitte!

Kecmergett a fűben és az úton.

Réti sas pihent a gémeskúton.

Amikor már vinni alig bírta

fiát, húzta, mint a száraz ágat.

A fa-ujjak sárga betűt írtak

a porba, nyikorogtak a lábak.

Kő, kavics reszelte, ette, nyeste

a lábakat villogó fényesre.

A kis ember a nap aranyában

evickélt az áldott fa-teherrel,

pillék keringtek lassú nyomában.

Száraz Krisztus emberfa-kereszttel!

Meg-megállítva térde rogyását,

cipelte, mint hangya a tojását.

Mire hazaért, a déli árnyék

araszra rövidűlt és a fecske,

rovar után csavarogni vár még,

sár-odujában pihent pihegve.

Háza előtt sűrűzve, tolongva

az ember, mintha temetés volna.

Susogtak, trécseltek és rajoztak,

mint a napra gyűlt halak a tóban,

a fényhártya gyűrűzött, ahol csak

nyüzsgés támadt, testben, akár szóban.

S hogy az utca végén jönni látták,

elnémúltak, lássák a csodát hát!

Meredt ezer szem a napszámosra:

méreg-tüzű, s áhitatos csillag.

Az a fejét mélyre horgasztotta,

az a fiát érezte most kínnak!

S most, mint kakas-szög a puskaporban,

egy röhögés és láng-golyót robbant

a megkövűlt csődület nyers kedve:

röhögés, nyerítés, vihogás és

hahaházás lobbant az egekbe,

a lombokat pörzsölte e zengés!

S mire lángja roskadt, füstje oszlott

a gúnynak, már Orion virrasztott.

S jött az éjjel, a legnagyobb próba!

Az asszony még szipogott az ágyban.

Kettejük közt feküdt, csak famódra,

a fiú, nem szuszogott magában.

Tücsök sírt, szú percegett a tokban,

hálóját pók szőtte a sarokban.

A napszámos szeme égre tárúl:

lomb-közben egy csillag sziporkázik.

Zöld-bozontú csillag, dobog, lágyúl

lángja, keményedik, fakúl, játszik.

Mozog a lomb, ragyog kúpja, széle,

néha levél száll csillag elébe.

Nézi azt a csillagot, hisz tudja,

utoljára látja azt ma éjjel!

Nem is nézi, a csillagba hullva

búcsúzik, számot vet életével.

Nézi, nézi, tört pillája verdes,

s örvénylik egy sóhaja, keserves!

Nézi azt a csillagot! Egyszerre

futni kezdett, nőni az a fényszem!

Szén-hamu-köd-árnyékot perzselve

süvített az ablakhoz keményen.

Oly hatalmas zöld fénnyel kiáltott:

a szúnyog szív-lüktetése látszott!

ldquor;Fiadnak most életet kell adnod,”

szólt, s a hangja fehér kristály-orkán.

ldquor;Nem volt elég azt csak kifaragnod!”

süvöltötte ős-zöld csillag-orkán.

ldquor;Leheld emberré!” S lett újra fényszem,

pislákoló tűz-pont ott az égen.

Fölzokogott a napszámos ekkor,

fa-fiát maga fölé emelte.

Más véget gondolt magának egykor!

Rázta, rázta a fát keseregve.

S aztán: ldquor;Nohát, e fát miért rázom.

Talán játék, őrület ez, álom?”

S csókolni kezdte fiát, a száján,

de ajkát a fa már nem engedte,

rátapadt mint pióca. Szivárvány

nőtt ekkor, s köröttük állt lebegve.

Szívta a fa, szívta a napszámost,

annak orrlikán a lélek rángott.

S egyszerre a fa párázni kezdett,

sisteregni, sírni, mint a tűzben.

Bronz-lángok között így énekelnek

a hasábok. És az ember-tűzben

sárga tajték a fiából áradt,

majd egy pillanat alatt elszáradt.

S aztán, mintha apró vulkán lenne

a szív táján, elkezdett remegni

a fa: s lassan, mintha jegesedne

a víz, vagy a jég, ha kezd olvadni:

a holt anyag változott élővé,

ami fa volt, most hússá, velővé!

Mint béka-has, varangy-toka, lassan

pihegett, dobogott mellkas, hastáj.

S föllángolt a szem fény-kocsonyásan,

előbb fa volt, fa után lett kristály.

Hajzat serkedt, ujjai mozogtak,

üterei lassacskán doboltak.

S sikoltva elvált az öreg szájtól,

sírt hiszen már élő csecsszopó volt!

Fölriadt az asszony, s a csodától

észre sem vette, hogy ura rég holt!

Lámpát gyújtott kapkodva, remegve,

sírt, s a fiát csöcseire tette.

Szólt urához, nevetgélve, vígan,

s mérgelődött, hogy tán nem is hallja?

Megérinti ujjával, hát uram

isten! ura könnyű, mint a szalma!

Mint gyíkbőr, mint üres lárva fekszik,

mint a szappanbúborék áttetszik.

Lódarázs ilyen, ha csak a héja

marad meg a rece-erű vázon,

repülőgépmodell-vázon cérna-

hálózatú ráfeszített vászon!

Sikoltva, zokogva kifutott hát

a házból és fölverte az utcát.

A napszámost másnap eltemették.

Oly könnyű volt, mint az arany toklász,

szét ne törjön, könnyeden emelték.

Gyászra öröm, örömre jutott gyász!

S keresztelték a fiút is annak,

apja után: Faragott Antalnak.

Csuda fiú volt ám ez az Antal:

csupa ér, bütyök, csont, májfolt, lencse!

Csunyácska, no! Pillantása kancsal.

Itt se kedvezett neki szerencse.

Ami fában ér, bütyök, rücsök volt,

az kék ér lett, csontbütyök és májfolt.

Feje, lába, orra bár otromba,

anyja mutogatni nem rühellte.

Antal nőtt, mint eső után gomba,

szinte látszott, nyúlik, telik teste.

Mirigyei, míg aludt, nagyjában

dolgoztak combtövén, hónaljában,

s füle mögött. És három nap múlva

suttyó legény lett a fából-éledt!

Nézte magát egyre komorúlva

a vályú-tükörbe, míg sötét lett.

Beszéde, mint öregemberé, ki

már a hetvenedik nyarát éli.

S negyedik nap kért özvegy anyjától

nyolc fillért, s elment a kardmesterhez.

S olyan vidám lett a műhely-lángtól,

mint madár, ki bogarakért repdes.

A fujtató nagy bőrtüdejével,

túrta a lángot leheletével.

Réz, opál-petty, zafír-csík, rubint-ér

burjánzott a lángok levelében,

tűz-darázs szállt és mire földet ért

szén-darázs lett a szikra a fényben.

Kalapács hullt, vas hűlt, üllő csengett,

a tűz-dongó sziszegve keringett.

A kovács, szakállas öreg mester,

kérdi, mi járatban volna erre?

ldquor;Első kardját szeretném én Mester,

nagy szükségem volna a fegyverre!

Az elsőt, mit még ifjúkorában

kalapált, tán annál is korábban!”

ldquor;Arany, ezüst, gyémánt-kardot kaphatsz,

ingyen adom, minek az az első?

Szőrös vashab-rozsda eszi már azt!

Nézd csak ezt!” s egy pompás, csillag-esőt-

szóró kardot mutatott Antalnak.

De csak az a vaskard kellett annak!

Igy hát előkeresték a kardot,

kardok közűl első-kalapáltat.

Ropogott, mint bádog, mikor hajlott,

bőrköténye a vén kardkovácsnak.

Széthányta, mint tollat, a kardhalmot:

s ott találták tokjával a kardot.

Antal fölkötötte derekára:

mintha csípőjéből serkedt volna!

Megfizette. Búcsúzott. És már a

sátánokat szelte a pokolba.

Gondolatban, persze! S hazaindúlt,

s rikoltott, hogy a kapun befordúlt:

ldquor;Anyám, anyám, menjünk a vásárba,

ilyen sokadalmat sose láttam!”

ldquor;Menjünk?” s rámosolygott csúf fiára

az özvegy. Sipogtak a kosárban

apró csibék. Napra vitte éppen.

ldquor;Mehetünk, csak fölveszem kötényem.”

Nyüzsgött, zsivajgott a hetivásár:

fazekasok, rőfösök, a pékek,

kalaposok kiabáltak. Rászáll

légy a húsra, suttyomba petéket

rak. Durrogás, szamár-bőgés, por száll,

aranygomolyban a népség kószál.

Libák nyakat meresztve sziszegnek,

kölykök cukorkakasokat nyalnak,

karóhoz kötött gidák mekegnek.

Trombita szól. Vitézek nyargalnak.

Vak citerás cincog, szája reszket,

cigánypurdék görögdinnyét esznek.

Mint nagy lepke-szárnyak, ott a sátrak.

Faros kis menyecskék szeme villog,

a legények, persze, aki bátrabb!

topogják őket, mint kangalambok.

Lacikonyha-gőz ínyre habot csal,

sistereg a tepsiben a sült hal.

Pukkantó szól. Hajóhinta lendül.

A körforgó kering nyikorogva,

festett fa-lovain mereven ül

lány, legénnyel. Pislognak szorongva.

Egyszóval itt akkora a sürgés:

kavarog test, illat, ökörbőgés!

De a legnagyobb csődület ott volt,

vad tolongás a vásári zajban:

löködték, taposták, egymást orron

bökték könyökkel ott a ricsajban;

egy kis tisztás körűl, ahol árva

diófa állt, s aranypettyes árnya.

Mint légypapír édes ragacsában

zizeg, evickél, bozsog, vonaglik

legyek tűköteggömb-szeme, szárnya,

egymás hegyén-hátán zeng, fuldoklik:

ideragadva itt annyi ember!

Karimában zúg, rezeg, nagyot nyel:

a fa alatt kövér aranyláncon

két aranyökör egymáshoz kötve!

Ficánkolt mindenki, ő is lásson,

hápog a nép, levegőben ökle.

Mint két izzó villanykörte, úgy áll,

csontvázuk az elektromos fényszál.

Aranyszügyük, széles aranyhátuk,

göndör arany-szőrük a homlokban,

arany-csülkük, arany-vaszorájuk,

tekert szarvuk végződik gombokban.

Gerincük ragyogott arany-tűzben,

még lepényük is arany a fűben!

Aki kettévágja ezt a láncot,

egy-ütéssel, egy kardsuhintással:

azé a két ökör! Ó, hogy játszott

az izgalom higanya, nagy lázzal!

Törtek a kardok, a tömeg hörgött:

s kullogott a megszégyenűlt ördög.

Mert már a tört pengék, hegyek, végek,

mintha sásban állnának az ökrök,

a tömör arany-szügyekig érnek!

Most egy legény meg, markába köpköd,

iszonytatót suhint! De ez is csak

pirúl, fejét csüggesztve elballag.

S lám, most Antal áll oda elébük!

Hökkent csönd. Mit akar ez a nyápic?

A vad arany-lángban hogy megszépűlt!

Ez is kard? Ez szúnyog-láb, ez kákics!

Az ökörfej: mint két mohos szikla,

a lánc, mint a szakadék-mély hídja.

Homlokával alig ért a láncig,

pedig ő sem egy-két centiméter!

Rozsdás kardját emeli és látszik

nem ügyel, nem számol erejével.

A négy óriás orrlik fölötte

forró gőzét arcába sütötte,

lassan ködlött, mint négy arany-kráter.

Egyet vágott, könnyedén csak, mintha

pölyhet fújna. De könyelmű fráter!

Node, mi lehet ennek a titka?

S indúlt előbb erős csengés-bongás,

majd sziszegés, ámúldozó morgás.

Úgy elvágta Antal azt a láncot,

mint pamutot, vége hát a frigynek!

A lánc-csengés tengerig hallatszott,

s bacillusként szapora irigynek

acsargása is, a renyhe, restnek!

S dicsérő szava az öregeknek.

De sok szűz-szem tapadt most Antalra,

de sok tenyér veregette vállát!

Barnalencsés, csontos arcát anyja

csókolgatta, sírt a mosolyán át.

De egy pillanat és megfordúltak,

eget, földet rengetve robogtak

az ökrök, mintha földrengés támad,

fújva, fejük fölszegve, kevélyen.

Antal, usgyi! Anyja is utánuk.

Félfüllel hallották, épphogy-éppen

a volt-gazda hangját: ldquor;Hát, ne vess meg,

öcsém ezek csak parazsat esznek!”

Hátrafordúlt Antal, intett: érti

szavát, nem is fogja elfeledni!

S látta, a diófa alatt férfi

férfit cibál, porköd tódúlt, semmi:

s guggolván, négykézláb kavarogtak,

a maradék kincsért civakodtak.

Mire hazaértek, már az ökrök

az udvar-gyöp szőnyegén szuszogtak.

Körülöttük donogtak a böglyök,

bronz-golyókként röpdöstek, forogtak,

mert a nyugati ég hajlatán nyál,

alig csillogott valami fényszál,

az is eltűnt, s rózsaszín, mélybíbor,

sötétlila, mélykék lett, s ezüstre

vált a mennyhártya, a pásztor-síp szólt,

lassan fölszállt a mezők zöld füstje,

s jött a hold, s udvara is köréje,

mint a tojás sárgája, s fehérje.

S amennyi fát össze tudott szedni

Antal, mind egy nagy halomba hordta.

Máglyát gyújtott, s mikor szenesedni

kezdett a fa: rönk, kerítés-borda,

a parazsat, csurgott bár a háta,

vödrökkel az ökrök elé hányta.

S a két ökör ette, falta, nyelte

a parazsat, mohón fölzabálta.

Turkálta, mint a szénát, csemcsegve,

csillámlott szálkázó arany-nyála.

S fölharapták egy pillanat alatt

a pattogó, ropogó parazsat.

S mikor a parazsat mind megették

és körbe a füvet is fölnyalták,

az üszkös fű füstölt, sercegett még,

s szájuk szélét, orruk körűlnyalták,

már behemót testük vált parázsra,

a két aranyökör, mint vaskályha

hóförgeteg-decemberben, izzott,

felbőgött a ködoldó nagy holdra,

maga körűl hirtelen megforgott.

S megindúltak döndűlve, robogva,

egy-útú iker-üstökösök, csak

egyik keletnek, másik nyugatnak.

Reggel, mikor a napkorong forgott

hajnalködben, s indúlt ki a csorda,

tülkölt a kanász, s a nehéz porból

tehén-fej, borjú-far szúrt ragyogva

ki, mint hal-fej, hal-uszony a vízből,

s bogár éledt a hűvös nap-tűztől,

Antal nyújtózott és anyját hívta:

odamentek a kapuhoz aztán,

mosoly-szótlanúl és Antal itt a

nagyujjával a kapu két sarkán

lukat ütött a fekete fába,

mintha kést döfne disznó-tokába!

S a likakból éles, sűrű ívvel

fröcskölt a lé, sustorogva ömlött,

mint sziklából, ha hegyesen ível

a víz, úgy tódúlt, szinte füstölgött.

Az egyik luk-szájból vörösbor jött,

szomszéd fa-torok pálinkát köpköd.

ldquor;Anyám, édesanyám ide mostan

asztalt tegyen, poharakat, korsót,

ihatik itt, aki akar, hoztam

italt, míg nem látja a koporsót!”

S ugró-röptében fogott egy szöcskét,

de nem nyomorgatta meg a testét.

S odament az ólmelletti szánhoz,

az ősz asszony réműlve utána,

szólni nem is tudott a fiához,

talán a kicsurgó szeszt is bánta!

S ott két combjánál a nagy zöld szöcskét

összefogta, lába le ne essék!

S így szólt: ldquor;Anyám, akárcsak a darvak

hűvösödő ég alól elszállnak,

megyek én is csillag-útamon, csak

megyek, amíg hordoznak a lábak.

Lök, taszít valami végtelenség,

kívánjon hát anyám jószerencsét!

Ezt a szöcskét tegye az asztalra,

pohár alá, ott hadd muzsikáljon,

ha már fa lesz üveg-teste, bajsza,

s nyikorog csak két pettyes facombon,

ha ez a szán az ajtó elé áll,

s mint a kutya az ajtón kapirgál,

s a két kapu-lik magát átváltja,

s a bor helyett sűrű vér csobog majd,

pálinka helyett epe ikrája,

anyám, édesanyám tudja a bajt,

akkor én már holt vagyok, dög-szívvel,

sirasson meg anya-szerelemmel!

Üljön föl a szánra, s az elhozza

oda, ahol kő-mereven fekszem.”

Antal anyja búcsúzott zokogva:

ldquor;Jaj e bútól meg nem is menekszem?”

S adta fia a szöcskét, a kincset.

S elindúlt. Az útról visszaintett.

A borszagra összegyűlt a népség:

nagyüllepű, vastagtorkú vének,

cigányok, csavargók, ringyók és még

isten tudja kicsoda-szegények!

És az is, kiben hűlt már a lélek.

Ittak, mint a száraz föld. Gödények!

Pohár, kancsó, tökhéj, köcsög, bögre,

lábos, vödör telt, csurgott a szeszlé.

Gagya-dana, kurjantás, hörögve

kiszakadó részeg sóhaj: testvér!

Este gyertya, mécs-láng mellett ittak,

a kapu-lik bizony el nem tikkadt!

Akinek nem jutott merőszerszám,

az a földre hasalva szürcsölte,

akik nyüzsögtek ott többezerszám,

mint patak vizét, a szeszt hörbölte.

Mert hát arra már a bűn se gondolt,

amikor itt vak gúny-vihar tombolt!

Csak az asszony nem tudott nyugodni,

torkán nem csúszott le szesz egy csöpp sem!

Férje után elkezdett vágyódni,

fia után pedig különösen!

Pedig lassan már az ősz is megjött,

a bivalyhegy fölött az ősz ködlött.

Emlékei: vadmadarak szállnak,

őszi fényben, mint elhúzó darvak.

Tiszta égen csattognak a szárnyak,

nyakat nyújtva lomhán elsuhannak.

Sírva nézi darvak vonulását,

hallgatja, hogy jajgat a magasság.

Nagy aranya lobogott az ősznek,

köd borongott, levél hullt merengve,

gyönge szarva elhullott az őznek,

rétek fölött a bikanyál lengett.

Hírt nem hozott a közel, a távol

semmit, fábólfaragott fiáról.

Zörgeti az őszi szél a lombot,

űzi a szél, hajtja a levelet,

csattognak, mint a penészes csontok

az ágak, ezüstkürt a lehelet.

Antal azóta ki tudja hol jár?

Édesen alszik? Nyomában por száll?

Összecsap két öreg tölgy a szélben,

csattog, kopog száraz koronájuk.

Reng a föld is és habzik fehéren

a magasság. Ereje meglágyult.

Mint két szarvasbika dúlakodnak,

az ág-csontok hasadnak, ropognak.

Vándormadár elszállt, hogy itt volt, csak

üres fészek mutatja a fákon,

a nádasban, tövén a rézrúdnak,

bolyhos, fehér tollpihe a nádon,

rézlevélen száraz mésztej-pettye.

Róka sunyít éhes-settenkedve.

Fogyott az ősz, megjött a tél lassan,

de az iszákosok bíz nem fogytak!

Ittak szélben, jégben és csatakban,

mígnem belső-gyulladtan lerogytak:

ezer szőrös, püffedt, részeg sárkány,

kék szájukból tűz lövellt, kék szeszláng.

Lenyírta a nap aranyszakállát,

borotvával símára kaparta

a fagy, fogná rózsaszínű állát

a nap, de a keze jégbe fagyva.

Az özvegy a jégvirágos ablak

előtt álldogál, szöcske-szót hallgat.

Áll, mereng, fejét rázza hitetlen,

lehelet-holdat fúj jégvirágra,

az olvadás-holdon át meredten

néz a hóban hentergő világra:

a kutyák is részegen csaholnak,

a kakasok őrűlten forognak.

De, mint szaru horzsolást, benőtte

a jégvirág újra azt a foltot.

Lehelt újra és a gyásztól őszre

töppedt özvegy lángolva sikoltott!

Látja: a zenélő pettyes betű

fa már, a zöld ősüveg-hegedű!

Pohár alatt a fa-szöcske húzza,

fa-combjait reszeli fa-tollhoz,

fa a szárnya, feje, csáp-bajúsza,

nyikorog az asszony bánatához:

szárny-ere fa-reszelő, fa-olló

csattog. Szántól kaparog az ajtó.

Bomlottan kifutott az udvarra,

de már sehol a közelben ember!

Réműlten eliszkolt a jó borra,

pálinkára szomjas sok gazember!

Sötét vér fröcskölt az egyik lukból,

zöldes epe nyálzott a másikból,

mint mézga a fa-sebből. Szörcsögött

a két fa-torok, vadúl okádta

a vért, s epét. A kopasz fa mögött

piros nyúl-szem a nap karimája.

A likakat a bűnnel pörölve,

kukoricacsutakkal betömte.

Mert Antal új legény-szíve abban

a percben állt meg, akár az óra-

ketyegés, ha hajszálrugó pattan.

Jós-szava miért is vált valóra?

Ott ő is a vércsatakos réten,

nyiszált testek között holtfehéren!

Mert amikor vándorolni indúlt,

csúf bolygócska, nyughatatlan csillag,

s elért már hetvenhét városon túl,

alkonyodott, szállt alkonyi illat,

mint a hal karmazsín kopoltyúja,

ha liheg, a sziklacsont mögött a

nap dobogott. S Antal egy erdőben

lepihent, az úton szedett gombát

sütögette. Végleg lemenőben

a nap. Antal nyálszárító szomját

oltani egy forrást keresett és

hallgatta, az alkony csupa zengés:

rádöntötte parazsát a fákra,

s attól kezdett füstölni, ropogni

az erdő. Az ág, levél parázsban,

s tüzének nincs égetése semmi!

Fekete füst gomolygott az égig.

Nem is füst az! Nem! Csak már sötétlik!

És hömpölygött, mint a zöld csillagok

új tejútja: a szentjánosbogár!

Vak, világító-szívű vándorok

új-szerelemre vágyó hada jár.

Koppannak a fatörzsön, levélen,

zöld harmatként csüngnek fű hegyében.

Ült a tűz mellett és lassan köd-zsák

nyelte el, s tán félig már bóbiskolt,

s a tűz másik oldalára kő-zsák

roskadt: egy vitéz. Ez honnan iszkolt?

A nagy lihegéstől még beszélni

is alig tudott a borzas férfi.

ldquor;Katonáim verik a csatában,

mint a kaszált sarjú, rendre hullnak!

Új seregért futnék, de a lábam

nem bírja már! Ó, hogy szabadúljak

a szégyentől? Gyerek segíts rajtam,

vidd hírűl, hogy elhullottunk rajban!”

Antal válasza pár röpke szó volt:

ldquor;Bátyám ne jajgasson semmi percig!

Elintézem hamar ezt a dolgot,

rövid idő, s ellenség nem lesz itt!”

Verejtéktől puhúlt a vért-vas meg,

mire a vérlatyak-völgyhöz értek.

A völgyben zúg, kavarog a harcos,

a völgy-tölcsért félig töltik holtak.

S hull bár a hó, nehéz, ferde-kardos:

győzelem-rivalgások, doboltak,

rikoltottak a győzelmi kürtök,

sárga a sok hulla, mint a sülttök.

S Antal kirántotta rozsdás kardját,

a lator-fejeket nyeszetelte,

mintha rázna fáról piros almát.

Szíven, derékon, nyakon metszette,

aprította, mint a marharépát,

az ldquor;ellenség” öntelt ivadékát.

S indúlt a völgyben újra nagy bolygás,

kardcsattogás, rogyadozás testben,

hó-förgetegben szörnyű zsivajgás,

koponya-gömb, mint a tojás reccsen.

S ellepte a havat a fej, mint a

sekélyest békalencse, halikra.

S Antal nyakig szemgolyóban, térdben,

szív-cafatban, velőben és bélben,

kardja ropog e kocsonya lében,

mint mocsári fűszál leng a szélben:

ködöt kaszál, az éjszakát metszi,

rozsdás élét a szélben füröszti.

Mikor kardja eltört, fölkiáltott,

mint a sáskacombokat, úgy tépte

a föléje ömlő sokaságot:

kart, lábakat. De őt is elérte

a halál: feje nyakáról elvált,

mint szalmáról hab-búborék elszállt.

S akkor változott otthon a szöcske

fává, kaparta a szán az ajtót,

a két kaputorok akkor köpte

holt-jeleit. Már nem szeszt, nem óbort!

S anyja akkor szaladt ki sikoltva,

hogy a vérző kapufát eloltsa!

Fölűlt a szánra és az megindúlt,

röpűlt, mintha köd-keselyek húznák!

Anya-szívben vas-sereglő kín dúlt!

Röpűlt a két nagy köd-csődör, úgy szállt

a szán, mintha fehér szárnya lenne.

S köd-ló-nyakban mintha csöngő csöngne.

Hogy röpűlt a ló-nem-húzta szánkó,

rúdján a vasalás fölszikrázott!

Szikrázva szállt, s örvénylett kék porhó

röpte után. Itt-ott kánya károg.

Völgyön, dombon, havas, nagy mezőben

futott a szán, nem roskadt erőben.

S ekkor, tán a nyugati ég alján,

nagy hótölcsér sziszegett pörögve,

mint taréjos ősgyík, fehér sárkány,

ahol szálltak, lezúgott a völgybe,

s szőrzsák szájával őket lenyelte,

püffedt, dagadt, hánykódott sziszegve.

Gyomrában a szánkó és az asszony!

Szédűlt az a szörnyű csavarástól!

S hogy az özvegyből könnyet fakasszon,

még vadabb lett a bősz kavargástól.

Tű-orkán, gomolygó darázsfészek

a hó-gyomor, hasogató kések!

Egy perc alatt jól körűlgyömködte

nagy torony hó-vattával a vihar:

rángott fuldokolva a hó-ködbe,

mint légy pamacspárna-lábaival,

a szán. S lett az ég is fehér márvány.

Eztán odábbgörgött a hó-sárkány.

Az asszony kimászott a hóhegyből,

kukac módján alagútat fúrva

a kásában, mint féreg a meggyből,

köpte a havat, prüszkölve túrta.

S látja, a hóhavasok tövében

csipkebogyó-bokor reng a szélben.

Nyúl tapsikolt el a bokor mellett,

öreg varjak keringve röhögtek,

a nap-gőz, mint vak aranylehelet,

néha a bogyók földre pörögtek.

Hát aranyszivacsú, aranycsipkés,

aranyszegélyű a hó amott és

a bokor körűl megroskadt, olvadt,

mintha kirágott kenyérbél volna.

S látja, a bokron levél se sorvadt,

a bogyók füstölnek, párolognak.

S látja, azok nem bogyók: vércsöppek!

Reszketnek bársonyosan, lüktetnek.

Szól a nyúlhoz: ldquor;Mondjad csak nyulacskám,

fábólfaragott fiam nem láttad?”

Kérdi a varjútól: ldquor;Madaracskám,

holt arcát nem érintette szárnyad?”

De a nyúl csak továbbfut dobogva,

károg a varjú is gomolyogva.

De mikor a bokorhoz szólt volna,

a vércsöppek sorra kiabáltak:

ldquor;Itt van. Itt van. Itt van!” Apró torka

ad íly hangcsipkét tökös madárnak.

S a bokor egy domb felé hajlott, mint

ha a szél döntögetné ágait.

Derékig besűllyedve a hóba,

mint kagyló homokba, tófenéken,

elindúlt az özvegy, föl a dombra,

szemvakító téli verőfényben.

Ment, a hóban gyémánt-útat vágott,

mögötte a táj vas-kéken lángolt!

A dombtetőn szörnyű gyász-világ volt,

a völgyet pereméig megtöltve,

feküdtek, mint havas fahasábok

a holtak, jeges a szakáll, sörte.

Mint deres szalma, fehér kupacban.

Söpört a szél rajtuk nyughatatlan.

Mint gyermek, ha valamit elvesztett,

s sírva keresi az úti porban:

az özvegy is sírt, kotorni kezdett

a hóban, a holt-fehér pokolban.

Emelte, mint jeges fahasábot

az egyiket, a másikat: ám ott

megtalálni fiát ki is tudná?

Ebben a nagy fehér temetőben?

Remény-vesztve állt, nézte a pudvás,

szőrös arcokat a gyász-mezőben.

Foltos köténye szélben csattogó

fekete zászló, vad gyászlobogó.

Ám ekkor, mintha nyári menny dörren,

s az ég márvány-tömbjei repednek,

mint két arany-mennykő csattog, csörren

a két aranyökör. Fújva jönnek.

Lerobognak a fényhabos égről:

egyik nyugatról, másik keletről,

mint két kövér, szuszogó meteor,

két fénypetty, két darázs, szikla-bálvány.

Bálna-vízsugárként lövellvén forr

orrukból a gőz, két pára-páfrány.

A néma völgyperemig robognak,

az ég kárpitjai szakadoznak!

S szarvukkal a völgyet túrni kezdik,

zizeg a holt, mint a fagyos szalma!

És a túrás-nyom alján ott fekszik

Antal. Ráhull, sikolt, zokog anyja.

Feje külön és külön a törzse,

mint a körtecsutak és a körte.

Most az egyik ökör lassan így szólt

a másikhoz: ldquor;Hát te mit tudsz pajtás?”

ldquor;Én összeragasztom!” ldquor;Én meg a holt

lelkét élesztem, mint fagyos hajtást!”

És az egyik összeragasztotta

Antalt, a másik a lelkét hozta.

S egyik ökör sziklatömb-patája

a fejet a nyakcsonkhoz görgette.

Nyálzott mint pók-potroh, sűrű nyála

csurgott nyak-csonkra, fej-alja sebre.

S a beforrt seb aranycsipkelánca:

buggyant aranypép, az ökör nyála.

A másik ökör az égbe búgott,

örvénylett ég-tartó két füstoszlop!

Arany hasa, oldala fújódott,

mint ősisten-varangynak, ráomlott

szájával a tátott kopasz szájra,

s a lelket a fiúba okádta.

Az asszony meg csókolta, ölelte,

remény-vesztett fiát könnyel mosta.

Fagyos szívét melegre lehellte,

mellén átsütött: hályogon rózsa!

Az ökrök, mint pihébe betúrták

fejüket a hóba, égig fújták

a hó-alpest a befulladt szánról.

Elé-álltak. Fölült Antal, s anyja,

s elrobogtak. Dűlt az ökör-szájból

forró pára az alkony-hamvakba.

Körülöttük izzó sugárkéve:

szárny nőtt csillag-ökrök gerincére.

Mi az ott? Két villanykörte lángja?

Alkonyúl. Hóra csillag-láng csöppen.

Ereszkedik sűrű köd a tájra,

kövér a köd, mint tej a köcsögben.

Mire oszlott, eltűntek az éjben.

Tán ők a négy, csillag ott az égen.

A halhatatlanságra vágyó királyfi

Mikor született, se a nap, se a hold

jelt nem adott. Csak királyfi volt.

Üstökös-fényszót nem írt az ég,

láng-szózatot a csillag-messzeség.

Növekedett a királyi várban,

mint az ország jövendő királya.

Szerette nézni az őszi ködöt

a vár mögött, az erdő fölött.

Bolyongani az őszi nádasokban,

szerette hallgatni, ámúlni titokban

a nádcső-roppanást, levélzörejt,

madár-örvényt, csobbanó vizet,

különösen a rézveretű nádban,

ha köd göngyölög, az ősz-homályban

deres pókhálót, rezgő bóbitát,

hallgatni, hogy a vadlúd hogy kiált,

nézni, merre száll a könnyű alkonyatban,

merre suhog a vadvizek vad lelke

a táj fölött, hol mint üllepedett

méz, ikrás-szárnyú már a napfény,

kristály-sárkány növekszik: az alkony,

s följebb áttetsző fénye lebeg

a halott napnak, a nyugati parton,

s a hold kirajzolódik a nagy-pórusú űrön,

mint halvány ceruzarajz a bőrön,

s mikor már a tócsillám se látszik,

hogy az ég felé a pásztor-füst virágzik,

vagy télen a lehelet ezüst ágát,

pillanat-nyíló ezüst-virágát,

ha szirmát, levelét kibontja,

s oszlik, mint a füst virág-gyapja.

De azért mindíg vidám volt,

múlatott, nyargalt és táncolt.

Látta ezt apja, a vén király,

s hogy valamit tenni kéne már,

tudta azt is, s úgy határozott,

tanuljon a fiú tudományt, jogot,

könyvlapokba-szedett bölcseséget,

tapasztaljon két, vagy három évet.

S a királyfit más országba küldte,

s azóta a szívét bánat ülte.

S ott a királyfi három évig

tanult, kóborolt. S míg lelke érik,

s a szűz koponya lassan beépűl,

mint ős-vidék frissen-rakott házzal,

filozófiával, tudománnyal,

orra alatt lány-szív-ejtő ékűl,

dús, fekete bajusz fakadt ki,

hó-keblecske érte meg tudott szakadni!

Tejes csontjai megkeményedtek,

vonásai is kiteljesedtek.

Az időtől mohos lett az arca,

a nagyvilág emberré avatta.

S visszajött három nagy láda könyvvel,

az uralkodás iránt közönnyel,

bánat-szemmel, szomorkás mosollyal,

mindíg-ráncos, kérdező homlokkal.

Tünődött, búsúlt a király, az öreg,

sorvadozott a gondtól megütötten:

világjárt fiának baja mi lehet,

lelkét mi rágja, miféle szándék,

szívét milyen bánat-dögkeselyek

dúlják, s a gazdag téli ködben

miért is kószál, mint a farkas-árnyék?

A hóviharban kószál egyedűl,

ha bogáncs süvít, száraz gally repűl,

tar fa sikít, bokor suhog,

ember, állat búvík, vacog

és láng mellett múlat kedvesével, dallal

más ifjú. Vagy vérmes, kövér lovakkal

citerát verve szánon suhannak

lányok, vitézek a kristály-verőfényben,

s az arany-arcú hajnal vár piros sáska-mellényben,

s a penge-hidegben a lovak pofája,

lányok pillája, fiúk bajuszkája

dér-sós lesz a fagyott lélekzettől,

a zúzmara-szárnyú temetés-ünneptől,

mint akik cukorba mártva vannak.

S nyak, fülecske, orr, tokácska,

mintha répából volna kivágva,

vagy parázsból gyúrva, rézből verve:

izzik az ifjúság tűz-kelyhe.

S mikor a vitézek vadra vadásznak,

ő a bronz-darázsnak figyelgeti röptét,

mikor szöcske-léptű lovakon cicáznak

vitézi tornán, hogy egymást böködnék,

izmokat-buggyantó kő-nehéz dárdával

ő a csillagoknak ámulja nyüzsögtét;

paripák pattannak porfürtös patával,

merev lovasukkal Ájtatos Manóként,

kövér, mázsás combjuk sáskacomb-rugalmú,

tombolnak feszülő farokkal, tomporral,

s villog a sisak-búb, rajt-repkedő tollal,

s sisak-rostély mögűl villogó-nyugalmú

szemek pattintanak szikrát a nagy éjbe,

s öltöznek a lányok csipke-harang fehérbe,

s lobog a bő köpeny, feketén-fehéren

a szökve-tusakvó kő-karú vitézen,

pezseg a bírákból gyűrűben az „éljen”

a holdat sápasztó öblös fáklyafényben:

ő a múlandóság ábráit kutatja,

egy lepkeszárny rajzát, pikkelyét múlatja.

Mikor a legények röhögése nyers-nagy,

s állati szerelem-lakomán vidúlnak,

s a lángoló-szájú pejkó diadalma

kigyűrődik mint a csigabiga szarva,

s a tajtékos lovat két szolga vigyázza:

kötél foszlik, véres zabla-karikája,

s szőr alatt az izmok vas-kötege játszik,

s lúdtojás-nagy szeme, mint a hold szikrázik,

s cicomás vitézek vihogó bandában

bámulják a részeg, ágaskodó csődör

diadalát a rengő-farú kancán,

mikor az rubint-dárdával előtör,

s orrlikából a gőz ütemesen robban:

ő a levélhullást figyeli titokban,

s elmereng a harmat könnyű csillag-arcán.

S ha a várudvarban buja vígalom van,

s borvirágos-orrú, puffadt, vén szakácsok

fácánpecsenyéje ragyog ott halomban,

s a rézbozont-mellű vad csaposlegények

görgetik a hordót; s nyársra-rántott tulok

vér-máglyaláng fölött sisteregve izzad,

s kemény, hegyes csecsű vígadalmi lányok

torkából patakzik sűrű-vérű ének,

s visongva futnak, ha gömbjüket markolni

dévaj-lángtól bódúlt ijjász is fölugrik:

tömött csöcsük reng, mint fiatal kecskének;

s vastagon kicsurog a párás kancsóból

a sörhab a fakó, százéves szakállra,

csurog, mint a viasz, ahogy a vén kortyol,

s piros orra, mint a kanóc hegyes lángja,

s mikor deli ifjak kecses-párosával

hegedűvel, síppal, dobbal és dudával

csikart összhang mellett lejtik a szép táncot

a tág oszlopcsarnok márványkő-kockáin,

mint sakktábla páros-színű figurái:

ő a vártoronyban a nagy, hártya-lombú

könyvet lapozgatja, pingál betű-láncot.

Múltkor is, fiát ott találta

a toronyszobában, mikor a kakas szólt.

A láng a gyertyát már csonkig lerágta,

homloka gondtól sugaras volt:

a rácson át a messzi ködbe nézett,

mint árbóckosárban a tengerészek,

a hold, mint fövenyre-vetett tengeri-csillag: száraz,

s nézte, a ködös vidék, mint hold-arc

nehéz gőzökben borong, gomolyog,

s villogó tüske szúr ki abból, gyémánt

tornyok merülnek, arany-mosolyok

buggyannak, mint bővízű forrás.

Egy sas keringett, azt nézte némán:

alámerült, s fölbukott oldalvást.

Persze a királyt a tömérdek

kiváncsiság, mint almát kicsi féreg,

tölgyet vas-állkapcsú álca:

keresztűl-kasúl fúrkálta, rágta.

S elindúlt a fiát kifaggatni,

róla, mint csúf köpenyt leszaggatni

a bánatot, a nem-királyi gondot,

s vett dühhel a vártoronyba rontott.

De a fiú helyett csak üresség

fogadta tág, beszuszogó testét.

Olvadt gyertyacsonk, remegve

viaszba ragadt kis éji lepke.

Mint szenesre sűlt fekete féreg

a kanóc, görbítvén az éj kérdőjelének

sűlt izeit; pipa-hamú, dohánypor dombja,

a királyfi egyik köpenye-gombja

az asztalon, s egy viaszból gyúrt, zord

cseppkő-szakállas ember-szobor.

S egy papír is volt ott kiterítve,

rajta az írás gonddal kerekítve:

„Nem tudtam a szívemet megcsalni,

azt hazudni, nem fogok meghalni,

mikor minden emberre halál vár,

halál-tűzben mállik az ember-sár,

mikor élet-lovam istállója

a jövendő nagy koponya-tornya,

mikor szívünkben lapul az ármány,

a halál, a jég-tüdejű sárkány!

Ne keress apám, meg úgyse találnál!

Találok én jobbat a halálnál!

Nem kell nekem asszony, kincs, királyság,

elindúltam, hogy szemeim lássák

azt a földet, ahol nem hal senki,

(vajon onnan lehet-e üzenni?)

halandó az örök élet halmát,

a halhatatlanság birodalmát!”

A vén király nagy búja kiáradt

torkán, porig döngölte alázat,

üvöltött a fájdalomtól, pörgött

kínjában, jajongott és süvöltött,

verte, (zúgott nem-emberi szóval,)

szíve-táját a gyertyatartóval.

Futárokat küldött, s azok sorba

visszajöttek, megtörve, lefogyva.

A fiú már nagyon messze járhat.

Maradt utána iszonyú bánat!

Ment a királyfi rendületlen,

eleinte még egy-lendületben,

s lassan elhagyván a lakott vidéket,

valamilyen nagy sivatagba tévedt.

Fejét csüggesztve gyalogolt és éhen

és szomjan, sivatag-bíró teveképpen

ringatta testét a süppeteg homokban.

Föl se nézett, nem is tudta, hol van.

Nem látta, hogy ritkul a növényzet,

egy-két bokor feszűl csak a szélnek,

s ritkás fűcsomó leng, (lassan az sincs,)

mint borotvált fejen hagyott hajtincs.

S elmarad az is, csak homok és homok,

redőzött aranypor süti ki konok

tüzét és tüzel föntről az ég,

s láng-tollat növeszt az arany dombvidék.

Megy a királyfi, íly útnak készületlen,

semmit-tudón és boldog-révületben,

s nem érzi, hogy kiszáradt torka porhínáros,

mint szikkadt agyag, szíksótól virágos,

ajka és nyelve cserepes, sebes,

hogy karja, lába már csontváz-üveges,

a fényt szúrják a bordaszögek,

mint szöcske lábszár-tüskéi, s a mellkas-csontszögek,

pórusain a vízgyöngy kipezseg,

s apad róla a hús, s lassan csak az erek

csomós, kiálló hálója tartja

(mint kötélzet körűlcsavarja

a lábszárat, combokat, karokat, nyakat

és őrülten lüktet a csontokra-tapadt!)

e csont és bőr és szőrzet-hordó lelket,

aki immár láztól énekelget!

S térdrehull egyszer, eldől a porban,

e láng-robbanó por-arany pokolban

és naptól-aszult fejét fölemelve,

mert szájába dagadt rügyes agyagkorsó-nyelve,

fölzokog, látván, hova jutott.

S ím, a közelben óriás kaktuszok!

És odakúszott a homokot habarva,

testét, mint kígyó tekerve, csavarva,

fekete ujjaival az izzó elemet

kaparván csúszott és evezett,

a homokba porfelhőt lihegve,

tűz-lombú por-fát hörögve.

S az óriás tüskékbe kapaszkodva

fölhúzta testét, megállt rogyadozva,

s valahogy tőből egy húsos levelet

lemetszett, mint egy szőrös, nagy fület.

S a vérző-gödörben fölgyűlt levet

szürcsölvén, enyhűlt a csontig-elepedt.

És meglátott akkor ott egy koponyát

a kaktusz tövében, s bordacsontokat.

Fölvette: szem-gödrön, nyak-likon át

pergett a homok, mint sótartóból a só!

S hogy kirázta a gömbből a homok-agyat,

fölkiáltott: „Te írtóztató

halál!” S az agy, a szemek hajdani házát,

az eszmélet hó-vigyorú vázát

a csigolyalukon az ujjára tűzte,

megpörgette, s beszélt, mint a tűzbe:

„Hatalmad hova lett te csont-buborék,

amit a teremtés fújt vala a nyakra,

szappanhab-gömbnél is romlandóbb agyag,

hova lett világ-rendező agyad?

Pitypang pelyhét a könnyű szél, a tűz-ujjú nyári ég

nehezebben rontja szét, mint téged az idő,

az ember-szívet megkeserítő!”

S aztán a hab-héjat a kaktuszhoz csapta,

s indúlt új erővel a tűz-sivatagnak.

De már kis csücske látszott csak a napnak,

s rá vacogtató nagy éjszaka szakadt.

Körötte a puszta, mint tenger-fodrú só,

fölötte a hold, mint lassú tündérhajó.

S ment tovább, térdig a sóban, a hóban,

bizakodván az égi hajóban.

De reggelre újra csak lerogyott,

s vergődve alighogy továbbjutott.

És egyszer csak rettenetes nagy árnyát

lebbentve föléje, ott lebegett,

kitárva ronda, nehéz szárnyát

a dögmadár. Keringett, s fölnevetett.

És vijjogva és dögszagot ontva

lecsapott a nagy madár a porba,

a homokhoz verdeste kő-szárnyát,

büdös tollai, mint a hasábfák.

Két lába, mint két pikkelyes dárda

befúródott a királyfi-vállba,

sarlós, toll-szakállas sarkantyúját

a lapocka-alji lágy részekbe túrta,

s meglebbentve szárnyát a nagy útra,

rikoltott és emelte a zsákmányt.

Elalélt a királyfi, a zúzott,

a madár meg csattogva elúszott.

Nyakát kinyújtva szállt az égen,

majd eltűnt a felhők sűrűjében,

s a felhők fölött, a végtelenség

tűz-köreibe mártva testét

csak szállt, csak úszott, boldogan keringett,

arany-nyálban fürdetve a kincset,

amikor a napból, (azt ki tudja?)

tollaranyrögként süvítve, lebukva,

előtte kőkérgű-csőrével fölmered,

csillagkarmú-szárnyait kitárva lebeg

egy másik madár! S már csap is fejével,

mint rönkre favágó fejsze-éllel,

a toll-karimás kesely-szügybe,

a szőr-koronás kesely-bögybe

és tépi róla nagy cafatokban

a tollat, a húst, s mint szirmot a rózsa,

a fej a véres tollat ejti,

a pikkely-szakáll vércsokrot lövell ki,

s a mellkast marja a köröm-tüskerózsa,

s a toll libegve száll, alvadt csomókban.

Egyetlen tollas, bűzhödt gomolyag

a két madár, rikolt és harap.

Egymást szárnnyal ölelik, csőrrel marják,

s szorítván egymást eszik, csavarják.

S ím, lazúl a szörnyű kapocs a vállban

és hull a királyfi nagy sugárban,

felhőt-átütve hull a meggyötört,

ki előbb még a homokkal pörölt,

ki előbb még ott szállt az ősgyíknyakú-sassal,

összenőve a kesely-hassal:

egy szalmakazal közepébe,

s a kazal durrogva, zenélve

füstöt vet, zengő arany-lángot,

mint tó, mibe a ménkű vágott.

A suhogásra kifutott a háznép,

a baromfi sipog, kotkodál még,

a ludak szárnyukat suhogtatva

táncolnak, görbűlten fúj a macska,

kutya szőrét fölborzolva vinnyog,

istállóban a ló idegesen tappog,

futkos a virágzó fák alatt a páva,

úszik utána kan-hímű palástja,

tódul ki a házakból a nép, köp:

mi hullt, angyalkönny, isten-vércsöpp,

tűz-rög, az ég ejtett kormos követ?

Találgatják, hogy mi lehetett?

Behorpadt-szemhéjú vak koldusok,

falábon-bicegő vén harcosok,

rongyos csavargók, szikár kőművesek,

szikkadt sírásók, hájnyakú hentesek,

iparosok zsírtól fényes arccal,

púpos banyák ritkás, nagy bajusszal,

bőrszagú tímárok, gyantaszagú ácsok,

szikra-kráteres kezű kovácsok,

s egy kolduló barát is jön totyogva,

mint kétlábú nagy gyík, szuszogva,

mint pipacs kelyhében a fekete bibe:

golyva-rózsán ül napégett feje.

S ahol legikrásabb a sok csődület-hős

áll, mint a hold, a szivárvány-gallérú emlős:

a kocsmárosné, az asszonyok éke,

hisz kocsma ez itt, a bánat menedéke!

Húsa fehér, orcáin pirosság,

a fülei Krisztus-képű ostyák,

kontya lazán a nyakára omlik,

orrtövén egy-két szeplő piroslik.

S körülötte hökkenten-vidáman

zúg a népség, nagy ámulatában.

S rikkant egyet az egyik csavargó:

„Nézzétek csak, füst száll a kazalból!”

Valóban, a mohos kazal felett,

apró, aranyrojtos felhő lebeg.

S már özönlenek is, a létrán tolongnak,

mint akik várat ostromolnak,

néznek a füstölgő kazal-lukba,

ott a királyfi, fejjel lebukva.

A kocsmárosné, (hogy kihúzták onnan,)

a királyfiba szeretett nyomban,

bár csúf volt kesely-tépetten, barnán:

a töprengés-tűz átsütött szőr-álarcán.

Rongyait róla levetette,

sebeit tejföllel kenegette,

borbéllyal szakállát nyiratta,

fejét emelve maga itatta,

borogatta töretett testét,

itatott vele tyúkleveskét,

fehér húsát a gyönge tyúknak

szálakra tépte a fiúnak,

s tetézte mindezt vörösborral.

És virágot tett az ágy mellé csokorral.

S mikor már sebei beforrtak

valamelyest a királyfi-vándornak:

nappal a kertben vetett neki ágyat,

árnyékában az almafának.

Feje habos párnákba süppedt,

a puha toll körűl fölpüffedt,

testére árnyék-levelek lebegtek,

fehér szirom-cserepek peregtek,

s korona-bóbitás fejjel a hím-páva

rikoltott és rengett nehéz gyöngy-ruhája

az ágy körűl. Lehúnyt szemén

rezgett és táncolt az aranypetty lombszűrte fény.

Egyszer még föl is nevetett:

egy féllábú kereplősáska bicegett

a takarón, mozgatta állkapcsát, mint a kecske,

lihegett és sántikált bicegve.

Düllesztve sokszögűre köszörűlt piros kristálytojás-szemét

megállt, s szájszerv-kopoltyús rózsaszín csuka-fejét

forgatta mereven, majd egy roppant

ívben, kékpettyes félcombját kirúgva elpattant.

De ára volt ám a nagy jóságnak!

Mikor a varratok leszáradának

a sebekről, s könnyed volt újra lépte

a fiúnak, az asszony odaállt elébe.

A kertben álltak, az esti lobogásban,

a rejtelmes árnyék-suhogásban,

zengett a fű közt a hars-torkú alkony,

cincogott az űrben kék denevér-bársony,

óriás-árnyéka volt a virágoknak,

levele izzott a ribizkebokornak,

egy-egy bogár szállt még vakon a fénybe,

bódúltan kerengett, búsan zöngicsélve,

egy tehénke bőgött, gőzölt a föld lassan.

Ott állt a szép asszony szendén, illatosan,

s nézte a királyfit, majdnemhogy fölitta,

pilláira a könny víz-bogyóit csalta,

tüzelt a szerelem gyönyörű szemében,

fátylával nem födte mélyét a szemérem,

átizzott telt testén remegve, fehéren,

mint az esti láng a nagy eperlevélen.

„Maradj égi küldött, csillag-fi, angyaltoll,

nem kérdem ki voltál, születtél akárhol,

tán a napnak vagy te arany-robbanása,

tán a hajnalcsillag üvegtüske-lába,

talán a világfa letört arany-ága,

tán a hold könnycseppje, a mindenség lángja,

maradj velem!” Szólt és a kezét kereste,

nagy buja lángokat lövellt szeme, teste.

A királyfi bámúl megigézetten,

a fa törzsének dűlve, az asszony előtt,

körűl gőzöl a növény halál-mérgezetten,

szagosan lihegi ágyék-tüzét a föld,

az égre tojást vert az este:

udvarával a sárga holdat,

arany-nyál csurog a levelekre,

füvek, virágok mocorognak.

Mint óriás cserebogár csápja:

réz-levelekkel zizeg a kis nyárfa.

Nézi az asszonyt, mintha kénes lángok

közé révedne, de bele kell hullni:

vadkanca-szeméből nőttek arany-karmok.

Szíve így vergődött, félt megszabadulni!

A hús, a hús örvénye ilyen még sose volt,

nem igézett így kórost a hold,

bűnöst a bűn, öngyilkost folyó,

hazudozót a nem-hazudozó!

Csókolja az asszony, sebez kanca-csókja.

Denevérek szállnak visongva a holdra.

De kitépi magát a nyers ölelésből,

futna, mint akit kerget a halál

és részegen még a láng-dühöngéstől

tántorog lihegve, s bódultan elindúl.

„Nem maradhatok itt, ne tartóztass engem,

nekem messzire kell mennem,

messzebbre, mint az az izgága csillag,

ahol a halhatatlanok laknak,

engem egy nagyobb vágy vándorútja vár!”

Felel a fiú, s a kapun kifordúl.

A kocsmárosné szemét zöld villámok

erezik, de sóhajtva így felel,

s szava hidegebb, mint az üveg-virágok:

„Nem tartalak, a szívem viszed el!

Te angyal-csődör, hogy néha eszedbe jussak

egy csizmát adok, lábadra azt vedd:

Sárkány szíve-bőréből készítettet,

Sátán fitymájából készítettet,

Halál-asszony szűzhártyájából szabottat,

Óriás szemhéjából kiszabottat,

Víziszellem úszóhártyájából varrottat,

Ördög-anya dobhártyájából varrottat!

Te kesely-hányadéka, sas-okádta csillag,

lehetnék árnyékod, forró tajték-lepled!

Árnyékod lennék, ki nő, töpörödik,

s megkettőzi magát, ha a fény úgy kivánja,

a hosszú úton veled ki törődik,

kertem égből hullott rózsaszála?”

A hold-csiga az űr szélére kimászott,

nyújtva a semmibe négy fényvirág-csápot,

s a holdezüst-nyálas, harmatos fűben,

asszony láb-kar-gyökerektől szabadúltan,

nőstény-polip gyöngy-ölelésétől szabadúltan,

szabadságtól részegűlten

ment a királyfi a jegenyék alatt,

az űr terített rá csillag-szárnyakat.

Lábán új csizma. Nekiütődtek,

tejútként nyüzsgölődtek

hemzsegve, zúgva tűzarany-vadak:

a zöld kristályfényt izzadó szentjánosbogarak.

Ment a királyfi dalolva a porban,

arcát fürdetve a napban, a holdban,

gyalogolt völgyeken át és városokon,

hóförgetegben szikrázó ormokon.

S ím, érzi egyszer: süt a csizma szára,

talpa vas-kagyló, éget a varrása!

Leül, de abban a pillanatban

döndűlve két talpára pattan,

mint jancsiszög, ha oldalára döntik:

vastű-szárával megint fölágaskodik!

Megállna, de a csizma megy tovább,

égeti, szorítja, rágja, mint a láng,

lecibálná: ha hozzáér, tüzet köp,

mint vulkán, fölcsinált anya-ördög,

térde körűl a csizma szára

lángot lő, mint a sárkány pikkely-szája.

Vas lett a csizma, ami bőr volt nemrég,

pörzsöli belűl e rettenetes emlék

és viszi tovább és meg nem áll vele,

gyötri, a húsát sorvasztja le

a befelé-ágú vastövis-csizma,

a vastüske-csizma szaggatja, marja,

mint két ezer-fogú habos, forró szájban

vonaglik a csizmák páncél-fogsorában,

mintha két krokodil-fej rágná lábaszárát,

az ágyékig nyomva csőr-állkapcsát,

csupa harapásnyom a comb, a lábszárhús,

falánk a csizma-vaskrokodílus!

Eszi a lábát, a teste egy lucsok,

a vér a csizmából fölül kibugyog,

mint elvágott tehéntorok

gégenyílásán vérkéve sustorog,

mint fölszakadt ütőér-kehely:

a csizma-száj vér-zsurlót lövell.

Fut a vérpettyes csont-zsiráf,

fut a csizma és vele a láb!

A gyopár-szakállú koponya-kölyök,

mint kókadt kalász, száradtan zörög,

A csizma most már sziklán dübörög,

hogy borzonganak a barlangi dögök,

szikláról sziklára ugrál, mint a zerge,

s onnan lerohan a csizma a völgybe,

fut a pusztán, át a vetésen,

úton és úttalan idegen vidéken.

A vascsizmából kifröccsen a vér,

a királyfi már megváltó-fehér,

szakálla sárgúl, fut a vérüveg-kan,

habos szájjal fut a boldogtalan.

Már csak két bütykös üvegbot a lába:

pókháló fut ott vascsizmába!

Fut a vérsörényű, a sárkány-szívbőre-csizmás,

az átok-harisnyás, sátánfityma-csizmás,

halál-asszony szűzhártyájából-varrt-csizmás,

óriás-szemhéjából-varrt-csizmás,

viziszellem-úszóhártya-csizmás,

az ördöganya-dobhártya-csizmás.

Arca tűzhólyagos, szőrei szén-zászlók,

vesszőjéből vér dől, a szájából átok!

Futtában alszik, mint a vak lovak,

kínjában füvet rág, faháncsot harap.

A semmihez fordúlt kegyelemért,

mikor egy gazdag vidékre ért,

s egy patak partján ájultan lerogyott,

fél-arccal a mohos vízbe bukott,

s míg kortyolt a száj, a sárgára pállott,

a csizma kristálybot lábáról lemállott.

Alkony volt most is, a réti madárhad

futkosott a fűben, borzolva a szárnyat,

hold-szerelemtáncot lejteni a fényben,

kakas-viadalmat fogyó-hold tüzében.

Izzott a varangy, a sündisznóhátú föld.

Elhalt a vízalji növény remegése,

kocsonya-zászlós ebihal, tarajosgőte tüzes toka-pihegése

élt csak a vízben, a tűzpontú vad és sűrű zöld

párát ontott a rét, a sáslepett víz fölött zömök

üvegszárnyú arany-gombostűk szálltak: a szitakötők.

Hajnalban ocsúdván fölül dideregve,

söpri magáról a harmatot merengve,

s szeme a meggyötört lábakra téved:

két lába két korcs fa, sziklákból kitépett,

zöld-körmű csont-gyökér, vérmohás pikkelyfa,

nagykarmú Jézus-láb, kereszten aszalva!

Lábfején fürtösen lógnak az erek,

mint hullán csontszakáll-fűgyökerek,

a lila érgubanc feszűl és lüktet és dobog,

mint egy fészek toboz-gyíkhas, gyíktorok.

Ujjain bütykök, most-fakadt rügyek, csontcsomók,

fehér gyökér-pupillájú pikkelykorsó-szemgolyók,

ujjait, talpát sűrűn beborítják

a tyúkszemek, mint kis sárga rózsák.

Lábát áztatja a zöld-szakállas patakban,

sebeit dúdolva mosogatja,

s tűnődik lassan, merre, hol van

a halhatatlanság birodalma?

Locsolgatja a láng-kelyhű sebeket,

szisszen és nyög és dúdolgat rekedten,

egyszer fölnéz és meglátja az eget:

tengerzöld az és ebbe beleretten!

S a dombról, a mocsaras réten át

tömzsi lovakon vágtatva jönnek

a hírhozók, s harapdálva a lovak dagadt farát

utánuk a sáskák özönölnek.

Suhognak, mint a Hír jaj-szárnyai, a Bánat viharszele,

s a mezőn a lovak kagylós patanyomát,

mint szemet a könny, vadvíz futja be.

Rettegi már a föld a Büntetés sáska-fogsorát!

Csapzott lósörényre borúlva száll a görnyedt

hír: „A sáskák, a sáskák, meneküljetek!”

S mögöttük harsogva, ropogva ömölnek

a sáskák, méregzöld szájszerv-felhő lebeg.

A tömzsi lovak robognak a réten,

szügyük habos, rajtuk a lovas fekete zászló!

Zöld Angyalt retteg a gyászbóbitás ló.

A kancák, csődörök tajtéktól fehéren

versenyeznek a Rettenettel.

A zöldszárnyú Óriás-angyallal, páncélsisakú Sáska-Itélettel.

Iramlanak, szinte időtlenűl,

most őskori barlangfestményeken a szarvasok.

A szem véresen kidagad, mint eres csőr előre szúr a fül:

mögöttük iszonyú sáskahad ropog.

A kantár, a nyereg, a haspánt-aranyabroncs izzad,

szállnak a lovasok tépett lobogóként.

A lovak vicsorgó pofája hab-rózsát potyogtat,

eres combjukon, derekukon tekeredik a tajték,

mint arany-kígyó kúszik sietve,

mint fát a folyondár, oszlopot a repkény,

szederinda-bozont: őket csavarodva belepte.

Hab-kígyó, tajték-gyík hemzseg a Rémület testén.

Zúgnak az óriás sáska-tollú szárnyak!

Zokog a hírhozó véres-arcú Bánat,

s a csődörök vesszője habosan csattog a tokban,

vagy csomós véggel fityeg a tokból,

mint görcsével fekete cérna tű-fokból.

S a sáska-orkán a tájra lobban.

Röpülnek a lovak és nyomukban a sáskák,

tomporukon csípik, eszik a szőrt,

lobogó, tömött farkukat rágják,

nyihog a réműlt ló, a lovas üvölt.

Mert az Ítélet jött el, a zöld-koponyájú Harag!

A sáskák, mint viadalhoz fölkészített lovak

és fejükön karcsú arany-koronák

és kezük karoló smaragdtüske-ág

és arcuk akár az emberek arca

és homlok-bajszuk két arany-giliszta

és hajuk akár az asszonyok haja

és foguk, mint az oroszlán foga

és puha szügyükön tüskés vas-mellvértek

és térdük, mint a csontváz-térdek

és szárnyuk zúgása, mint vasszárnyú hadak

és szemük két óriás kristályrózsa-daganat

és skorpió-farkuk van és fullánkjuk

és mint a csecsemőknek, lágy a gigájuk

és fejükben csontállat-rózsák mozognak

és füstöt és tüzet és kénkövet szuszognak!

Szállnak, szállnak a lovak az izzó réten át:

fekete kürtök, véres harsonák,

zuzmarás jajongó halál-hegedűk,

vinni a hírt, az özönvizi-bűnt!

A Rémület trombitái a gyors lovasok,

víjjogva-hörögve elhúzó sasok,

az édeni tájat gyújtogató jelenés-szikrák,

félelem-lábú rohanó pók-sziklák.

Fekete gyászének, fekete jajongás, fekete zokogás ez,

s ahova érnek, a táj zöld ropogás-lobogás lesz.

Suhan a hat tömzsi ló, hat puskagolyó,

fütyűl a légörvény-zsák mögöttük,

pukkan a föld a párosan-ropogó

paták alatt, izzik verejték-szárnyú röptük.

Ó, lovasok, lovasok, a Pusztulás vérbojtú gyászdalai!

Ó, paripák, paripák, az Átok habvert kis fekete lovai!

Amerre ti fecske-mód átlebegtek,

fölszállnak a búzatáblák, a csöcsös venyigék, a kertek!

Ó, lovak, a nyereg alól fekete vér szívárog,

a sarkantyú-sebből is, mint kezéből a Megfeszítettnek.

Megváltást-sohasem-hozó lovak, hajdani cigányok:

az orrlyukak habzó fekete szőr-kelyhek,

s a szügy, a szív-alakú, az izomkévékkel-kidagadó,

az eres has, az érhínáros tompor csupa hab, habzik az izom-dió.

Testükön alvadtvér-páncél, mögöttük őrület-sörényű zokogás,

véres a fű, a föld vérhabos, a lovason tajték-palást.

A lovasok! Mint roppant gyöngy-köpeny, zöld fátyol,

lobog mögöttük a sáska-vész:

zöld tűzvész, húsüveg-robbanás, köpeny pusztulásból!

Lerogyna már a ló, a szívük oly nehéz!

S ím botlik a ló, lerogy, nagy fogsora villan,

majd fölszökik reszketve, új futásra,

de lávaként (milliárd merev szem csillan,)

fortyogva köréjük ömlik a sáska, a sáska!

Szikrázva pattog a föld, az ég, a sáska-tömény,

zöld füst, zöld jég, zöld sár a világ,

potroh, csáp, mozgó-száj hínár-szövevény,

fejszék esője: nyüzsögve ráng.

Zöld örvényben kavarog a fekete ló,

lovasa nyakára borúlva hörög,

míg elönti végleg a sáska-folyó!

S társ-paripák robajától reszket a rög.

S a lóra, lovasra ráborúl az Angyal,

a Hatalmas-arcú, vicsorgó fogakkal,

fodrozódik eres gyöngy-hártya szoknyája,

vergődik zöld-tejút sáska-tollú szárnya,

növényfátyol-inge fölgyűrve combjára,

fénylik tőr-fogsorú csontoszlop-lábszára,

koponya-kévéje, nagy csápkoronája:

aranygyökér-haja ráhull a világra!

Őshajó-potrohán lélegző-ablakok,

roppant borda-ívek közt rezgő bőrdobok,

zöld dongák, szelvények hernyója hánytorog,

zöld gumi-tokája páncélok közt dobog,

óriás-potroha, mint vulkán-hegysorok,

zöld szőr-kráterekből cukros zöld nedv bugyog,

mint égig-nyúló zöld kukoricacsövet,

beburkolják zöld kukoricalevelek,

s mintha nemzené a földet csődör-tűzben:

lüktetve vonaglik tompora az űrben,

s angyal-kanca feje már a lovast rágja,

a fej százmillió páncél-bokor szája,

forgatja a lovat üveg-kezeivel,

szorítja nyikorgó farönk-térdeivel,

a zöld Sáska-asszony minden része sáska,

minden sejtje sáska, minden moccanása,

mint zöld vas-szögekből forrasztott ős-szobor,

dörgő vasszög-szárnya tűz-gömbhalmazt kotor,

a zöld Sáska-angyal, az Úr Óriása:

százmillió gyomor, csont ló-ajakcimpa,

százmillió torok, toka-páncél, szárny-fog,

a test minden része harap, nyel és csámcsog,

az Óriás-fejű a lovast forgatja,

lüktetve dolgozik milliárd állkapcsa,

a combja is eszik, lábszára is eszik,

a hasa is eszik, a nyaka is eszik,

csupa láb-koronás száj a koponyája,

matat az állkapcsok lábszár-koronája,

a gyomra csupa száj, ráng szuszogva, nyelve,

harap, rág milliárd gyöngylapát-szájszerve,

kicsüng nagy szájából a piros nyál-hínár,

bél, húscafat, sörény, szőr, köröm és szakáll,

óriás-szeme mint zöld zománc-kupola,

csiszolt zöld tüzének nincs könnye, mosolya,

nincs abban gyűlölet, indulat és szándék,

meg se rebben mikor borzongva továbblép,

leforrt kristály-rózsáit nem forgathatja,

mereven dűlled, mint sziklára nőtt szikla,

s a Halált-petéző, az Óriás-asszony

lép tovább, keresni amit fölhabzsoljon,

zöldlevél-szoknyáját fodrozva riszálja,

erei fénylenek, mint a villám ága,

mögötte ürülék, pillaszőr, köpenyrojt,

szép fehérre rágott embercsont és lócsont,

potroha alatt a pusztulás vigyora:

ember-koponya és fehér lókoponya.

A királyfi fölpattan, de lerogyik sziszegve.

S ömlik a tájra suhogva, zizegve,

mint megbőszült tenger zúdúl a tájra

ropogva, harsogva, zabálva a sáska.

Csattog, nyekereg, akár a kereplő,

recsegve csap le a zöld sáska-felhő.

És nem únja az ég, prüszkölve dobálja,

falkáit a vadnak hörögve okádja.

Ellepve mindent, mint a kiáradt

gonoszság, a pöffeteg útálat.

S ki teremtette őket ekkorának?

A pusztítás zöld páncél-lovának?

Zörögnek, mint hegyen a szekerek.

A páncélos fejek, e háromszögek

összeütődvén csattognak, pörögnek,

mint nehéz vasakkal pántolt kerekek.

Páncél-szoknyában dübörögnek.

Villog a szemük, mint a csődöröknek.

Mint szökdelő kukoricacsövek,

a még zöldek, tejesek, éretlenek,

mint lábrakelt zöld kukoricatábla

ugrik és röpköd és árad a sáska.

Zabálnak és döglenek rakásra.

Izzó kard-suhogás combjuk villanása.

És esznek és falnak, amit csak találnak,

a füvet, a szőlőt, a tököt, a lombot,

almát és fakérget, ugrálva zabálnak,

lezabálják a kalibákról a zsuppot,

eszik a szalmát, háztetőn a nádat,

epret, virágot, temetőkben a fákat,

borjakról a szőrt, kósza libákról a tollat

és lerágnák az égről a Napot, a Holdat!

Ugranak, ülnek, falnak, ugranak,

két lábuk közé fogván a zöldet, mint a nyulak

és utánuk csonk és üszök marad

és mindez szinte egyetlen pillanat!

A királyfi sikolt és réműlve látja,

előtte épp egy botnagy sáska

habzsol vad, részeg önkívületben,

összetett szemei csillognak meredten:

a soha-le-nem-húnyható gyémántvese-szemek,

a szempillátlanok, a szemhéjnélküliek,

a zöld csontsziklán nőtt csiszolt-sejtlapú kristálygombák,

a szemüreg-nélküli merev hatszöglet-üveghalmaz facetta-rózsák,

s a mellékszemek is, mint gombostűfejek,

amik díszítik a korona-fejűt, a páncélsisakos koponyát,

mint drágakövek a koronát,

s a szemgolyó mellett kinőtt csáp rezeg,

az űrt tapogatja a két csont-köcsögből fakadt bajusz-szál:

a homlok-nádszálak hajlongva szimatolnak,

a sok-ízű arany orrlikcsövek, a csápvégi orrlikak szagolnak

és zsugorodik a táj a mozgó állkapocsnál!

Nézi a lókoponya-alakú fejet,

s a kopoltyúként lihegő szájlebernyegeket,

a viaszrózsa-száj sziromállatként-szétnyíló ajak-páncéllemezei

közé a torokba eszelősen a tájat tömi,

mindent a mozgó fésű-fogsorok közé habar,

gyömködi torkába a tájat a száj kristálylevelibékakéz-pótlábaival,

mint mohó gyerek a foszlós kalácsot

és majszol mereven e jól-megácsolt

szerkezet, a gyöngy-tüskés mellkasra ölelve

vadzab kalászát, sohasem-betelve,

e szájig-homlok, ez eleven-rostú vassisak,

e kerge csont-láng, ugráló zöld bádog-bak!

Nézi, hogy mozog az orrliktalan-arcú zöld gumi-pontyszája,

az üvegpajzs-arcú vasálarcos csataló-koponyája:

tátog-becsukódik a zöld üveg-gumi-csontzsák,

az alsó és felső állkapcsok, az üvegkagyló-ajakcimpák.

És mozognak póklábak: a száj zöld üvegszakálla,

az állkapcsokat koszorúzó üvegkorona sokbütykű üveg-ága,

a fej több-izű üvegujjai, a koponya szájkörüli üveg-töviskoronája,

az alsó és felső, az oldalállkapcsok üveg-harapófogói,

a szájszervek sokcsuklós gyöngykerítés-karói

tömik a létet a zöld csontrózsalevél-alkatú szájba:

a gége-agancsok, toka-ágak, állkapocs-gyökerek,

bütykös üvegrudak, a szájnyílás polipkarjai, sok-könyökű pálcák,

hajlékony csuklós agyarak, lombtalan üveg-fák,

mint csuklónál levágott karok, kézfej-nélküliek,

a szájlábak bunkós üvegcsuklói a salátarózsa-szájat etetik,

mint csonka alsó-karú katona, ha eszik,

két csukló-bütykével fogja a falatot,

tömik a szájat a kéznélküli zöld üvegcsontvázkarok.

Nézi a szögletes, pántos-csatos fejet,

a kard-élű szárnyakat, a lábszár-töviseket,

a szemöldök-nélküli homlokot, fodros salátalevél-ajkait,

a felsőkar csontrügyeit, likacs-sorait,

s a mohos gallér, a csonttető alatt

a dobogó, puha zöld hártyanyakat.

Nézi a doboz-alakú, orrcimpátlan fejet,

fölül a lófülként mozgó füleket,

alul a csőrszerű rágószerveket,

honnan a levél nyálasan kifityeg.

Nézi, hogy villognak részeg

tüskés áglábak, csonttövis-ölelések!

S a tor gyűrűi, a csuklók, a forgók mozognak,

a ló-szájban a levelek ropognak,

s a potroh gyűrűs zöld dongái kinyílnak,

majd pikkelyesen összetapadnak,

a potroh fém-ize lazán kitágúl,

majd beszívódván összezárúl,

vájódnak a földbe zöld tövis-talpai,

sebzik a világot nagy sarlós-karmai,

csücsül a zöldháncsú, nagy kukoricacséve,

hónaljból szögell föl háromszög-pillére,

liheg a dög, akárcsak az ember,

lüktet a potroh, a cső-alakú szív ver,

s a szárny-ablakok csillognak meredten

és zabál és fal vad önkívületben!

S a halhatatlanságra-vágyó, a jajgató szégyen

vacogva elbújik a patak vízében,

mint téli-álmú hal, fehér halál-lárva

befúrja magát a vízmélyi vak sárba,

de még így is látja az űrbe földagadt

Világot-majszolót, Üvegcsontváz-vadat,

a Hártyaköpenyest, Zöldhernyó-potrohút,

A Föld-urát, zöld-eres Hártyalevél-szárnyút,

a Zöldüveg-testűt, dühöngő üveg Rovar-óriást,

redős legyezőszárnyain zöld pergamen-palást,

látja, ahogy eszi a tejútat, mint lombot,

rágja mindazt, amit a teremtés kigondolt,

hat lába hat csuklós tüskés üveg-oszlop,

a térd-izületet, a zöld könyök-csontot,

látja a bőr alatt az üveg izomfonadékot,

bőrben a sejtrendszert, kis légbuborékot,

tüzel az izgatott, a többször-ujjászületett, az áthasonúlt, a vedlett,

ahol kőgyökér-lábai a has és oldallemez-csatlakozásnál izesülnek,

s a lábak izei: a csípő, tompor, comb, lábszárcsontok,

a több-izű lábfej, a karom-izeken az üreges karmok

ragyognak, mint izzó zöld égi jelenések,

a hátsó-comb-belsőn a csapos kitinlécek,

ragyog a szárny-fogsor, a cirpelő-ér üvegfogacskái,

ragyognak a külső lábszár-él tüskéi,

a csontfürészek, szárnyak, áttetsző comb-izmok,

a szárnyfedő tövén az érszegélyű bőrtükör-dob,

látja a potroh-vég zöld-zománc fűrészfogú kardja,

fölmered ragyogva, mint a sárkány taréjos sarló-farka,

látja a zöld-bordás potroh dobog lágyan,

rángatja izgatott, lüktető, forró vér-áram,

az első szelvény két oldalán két fül van:

dobhártyák feszűlnek csontüveg-kagylóban,

látja a hatalmas zöld üveg-dög testében

kering a zöld vér, ezer gyökér-bolyhú véredényben,

a Nyitott-érrendszerű testében hogy él, hogy zubog

a nyálmirigy, idegrendszer, a szív, áramlanak a hormonok,

dagad a bélcsatorna, a mirigyes középbél, a zúzógyomor,

(belső felületén százezer kitinfogacska-sor,)

dolgoznak a légzésközpontok, mozgásközpontok, bél-idegek,

a garat-alatti dúcok, hasdúcláncok, Malpighi-edények,

lüktetnek a repülőizmok, a torban ráng a csípőizomzat,

izzanak a szárnyba-nőtt idegek, csapkodnak a hártyalevél-tollak,

dolgoznak aranygyökerek, kristálygyökerek, kristálygyökérfonadékok,

lüktető aranyfák, gyémántvenyigék, érc-kígyók, arany-gyökérgubancok,

látja a világ zöld pépje áramlik le a tápcsatornán

és ürít a Világ-evő, fekete salak-kukac gyűrűzik ki a bélcsatornán,

s látja a mohó, a vad, az óriás Zöld Üveghús-állat

testszelvényein a hunyorgó, zárható, lélegző-stigmákat,

mint halak oldalvonalát: az átlyuggatott pikkelyeket, pikkelynyílásokat,

az oldalcsatorna pórusait, köröcske s pontsorozat-orrnyílásokat,

roppant testének légzőnyílásait, légcsőrendszerét,

ahogy szétágazik halál-húsában a légcsővezeték:

minden légzőnyílástól lefelé, oldalvást, fölfelé,

egyre finomodva, egyre titkosabb rétegek felé,

testében szétágazik a rengeteg kopasz zöld üvegcső-fa,

mindíg finomabb légcsövekké ágazódik üveg-ága,

s a legvékonyabb üveg-ágak, mint kis legyezőcskék

a szervekbe üveghajszálcső-gubanccá bomlanak szét.

És látja nyakán az óriás zöld orrszarvú-koponyát,

az arany-patkányfarok-csáp szimatolgató orrlikát,

a homlokcsontra-forrt arany-csontkesztyűből kiágazó szagló-karokat,

a homlokcsontdudorból kinyúló csigolyás orrlikat,

s a csontra-nőtt kristály-daganatot, a szemhéjnélküli oldal-szemet:

a zöldgyémántszíveken a millió hatoldalura csiszolt sejt-felületet,

ahogy a homlok gyémánt-rügyei izzanak: a stemmák,

az óriás zöld facetta-napraforgók fölött a kristály-levelibékák,

s látja a nyakpajzs zöld zománc-gerincét, a tarkó páncél-nyergét

és látja a zöld tokát, a bőrre tapadó gégét,

mint öves páncélosegér-csontváz far-páncélja: zöld zománccsődör-arca,

rejtelmes és szótalan, mint azték napisten arany-álarca.

És látja a fej mohó kagylóit, a nyílókat-bezárulókat,

a csont-ajakcimpákat, az alsó és felső állkapocs-pajzsokat,

mint Siva-isten hónaljból-nőtt karjai a szájlemez-pótlábak,

dolgoznak az arccsontba-gyökerező zöld-koszorús kukoricaszárak,

zabál a Zöld Templom-állat, Állat-katedrális, Sáska-Notre-Dame-csoda,

a kő-rost, kő-ág, kő-rügy, kő-gyökér üvegablak-kupola

és látja, hogy átrágta magát már egy másik világba,

csillaghalmazokat ropogtat csontlevél-állat szája

és mint az áttetsző Zöld Ítélet, mutatja belsejét és érzi,

ez a mindenséget, a halhatatlanságot is megemészti!

Érzi tüdeje elpukkan, szeme kidurran. Kimászik a patakból.

És fölzokog, amit lát, elege van abból!

S a patakba ugrik újra a királyfi,

arcát a hűs, néma mocsárba rejti,

de szusz fogytán fejét kidugja,

s reszketve lebukik a víz alá újra.

Madár, földi vad sikongva menekűl,

a vakond a földben a tűz-asszony felé merűl,

emberek az eget átkozva zokognak,

bottal vervén a sáskát, hadakoznak.

Sátánt fenyegetnek, istent megátkoznak.

Körűl iszonyú nagy tüzek lobognak.

És habzsolnak zengve, ropogva a sáskák,

ülnek meredten, mint kisebb zöld hasábfák,

mozaik-szemük kidűlled, mint a lovaknak,

hemzsegnek, ránganak, híznak és harapnak.

S röpítik őket a szörnyű combok,

s pusztít e részeg áradás, e bomlott,

a sáskák, a sáskák, sodródó zöld levelek,

föltámadt, s megfiadzott egyiptomi istenek,

csőr-fejű kajánok, agár-fejű rémek,

lüktető harmonika-hasú zöld mének,

a sáskák, a sáskák, a sáskák, a sáskák,

rágcsáló botok, emésztő zöld pálcák,

szakállas zöld manók, dühöngő bolondok,

szárnyas bendők, páncélos zöld gyomrok,

suhogva röpködő zöld kardok,

szökellő zöld kések, ugráló zöld torkok,

harsogva perzselő zöld lángok

eszik és falják az egész világot!

Merednek a földön, mint sünön a tüskék,

s a hasakba vonúl a növényzet tüstént,

tömik az örökre-zabálni-kész testet,

nyelik a zöldet, egy se tesped!

Izgága ménes, tengernyi zöld ló,

vándorló gally-mámor, a földet letarló.

Mint egyetlen Ítélet millió zöld fogai

tépik, hasogatják, ahol még van valami,

nyüzsögne, az útat eltorlaszolják,

s tébolyúltan már egymást falják

és emberhez hasonlít ez isten verése:

a ziháló gége alatt a potroh pihegése!

Villogó fogak, szárnyas koporsók,

pezsegve egymást lökdöső orsók,

amik zúgván magukra pörgetik

az eleven tájat, fölgöngyölgetik!

És üszköt és csonkot és torsot és halált

hagy ez a zöld horda, amerre járt.

Nyomort és bűnt és kárhozatot

e csupa-gyomor, csupa-szem botok!

Mikor a királyfi újra kidugta

fejét, egy kis sáska-szagú szuszra,

rendekben ott hevert a sok falánk,

(némelyiknek még szárnya, feje ráng,

s combja tüskéje nyálzik letörten,)

mint kaszált csalamádé, dögölten.

Zabálván egyszercsak kimúlt,

s a maradék suhogva elvonúlt.

És elindúl a szomorú vidéken,

a letarolt földön, a fölhabzsolt réten.

Biceg, a térde meg-megcsuklik,

olykor egy sáska-kazalba botlik.

Fehér fák, levélcafatok, rostok,

csonkok, meredő, árva csontok!

És sír a fiú, mi volt itt, jaj, nagy ég!

Húsos és buja, lágy reszkető vidék,

a gyümölcsösöktől az ég is szagos volt!

Helyette itthagyták ezt a poklot!

S elért egy faluhoz bicegve,

mint egy gubancos-szőrű kecske.

Jajgat a nép, jajong a madár is,

rútnak érzi magát a szűzlány is.

Komor a férfi, sír, jajong az asszony,

tömődik az ég a keserű panasztól.

Villákkal boglyába hányják a sáskát,

s hallgatják a lángban zsíros pattogását

a páncélos dögöknek: akik a lángokban

föltaréjosodnak, s eldurrannak nyomban.

Bőrük fölhólyagzik, testük zöld daganat,

zöld fátyluk elolvad, arcuk lángban rohad,

a tűzarany-fogsor eszi már a sáskát,

nagy szemét kirágja, a potroh-dobhártyát.

Merednek a tűzbe a szegény parasztok,

olvadnak, fúvódnak, mint üvegpalackok

a sáskák a tűz vad vér-leheletétől!

Elvette ami volt az ég a szegénytől!

Egyik tébolyúltan elrohan nevetve,

csak a kányák ülik a tort, csipegetve

egy fejet, egy szárnyat. Sír a rigó, cinke,

virág nincs, amire rászállna a lepke!

De lepke sincs, azt is megette a sáska,

élőt, holtat vágyott óriás-harapása.

Egy lány foltos göncét letépi testéről,

sikoltoz, nem is tud a meztelenségről,

szalad a semminek, hogy e bűnt megváltsa,

hosszú combjával ugrálva, mint a sáska.

Bűzlenek a máglyák, száz fekete oszlop

tódul az ég felé, sírnak a parasztok.

Szekerekkel hordják a sáskát a lángra,

van ahol térdig jár a ló a sáskába.

Van aki földjén a dögöket beszántja,

ami büntetés volt, legyen zsíros trágya.

Sántikál lassan a fiú, szinte görnyed,

szíve alig bírja viselni e terhet,

amikor egy öreg megfenyegeti,

s könnyeit nyeldesve odaszól neki:

„Hé, te fiú, merre haladsz itt,

mért nem jajongsz, mért nem maradsz itt?

Ránk az Ítélet nagyon haragszik,

a Pusztulás ült itt ma lagzit!

Hallod, odébb még hallatszik,

mint jégverés, ami itt parazslik!”

S egy asszony kiált feléje, rázva öklét:

„Tán undorában hányt ki az öröklét,

hé, te nyomorfi, te bámész,

hová bicegsz, mondd, hová mész?

Téged is megrágott, s kiköpött a bánat,

s azután újra lenyelt az útálat!

Tán a Sátán vagy te, szemedben nagy a láng,

tán te hoztad ezt a pusztulást miránk?”

A királyfi megállt, majd leroskadt,

nem szólhat ő, nem is zokoghat,

ha mondaná, hogy szívét jég-gyökerekbe fonva

jeges marokkal, a bánat szorítja,

ha mondaná, hogy benne milyen gond van:

vasvillákkal kergetnék meg nyomban!

Egy nép, akit pusztított a sáska,

nem vágyik a halhatatlanságra!

Hát mit tegyen végűl?

Jobb, ha hallgatván, velük kibékűl.

S elsántikált szőrösen, fehéren,

rogyadozván, megbillenvén térdben.

Körűl a pusztulás van fölírva,

bicegett a kis királyfi sírva,

könny-ragacsos, sáska-büdös szőre kóca lángja,

zúzott lábú madár, mint ama kabóca, vagy kereplősáska.

Meg nem állt, csak ment. Megjött az este,

sötétjével a fiút keresve.

Könnye füstöt lobbantott a porban,

arcát megmosta a csillagokban.

Ki tudja, hányszor ballagott a Medve,

a Kos, meg a Rák az égbolton át,

hányszor váltotta föl apró fillérekre

ősarany-pénzét a Nap: a csillagokra?

Hányszor kalapálta sarlóvá a Holdat

az idő kovácsa, a csillag-szakállú?

Hányszor ejtett az űr izzó arany-tollat,

mindenség-szárnyából, az ősmadár-árnyú?

A királyfi fejét-csüggesztve sántikált,

rá-rádűlve egy zöld, frissen-metszett botra.

Kedve holt, a tájra nemigen tekintget,

nem tudta ő, hogy a nappalt, az éjszakát

váltogatja a Föld, mint halandó az inget.

Csak ment, csak ment, s már nagymesszire ére,

mikor föltekintett egy fa tetejére.

Illetve fölnézett, a fa még messzi volna,

tán az ég csúcsáig ér kövér, zöld tornya,

s tetején a fának tán a nap pihenne,

vagy a torony-csúcson aranysas libegne?

Óriás gyertyaként lángol a hatalmas

ős-fa, dühös lángja ropogó aranysas.

Közelebb megy, látja, a roppant zöld oszlop

tetején aranysas rugdalkózva csillog.

Szárnyával, tollával olykor elborítja,

(mint tenger-tajtékban elmerűl a szikla,

s újra csak kibukkan,) tetejét a fának,

föllebben, s sodrával újra nekitámad.

Forgácsokban az ág, nagy pernyékben, törve

hull a levél, sastoll pengve áll a földbe.

Ágak és levelek rongya között itt-ott

sastollak, a földből kilövellő lángok.

Lábával rúgdossa a fát, a sas ottan,

szárnyával szaggatja, farkával veri,

csőrével dúlja. Zokog a fa, cafatokban

peregnek zöld könnyei: levelei.

Ám lebukik a sas, a királyfi előtt

emberré változik, sas-volta leforr,

vénember-lénye álcáját leveti,

lefoszlik a csőr, a karom, a toll.

És ott hever véres gőzölgő kupacba:

toll-ruha, toll-sisak, nagykörmű pikkelycsizma,

toll-szakállas csőr-álarc, a fejből-kinőtt.

És rézszínű szakállát símogatva

(félkeze szőrhabban nagy-makkú csődör-csengőjét rejtegeti,)

kérdi a fiútól, akárcsak az apja:

„Te bőrdob, szőrzsák, eres disznótökzacskó,

csontvirág, gyümölcsként megaszalt tacskó,

csonthegedű, a halál citerája,

mit bámúlsz itt, hol hányt ki a föld?

Mint a sovány gyíknak, gyűrve lötyög bőröd,

mint a vén törpéknek, fehér ágyék-szőröd,

tested csiga-kéreg, füled sáskamell-zöld,

mi dolgod erre? Hasonlítsz a halálra!

Ha te volnál az, boldogan üdvözöllek,

tán előbb kapok kedvedtől kegyelmet!”

Szólni se tud a hökkent vándor,

csak néz a szakállas, kedves öregre,

aki nem irtózik, íme a haláltól,

várja, hogy a csontja előtte zörög meg.

Sírni-nevetni volna mostan kedve.

Mi teremtménye lehet ez a földnek?

Aki pőrén bújt ki a vér-szagú sasból,

mint krokodíl-kölyök krokodíl-tojásból,

csecsemő-ráncosan, rojtos bak-szakállal:

s máris találkozni akar a halállal!

„A halál elől futok jó öreg,

mint árvíz elől a megréműlt vadak.

Hova is fussak, ki mondaná meg,

hogy el ne érjen a csontkezű-pillanat?

Neked ami jóság lenne, nekem átok,

ami neked börtön, szabad ég nekem,

befutottam már a fél világot,

de azt a földet sehol sem lelem!

Kerestem a halhatatlanságot,

de eddig csak a szenvedést találtam,

de ha már a combtövemen járok,

akkor sem nyugszom meg a halálban.

Tán az öröklét hírnöke vagy,

korcs reményem első szép virága?

Szívj magadba, mint harmatot a nap,

ha tested nem hallgat a halálra!”

Így válaszolt a fiú az öregnek,

a kötekedő, sas-volt vénembernek.

És a vénség felelt a fiúnak,

aki fejét csüggesztette búnak:

„Harmatnak koszos vagy, kecskének okos,

büdös vagy, mint virág, min mezei poloska párzott,

rétegekben áll húsodon a kosz,

de szemedből a csillag a szívemre mászott!

Fény nem vagyok, de már csak derengés,

leheletemtől lángot nem vet asszony,

mint parázsló fa, erőm kevés,

hogy belőlük virágot fakasszon.

Sas-képében kell szétdúlnom e fát,

porrá zúznom, mint sulyok márványtömböt,

s addig élek és nem hal a család

és elkerűl messze a kaszás ördög.

Míg tövestől ki nem rúgdostam innen,

a halál nem fogja irhám elvinni!

Maradj velünk, nem élünk ingyen,

csak egy dolgod lesz: enni-inni!

Hatszáz évig tart a sas-fa harca,

ítéltettem hosszú kárhozatra.

Hatszáz év! Addig pudvás lesz a lélek!

Itt a kezem, többet nem beszélek!”

„Azután mégis csak meg kell halni.”

Felelt a fiú. „Nem maradhatok!”

„No, azért gyere, valamicskét falni,

megnyírlak és egy rend ruhát adok,

s egy aranytollat, ha két ujjad közé fogod,

repűlni tudsz, mint a lángész-gondolat,

olykor talán még használhatod,

hogy a halálnak el ne add magad.

S ha rostjaid kis zsírt szoptak magukba,

mint levéltetű rózsalevél cukrát,

mint hangyák levéltetű cukor-tőgyét szopva,

eredj tovább te nem-ember-szívű,

halál-elől-futó, tűzvész-tekintetű,

keresd az öröklét birodalmát.”

S a vén, faduló sas házába értek.

(Elől a pucér király-bogár, leng óriás hőscincér-bajusza,

két tenyere alatt gyöngyruha-ágyék-baziliszkusza.)

Ott elmúlatott szépen a királyfi.

Csinosodott. A nagy ivások, evések

után füstöltek a férfiak pipái.

A legkisebb lány úgy megszerette,

hogy alig bírt aludni este.

De a fiú szíve mástól részeg,

bizony nem a szerelemtől félszeg!

S egy reggel, mikor a kertet járta,

(harmattól görnyedt a virág, a mályva,

a gyümölcsfák, tűzvirág-szökőkutak,

s a szomorúfűz növény-kecskebak,)

egy virággal épp a kezében

megállt a harmatos fényben.

Szíve elszorúlt, dobta a virágot,

s vette a tollat, a szelíd arany-lángot,

két ujja közé csípte, mint szalmát a fecskék

csőrükbe és kifeszítve testét

búcsúzás nélkül az űrbe fölugrott.

A lombot súrolva fölugrott a napba.

(A gyümölcsfa harmat-ingecskét leoldott.)

Zsugorodott már a Földgolyó alatta!

Kifut a kislány, reszket még a lomb,

nézi a virágot, pereg a szirom.

Szívére szorítja azt a kis virágot,

s nézi zokogva a fénykő-magasságot.

Akár a gondolat, annál sebesebben,

röpűlt a királyfi, fogta a toll-lángot,

cikázott az égen, mint csuka a vízben,

húzott maga után fénybuborék-zsákot.

Aki az előbb még bukdácsolt göröngyben,

száll mint izzó bolygó tűzarany-gyűrűkben.

Őszi vándormadár száll íly suhogással,

fütyűlve a vadlúd, sípolva a szárcsa,

szív-bénító, könnyes, édes csattogással,

mikor az ősz-eget evezi a szárnya.

Röpűlt puszta fölött, árnya ott a földön,

párás rengetegek fölött elbódulva,

ahonnan a lomb-gőz örvénylett tömötten,

útjából vadmadár menekűlt rikoltva,

röpűlt esőben és röpűlt márvány-ködben,

tavak fölött kettős-testtel, át a völgyön,

viharban villámok közt ragyogva szökkent,

füst és mennykőszagú fekete rongyok közt,

villám-gerincű nagy bivalyok közt röppent,

utánozván ősasszony-hajú üstököst,

mint apró zöld légy és nem akart leszállni,

ha csak nem a Napra, a bivaly egy szemére,

röpűlt míg egy roppant nagy hegy fölé ére.

S látja ám, a hegyről nagy kosárral hordja

egy kopasz vénember lefelé a földet.

Ásóval, kapával a kosarat pakolja,

a celofán-manó ropogva meggörnyed.

Leszáll itt, gondolta, legyen is akármi!

A kopasz lihegve jött föl az ösvényen,

s szólt a fiúhoz, ki ott csücsült a földön:

„Tán egy sas pöttyentett ifjú szép vitézem,

hogy azt bámulod, az időm mivel töltöm?

Tán angyal fosott ki, tündérlány röptében,

s madár-ürülékként áthulltál az égen,

s idetottyantál te véres csattanással,

sorsom elé hulltál meszes lottyanással,

talán kiökrendett a Griff-anya szája,

vagy a Hattyú-asszony piros bőr-rózsája?

Mit koslatsz itt, hol a madár is ritkán száll,

ember-ganéj, akit csak a lélek táplál,

rózsaszín mocsok, ki eteted a lelket,

a benned furakvó szusz-itatta férget!

Ne bámulj ha mondom, (rikkantott mérgesen,

s kosarát lecsapta,) mert a fejed veszem!”

A királyfi ezen jót nevetett,

pipáját megtömte, s fújta a füstöt.

Múlatta a tappogó, károgó öreget,

aki nagy kosarát csapkodva dühöngött.

Feje kopasz és nagy, nagy szeme kidűlled:

mint ezer kis szemből épített fény-bástya,

pikkelyes mellvértje zöld-ezüstben sűllyed,

áttetsző vér-fátyol füstből-szőtt palástja.

Olyan volt, akár egy nagy szitakötő.

A királyfi mellette gyökeres, sárga kő.

Mint fátyol-uszonyú tömpe szem-hal tátog.

Majd a kosárra ül, rágyújt a pipára,

öltöny-pikkelyén kis kék fényrobbanások,

körötte vér-ködként terűl a palástja.

„Uram vérmes csikó tánca csak ilyen gyors,

akit perzsel, hevít, cukros sűrű vére,

a te arcod szottyadt, kezed is varangyos,

mért nem parancsolsz hát lelked vak dühére?

Csak bábod csillogó, ahonnan a lélek,

mint fekete lepke, kiröppen az élet.

Bámulom, mit teszel, mért hordod a földet,

szürkével mért födöd odalenn a zöldet?”

Így a vidám kérdés, s a felelet rája:

„Ne hergelj te pimasz! Tejfölös a szája,

mint a kis verébnek! Puha még a csőröd,

pállott-sárga, csipás, lucskos veréb-kölyök!

Meg nem halhatok én, amíg el nem hordom

ezt a hegyet innen, azért lóg az orrom,

dühöm azért bőszül, mint pulyka bosszantásra,

mirigyem és tollam azért fuvalkodik!

Amúgy király volnék, egy ország királya!

Nyolcszáz év, az ember bárhogy iparkodik!”

S mérgében pipástól a levegőbe pattant,

s fátylával zizegve lassan visszahuppant.

A királyfi mostan még jobban elámúlt,

szava lassacskán, mint kő vízben, aláhúllt!

„Azt az országot keresem én,

ahol a halálnak nincsen hatalma,

szívemben levelet bont a remény,

talán te tudod az útat arra?

Életem, akár a szárított tökhéj,

amiben gyertyát visz a gyerek!

Bozontos koponya-barlangomban csillag-éj:

fényével betölti a héj-üreget.

Csak oda vágyom, az az én szerelmem,

uram irányíts hát amaz útra engem!”

„Lucskos tök, tökfej, az vagy vitézem!

Bár ott feküdnék a rög-alatti mélyben!

Te meg a halál elől szaladsz!

Élhetsz, bolond, ha itt maradsz,

legalább segíted kapálni a földet,

amit addig isten rám nem görget,

míg el nem hordom ezt a nagy hegyet.

No maradsz? Vagy az ég veled!”

S kabóca-inakkal fölpattant újra.

„Sietni kell, lassan, már megfújja

esti tülkét a kanász a lapályon,

s pásztortüzek füstje száll a tájon.”

„Nem maradhatok!” Felelt a királyfi.

„Akkor menj!” Bökött oda az öreg,

s a kosárral kezdett a völgybe-tántorogni.

De megállt. „Várj, haláltól-futó, mert szíved didereg,

egy gyűrűt adok, ha ujjadon megfordítod,

ott leszel éppen, ahol akarod.”

A gyűrűt odaadta, s futott a kosárral,

hogy lent kiborítsa, s itt fönn újra-töltse.

A királyfi a gyűrűt kisújjára húzta,

nézte: nő a völgyből az est növény-füstje,

lent a pásztor már a kürtjét meg is fújta,

s hemzsegett a zöld űr szőr-arany-virággal.

Melléből egy nehéz sóhaj kiszakadt,

a gyűrűt megfordította kisujja-tövén,

behúnyta szemét, s egy pillanat alatt

a világ végén volt, egy város közepén.

S megszólíta ott egy embert

a bozsgásból, épp egy őskékhajút:

„Mondd uram, sorsom hová vert,

s hová visz innen az út?”

„A kék király országa, ahol te vagy,

s ez az ország fővárosunk volna,

királyunk meghalt, a hajdani, nagy,

most a népet a kisasszony uralja.

Gyönge nyakát a korona lehúzza,

mint gólyahír szárát szirom-koszorúja.

Ő a holt király egyetlen leánya.”

„Hát hol van a kisasszony rezidenciája?”

„Ott ni, ott a tér túlsó felén,

ahol fénybóbita reng a tornyok aranybuborék-fején,

hol égbe szökik, mint könnyű füst, az oszlop.”

S eltűnt a férfi, mint aki eloszlott.

A királyfi mentéjét megpaskolta,

csillagport a szövetről lesodorta,

űzte a verejték, s mennykőszagot,

s lassan az épület felé ballagott.

Kő-liliomok tartják moccanatlan

a félgömböt, kockát, háromszöget,

kő-zsiráfnyakon a kő-koponyát,

kő-halak kő-bordás kő-uszonyát,

kő-elefántok kő-fülét, kő-majompofát,

kő-pávát, kő-párducot, kő-halált,

kő-orrszarvút, kő-vizilovat, kő-alligátort,

kő-indát, kő-levelet, kő-papagájt, kő-virágot,

a kupolát, tornyot: az épületet,

sok lándzsa-toronycsúcsa szikrázik a napban.

A lépcsők alján megállt, visszanézett,

egy kő-sellő kőpikkelyzsák-derekára ült merengve,

s szemét bűvölte a tér, mint az igézet:

ibolyafoltként libegve-rengve

kéklett az ember-tér kék hajjal, kék kezekkel,

kék ruhában és kék szemekkel.

A lépcsőkön, tűnődve, fölfele menet

csak a szikrázó, villogó követ

bámúlta. Árnyéka megtörve

púposan lopakodott mögötte.

Szívében kis fájdalom sajgott,

mintha a fogban az ideg rothadni kezd:

az otthoni ház, az otthoni halmok!

Érezte, boldog most már sose lesz!

„Ki vagy te idegen, ködként belopakvó,

kisasszony-szívemet mért vérzi föl jöttöd?

Ki vagy te mormogó, merengő, haragvó

csillagporos-ingű, hol ringott a bölcsőd?

Magányom kőhéját egy ujjal lerontod,

mint tajték-várkastélyt: e díszes szikla-vermet,

s mint ház-nélküli csiga pucéran borzongok.

Ki vagy, hogy előtted nagy lázban didergek?”

Csengettyű szól talán? Fölnéz a királyfi,

a grádicson a kis király-asszonyt látni,

árnyékban ül, védve az aranyszájú naptól,

a bőrre pettyeket sütő tűz-bozonttól.

Hímvarrószékén nyugszik kezecskéje,

szemében tűzkagylók: gyűrűinek fénye,

kék gyöngyháló tartja nyakán a kis kontyot,

kék gyíkbőr-mellény a két kicsi tej-tornyot,

kék gyönggyel taréjos apró cipellője,

csipke-árnyékot vet szempilla-seprője,

megismernéd őt a sok kapu-szoborban,

s pirúl, mint az abrosz, ha megázott borban.

Harangvirág-kehely ruháját a térde

kiböki picinykét, s kis gömbölyűsége.

„Szavam, mint nagy éj alatt a bogár-láng

erőtlen, holt fényével szépséged hogy dicsérje,

kisasszonyom ne nézz, mint gyász-szivárvány

haragvó szemmel a vándor-szegényre.”

Bókol a királyfi, s rá a kisasszony:

„Hazudsz! Hazudsz! Én nem haragszom!

Hadd esengek inkább édes idegen,

légy te uralkodóm, maradj itt velem!”

„A vándorút hosszú volt, kínokkal kövezett,

vad tövissel ékes, amíg ideértem,

urad és szolgád nem lehetek.”

Felelt a királyfi, főhajtva, térden.

„A halhatatlanságra vágyom én,

ahol sose lesz petyhűdt a bőr, a hús nyüves,

a szemhéjból sose rothad ki a pillaszőr, a szívből a remény,

s nem lesz a test földbe-pólyált, gyökér-köteges.

Ahol a koponya az elme súlyától lehorgad,

mint kalásztok a kövér búzától.

Ahol a halhatatlan ének szára sarjad,

s a halál élet-mögötti messzeségben lángol,

mint lárva-szájú csillag, mérgét csak mosolygom.

Bocsáss meg érte, hogy ezt itt kimondom.”

A királykisasszony ekkor a fiút

egy roppant, oszlopos terembe vezette,

a padlóba ott millió leszúrt

tű szikrázott, a napfényt rezegtette.

Úgy tele volt szurkálva a deszka,

hogy habzott a napfény a tenger-tűsörényen.

A terem tű-szakállas arca

mint hulla-arc fölmeredt keményen.

„Fagyos leheletével nem töppeszti testem

törtre, kocsonyásra, mint fagy a virágot

a halál, amíg el nem használtam

e sok tűt, s bár ujjam nem jár resten,

ezer évig tart e munka nálam,

csókomban lehet, meg is találod…”

S már hüppög, szipog a lány félreállva,

rázkódik, mint gyönge lomb a válla.

„Bocsásd meg, hogy betértem hozzád tündérrózsa,

szűz csillag, csalfa fényre virágzó barackfa.

Gyöngytoll-szavad lelkembe taposta

lényed, mint galamb lábnyomát a hóba.

De a hó sem őrzi örökre e tiszta rajzot:

fölnyalja a tavasz arany-nyelvével deres szívemről arcod!

A tavasz-tűzgömb halhatatlan vágyam!

Nem nyugodhatok meg a halálban!”

„No menj tűzarany csillag-szagú, ha szív helyett

fehér cseppkővirágot növesztett mellkasod.

Cseppkőrózsa-szívű, nem kaptál szívet,

de sárkány-köröm-nyomú, ősbordás, rákbajszos kőzetet,

a boldog vér, mely élni éltetett,

nem embert táplált, de vándorcsillagot!

Fehér üstököshöz hasonló a mag,

mely összecsap a testben, s megfogan.

Akit a köldökzsinórtól anyja sírva elharap

üstökös lesz és boldogtalan!”

S a lány a fiúnak egy kis pálcát adott:

ha megsuhintja, az ember-alak

változik azzá, amivé akarja:

lesz hüllő, vagy madár, vagy teknőc hasa-alja!

S egy csókot is, szelídet, homlokára.

S egy folyónál volt a fiú nemsokára.

A folyónál már leereszkednek

az ég kárpitjai, a tűz-selymek,

vastagon redőzik a kék függöny,

madár nincs, amely tovább repüljön,

bogár át nem rágja azt a fátylat,

ideje nincs ott csillaghullásnak.

Folyómentén megy föl a vándorló,

fehér köpenyt kap a pókhálótól,

rágicsálja a kákics új zöldjét.

Hol leli most az öröklét földjét?

Megy a folyó partján, kövér nádban,

evickél a zöld kard-tolulásban,

örvénylik a zöld növényhab-dárda,

térdig habzik föl a béka nyála.

A kis öböl, mint arany szűzhártya,

izzik körűl dudva-koronája,

a zöld vízlap: redőzés, sustorgás,

sikló tekeredik: foszfor-írás,

s sütkéreznek a nagy halak lomhán,

uszonyuk kilátszik fűrészformán,

a parton zöld kövek melegednek,

aztán lábuk nő, vízbe csöppennek:

kecskebékák, reng a vízi-élet,

szitakötők vígan cicerélnek,

a sekélyest merengve gázolja

rezgő tükörképpel egy vén gólya.

Aztán továbbmegy a folyóparton

és elámúl, amikor az alkony

holdja a folyóban, a kárpitban

hármas tükörképpel sárgán csillan.

Vagy, ha csillag hull, az nekikoccan,

s onnan megint e világra pattan,

s ha a madár vakon nekirepűl,

tört szárnyakkal ide visszaperdűl.

Egy reggel egy harmatos ligetben

pipázgatott, heverészve, csendben,

nézte, hogy a lomb alatt az ingó

füst míly furcsa foszló kacskaringó,

s tűnődött, hogy most mitévő lenne,

azután, hogy kicsit megpihenne?

Elindúlt és hogy a tömött lombok

kupolájából kilépett, romlott,

kedve földerűlt csudásan, bőven:

egy várat látott a levegőben!

Ott lógott a folyó fölött éppen,

árnyéka meg ott rezgett a vízben.

A kis aranypálcát megsuhintá,

s átváltozott gatyás gyöngygalambbá!

Fölrepűlt, só-szárnyát csillogtatva,

s leszállt a néptelen várudvarba.

Épp akkor nézett ki az ablakon

a királyné, reggeli álmából kelvén,

megtetszett neki a galamb nagyon:

villant a nap gatyás lába pelyhén.

S adott vala szigorú parancsot:

hozzák eléje a szép galambot!

S futottak katonái pikkelyes ruhába,

pikkelyesen, mint a kakas lába,

nagy hálókkal, hogy majd ráborítsák,

a galambot csapdába szorítsák.

De az magát emberré pörgeti!

Röhögnek a vár vas-legényei,

bökik ujjal a lapocka táját,

rángatják hitetlen a ruháját,

körűljárják, félszemmel sandítva:

s viszik már, a hálót ráborítva,

mint nagy harcsát, négyen, meggörnyedve,

fickándozik a királyfi benne.

A királyasszony előtt a királyfi

előadta ember-származását:

s tette pedig azért vándorútját,

(legyen a hölgy véleménye bármi,)

lázas szemei, hogy megpillantsák

a halhatatlanság birodalmát.

Csudálkozék a gyönyörű fehérnép,

s meghajtva könnyedén királynő-térdét,

a fiú fejét megsímogatta,

s a termen túl is körűlmutatva

szólott a vándornak válaszaképpen:

„Te űzött-szívű gyermekem, s cselédem,

aki úgy vágytad a halhatatlanságot,

hogy nem döglesztette meg e boldogtalan lángot

rühes reménytelenség, bűzös szenvedés,

mert e vágyat ölni ez mind kevés,

ki úgy akarja, nem fogja enyészet,

se vascsizma-fogsor, se zöld sáska-végzet,

se vérbozont asszony-öl, se gyöngyház-térdek,

célodat hát immáron elérted:

én az Élet és a Halhatatlanság

királynője vagyok, s itt a birodalmam!

Halld úrnőd egyszerű parancsát:

élvezd örökre nem-haló hatalmam!”

S a királyfit alkonytájt körűlvitte

birodalmán, hogy az megtekintse.

Hat lovas vont fölibük sáfrányszínű sátrat,

piros paripákon, aranyoszlopokként.

S ők megülték a vérszínű, ideges paripákat:

tomporuk bársony-belsejét, mint levelet erezték

a duzzadt idegek, hátukra arany-háló terítve,

arcukon arany-álarc, hajuk aranyporral behintve.

Csattogott a köveken a patkó,

s a patából szemfogként kihajló,

s visszagörbített patkószöget

kis holdnak hitték a kongó kövek.

Az éjszakát szépen elmúlatta

a királyfi, a vágyott-honába-tért.

Lángolt millió karóvastag gyertya,

cseppkő-ága csurgott, megalvadt fehéren,

mint borjak orrlika, szivacs-rózsa szája

nyálzott a sok gyertya, fénylett nyál-szakálla.

Táncolt a fiú a füstös fényben,

vígadván annak, hogy végre hazaért.

Ezer évig élt itt idejét múlatva,

s az elröpűlt, akár egy pillanat.

Ám egyszer álmot lát: „Pipázik az apja

fehéren az ágyban, csöndeskén múlat,

királyi anyja bütykeit áztatja,

a macska dorombol az ágy alatt.

S fönn a toronyban, annak ablakára

rászállott egy hímestollú páva,

s csőrével kétszer bekocogott,

s elszállt énekelve, libegett utána

kövér farkatolla, pávaszemű fátyla,

énekelt, s holtan a nádasba bukott.”

S fölül az ágyban, rettenetes sajgás

marja a szívét, rágja belül:

látja, a vár mögött ring a tömött sás,

a nádiveréb zöld-szeplős tojására ül.

Apja totyorász az udvaron morogva,

a kerti fák susognak, bókolván a szélnek,

füstöl az esti rét, száll tücsök-zokogva,

valahol egy síp szól, s méla lassú ének.

Nyihognak, röhögnek a kövér csődörök,

a konyhából gőz száll fodrosan, mint a bél,

s a libák szétlegyezett szárnya könyvlapként zörög,

érzi: zsíros illatával meglegyinti a szárny-levél.

S anyja zöldpettyes, fakuló-színű szemét,

a fénytelenedőt látja a sötétben,

s hogy kikericsektől sebhelyes a rét,

s a piciny jegenyesort a bivalyok szemében!

S látja magát is, ruhátlanúl

nyargal egy sárga csikón

és meztelen-csiga-szájú lányok terelik, ott túl

az úton a nyájat, csillagpermet fénylik a kocsiúton.

Megfoghatóbban a kőnél, az agyagnál

tapinthatóbban vonúlnak a képek.

Jön a belső hang is: „Mondd, hova szaladtál,

mért futottad meg e messzeséget?”

S utólérte a hazavágyódás,

annyira, hogy kiugrott az ágyból,

levelet írt, percegett a róvás,

repűlt a toll, szinte már magától:

„A hiúság úgy kihullt a szívemből,

mint kalászból a mag, mit bottal vernek,

nekem a halhatatlanság nem köll,

hazamegyek, királyné, embernek!”

S fölmászott a kőpikkely-toronyba,

mintha mászna a sárkány nyakában,

s kiállt a kőrózsa-toronyablakba,

mintha állna sárkány orrlikában.

S nem nézve az árnyék-vártaréjra

a hold felé ugrott, mint a béka.

Lent zsivajgás, fáklyák tülekedtek,

körülötte tüzes nyílvesszők sziszegtek:

hogy fölszögezzék, mint keresztfára,

arany-szögekkel az éjszakára,

mint ajtóra denevér moharongy-szárnyát,

drótlegyező bársony-istent, éj hártya-virágát.

Izzott a holdsarló C-betűje,

ágyában a toll elűlt kihűlve.

S a királyfi, a százszor megcsudált,

az aranytollal a földre visszaszállt.

Mikor a kék ország fővárosához ért,

gondolta befordúl egy kis italért.

Hát üres a város, kongó és visszhangzó,

fű sarjad a falból, nagyszőrű virág-kancsó,

ikra-fejű dudva, vérpettyes gaz leng merengve,

zizeg a vaskos, vas-álmú lomb lengve.

A királyi rezidenciában

pókháló, por, akár egy malomban,

a hálókban mohó szőr-csillagok ülnek,

nyál-harangban, csipke-toronyban csücsülnek,

nagybundás karokkal, táltos-szakállú szájjal,

lúdtojás-potrohhal, gyémánt-köves szőr-koponyával.

A lépcsők is kagylósra koptatva,

a kő, akár a föld kitaposva,

mint tenyéren a ráncok, vágások:

a talp-tálakban a fehér kő-rostok.

Belűl a vár bársony-gyászruhába,

lüktet a fal vak fekete nyála:

denevér-gyászposztó nyafog, vinnyog,

ránganak szemhéjak, kutya-orrok, karmok,

vastag-eres bőrfülek, szőrkagylók,

hártya-ernyős denevér-vakondok.

Lepi a falat rengeteg-csöcsű gyászrepkény-ruha,

bordás hártya-csomó, kutya-fogsorú moha.

A kisasszonyt a hímvarrószékre

borúlva a fiú ott találja,

foszlik a szép hímzés bárány-legelése.

Rút vénség lett, kezei kitárva.

Álla, mint az asszír kőszobroknak:

kő-halfarok. (Itt érte a halála.)

Orrából a földig szőr-patakok zuhognak,

ezüst gyökér-függöny vénasszony-szakálla.

Melle száraz varangy, kő-uszony mellkasa,

kiszáradt moha-kút kő-gyűrűs kis hasa,

hónalj, s ágyékszőre medúza-uszállyal

gyűrűzik a padlón, göndör csobogással,

eres kő-kopoltyú szőr-kút orrcimpája,

rothadó egérláb karmos szempillája,

kő-kagyló füléből szőr-szoknyák omolnak,

szőrvödör-szájából cseppkő-agyarak csorognak,

bütykös törpe kő-fa csont-gyökeres lába,

horgas lábujjai kő-rügyes kő-ágak,

oszló papucsát a láb-körmök áverték,

a szaru-gyökerek sarjadva kidöfték:

s mint óriás rugók, összegöndörödve

mennyezetig dagadt húsz köröm-tekercse,

a köröm-göngyöleg óriáscsiga-héj,

őskori tekercs-könyv, betekert kőlevél,

haja, mint az ősfák léggyökér-bozontja

a hatalmas termet fehéren befonta,

a púpos kőtörpe nagy szőr-koronája.

Gyökér-szökőkút kő-dió koponyája.

A koponyán ülő selyem-rózsa-állat

csápkévéivel a teremben szétárad.

A kő-fejből óriás gyermekláncfű nőtt ki,

fehér pihe-gömbje a termet betölti,

mint palackban a pók háló-gombolyagja

a várban gomolyog haja gyökér-lombja,

s a várablakokon kitörve leszakad

a repedt falakra az ősnyál-zuhatag.

S a tömpe ujjakon nagy hús-gombák,

dagadt, köves pikkelykörte-formák,

teknőc-nyak ujjakon kőpikkely-teknőc-csőrök:

csigaházként tekeredő körmök,

a pupillán hályog-borsó szárad,

bazsarózsák az ujjvégen, lencsék,

akárcsak a levelibékának.

S ott millió tűszúrás, lila kráterecskék.

Nemrég járhatott itt a halál.

A hüvelykujjból a végső tű kiáll,

mint szigony a bálna oldalából.

S millió moly szikrázik fehéren,

mint a hópehely a lámpafényben.

Fut a királyfi, fut a néma várból!

S az aranytollal a nagy hegyig repűlt,

hol egykor a bősz királlyal vitázott.

De a hegy helyén csak üszkös és kisűlt

pusztaság maradt, a bógáncs virágzott.

Ott fekszik a vén kopasz haptákban,

száradt varangy-keze katonásan

rásimúl a kék nadrágvarrásra.

Penészesen fekszik, mint deres hasábfa.

Zöld porladás haja, bajsza és szakálla,

szemhéja tengeri-csillag száradása.

Lábai pikkelykés galamblábak:

kék-kagylósak, horgasak, kopárak.

Mint önmagába-alvadt tócsa, melynek

zöld nyála porzik már, repedtre kiszáradt,

teste szőrhabszobor a kopasz királynak!

Redvesség, omlás, korhadás, kő-szivacs és restség!

Nézi a királyfi! Balján a kapája,

csonkig sorvadt a vas, kosara a jobbján:

rostjaira hullt szét. Körűl tücskök zengnek.

Egy zenélni kezd a király rothadt-gomba orrán,

dörzsöli két combját, csiholja a testét,

száll szárny-gyökerének fűrész-muzsikája:

talán a bánatnak kell most hangot adni.

Indúlt a királyfi, nem tudott maradni!

Az éj már behabzsolta ropogtatva, puhán,

mint denevér-száj hártyás bogarat,

a napot. Szállt a fiú újra,

égitestek tűz-ingébe bújva

bolond és bohó álma után,

szállt a csimbókos, roppant ég alatt.

De azt a nagy zöld tornyot se látja

hajnalban, csak forgácsai vannak!

Fekszik a sas, kiterítve szárnya,

foszladoznak immár a vas-tollak,

köztük a fű átüt, kihajt kéken.

Csőrét a földbe bevágta mélyen,

húsa foszlik kukac-erjedésben,

dorolják a legyek gyöngy-nyüzsgésben,

egymást csiholva, nyűve zöld csomókban.

A sas van a földdel örök csókban.

És ment tovább zord útján a fiú,

fejét lehajtva, paskolta a bú,

sehol egy ember, csak rengeteg-magány,

csak ment, csak ment, úgy az „orra után.”

S valami nagy pusztán látott egy lovat,

ott legelt szelíden, mint eszmén gondolat.

Vad gyapja nőtt a csontos öreg lónak,

ős-sörénye, farka a földet söpörte,

ringott a nagy fűben, mint zöld-nyálú csónak,

ős-békaszakállal rojtos hasa, csülke.

Deres combjai közt véres manó-szakáll.

Ropogtat a ló, a fiú megáll.

Nézte, aztán, hogy társa legyen,

fölpattant rá és elkocogott:

s zöld korall-szivacs ős-rengetegen

rágódott át az életet-lopott!

Sűrű volt itt a levél, az inda, a bozót!

Evickélt a ló, mint óriás tojáshéjpocakú pók!

Ám, amikor egy tisztáson fújtatva megálltak,

megúnván a lassú utazást,

eszébe jutott a gyűrű: a láthatatlan-szárnyak!

A gyűrűbe rejtett röpítő-palást!

És földerűlt arca, a tüskéktől szöges!

És megfordította a gyűrűt az ujján,

s tövis-robbanásként, mint a villám

a ló hátáról, szörny felhő-álmokon

áttörve, hazaszállt egyenest.

Nagy hóba csapódott az elmúlás fia,

mint égből hullott aranyliliom.

Az űrből izzó aranydrót ér a földig: röpte-nyoma.

Bömbölt a hóvihar, hó-lángja harapta

az otthoni tájat, földig hajolt a fa,

karmolászta nyögve a földet, sikongva.

Itt fölépűl a hó taréjos fény-tornya,

onnan meg ellebben, mint szikrázó fátyol,

s alázkodik a fű a szél haragjától.

Idegsokkos törpék vacognak: a bokrok,

a királyfi havat nyelve csetlett-botlott,

ami régen volt itt, nyoma sem maradt meg,

nyoma sem az élő, a vér-rózsás testnek.

Vak könnye lecsurgott, megfagyott szakállán,

előtte várfal nőtt hóból, mint a márvány,

s ellebbent jajongva, nézi a királyfi:

ami itt volt, abból már semmit se látni,

amit a ló tiport, a patanyomokban

kiütközött a fű, jégkérgű csomókban,

mint vén fülkagylóban a szőr mész-pamatja.

Ki tudja hol porlad anyja, édesapja?

A fán üres kosár a madarak fészke,

az eget nem böki a vár komor csücske.

Megy közelebb oda, elszakadt ahonnan,

könnyezve, lihegve, tű-örvény hóporban.

A vár fölbesűllyedt apástól-anyástól,

helyén egy hatalmas kénköves tó lángol,

kék lánggal ég, mint a szűz szilvapálinka,

hóval viaskodik a tó kék láng-fátyla.

Mint nagy lúdláb nyoma, bőrözve arannyal,

az elsűllyedt vár ős-lelke lobog jajjal.

Mint őssárkány nyoma, befolyva kék jajjal,

talpa nyomcsillaga elmúlás-hajnallal.

S ott egy kövön, éppen a kénes tó partján

ül a Halál, a hó átzúg köves csontján.

Csontkezén jégkesztyű, ágyékszőre: jéglomb,

hótollas gyöngy-sisak a csontbuborékon.

Lábánál egy kóró bukdácsol a szélben,

sziszegve szállnak rá fagy-dongók fehéren.

Ül a keshedt csontváz, borda-harangjában

kristály-méhcsaládok rajzanak vidáman.

Rá szikrázó, kövér hó-darazsak szállnak,

mintha porát kérnék a vén csontvirágnak!

Csontjain hó-taréj, vállain hó-szárnyak,

fogát aranyozzák a hideg tűz-árnyak.

Ott áll a királyfi a tó túlsó partján.

Rámorog a Halál foghegyről, mogorván,

s hangját nem győzi le a fehér-szívű szél:

„No, Haláltól-futó, ideje, hogy jöttél!

Éppen ezer éve futkosok utánad,

s most az ős-lúdlábnyom lángjainál várlak,

apád-anyád csontját a föld már kiköpte,

most elviszlek végre, betömlek a földbe!”

„Nem úgy Kaszás!” „Öcskös fél-bolond vagy!

Hol az Élet-asszony, akihez most szaladj?”

Rohant a fiú, a Halál ugrott rája,

vad gyémánt-suhintás világszél-kaszája,

vicsorgó Csont-tigris fújva rávetődött,

az öreg tél-medve toporgott és bőgött,

kavarogtak a kövér hópihék,

már messze volt a tó, a láng, a kék!

Talán egy tűz-szárnyú angyal szállt a tájra?

Nem! A tűz-suhogás: a Halál kaszája,

de rendekben szeli csak a havat!

A királyfi köpenyét eldobva szalad,

s utána a Halál, a gyászos Csont-öreg.

A királyfi megáll, köpköd és liheg,

veszi a tollat, száll, akár a sólyom,

mögötte a Halál fütyül, mint az ólom,

mit puskából lőttek a királyi vadra,

s űzi a Halál, a hóvihart elhagyva

a büszke fiút, az Ezer-évig-vártat.

Most zörögve, csattogva vágtat

a földön a Kaszás, méz-koronás réten.

A tollat vesztette a nagy űzetésben

a fiú, s a Halál már mögötte nyekereg!

Gondolja, a Csontost hadd tréfálja meg!

A kis aranypálcát megsuhogtatta,

köd lett hirtelen, s átszaladt rajta

az Üldöző. A királyfi visszaváltozik,

s nevet a Halálon: hogy csalatkozik!

Hogy, mint a liszt a szitákon

átfolyt az ostoba Halálon!

Ám a csalást a Halál észreveszi,

megfordúl és üldözi újra.

Röpűl a Bánatos, az iszony élteti,

lángbuborék-csokrot az űrbe kifújva!

Már sziklás, kopár vidéken szaladnak,

a fiúról izzó habfátylak szakadnak,

mint hajszolt lovakról, ha úsznak elnyúlva,

s orrukból a vérgőz ömlik ki tolúlva.

A sziklák között futnak tekeregve,

fut az Élni-vágyó, mögötte a Kerge,

ezer-villám-tollú fegyverével csapkod,

szikrát üt a kőbe a penge, kipattog.

S amikor a Halál félig utólérte,

a fiú a pálca segítségét kérte:

s lett az Árva, a Halált-búsongó

arany-bundás, gyász-szalagos dongó.

A moha-mellkasú szárnyas kis arany-rög

a csontszikla körűl zöngicsélt, dörmögött,

kristályszív darázsház-szemével mereven figyelte,

s gyűrűző hang-nyállal múmia-bábbá tekerte.

Ott cicázott a Halállal

kis arany-posztó kabátban,

a kulcs-csontjára ült, mint kis tábornok:

vállbojttal, arany-paszománttal.

Szőr-kráter hunyorog potrohában,

kék zománc-csikó-arcán ember-gondok.

Mint sziklák között arany-vihar,

mint cseppkőbarlangban a fáklyaláng,

keringett csontjai között

a Halált-utáló, az Üldözött.

A bordacsontok közt ki-be-ráng,

pihenni: ott a likacsos lapocka-fal!

A Halál kereste, mérgesen kapkodott,

de csak a semmit markolta, szorította,

csörrenve fejére csapott,

de a dongót őrzi varratos csont-kalicka!

Onnan az orrcsont-szakadékon a koponyába röpűlt,

s a koponya-buborék pórusos csont-éj belsejében

keringett, mint csillag a mindenségben.

A Halál mérgében egy sziklára ült,

zúgó fejét csont-kezébe hajtotta.

A királyfi pedig a szemgödrön át

kiröpűlt egy ködös sziklafokra.

S visszaváltozott és nevette a Halált.

Onnan a gyűrűtől segítve

a Tejútra szállt, utána a Halál is loholva!

S ott robogtak csillagot fröcskölve,

térdig csillag-lávában gázolva.

A Menekülő lábát égeti

a csillagsűrűség, de meg nem áll!

Véres csillagport rúg, s az ellepi

a megbőszűlt, az üldöző Halált.

Ellepik a lábszárat, a bordát

a fénypettyállatok, égi arany-bolhák.

A Csontos Mindenség-kaszája kicsorbúl

a gyémánt-tengeri-sün csillagokban,

de csak kaszál, de csak rohan zordúl:

mögöttük meteorok fény-falkája robban.

Sose volt még ilyen csillaghullás!

Futnak csillagpor-fényesen,

kocog a Halál csontja, a pudvás,

nem fojtja az űr arany-örvénye sem!

Tűztajték-dühöngés csap rá a Halálra,

s éget szén-gödröket az Ős-koponyára!

Arany-állkapoccsal a csontot harapja,

s eloszlik sötéten imbolygó gyász-farka.

Csattog ős-állkapcsa, az űrt bezabálja,

a Csont-átok a fényt üríti, vizeli, okádja.

Szikla-szakadék-orrából verejték-gőz zubog:

nagy-lázú csillag-permetek!

Redves csontváz-tornyán az űr átzuhog:

Csillag-halmazok és Naprendszerek.

S végűl, mint lőtt madár, lebukva

zuhan a királyfi, a Megégett-büszke.

Mögötte a Halál gőggel-vigyorogva,

a csontja kormos, büdös a füstje.

Ott már a vár, a világvégi fény,

az Élet-asszony ott vár elhagyottan,

a Halhatatlanság, az Elhagyott-remény

árnyéka rezeg a kék üveg-habokban.

Az aranyvessző híd lesz most előtte,

rohan át rajta, de visszatekint.

Nyomában a Halál, kaszáját ellökve

nyújtja csillagmohás, kormos karjait.

A várat övező kőfalra ugrik,

egy lába ott benn, kívűl a másik!

Megfogja a Halál. De íme, leintik!

De azért győztesen kacarászik!

A cítrusfák alatt, a nagy fal tövében

öntözgette éppen kedves virágait

a vár királynője, kis kanna kezében,

s guggolván csípkedte a gyom vér-szálait.

Mögötte karéjban sorakozva álltak

rózsa-csöcsű lányok, kő-combú vitézek,

pengették a citromszínű citerákat,

párázott torkukból zöld aranyfüst-ének.

„Megállj csak, enyim vagy!”: felbőgött a Csontkürt.

A dudvás fal mögűl csont-zene hallatszott.

Megszeppent az ének. A királyfi ott ült

a kőfalon, arcán verejték patakzott.

Csizmáján csillag-sár, lucskos haja lombja,

de mögötte a vak Halál is kibukkan:

óriás csont-kalász, hajlik, zörög csontja.

A királyfi üti, majdnemhogy elpukkan

a kőpont-hólyag a szálkás csigolya-ágon.

Fölnéz a királyné, elpirúl és toppant:

„Nagyon büszke vagy már Halál, én úgy látom!”

„Megfogtam a fiút, hozzá már jogom van!”

„Fele országomban!” „A másik markomban!”

S egyességet kötöttek egymással:

fölrúgja most a hetedik égbe

az asszony a fiút egy rúgással,

a szűz Hajnalcsillag köldökébe.

Útját oda-vissza mutatja foszfor-nyom,

várja Halál-ország, Élet-birodalom.

Ha a falon kívűl esik vissza,

vigye hát a fiút el az Alkony,

ha a várudvarba esik vissza,

vigye hát a királyfit az Asszony!

S kis lábát a combközbe illesztve

fölrúgta a királyfit az égbe,

s nézték egymást félve és remélve:

hova hull majd, kié a szerencse?

Köztük kőfal, farkasszemet néznek,

egymáson így mérik a világot!

A Halhatatlanság a Halálra nézett,

a Halál nézte a Halhatatlanságot.