Betyárok sírja

Ledőlök porosan, szomjasan a süppedt sír füvére, arcomra árnyékot vet a sírkő elfeketűlt lapja, onnan nézek a szikrázó, fellegtelen égre, sólyom repűl magányosan, szárnyait lassan mártogatva. A hegyen a várrom: köd-ménjeiken ott hajkurásszák a rablott asszonyokat a barbár urak, suhognak korbácsütések. A tarlón az árva búzaszálak földbeszúrt arany-lándzsák, vagy lecsüggő fejű Jézusok, vagy szakállas vén vitézek. S mint gyors zápor búborékjai a tó szinét rajozva, a rétet ellepik, kinyílnak, s foszlanak már a kikericsek s a leheletnyi szélben sokasodva e sok kék hajócska egymást löködve úszkál. Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szívem alatt, s tán a csontok mellett a rozsdás, tölcséres csövű puska. És cirregés a réten, a zenélő-szárnyú bogarak elnémúlnak, s rákezdenek egy vad, vihar-előtti tusra. És lódobogás rengeti a földet, látom, vágtatva jönnek át a mezőn, csapzottan, villogó szemmel a betyárok, a szakadt ing alatt a húsban véreb-körömnek, vadrózsatüskének sarkantyú-nyomából vér szívárog. Hajuk zsíros csomókban csüng nyakukra, a szőrös arcon forradás, lóharapás kettős félholdja világit. Hőkölnek, nincs kiút semerre! Hát veszni kell a harcon? Körűl dübögni hallják pandur-lovak patáit. Pandur-lovak? Zsandárok pisztolya körben? Tegnap még Vak Illés múlatott, a félszemű, a bort kurjantva itta, mint lámpást ölelte a terebélyes, világító-húsú Billege Böskét, s szabadon kószált csikajával a szomorú Kölykes Pista. Pandur-lovak? Málnaszín és szalmaszín csikók, tajtékos mennykövek, a pusztulást a hátatokon hordók, megnyergelt sátánok, hát mit hoztok? Bitót, golyót, vagy inakat rothasztó, kőből rakott koporsót. Mint páncélos, bajuszos sáska-fej (csupa él, szöglet, kidülledt szem, csőr-áll, sziklás halánték) zsandár-arc ragyog a napon. Dörrentsd el homlokodon a pisztolyt! Nem! De mégsem! Vágd a fokost szívedbe, de halj meg szabadon! Ó, az az arc! S egy régi kunyhó, esti tűz emléke sajog, zúg a nád, s rojtos fekete kendő száll az égen: vándormadarak. Zsandár-arc? Mint őskori lávaömlés, kő-özön, szikla-zuhatagok! – de iker-láng. S pisztolyát a földnek fordítja a betyár, a fiatalabb. Egy-csecs gombját marcangoló testvér-gödölye, mi lettél? Vadászsólyom! Vaskesztyűs úri kézről röppenő. Sólyom? Dögkesely! De téged is az nevelt, az a csont-torkú tél, az a pusztai szél! És elkomorúl a betyár és lő, arcát füst lepi el. Zsandár-fejek? (Lapúl az áruló a sásban vacogva, nyögve.) Dögöljetek meg! S hosszú kék láng csap ki a pisztoly csövén. Feleselnek egymással a fegyverek füstölve, dörögve. Ó, erdő, farkas-magány, seb-gyógyító csönd, elérhetetlen remény! S az erdőben a harc zaját riadva az édes őszi légbe szimatol egy falka szarvas, gubanc-agancsú bika, meszelt-farú ünő, s gázolva egymást, futni kezd, úszik a sárga habon, míg összecsap a láng, a láng mögötte, az őszi, zizzenő. Meghalni, hisz ez lehetetlen! A jószág követ nyal, éhség, üszkös rongy, kíntól legörnyedt táj, amerre látsz. Az úr kölyke játszik lófejnyi rubinttal, arannyal, a mienk meg könnyű, s üresbelű, mint magtalan kalász. Meghalni? S az egyik betyár a ló nyakára omlik és vérbe mázolódik megőszült hajatincse. A ló fehér hasán a fekete tasakkal, tátott pofával föltoronylik, mint roppant sas, ha szállni készűl, s elzuhan nyerítve. S égbe szökik a kövér ló, a másik, kapál, merev farkára ül, s úgy pörög a betyárral. Füstölgő fustély a kézben, amíg a földre hull és elfakúl, a betyár-szem kihűl, s lova nyihog, a szemgolyó-fehérje látszik, kering a réten. Egy dörrenés, a győztes, az utolsó. A pandur a levegőbe lőtt. Füstcsíkot húzva száll a golyó a néma űrön át. Ledöntve már a meg-nem-alkuvók, a szabadság-szeretők, a megszelidűlt vad fejek nagy, véres, bomlott dáliák. Az ellobbant vulkán-szívűek, habvert futó szablyái az emberi reménynek, az úri szügybe dúló lándzsák, a nyomor kelyhét örömmel beporzók, a szegénység ordasai, kik egy testbe gyúrva hordozták a föld nyögését, zokogását! A betyárok, puszták sólymai, mennydörgési a rengetegnek, a reménytelenségnek komor máglyákkal üzenők, csillagsugarak kévébe kötői, rozmaringoktól-kegyeltek, csüdig gazdag rémületbe gázolók, szeretők keblén pihenők! Egy dörrenés. Szívem volt? Autó az úton? Vadász az erdőn? Semmi? Betyárok… ifjúság… szerelem… nyár… erős nép! Fejemet fölkapom. Izzik a himlőhelyes rét, a fű elkezd zizegni, s az alvadt égen átsuhan egy lökhajtásos repülőgép.