Levéltöredék a távoli hitveshez

Suttyó-korom nyáréjszakái, a hűs fuvalmak, vasárnap-esték, azok jutnak eszembe ismét. Sejtelmes, fehér ragyogással a holdfényben futó országút fái. Ó, hányszor hittem: valaki vár ma, epedve értem, s tiszta szemekkel néz a szikrázó éjszakába, mert füstöl, serceg a csillag-fáklya. Sejtelmes, fehér ragyogással hallgat a táj, gőzölve száradnak eső után a szénakazlak. Ott állok én, hajnalig várom, álmodva őt, s vad dobogással, kit annyi arcból, annyi szemből formáltam magamnak öntudatlan: húsból, szavakból, fellegekből, álmaimból és a szívemből. Álmodva őt, s vad dobogással, a hársfák nehéz illatában, hajnalig várom, de hiába, csak nem jön értem az az asszony! S én sóhajtok a sűrű hárssal, hazamegyek, vacogva, fázva, mert már a kakas kukorít akkor, harmatos szárnyát a holdfénybe rázza, s tűzvészt hoz kukorékolása. Mert már a kakas kukorít akkor, szivárvány-tollán csillog a harmat. S a fülledt nyári éjek halnak, s születnek újra. Nélküle mindég! Kilép a vágy a gyermek-alakból: így álmodlak ma újra téged, aki vagy, s mégse vagy, mert távol ködök sűrűje födözi fényed, s legyőzni nem tudom a messzeséget. Tenélküled mi volnék magam? Két arc voltunk, kétfajta szándék, meteorok, melyeken más ragyogás ég, másszínű tűz, de összefonódni vágytak, mert magában mindkettő boldogtalan. Két üstökös-csillag összefutott, egy-sorssá olvadt az ég delelőjén, kettős-futásuk egy ívbe jutott, s hulltuk is egy lesz, egy mélybe suhog. Te a távol, alföldi alkonyon merengsz most a hold özönében, míg én itt, a zord városi fényben neonok között lesek az égre: eligazodni a csillagokon. A csillagok ott is nagyobbak? Őrködni ránk mi küldtük őket! Úgy égnek, szinte ropognak, fűzöld üstökkel lobognak.