Óda a repüléshez

Munka közben kinéztem ablakomon, a kavargó hószilánkok sűrűjébe, s az üvegen át is hallottam, hulltukban sustorognak, s egymáshoz ütődve zengnek a jégpihék: s eszembe te jutottál barátném, mert a szirmokkal roskadó magasban repülő búgott, valami árút, vagy utasokat szállító repülőgép. Barna barátném, eszembe te jutottál: férjed pilóta, s mesélted szerelmes rettegésed! S míg elképzeltem fönt a gépet, ahogy a légcsavar a havat szikrázva kavarja, s a gép vezetőjét, aki műszereire, majd a fehér éjbe tekint; vad gyermekkorom lobbant föl újra szívemben; mert pilóta akartam lenni én is! Repülő, aki nevetve legyőzi a lét, a föld vonzerejét. Ó, én is az akartam lenni, mint a te férjed! Repülő, egeket szántó, hatalmas! Hány játék, hány fulladt kisérlet, hány füzet őrzi jegyét? Szállani én is akartam; már az iskola udvarán, ahol kitárt karokkal, berregve futottam, nagyobb port rebbentve, mint a libák! S hogy bongani kezdte az iskola-harang a tudomány aznapi befejeztét, haza is kitárt karokkal szálltam. Ó, hányszor is! S a padlás pókhálói mögűl előkotort rossz esernyővel, mely mint a bőregér szárnya feszűlt szét, a dudvás, lapuleveles pincetetőről, mint nagy denevér huhogtam alá, s már azt hittem, az űrben kavargó vad madár vagyok, a percnyi zuhanásban. Míg a lazuló kövek fekete réseiből előbújt izzadó varangyosbéka nézte suta kis repülésem, tyúkok figyelték, az éter húrjain henytergő fecskék, suhanó nagy galambok! De észre nem térített a földrecsapódás! Nem volt nyugalmam! A kácsaszárny szerkezetét, amivel anyám a tojásfehért mázolta szét a húsvéti kalácson, igen, azt figyelve, kipergett lúdtollat gyűjtve halomba; s tollaim két szárnnyá ragasztva szurokkal; gondoltam, lomha, nagy csapással útnak indulok, s fönn, a meteorokkal sistergő magasban kristály-homlokkal repülök, zúgva, tündökölve, új meteorként az űr orkánjaiban. Új Ikarusként fölszállni vágytam a tiszta egekbe! S ha ez sem sikerűl, hát sárkányt ragasztok, fából, papírból, hozzákötözöm magam dróttal, zsineggel, s vele szállok legalább a holdig! S később, hogy államon kiütött már a zsenge fű és sebhelyes homlokomon a rakéta-erővel telített kamaszkor pattanása: ó, hogy figyeltem, milyen izgalommal a legyek, méhek, szitakötők párafinom rece-szárnyát, míg kint kóboroltam a tavaszi rétek, virágzó szőlők, a nyári erdők hűvös rengetegjén, s este, otthon, a vacsorát be sem fejezve, a kamra lámpa-rózsálló ködében izgatott tervek, számítások, suta algebra- tételek között rajzolgattam új madaram szárnyát, alakját, s rajzaim úgy hordtam aztán izgatott szívem fölött, mint a szomszédban Laci a szerelmes levelet. S később! Ó, ti oly nehezen összekuporgatott fillérek, melyekre az apai verejték sója tapadt! Ó, ti szaklapok, a repüléstechnika könyvei! Ó, ti izgatott vasárnapok! Óh, apám, te emlékedben áldott, aki büszke mosollyal hoztad a lapokat havonként madártestű, madár-szívű fiadnak; mert csontozatom is oly finom, könnyű volt, mint a madárnak. Ó, hogy ismertem én a gépek fajtáit, a motorokat, olajokat, az irányító szerkezetet, ideges műszereket, a repülés egész történetét! S terveztem új rakétát, mely a végtelent bejárja, de le sose száll a földre velem. Ködgyűrűs, harmatos csillag sose lesz dörögve suhanó gépem kikötője: csak száll, suhan, gyönyörű ívben repűl, s tán pillanatra néha lebegve megáll; kinyitom a rakéta gömb-ablakát, s hallgatom a csengve összekoccanó csillagok zenéjét, s ha ott halok is, a mindenségben suhanó koporsóm legyen a rakéta, s hűlt szívemmel, csontvázammal, porommal szántsa az űrt időtlenűl. Ó, repülés! Ifjúi vágyam! Erősebb a tűz-szerelemnél! De megigézted a lelkem, s de nagyot zuhantál! Mint porban hangya-nyom, a szívben csak annyi maradt belőled! Mikor a rideg repülő-orvos a buta test vizsgája után elvágta reményem! Tíz év vágy-repülője zuhant keserű ívben akkor a földre! S hányszor mondtam azóta a kiégett, füstölgő roncsokon elégiát? Romjain hányszor zokogtam? Csak a test? Miért nem nézte a lelket, a vágyat? Az esztendők erején izmosodó vágyakozást? Hát nem lettem pilóta, de költő! S már nem fáj úgy, nem éget vágya a testi repülésnek! Nagyobb szárnyakat kaptam azóta. Bár nem nő ki vállaimból, tollait, pihéit nem látjátok begyűrve az ingem alatt. A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa! Ó, hányszor merengtem azóta a kalászba fakadó nyári ég alatt, hallgatva éteri zizegését. Hányszor tűnődtem: az a vágy miért volt? Hajnalig heverve az udvar gyepén, hányszor gondoltam ifjú koromra? Miért akartam elrepülni innen, micsoda vággyal, hogy azt hivém, boldog akkor leszek csak, már ha a földet gőzökben kerengni látom alattam, nyomorú, vak csillagot, ahol vad elnyomás, butaság, gőg ül vérrel bemocskolt trónján, s a szégyen a koronája! S átkoztalak is, repülőgép! Keserű átkokat nyüszítve a ropogó egekre, vacogtam, megszégyenűlt, tehetetlen állat; a fölborzolt idegzet, a félelmükben elszabadúlt, kifordulni akaró szervek, a borzalom ökrendezése még mindíg kisért! Csontjaimban érzem még a bombák sikolyát, s azt a képet recehártyámról le nem törüli senki: a szelíd kukoricák közt a bombázó romjait; s előbb még a lángolva szétfröccsenő gépből, mint könnyű búborékok, kifoszlottak az ejtőernyők, sodortatván a hömpölygő egektől. S a földön, a napraforgók tövében csomósra összesűlt katonák, üszkös facsonkok, égett hús, perzselt szőr szaga száll, s mint a nap arany verejték-csöppjei, tömzsi kis darazsak dörmögnek a napraforgók között, potrohukon bolyhos, fekete karimával. Ó, hogy átkoztalak akkor, te vad kór, ifjúi vágyam: repülőgép; nem akartam hallani se rólad! Hát nem lettem pilóta, de költő! S már nem sajnálom a magam-nem-akarta cserét! Mert nem lettem volna soha költő. Ó, nem akartam én költő soha lenni! A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa! Eget is ő adott, vad csillagzatokkal teltet! S most, hogyha szárnyrakelek, hatalmas suhogással, útam nem állítja semmi! Úgy repülök az emberek lüktető szív-csillagai közt, hogy szárnyam zeng a forró szélben! Szívről szívre, mint vadméh a virágra, szállok, fölszedni termékenyítő porát, mást termékenyiteni véle! Repülök gyönyörű suhogással, ha néha felhőbe, ködbeveszőn is, a dal szárnyain, s hirdetem, az eddig meg nem ismert, de most már megértett   hatalmad, szabadság!