Ősz, szüret előtt

Mint elfáradt kis üszők, mert húzza őket a tőgy, állnak püffedt csülökkel, legyeznek zöld fülekkel. A szélben a levelek: százezer fül lebeg. Roskad szinte a tőke, kék porba ér a tőgye. Ragyog a duzzadástól. Őrzi őket a pásztor: a kettős-szemű égbolt, a láng-nap, a zord jég-hold. Álltukban mocorognak, mint farkok, kacsok mozognak. Zsurrogó, lila szárnnyal köztük a szöcske szárnyal. Mint zöld kristály szilánkja, az áldozatát várja, összetett kezekkel állva az imádkozó sáska. Az égen héja kering, árnya a forrásba ring, hol is zöld csobogással, lapuló csillogással, villámló pikkelyű vad- ként fickándozik a hab: buggyanó patakocska. Füvet nyalint a fodra. A mohában a békák, mint a ragyás uborkák. A vízben vizi virágok, mint ingben fürdőző lányok. Lovacska legel a parton, illatozik az alkony. A szőke szénakazlak kúpjai sugaraznak. Itt meg a diót verik, zúzzák a leveleit, a fiú odatoppan, hol a dió lekoppan. Valahol hordót mosnak, a hegyek visszhangoznak. Dünnyögve, dörmögve jár lódarázs, szarvasbogár. Aztán a lovat befogják, a zsákot a kocsira dobják, hazafelé poroznak, vége a mai dolognak. A fáradt kis üszők is, legeltek tavasztól őszig, duzzadva, feszűlve egyre, készűlnek a szüretre. Már ezalatt az este a tájat befestette, vándormadarak szólnak, a darvak kiáltoznak, rikácsolnak a csókák, sandán osonnak rókák, a baglyok is huhognak, röptükben suhognak, s a holdsütötte réten, téli hóesésképen, szúnyogok gomolyokba szikráznak gomolyogva. A holdsütötte réten ballag, botja kezében, megáll, toporog, elidőz, s baktat tovább a csősz.