Kikericsektől lila most a rét

Kikericsektől lila most a rét, kikerics, kikerics, utolsó üzenet! Libegnek könnyedén a könnyű jegenyék, vacognak álmosan a zsibbadt levelek. A párás őszi légben fecskék koszorúja, a rét kinyitja még ezer szemét, kikerics, kikerics, kék lángba borúlva ropog a rét és füstöl a rét. Mint óriás arany-lúd száll a nap, örök vándor, örök vágyakra éhes és szór a tájra arany tollakat, a reggel-tojásból kibúvó estére vén lesz! A kikericsek közt a réten át szekér jön, ballagó jámbor tehenek, csipegetik a füvet a libák, gyerek kiált: „Kikericsek, ni, kikericsek!” Vadlibák gág-ja fönt az őszi fényben, s felelnek rá a lenti libák, nyújtott nyakkal, ők is szállni készen lebegtetik szárnyukat és szól a gág, a gág! S fölrebbennek lomha szárnyveréssel, az égbe vágyó tolluk hogy zizeg! S csobbannak, mint a víz, ha éjjel vadlúd veri: a kikericsek, a kikericsek.