Tág napló

Bia, 1949 Szülőfalum, te: görbe utcák, fák, sárból ragasztott házak, ferde tetők sokasága! A tar, dérverte jegenyék, mint menyasszonyok futnak a kék ég elébe. Feljön a nap! S most a láng arany- tócsáiban fürdik a táj. E kék-arany lobogásból ökrösszekér fordúl lassan az útnak. S fagyott göröngyökön porzik a kecskenyáj tovább. Tülök szól, kondúl a harang zuhogva. Falum, te: ki húsz éven át ringattad emlőiden fiad, fogadj magadba, légy, mint második anyám! Magasra tartva, te is, mint tenyerén apa fiát, derűlsz e boldog időben. Körűlfognak a fények, s egyre tisztább, egyre magasabb fények felé nyújt hazám, míg magad is fényleni kezdesz e teljes ragyogásban.   Tavasz-elő Habosra elbágyadt a jégfényű ég, olvadt ragyogásban a lenti vidék, a kopasz faárnyék kéklik a havon, friss patak csillámlik a kocsiúton, a kakas a hóban rikkant egy nagyot, piros farka tolla, mint rubint ragyog, olvadoz a zuzmó a fűszál hegyén, s rengedez már csilló harmat a helyén.   Fekete taréjú szántás Fekete taréjú szántás,   aranyos taréjú felhő, friss füvek, rügy az ágon,   tócsákat ringat a szellő. Foltokban hó a földön.   Ibolya ömlik a völgybe: mintha csak kék zománccal   lenne a domb leöntve.   Fiatal házasok, virágzó fák „Nézd az alkonyt, a hegyek üszkét, a tajtékos fák fehér-ezüstjét hordja a szél, a sok virágot. De szeretem az ifjúságot!” Emlékszel? Álltunk ott a szélben, részegűlten még, s hófehéren, együtt már negyven évesek! S tűnődtünk, lassan megöregszünk? Évek? Új hazát teremtünk! S ki sajnálná, hogy haja fehér lesz, ha egy nép ifjodik meg vele?   Hallod, énekelnek a biai legények Hallod, énekelnek a biai legények, csapatban mennek a lányok után. Május van, csillagig száll most az ének: „Sej orgona nyílik, meg sej tulipán.” Megrakott szekér ring az út porában, kinyújtott nyakkal húzzák a bivalyok. Mint villára tűzött almát viszik szarvuk hegyén az arany napot. Hej, trilla-tralla, harmonikáznak. Mennek a lányok és visszanevetnek. Rózsaág hajlik át a kerítésen, vállára épp a Fekete gyereknek.   Születésnapomon Ha készűlnek, hogy lefogjanak a végső ujjak, két szemem, s a halál lovai nyihognak ajtóm előtt a vér-gyepen, s a tollal telerótt lapokat utoljára megforgatom, azt kívánom, ó, nem sokat, csak adasson ezt mondanom: „Emberfia meg ne sirasson! Életem nem volt délibáb, mert harcunkról egy igaz sort, egy örök sort írtam legalább.”   Áldás A fáról a körte lehull, toccsan a földön kövéren, a fákon a körte pirul, terped az árnyék kövéren. Totyog a kácsa a porban, nyomot hagy, habot fehéren. Hápognak, danásznak sorban, villog a tolluk fehéren. Csattog a körte a földön, aranyban áznak a dombok, puffan a körte a földön, körtéket ráznak a lombok. Süldőlány szedi kosárba, hajlong, a combja fehérlik, húzódik könnyű ruhája egész a combja feléig.   Esthajnalcsillag Csak sír és mosolyog majdnem egy hete már, mikor Heszpérosz föllobog, majdnem egy hete már. Azt a zöld-kedvű csillagot majdnem egy hete már nézi és sír és mosolyog, majdnem egy hete már. Mire December beköszönt, addigra, ki tudja, már valaki sír és beköszönt, valaki jól tudja már. Mikor Heszpérosz föllobog, majdnem egy hete már nézi és sír és mosolyog, majdnem egy hete már.   Táj Hangya-ember az óriás szervezetben, állok e tájon megbűvölt-meredten az ég roppant mellkasa alatt, s átsejlenek, mint roppant csontozat részei, a nyálkás sziklafalak, s a csomós, ágas, kacsos, fekete fák: e test idegzete, erezete, s a tüdő bizsergő, habos fürtjei, lüktetnek, libegnek levegővel teli: a táguló-roskadó, s újratáguló felhők, s a szél, a tovafutó, e szervezet gigászi lélegzete. Csillog, ég, lüktet, vibrál, csobog, pezseg, forr, hűl, kigyúl, zsibog, habzik, szárad, fúvódik, bugyog, reng, rezeg, füsttelen lángban ropog minden itt, s vagy száz lépésre ide, amitől e szervezet mozog, a völgyet betöltőn sistereg, ragyog az alkonyi nap, a föld parázsló, óriás szíve!   Esztergom Csöpögve száll a gyapjas ég, vergődnek a kopasz jegenyék, eső csillan a fonnyadt levélen, varjú kavarog fönn, a szélben. Bivalyok, szügyig süllyedve a sárban, a mennykő a kocsis ostorában! Ráfújnak a fénylő pocsolyákra, gyűrűzve fut a víz, karikába. Óriás eső-buborék: a Bazilika. Egy régi világ van temetve oda. S a dombon túl, gyakorlatozó katonák fegyverén villog az új világ.   A kertekre leszállt a dér   A kertekre leszállt a dér, kékűlten pereg a levél,   rozsdásra váltak a rétek, üres a madárfészek.   Lassú, nehéz esők jönnek és megcsapkodják a földet,   s ha a vén felhők elfogynak a sárban barmok tocsognak.   Nézd, ez az ősz. De jön a tél. Hulló tollától a föld fehér.   Hártyás a víz, ez már a jég. Kék füst száll, csöndes a vidék.   Szemlőhegy utca, december December 14. Házasságom napja. Ez már a harmadik tél, bizony a harmadik. A zord december csak fújja ködét a hegyre. Ködben a házak, a fák. Az ágak csillogva, dermedt-fehéren, mint rongyokat a kéz, tartják a ködöt. Omlatag fehér, s csikorgó hideg: a táj! Szemetes kordé fordúl most az útnak. Fújtat a ló, gőzöl a konok hidegben. A postás deres bajuszát megtörli, megáll, aztán elindúl. Fölfelé tart a hegynek.