Óda a repüléshez
| ablakomon, a kavargó hószilánkok |
| sűrűjébe, s az üvegen át is hallottam, |
| hulltukban sustorognak, s egymáshoz ütődve |
| zengnek a jégpihék: s eszembe te jutottál |
| barátném, mert a szirmokkal roskadó magasban |
| repülő búgott, valami árút, vagy utasokat |
| szállító repülőgép. Barna barátném, eszembe te jutottál: |
| férjed pilóta, s mesélted szerelmes rettegésed! |
| S míg elképzeltem fönt a gépet, ahogy |
| a légcsavar a havat szikrázva kavarja, |
| s a gép vezetőjét, aki műszereire, majd |
| a fehér éjbe tekint; vad gyermekkorom |
| lobbant föl újra szívemben; mert |
| pilóta akartam lenni én is! Repülő, aki |
| nevetve legyőzi a lét, a föld vonzerejét. |
| Ó, én is az akartam lenni, mint a te férjed! |
| Repülő, egeket szántó, hatalmas! Hány |
| játék, hány fulladt kisérlet, hány füzet |
| őrzi jegyét? Szállani én is akartam; |
| már az iskola udvarán, ahol kitárt |
| karokkal, berregve futottam, nagyobb |
| port rebbentve, mint a libák! |
| S hogy bongani kezdte az iskola-harang |
| a tudomány aznapi befejeztét, haza is |
| kitárt karokkal szálltam. Ó, hányszor is! |
|
| S a padlás pókhálói mögűl előkotort |
| rossz esernyővel, mely mint |
| a bőregér szárnya feszűlt szét, |
| a dudvás, lapuleveles pincetetőről, |
| mint nagy denevér huhogtam alá, |
| s már azt hittem, az űrben kavargó vad |
| madár vagyok, a percnyi zuhanásban. |
| Míg a lazuló kövek fekete réseiből |
| előbújt izzadó varangyosbéka nézte |
| suta kis repülésem, tyúkok |
| figyelték, az éter húrjain henytergő |
| fecskék, suhanó nagy galambok! |
| De észre nem térített a földrecsapódás! |
|
| Nem volt nyugalmam! A kácsaszárny szerkezetét, |
| amivel anyám a tojásfehért mázolta |
| szét a húsvéti kalácson, igen, azt figyelve, |
| kipergett lúdtollat gyűjtve halomba; s tollaim |
| két szárnnyá ragasztva szurokkal; gondoltam, |
| lomha, nagy csapással útnak indulok, |
| s fönn, a meteorokkal sistergő magasban |
| kristály-homlokkal repülök, zúgva, tündökölve, |
| új meteorként az űr orkánjaiban. |
| Új Ikarusként fölszállni vágytam a tiszta egekbe! |
| S ha ez sem sikerűl, hát sárkányt ragasztok, |
| fából, papírból, hozzákötözöm magam |
| dróttal, zsineggel, s vele szállok legalább a holdig! |
|
| S később, hogy államon kiütött már a |
| zsenge fű és sebhelyes homlokomon |
| a rakéta-erővel telített kamaszkor pattanása: |
| ó, hogy figyeltem, milyen izgalommal a legyek, |
| méhek, szitakötők párafinom rece-szárnyát, |
| míg kint kóboroltam a tavaszi rétek, |
| virágzó szőlők, a nyári erdők hűvös rengetegjén, |
| s este, otthon, a vacsorát be sem fejezve, |
| a kamra lámpa-rózsálló ködében |
| izgatott tervek, számítások, suta algebra- |
| tételek között rajzolgattam új madaram |
| szárnyát, alakját, s rajzaim úgy hordtam |
| aztán izgatott szívem fölött, mint |
| a szomszédban Laci a szerelmes levelet. |
|
| S később! Ó, ti oly nehezen összekuporgatott |
| fillérek, melyekre az apai verejték sója |
| tapadt! Ó, ti szaklapok, a repüléstechnika |
| könyvei! Ó, ti izgatott vasárnapok! |
| Óh, apám, te emlékedben áldott, aki büszke |
| mosollyal hoztad a lapokat havonként |
| madártestű, madár-szívű fiadnak; mert |
| csontozatom is oly finom, könnyű volt, |
| mint a madárnak. Ó, hogy ismertem én |
| a gépek fajtáit, a motorokat, olajokat, |
| az irányító szerkezetet, ideges műszereket, |
| a repülés egész történetét! |
|
| S terveztem új rakétát, mely a végtelent |
| bejárja, de le sose száll a földre velem. |
| Ködgyűrűs, harmatos csillag sose lesz |
| dörögve suhanó gépem kikötője: |
| csak száll, suhan, gyönyörű ívben repűl, |
| s tán pillanatra néha lebegve megáll; |
| kinyitom a rakéta gömb-ablakát, s hallgatom a |
| csengve összekoccanó csillagok zenéjét, |
| s ha ott halok is, a mindenségben |
| suhanó koporsóm legyen a rakéta, |
| s hűlt szívemmel, csontvázammal, |
| porommal szántsa az űrt időtlenűl. |
|
| Ó, repülés! Ifjúi vágyam! Erősebb a |
| tűz-szerelemnél! De megigézted a lelkem, |
| s de nagyot zuhantál! Mint porban hangya-nyom, |
| a szívben csak annyi maradt belőled! |
| Mikor a rideg repülő-orvos a buta test |
| vizsgája után elvágta reményem! |
| Tíz év vágy-repülője zuhant keserű ívben |
| akkor a földre! S hányszor mondtam |
| azóta a kiégett, füstölgő roncsokon |
| elégiát? Romjain hányszor zokogtam? |
| Csak a test? Miért nem nézte a lelket, |
| a vágyat? Az esztendők erején |
|
| Hát nem lettem pilóta, de költő! |
| S már nem fáj úgy, nem éget vágya |
| a testi repülésnek! Nagyobb szárnyakat |
| kaptam azóta. Bár nem nő ki vállaimból, |
| tollait, pihéit nem látjátok begyűrve az ingem alatt. |
| A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa! |
|
| Ó, hányszor merengtem azóta a kalászba |
| fakadó nyári ég alatt, hallgatva |
| éteri zizegését. Hányszor tűnődtem: |
| az a vágy miért volt? Hajnalig heverve |
| az udvar gyepén, hányszor |
| gondoltam ifjú koromra? Miért |
| akartam elrepülni innen, micsoda vággyal, |
| hogy azt hivém, boldog akkor leszek csak, |
| már ha a földet gőzökben kerengni |
| látom alattam, nyomorú, vak csillagot, |
| ahol vad elnyomás, butaság, gőg |
| ül vérrel bemocskolt trónján, |
|
| S átkoztalak is, repülőgép! Keserű |
| átkokat nyüszítve a ropogó |
| egekre, vacogtam, megszégyenűlt, |
| tehetetlen állat; a fölborzolt idegzet, |
| a félelmükben elszabadúlt, kifordulni akaró |
| szervek, a borzalom ökrendezése |
| még mindíg kisért! Csontjaimban érzem még |
| a bombák sikolyát, s azt a képet recehártyámról |
| le nem törüli senki: a szelíd kukoricák közt |
| a bombázó romjait; s előbb még a lángolva |
| szétfröccsenő gépből, mint könnyű búborékok, |
| kifoszlottak az ejtőernyők, |
| sodortatván a hömpölygő egektől. S a földön, |
| a napraforgók tövében csomósra összesűlt |
| katonák, üszkös facsonkok, égett hús, |
| perzselt szőr szaga száll, s mint a nap |
| arany verejték-csöppjei, tömzsi kis darazsak |
| dörmögnek a napraforgók között, |
| potrohukon bolyhos, fekete karimával. |
|
| Ó, hogy átkoztalak akkor, te vad kór, |
| ifjúi vágyam: repülőgép; nem akartam |
|
| Hát nem lettem pilóta, de költő! |
| S már nem sajnálom a magam-nem-akarta |
| cserét! Mert nem lettem volna soha költő. |
| Ó, nem akartam én költő soha lenni! |
| A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa! |
| Eget is ő adott, vad csillagzatokkal teltet! |
| S most, hogyha szárnyrakelek, hatalmas |
| suhogással, útam nem állítja |
| semmi! Úgy repülök az emberek |
| lüktető szív-csillagai közt, hogy szárnyam |
| zeng a forró szélben! Szívről szívre, |
| mint vadméh a virágra, szállok, fölszedni |
| termékenyítő porát, mást termékenyiteni véle! |
| Repülök gyönyörű suhogással, ha néha |
| felhőbe, ködbeveszőn is, a dal |
| szárnyain, s hirdetem, az eddig |
| meg nem ismert, de most már megértett |
|
|
Áprilisi elégia
| Égetik a kertekben, temetőkben a tavalyi gazt, |
| a tavalyi lombot, a krumpliszárat. |
| Asszonyok, sírásók gereblyézik a sírokat, ágyasokat, |
| fekete rudakban nyúlik a füst, akár a bánat; |
|
| a fekete rudakat szétzilálja az alkonyi szél, |
| a gyors eső előtt a földre csapódnak verdesve, leomolva, |
| fekete madarak szárnyaként a kertekben, temetőkben, |
| a ropogó máglyák lombjai, a madarak tolla; |
|
| nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már |
| a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban |
| a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan, |
| s epévé válik a kenyér a szájban, a nyál a torokban; |
|
| s a félelem is, hogy lassan megöregszünk, s mit se tettünk, |
| hisz tavaszodik újra, s hol van a tegnapi tavasz, a régi? |
| A tegnapi kamaszok lázasan csókolnak ma este, |
| a tegnapi fruska szája ma vérmes, csókjait cseréli, |
|
| s új rügyek ülnek a fákra, az új homlokokra, |
| rózsaszín-lilás gyűrűivel tekereg az úton a giliszta, |
| madarak bandája zeng már a hajnali kertben, |
| s virágban a barackfák, a kert a tavaszi harmatot issza; |
|
| s halnak az öregek, a tegnapi délceg férfiak sorra, |
| az asszony-falók ma már a napra ülnek, a szájuk pepel csak, |
| a tegnapi bűnök a semmibe szállnak, a tegnapi öröm |
| elvirágzott, a fájdalom is, el a tegnapi vágyak; |
|
| a tegnapi holtak csontjai ma már a partra hányva, |
| a koponyán hangya-karaván hurcolja tojását; forogtak |
| a tegnapi égitestek, ma már az űrbe omolnak, |
| a tegnapi sírásók helyett ma új sírásók dalolnak; |
|
| a tegnapi szó ma nehezebb már, kimondani |
| a kínt nehezebb már, az álmot, s a valót, |
| a velőben a félelem akkor apad csak, |
| ha görcseit oldja a hitvesi csók! |
|
| Ó, hova lettek a tegnapi álmok, a gyönyörök, |
| hova vitték a gyerekkori drága nyugalmat? |
| Hamu-vázként leromlottak a húsz évig épített |
| mese-várak, rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak. |
|
| Nehezen tavaszodik, de már a barackfa kivirágzott, |
| nagy máglyafüstök feketednek, szállnak az égig, |
| a keserű füstben már a barackfa illata érzik. |
| Csak a lélek komorlik süketen, üresen, véresen, mint tavasz előtt |
| a barbár hordáktól gázolt üszkös, dérvert mezők. |
|
|
Komor dal
| Harangszót hoz felém az alkony, |
| nyáreleji meleg fuvalmat, |
| friss fű szagát görgeti lassan, |
| a fűszagban áldott nagy nyugalmat. |
|
A kertész leteszi kapáját, |
|
kislány öntözi a palántát, |
|
öregember a ház elé áll, az égre sóhajt. |
|
| Az udvar gyöpén kurrogva sétál, |
| hátát görbíti a fekete macska, |
| barlangjából a tücsök kibúvik, |
| gyúl a gyepen sok sugaracska: |
|
a szentjánosbogár útrakél, |
|
s áradva gyertya gyullad ki a magasba. |
|
| Csöpög a viasz, serceg a csillag-kanóc, |
| Nagy sárga tűz-virág a hold, |
| kinyílt a szomszéd háztetőn. |
|
A macska nyivákol, szerelmes, |
|
a kémény fölött a bagoly verdes, |
|
magányos kutya kóborol a holt, fehér mezőn. |
|
|
Ősz, szüret előtt
| állnak püffedt csülökkel, |
|
| a láng-nap, a zord jég-hold. |
|
| mint farkok, kacsok mozognak. |
| köztük a szöcske szárnyal. |
|
| Mint zöld kristály szilánkja, |
|
| mint ingben fürdőző lányok. |
|
| a zsákot a kocsira dobják, |
|
| legeltek tavasztól őszig, |
| duzzadva, feszűlve egyre, |
|
|
Novemberi elégia
| A józanság szörnyű mérce! Nem gondolok másra. |
| Lelket bénít az őszi eső sívár kopogása. |
| A nyúlós őszi eső a repkény kocsányain szálkás |
| csöppekben ül: ég, föld, házeresz nyálkás, |
| beteg, köhögős. Nehéz idő, nem-sejtett idő! |
| Nem tudok elaludni, az elme, a sasszárnyú velő |
| parázsban, láng a lepedő, takaró, |
| hánytorgok kínban, s lent, a Dunán sípol a hajó, |
| s az utcai lámpa vörhenyes, révűlt lobogása |
| lombokat rajzol a falra, a székre, a kályhán a rácsra, |
| s a képkeretből kilépteti, az egyik fölnyerít, |
| egy jóbarát festette kép csontos lovait. |
| Átölelve a feleséget készülök megnyugodni már, |
| s ujjaimban a vers ritmusa, az ő lélekzete jár, |
| ütemét számolom meg-megállva a szív-robaj alatt, |
| de az álom se jön, a ritmus is sánta, félreszalad. |
| Ideje nincs most az álomnak, a könnyű tiszta dalnak: |
| végig-nem-gondolt eszmék, át-nem-élt forradalmak, |
| lázak, emlékek, vágyak örvénylenek a szív csatakos |
| mélyeiben, ellentmondások patája tapos! |
| Mint kénszagú nyáréji vihar után a növényzet |
| páráz kövéren, fülledt a föld, úgy a lélek. |
| Fölugrok, az ablakhoz állok, morajlik tompa dübörgés, |
| s mintha hallanék csecsemő-sírást, jajongást, állati hörgést, |
| s bokrokban villog a város üllepedő füstje alattam, |
| s most érzem míly egyedűl, míly egyedűl maradtam. |
| Csak villamos-szikra volt, éjféli villamos a hídon, |
| ami dübörgött, ami villogott, hogy jelt az esőbe írjon. |
| S most, mintha valaki lassan menne a szobán által, |
| kasza ütődne a falnak. De semmi, csak a fülem csal. |
| Lefekszem újra. Pihenni kéne. Erő a hajszolt |
| agynak, idegeknek. A szívnek is, a szívnek is, bolondnak! |
| Ég a szemem, nem tudok elaludni. S ha elalszom |
|
is, ki tudja, mire ébredek holnap? |
|
Betyárok sírja
| Ledőlök porosan, szomjasan a süppedt sír füvére, |
| arcomra árnyékot vet a sírkő elfeketűlt lapja, |
| onnan nézek a szikrázó, fellegtelen égre, |
| sólyom repűl magányosan, szárnyait lassan mártogatva. |
|
| A hegyen a várrom: köd-ménjeiken ott hajkurásszák |
| a rablott asszonyokat a barbár urak, suhognak korbácsütések. |
| A tarlón az árva búzaszálak földbeszúrt arany-lándzsák, |
| vagy lecsüggő fejű Jézusok, vagy szakállas vén vitézek. |
|
| S mint gyors zápor búborékjai a tó szinét rajozva, |
| a rétet ellepik, kinyílnak, s foszlanak már |
| a kikericsek s a leheletnyi szélben sokasodva |
| e sok kék hajócska egymást löködve úszkál. |
|
| Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szívem alatt, |
| s tán a csontok mellett a rozsdás, tölcséres csövű puska. |
| És cirregés a réten, a zenélő-szárnyú bogarak |
| elnémúlnak, s rákezdenek egy vad, vihar-előtti tusra. |
|
| És lódobogás rengeti a földet, látom, vágtatva jönnek |
| át a mezőn, csapzottan, villogó szemmel a betyárok, |
| a szakadt ing alatt a húsban véreb-körömnek, |
| vadrózsatüskének sarkantyú-nyomából vér szívárog. |
|
| Hajuk zsíros csomókban csüng nyakukra, a szőrös arcon |
| forradás, lóharapás kettős félholdja világit. |
| Hőkölnek, nincs kiút semerre! Hát veszni kell a harcon? |
| Körűl dübögni hallják pandur-lovak patáit. |
|
| Pandur-lovak? Zsandárok pisztolya körben? Tegnap még |
| Vak Illés múlatott, a félszemű, a bort kurjantva itta, |
| mint lámpást ölelte a terebélyes, világító-húsú Billege Böskét, |
| s szabadon kószált csikajával a szomorú Kölykes Pista. |
|
| Pandur-lovak? Málnaszín és szalmaszín csikók, |
| tajtékos mennykövek, a pusztulást a hátatokon hordók, |
| megnyergelt sátánok, hát mit hoztok? Bitót, |
| golyót, vagy inakat rothasztó, kőből rakott koporsót. |
|
| Mint páncélos, bajuszos sáska-fej (csupa él, szöglet, kidülledt szem, |
| csőr-áll, sziklás halánték) zsandár-arc ragyog a napon. |
| Dörrentsd el homlokodon a pisztolyt! Nem! De mégsem! |
| Vágd a fokost szívedbe, de halj meg szabadon! |
|
| Ó, az az arc! S egy régi kunyhó, esti tűz emléke sajog, |
| zúg a nád, s rojtos fekete kendő száll az égen: vándormadarak. |
| Zsandár-arc? Mint őskori lávaömlés, kő-özön, szikla-zuhatagok! |
| – de iker-láng. S pisztolyát a földnek fordítja a betyár, a fiatalabb. |
|
| Egy-csecs gombját marcangoló testvér-gödölye, mi lettél? |
| Vadászsólyom! Vaskesztyűs úri kézről röppenő. Sólyom? Dögkesely! |
| De téged is az nevelt, az a csont-torkú tél, az a pusztai szél! |
| És elkomorúl a betyár és lő, arcát füst lepi el. |
|
| Zsandár-fejek? (Lapúl az áruló a sásban vacogva, nyögve.) |
| Dögöljetek meg! S hosszú kék láng csap ki a pisztoly csövén. |
| Feleselnek egymással a fegyverek füstölve, dörögve. |
| Ó, erdő, farkas-magány, seb-gyógyító csönd, elérhetetlen remény! |
|
| S az erdőben a harc zaját riadva az édes őszi légbe szimatol |
| egy falka szarvas, gubanc-agancsú bika, meszelt-farú ünő, |
| s gázolva egymást, futni kezd, úszik a sárga habon, |
| míg összecsap a láng, a láng mögötte, az őszi, zizzenő. |
|
| Meghalni, hisz ez lehetetlen! A jószág követ nyal, |
| éhség, üszkös rongy, kíntól legörnyedt táj, amerre látsz. |
| Az úr kölyke játszik lófejnyi rubinttal, arannyal, |
| a mienk meg könnyű, s üresbelű, mint magtalan kalász. |
|
| Meghalni? S az egyik betyár a ló nyakára omlik |
| és vérbe mázolódik megőszült hajatincse. |
| A ló fehér hasán a fekete tasakkal, tátott pofával föltoronylik, |
| mint roppant sas, ha szállni készűl, s elzuhan nyerítve. |
|
| S égbe szökik a kövér ló, a másik, kapál, merev farkára ül, |
| s úgy pörög a betyárral. Füstölgő fustély a kézben, |
| amíg a földre hull és elfakúl, a betyár-szem kihűl, |
| s lova nyihog, a szemgolyó-fehérje látszik, kering a réten. |
|
| Egy dörrenés, a győztes, az utolsó. A pandur a levegőbe lőtt. |
| Füstcsíkot húzva száll a golyó a néma űrön át. |
| Ledöntve már a meg-nem-alkuvók, a szabadság-szeretők, |
| a megszelidűlt vad fejek nagy, véres, bomlott dáliák. |
|
| Az ellobbant vulkán-szívűek, habvert futó szablyái |
| az emberi reménynek, az úri szügybe dúló lándzsák, |
| a nyomor kelyhét örömmel beporzók, a szegénység ordasai, |
| kik egy testbe gyúrva hordozták a föld nyögését, zokogását! |
|
| A betyárok, puszták sólymai, mennydörgési a rengetegnek, |
| a reménytelenségnek komor máglyákkal üzenők, |
| csillagsugarak kévébe kötői, rozmaringoktól-kegyeltek, |
| csüdig gazdag rémületbe gázolók, szeretők keblén pihenők! |
|
| Egy dörrenés. Szívem volt? Autó az úton? Vadász az erdőn? Semmi? |
| Betyárok… ifjúság… szerelem… nyár… erős nép! |
| Fejemet fölkapom. Izzik a himlőhelyes rét, a fű elkezd zizegni, |
| s az alvadt égen átsuhan egy lökhajtásos repülőgép. |
|
|
Búcsú az ifjúságtól
| Nem az évek teszik az ifjúságot: |
| a tizenhat, a húsz, a huszonhat! |
| Az ifjúság selyemszövésű báb volt, |
|
| Hernyó, vagy lepke? Hímes virágú? |
| Mi vagyok hát, hogy fényre értem? |
| Rágcsáló csak, vagy könnyű szárnyú |
| futó lepke? Mi hát az érdem? |
|
| A felelősség, mi a koponyagömbből |
| a szívig borzong és kering: |
| mint dióbélből, a velőből |
| a hullámzó borda-ágakig ring |
|
| a férfinak már az a dolga! |
| Nem az évek teszik az ifjúságot, |
| a húsz éves is a férfit lobogja, |
|
| ha gondja, baja nemcsak a magáé! |
| Mert férfi-kar, férfi-szív kell ahhoz, |
| hogy álld a sarat, akkor is, ha bármi |
| erő késztet: légy hűtlen magadhoz! |
|
| Nem az évek teszik az ifjúságot! |
| A férfikort se! Nem! Nem a negyven! |
| Ifjú fővel is deres lángok |
| rejtőzhetnek a szemedben! |
|
| Egyedűl te tudod ezt, aki voltál |
| hűs ér, ha pihegve lerogytam. |
| Ha sírtam, akkor átkaroltál, |
| s szemedbe könny jött, ha robogtam. |
|
| Nem! Nem az évek! A felelősség |
| szól a gyerekre: ez férfi immár! |
| A valóság választja ki hősét: |
| s egy perc alatt férfi-úton jár. |
|
| De úgy élj, hogy nem mindegy neked se, |
| se a világnak, ha nyomorgat |
| majd a halál: bűzös zsír föccsen belőled, |
| vagy szárnyadról ujján aranypor marad. |
|
|
Alkonyi tópart
| Vastag aranypor gomolyába |
| mekeg, döbög a kecskecsorda, |
| nyoma a lisztes nyári porba, |
| Tömör tőgyüket rengve rázzák, |
| a saroglyán a bíbort rágják, |
| zöldjét zabálják a bokornak |
|
| Ringatja bársonyos bunkóit |
| a buzogány, lebben a sás is, |
| sünként lapúl, bokrokban izzik |
| smaragd tüskéivel a kákics, |
| Derengnek a szelíd vadrépák, |
| üvegcsipke-tányéruk lázban, |
| a sekélyesben kecskebékák, |
| sűrűn, mint a lencse a tálban, |
|
| Rezes füstként püffed a nádas, |
| égig dagad, fújódva szállna, |
| mérges gőzöket lehel árnyas |
| Lehull a nap, millió csövével |
| sziszegve csap rá, szívja, rágja, |
| loppad, aszik, fakúl a napfej, |
| ragyog a nádszál, rubint-pálca. |
|
| Terpedt lábbal futnak a kecskék, |
| duzzadt tőgyük tejet csorogtat. |
| Áll a kanász, hívja az estét, |
| tülkébe fúj, hívja a holdat |
| Hirtelen, tán a tülökszóra, |
| sippogó madarak némúlnak, |
| Megy a kanász, már tülke hallgat. |
|
| A fűz alatt horgász a fényben, |
| moccanatlan zsinegje, botja. |
| Vízrengés a zsineg tövében: |
| kirántja. Üres. Visszadobja |
| Pirceg a tücsök: cirr, hiába! |
| Messze vödör ütődik kútra. |
| Falkában szúnyogok danája. |
| Ül a horgász. Parázslik kurta |
|
|
Templom Bulgáriában
A batak-i templomban 1876-ban 4000 bolgárt öltek meg a törökök |
| Földbe-szőtt kő-koporsó ez a templom, |
| soha-el-nem-oszló kő-buborék: |
| mely fölszállni vágyna könnyed libegéssel, |
| de önnön súlyától a talajba szakadt, |
| s míg szilárd anyagát hajszálgyökerekkel |
| rágja, magához is köti az anyaföld. |
| Mint eleven díszétől megfosztott lófej, |
| amit a húmusz még el nem födött egészen, |
| a húmusz, a föld, a tojás-alakú termőtalaj, |
| amely pörög velünk, robog az űr izzó porában. |
| S mit őriz magában, mit hord magában, |
| akár az emberi szívbe, oda mi van betemetve, |
| mit hurcol magában kimondhatatlan |
| év-milliók óta szótlanúl, panasztalan? |
| Csontot, csigolyát, koponyát, önnön verejtékét, |
| páfrányokat, szenet és érceket |
| és ismeretlen rétegekbe kristályosúlt ősállatokat, |
| hajdani virágok, halak rajzát a kövekben, |
| régi himnuszokat és elfeledett époszok töredékét |
| és megint csak csontot, csigolyát, koponyát |
| és hány milliárd porhanyós szemet, |
| őshalak rothadékát, gázokat, olajokat, |
| leomlott városok szobrait, márvány-cirádáit, |
| avas és új rétegekben, hogy szinte már kiszúrnak a földből |
| és lávát, folyékony tüzet, amit kedve jön néha kiokádni. |
| Termeli, s leszárítja újra, mint gondolkodó fő |
| a verejtéket, roppant agy gondolatait, |
|
| Föld, amin állok, véráztatta kőpadlózat itt, |
| nem ások lejjebb, nem kutatom én tovább a te múltad. |
| Elég a tanúlság, amit a vértől korhadt gerenda mond, |
| az ember-ész fújta kő-koponya, s a terhétől meggörnyedt falak, |
| amik, mint ősz öreg vállai, már sűllyednek |
| a föld fele újra, oda, belebukni. Ahonnan vétetett a kő, |
| meg az ember, oda, ahonnan hajdanán kivetődött, mint |
| vízből a hal, s fölötte a por elsimúl rezzenéstelen, |
| fodrot nem vet, gyűrűt se, csak legörög dübörögve. |
|
| Mert itt is: csontok, csigolyák, koponyák egy tükör- |
| belű márványkoporsóban sárga halomban, |
| csontok, csigolyák, koponyák. És látni van itt, mint |
| apró vízgyöngy, mész-bugyborék: fehér csecsemőfej váza, |
| öregemberé, mely mint a fekete göröngy, |
| picíny lábszárcsont, mely görcsös és |
| üres és sárga, mint a szalmaszál, kövér és szuvas |
| csigolya-csillag, ujjperecek bütykös maradéka, |
| koponya, golyóktól átlukgatott, mely, akár |
| a féreg-fúrta gyümölcs, csomós pálcához |
| hasonló szűzecske térdfej, szálkás kupacban, |
| mint cölöpökre hányt kazal a tó közepén, |
| mert a koporsó gyomor-fala, a tükör, |
| ezerszer visszavetíti, egyetlen tanúlságként |
|
a csontot, csigolyát, koponyát. |
|
| Hát mi volt itt? Mit példáz ez a jelvény, |
| mit hirdet itt a templom közepén ez a hajdanán |
| lélek, s velő-lakta diadém? |
| Az önzés, a hatalom, a gőg őrületét! És fenségét |
| a dacnak, a meg-nem-alázható szerelemnek, |
| érted, te föld, te a bensőből ki-nem-szakítható |
|
| A dacnak, mely pillantását a sziklába fúrja, |
| de nem mosolyog a zsarnok előtt. |
| A gyönyörű és oly emberi dacnak, |
| amely nyelvét inkább habosra harapja, |
| de a nyomorúságért nem mond köszönetet. |
| A hősiességnek, mely lány-mellét inkább kitárja, |
| mellét, amely ember-nem-járta havas csúcsokhoz hasonló, |
| kitárja villogó handzsárnak, jatagánnak, |
| de kimondja még, hogy: „Átkozott vagy gyilkos!” |
| A becsületnek, mely bozontos mellét odatartja, |
| férfi-mellét, mely izmosabb a ló szügyénél, |
| odatartja a golyónak, de tekintetétől retteg az uralom! |
|
| E templomban reszketve fejbúbig állt a vér, |
| piros gőzétől lett harmatos a kupola, az ablak, |
| e kiszáradt belsejű szitakötő-szem, |
| itt állt fekete kocsonyában a félelemből |
| leöldökölt hazafiak vére: |
| asszonyoké, férfiaké, gyerekeké, akik |
| hallgattak, s összevont szemöldökkel figyelték |
| Mert sokat kibír az emberi szív, |
| de vaspántjait nem tudja viselni örökre: |
| s egyszercsak lobot vet, mint a csillag, |
| haragja, mint a tűzhányók mérge villogva kitüremlik! |
| Ezt tették ők is, az örökre-elnyomottak, |
| karjukat, tekintetüket fölemelték az elnyomóra! |
|
| Ó, tudta már az, hogy a játéknak vége, |
| a játszma elveszett, a kocka halálosra fordúlt! |
| Hát mielőtt réműlve a lósörényre borúlna, |
| s eliramlana a hajsztól kimeredt-orrliku, csupa-ér, |
| borszínű tajtéktól csöpögő paripákon menekűlve, |
| végső tort rendezett itt, iszonyú lakomát! |
| Mert azt akart még, emberhúst zabálni, párolgó |
| rubint-italtól lenni részeg, az egy-bendő Táltos. |
| És telecsurgatta, mint áldozati kupát e kő-kelyhet vérrel. |
| s ó, azóta történelem lett e barbár hörbölés, e kő-áldozat! |
|
| Ó, fölperzselt falvak, lángoló viskók |
| kardokba döntött szűzek, márvány-asszonytestek, |
| rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek, |
| lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek! |
| Úgy vonúltok már egy későbbi század gyermeke előtt, |
| mint csillámaival a végtelen tejút. |
| S most itt csontok, csigolyák, koponyák halomban, |
| szent emlékeztető és tanúlság |
| e kővé iszonyodott templomban előttem. |
|
| Csontok, csigolyák, koponyák! Elég! Eszméletem, |
| bírod-e még, hogy befogadd tobzódva |
| rakásra dobott képeit e borzalomnak? |
| Hát van-e még a testnek porcikája, |
| melyet az undor át nem itatott? |
| Van-e a léleknek egy csöppje is, amelyet |
| föl nem emelt ez a nagyság? |
| Hát van-e még benned egy porszemnyi szégyen, |
| költő, hogy szégyelld magad, |
| aki itt állsz fehér ingben, nyári fehér ruhában |
| e templom kövén, 1952 augusztusában? |
|
|
|
|