Novemberi elégia

A józanság szörnyű mérce! Nem gondolok másra. Lelket bénít az őszi eső sívár kopogása. A nyúlós őszi eső a repkény kocsányain szálkás csöppekben ül: ég, föld, házeresz nyálkás, beteg, köhögős. Nehéz idő, nem-sejtett idő! Nem tudok elaludni, az elme, a sasszárnyú velő parázsban, láng a lepedő, takaró, hánytorgok kínban, s lent, a Dunán sípol a hajó, s az utcai lámpa vörhenyes, révűlt lobogása lombokat rajzol a falra, a székre, a kályhán a rácsra, s a képkeretből kilépteti, az egyik fölnyerít, egy jóbarát festette kép csontos lovait. Átölelve a feleséget készülök megnyugodni már, s ujjaimban a vers ritmusa, az ő lélekzete jár, ütemét számolom meg-megállva a szív-robaj alatt, de az álom se jön, a ritmus is sánta, félreszalad. Ideje nincs most az álomnak, a könnyű tiszta dalnak: végig-nem-gondolt eszmék, át-nem-élt forradalmak, lázak, emlékek, vágyak örvénylenek a szív csatakos mélyeiben, ellentmondások patája tapos! Mint kénszagú nyáréji vihar után a növényzet páráz kövéren, fülledt a föld, úgy a lélek. Fölugrok, az ablakhoz állok, morajlik tompa dübörgés, s mintha hallanék csecsemő-sírást, jajongást, állati hörgést, s bokrokban villog a város üllepedő füstje alattam, s most érzem míly egyedűl, míly egyedűl maradtam. Csak villamos-szikra volt, éjféli villamos a hídon, ami dübörgött, ami villogott, hogy jelt az esőbe írjon. S most, mintha valaki lassan menne a szobán által, kasza ütődne a falnak. De semmi, csak a fülem csal. Lefekszem újra. Pihenni kéne. Erő a hajszolt agynak, idegeknek. A szívnek is, a szívnek is, bolondnak! Ég a szemem, nem tudok elaludni. S ha elalszom   is, ki tudja, mire ébredek holnap?