A rezi várban

Itt ülök a rezi várban, alattam a fecskék gyűlnek. Látcsővel figyelem őket: hogy cikkannak, hogy röpűlnek! Lent a szelíd, sárga tájak, jegenyék és kaszált rétek, lombhullató öreg erdők, köderesztő messzeségek. Lesi a bukdosó fecskét megnyúlt szemgolyóm két csápja! Látcső lencséjébe fogom: igézetes üveg-várba. S csodálatos varázserő, modern mágusi varázslat! Oly közel jön, hogy már szinte pupillám verik a szárnyak. Már itt bukdos, már itt merűl, ível, forog, zuhan, lebben: egész-bennem, könnyedén, s a széltől egyre részegebben. Érzem a tüdő mozgását, motorját a könnyű szívnek, csontozatot, tollat, farkat: szabályozóit az ívnek. Nem is ő, már én repülök! Mit is tehet ez a lencse! Én kavargok, én merülök, néző-magamat feledve. Már én vagyok a kis fecske, aki pörög. Ó, ti fecskék! Engem emel, engem ölel mérhetetlen végtelenség. Az én szívem nőtt madárrá, tollasúlt meg, kapott szárnyat, hogy én is a végtelenség áramai között szálljak. Csodálatos repülés ez: boldog, fájó, könnyes, édes. Forog a szív, nincs határa, egyre közelebb az éghez. S érzem, őt még ez is köti, a látcső merev, nagy szeme, szabadúlna ettől és már csőrével mintha intene. S kiszakadt a lencse-körből egy óvatlan pillanatban. Hol vagy fecske, hol van a szív? Messze húznak már csapatban. S kutatom a végtelen, kék semmit látcső-mozdulatlan. Körűl csak a végtelenség. Mi az! Szív nélkűl maradtam?