Templom Bulgáriában
A batak-i templomban 1876-ban 4000 bolgárt öltek meg a törökök |
| Földbe-szőtt kő-koporsó ez a templom, |
| soha-el-nem-oszló kő-buborék: |
| mely fölszállni vágyna könnyed libegéssel, |
| de önnön súlyától a talajba szakadt, |
| s míg szilárd anyagát hajszálgyökerekkel |
| rágja, magához is köti az anyaföld. |
| Mint eleven díszétől megfosztott lófej, |
| amit a húmusz még el nem födött egészen, |
| a húmusz, a föld, a tojás-alakú termőtalaj, |
| amely pörög velünk, robog az űr izzó porában. |
| S mit őriz magában, mit hord magában, |
| akár az emberi szívbe, oda mi van betemetve, |
| mit hurcol magában kimondhatatlan |
| év-milliók óta szótlanúl, panasztalan? |
| Csontot, csigolyát, koponyát, önnön verejtékét, |
| páfrányokat, szenet és érceket |
| és ismeretlen rétegekbe kristályosúlt ősállatokat, |
| hajdani virágok, halak rajzát a kövekben, |
| régi himnuszokat és elfeledett époszok töredékét |
| és megint csak csontot, csigolyát, koponyát |
| és hány milliárd porhanyós szemet, |
| őshalak rothadékát, gázokat, olajokat, |
| leomlott városok szobrait, márvány-cirádáit, |
| avas és új rétegekben, hogy szinte már kiszúrnak a földből |
| és lávát, folyékony tüzet, amit kedve jön néha kiokádni. |
| Termeli, s leszárítja újra, mint gondolkodó fő |
| a verejtéket, roppant agy gondolatait, |
|
| Föld, amin állok, véráztatta kőpadlózat itt, |
| nem ások lejjebb, nem kutatom én tovább a te múltad. |
| Elég a tanúlság, amit a vértől korhadt gerenda mond, |
| az ember-ész fújta kő-koponya, s a terhétől meggörnyedt falak, |
| amik, mint ősz öreg vállai, már sűllyednek |
| a föld fele újra, oda, belebukni. Ahonnan vétetett a kő, |
| meg az ember, oda, ahonnan hajdanán kivetődött, mint |
| vízből a hal, s fölötte a por elsimúl rezzenéstelen, |
| fodrot nem vet, gyűrűt se, csak legörög dübörögve. |
|
| Mert itt is: csontok, csigolyák, koponyák egy tükör- |
| belű márványkoporsóban sárga halomban, |
| csontok, csigolyák, koponyák. És látni van itt, mint |
| apró vízgyöngy, mész-bugyborék: fehér csecsemőfej váza, |
| öregemberé, mely mint a fekete göröngy, |
| picíny lábszárcsont, mely görcsös és |
| üres és sárga, mint a szalmaszál, kövér és szuvas |
| csigolya-csillag, ujjperecek bütykös maradéka, |
| koponya, golyóktól átlukgatott, mely, akár |
| a féreg-fúrta gyümölcs, csomós pálcához |
| hasonló szűzecske térdfej, szálkás kupacban, |
| mint cölöpökre hányt kazal a tó közepén, |
| mert a koporsó gyomor-fala, a tükör, |
| ezerszer visszavetíti, egyetlen tanúlságként |
|
a csontot, csigolyát, koponyát. |
|
| Hát mi volt itt? Mit példáz ez a jelvény, |
| mit hirdet itt a templom közepén ez a hajdanán |
| lélek, s velő-lakta diadém? |
| Az önzés, a hatalom, a gőg őrületét! És fenségét |
| a dacnak, a meg-nem-alázható szerelemnek, |
| érted, te föld, te a bensőből ki-nem-szakítható |
|
| A dacnak, mely pillantását a sziklába fúrja, |
| de nem mosolyog a zsarnok előtt. |
| A gyönyörű és oly emberi dacnak, |
| amely nyelvét inkább habosra harapja, |
| de a nyomorúságért nem mond köszönetet. |
| A hősiességnek, mely lány-mellét inkább kitárja, |
| mellét, amely ember-nem-járta havas csúcsokhoz hasonló, |
| kitárja villogó handzsárnak, jatagánnak, |
| de kimondja még, hogy: „Átkozott vagy gyilkos!” |
| A becsületnek, mely bozontos mellét odatartja, |
| férfi-mellét, mely izmosabb a ló szügyénél, |
| odatartja a golyónak, de tekintetétől retteg az uralom! |
|
| E templomban reszketve fejbúbig állt a vér, |
| piros gőzétől lett harmatos a kupola, az ablak, |
| e kiszáradt belsejű szitakötő-szem, |
| itt állt fekete kocsonyában a félelemből |
| leöldökölt hazafiak vére: |
| asszonyoké, férfiaké, gyerekeké, akik |
| hallgattak, s összevont szemöldökkel figyelték |
| Mert sokat kibír az emberi szív, |
| de vaspántjait nem tudja viselni örökre: |
| s egyszercsak lobot vet, mint a csillag, |
| haragja, mint a tűzhányók mérge villogva kitüremlik! |
| Ezt tették ők is, az örökre-elnyomottak, |
| karjukat, tekintetüket fölemelték az elnyomóra! |
|
| Ó, tudta már az, hogy a játéknak vége, |
| a játszma elveszett, a kocka halálosra fordúlt! |
| Hát mielőtt réműlve a lósörényre borúlna, |
| s eliramlana a hajsztól kimeredt-orrliku, csupa-ér, |
| borszínű tajtéktól csöpögő paripákon menekűlve, |
| végső tort rendezett itt, iszonyú lakomát! |
| Mert azt akart még, emberhúst zabálni, párolgó |
| rubint-italtól lenni részeg, az egy-bendő Táltos. |
| És telecsurgatta, mint áldozati kupát e kő-kelyhet vérrel. |
| s ó, azóta történelem lett e barbár hörbölés, e kő-áldozat! |
|
| Ó, fölperzselt falvak, lángoló viskók |
| kardokba döntött szűzek, márvány-asszonytestek, |
| rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek, |
| lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek! |
| Úgy vonúltok már egy későbbi század gyermeke előtt, |
| mint csillámaival a végtelen tejút. |
| S most itt csontok, csigolyák, koponyák halomban, |
| szent emlékeztető és tanúlság |
| e kővé iszonyodott templomban előttem. |
|
| Csontok, csigolyák, koponyák! Elég! Eszméletem, |
| bírod-e még, hogy befogadd tobzódva |
| rakásra dobott képeit e borzalomnak? |
| Hát van-e még a testnek porcikája, |
| melyet az undor át nem itatott? |
| Van-e a léleknek egy csöppje is, amelyet |
| föl nem emelt ez a nagyság? |
| Hát van-e még benned egy porszemnyi szégyen, |
| költő, hogy szégyelld magad, |
| aki itt állsz fehér ingben, nyári fehér ruhában |
| e templom kövén, 1952 augusztusában? |
|
|
|
|