Alkonyi tópart

Vastag aranypor gomolyába mekeg, döbög a kecskecsorda, ottmarad hasított patája nyoma a lisztes nyári porba,   ím, leszáll az alkony. Tömör tőgyüket rengve rázzák, úti szekérre ágaskodnak, a saroglyán a bíbort rágják, zöldjét zabálják a bokornak   a kecskék a parton. Ringatja bársonyos bunkóit a buzogány, lebben a sás is, sünként lapúl, bokrokban izzik smaragd tüskéivel a kákics,   vadgalambok krúgnak. Derengnek a szelíd vadrépák, üvegcsipke-tányéruk lázban, a sekélyesben kecskebékák, sűrűn, mint a lencse a tálban,   fuvalkodván búgnak. Rezes füstként püffed a nádas, égig dagad, fújódva szállna, mérges gőzöket lehel árnyas mélyeiből a magasságra,   szállnak szitakötők. Lehull a nap, millió csövével sziszegve csap rá, szívja, rágja, loppad, aszik, fakúl a napfej, ragyog a nádszál, rubint-pálca.   Lebbeg a laputök. Terpedt lábbal futnak a kecskék, duzzadt tőgyük tejet csorogtat. Áll a kanász, hívja az estét, tülkébe fúj, hívja a holdat   és a hold elindúl. Hirtelen, tán a tülökszóra, sippogó madarak némúlnak, faluban üt a toronyóra. Megy a kanász, már tülke hallgat.   Foszfor-csorda vonúl. A fűz alatt horgász a fényben, moccanatlan zsinegje, botja. Vízrengés a zsineg tövében: kirántja. Üres. Visszadobja   a horgot sugárba. Pirceg a tücsök: cirr, hiába! Messze vödör ütődik kútra. Falkában szúnyogok danája. Ül a horgász. Parázslik kurta   rózsafapipája.