Áprilisi elégia

Égetik a kertekben, temetőkben a tavalyi gazt, a tavalyi lombot, a krumpliszárat. Asszonyok, sírásók gereblyézik a sírokat, ágyasokat, fekete rudakban nyúlik a füst, akár a bánat; a fekete rudakat szétzilálja az alkonyi szél, a gyors eső előtt a földre csapódnak verdesve, leomolva, fekete madarak szárnyaként a kertekben, temetőkben, a ropogó máglyák lombjai, a madarak tolla; nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan, s epévé válik a kenyér a szájban, a nyál a torokban; s a félelem is, hogy lassan megöregszünk, s mit se tettünk, hisz tavaszodik újra, s hol van a tegnapi tavasz, a régi? A tegnapi kamaszok lázasan csókolnak ma este, a tegnapi fruska szája ma vérmes, csókjait cseréli, s új rügyek ülnek a fákra, az új homlokokra, rózsaszín-lilás gyűrűivel tekereg az úton a giliszta, madarak bandája zeng már a hajnali kertben, s virágban a barackfák, a kert a tavaszi harmatot issza; s halnak az öregek, a tegnapi délceg férfiak sorra, az asszony-falók ma már a napra ülnek, a szájuk pepel csak, a tegnapi bűnök a semmibe szállnak, a tegnapi öröm elvirágzott, a fájdalom is, el a tegnapi vágyak; a tegnapi holtak csontjai ma már a partra hányva, a koponyán hangya-karaván hurcolja tojását; forogtak a tegnapi égitestek, ma már az űrbe omolnak, a tegnapi sírásók helyett ma új sírásók dalolnak; a tegnapi szó ma nehezebb már, kimondani a kínt nehezebb már, az álmot, s a valót, a velőben a félelem akkor apad csak, ha görcseit oldja a hitvesi csók! Ó, hova lettek a tegnapi álmok, a gyönyörök, hova vitték a gyerekkori drága nyugalmat? Hamu-vázként leromlottak a húsz évig épített mese-várak, rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak. Nehezen tavaszodik, de már a barackfa kivirágzott, nagy máglyafüstök feketednek, szállnak az égig, a keserű füstben már a barackfa illata érzik. Csak a lélek komorlik süketen, üresen, véresen, mint tavasz előtt a barbár hordáktól gázolt üszkös, dérvert mezők.